Churchill, Sir Winston Leonard Spencer (1874–1965)
Nagy múltú angol főnemesi családból származott, őse, John Churchill III. (Orániai) Vilmos híveként kapta meg a Marlborough hercege címet (1702); apja, Randolph Churchill befolyásos konzervatív politikus volt. A sandhurti katonaiskola elvégzése után lovassági tisztként Indiában és Szudánban szolgált. 1899-ben otthagyta a katonai pályát. A második búr háború idején haditudósításaival és búr fogságból való szökésével lett közismert. 1900-ban a Konzervatív Párt jelöltjeként bekerült az alsóházba. 1904-ben a szabadkereskedelem híveként csatlakozott a Liberális Párthoz. 1905–1908-ban a gyarmatügyi minisztérium államtikára, 1908–1910-ben kereskedelmi miniszter volt. Belügyminisztersége idején (1910–1911), bár sokat tett a dolgozó rétegek szociális helyzetének javításáért (öregségi nyugdíj, munkanélküli biztosítás), katonai erővel verette le a sztrájkokat. 1911-től az admiralitás első lordjaként (tengerészeti miniszter) a háborúra való felkészülést irányította. 1914. július 28-án, még a hadüzenet előtt mozgósította a flottát, amellyel jelentős stratégiai előnyhöz juttatta Nagy-Britanniát. Főszerepet játszott annak a haditengerészeti vállalkozásnak az előkészítésében, mely a Dardanellák megszállásával akarta térdre kényszeríteni Törökországot; a vereség után lemondásra kényszerült. 1915-ben zászlóaljparancsnokként frontszolgálatot vállalt. 1917 és 1922 között Lloyd George koalíciós kormányában több tárca élén is állt, de az 1922. évi választásokon elvesztette képviselői mandátumát. A liberálisok összeomlását és a Munkáspárt előretörését látva visszatért a konzervatívokhoz, 1924-től ismét a parlament tagja. A Baldwin-kormány pénzügyminisztereként (1924–1929) a fontot visszahelyezte az aranyalapra (ez az exporttermékek árának növekedését, s nagyobb munkanélküliséget idézett elő). Az 1930-as évek elején mind saját pártjával, mind a Munkáspárttal megromlottak a kapcsolatai. Elszigetelődése miatt hiába figyelmeztetett már kevéssel Hitler hatalomra jutása után annak agresszív politikájára, a fegyverkezés felgyorsítását, valamint a nemzetközi összefogást sürgető felhívásai visszhang nélkül maradtak. A második világháború kitörése után tekintélye megnőtt, 1939. szeptemberben az admiralitás első lordjaként visszatért a kormányba. A britek norvégiai kudarcát követően, Belgium és Hollandia német megtámadása napján, 1940. május 10-én az uralkodó őt nevezte ki miniszterelnökké. A Munkáspárt és a liberálisok bevonásával nemzeti koalíciós kormányt alakított. Neville Chamberlain halála után, 1940. novembertől a Konzervatív Párt vezére. A világháború alatt Nagy-Britannia karizmatikus vezetőjévé vált, a védelmi tárca megtartásával és a vezérkari főnökök bizottsága élén a hadvezetésben is szabad kezet kapott. Az angliai légi csata idején (1940. augusztus–október) ő tartotta fenn a kitartás és az ellenállás szellemét, később is meghatározó szerepe volt a győzelem kivívásában. A Hitler-ellenes koalíció létrejötte érdekében 1941. júniusban, a német támadás után rögtön segítséget és szövetséget ajánlott a Szovjetuniónak. Augusztusban F. D. Roosevelttel aláírta az Atlanti Chartát. A háború utáni rendezést előkészítő tárgyalásokon arra törekedett, hogy a brit nagyhatalmi pozíciót megőrizze, s hogy Sztálin minél kisebb terület fölött szerezze meg az ellenőrzést Európában. A győzelmet követően kiírt választásokon a Konzervatív Párt meglepetésszerű vereséget szenvedett, 1945. júliustól az ellenzék vezére. 1946. márciusban Fultonban a vasfüggöny szó használata miatt is elhíresült beszédében amerikai–brit összefogást szorgalmazott az újabb világháború kirobbantására képes Szovjetunió ellen. 1946. szeptemberben Zürichben felvetette az Európai Egyesült Államok gondolatát a szovjet veszély elhárítására. 1951-től újra miniszterelnök (1951–1952-ben egyúttal védelmi miniszter is) volt; kiállt az NSZK felfegyverzése, s a Nyugat-európai Unió megalakítása mellett. Sztálin halála után sikertelen kísérletet tett egy nagyhatalmi csúcstalálkozó megrendezésére az enyhülés érdekében. 1953-ban az uralkodó lovagi rangra emelte. Festőként és íróként is nevet szerzett magának, a második világháborúról szóló könyvéért 1953-ban irodalmi Nobel-díjat kapott. A miniszterelnökségről 1955-ben mondott le. 1964-ig még a parlament tagja volt, de jelentősebb politikai szerepet már nem játszott. Londonban érte a halál.
Vélemények, javaslatok