Darvas József (1912–1973)
Eredeti családneve Dumitrás, 1932-ben változtatta Darvasra. Orosházán született, az elemi, majd a polgári iskola után 1932-ben elvégezte a kiskunfélegyházi tanítóképzőt, de állást nem kapott. Budapestre ment, ahol könyvügynök, lapkihordó és kovácssegéd lett. Saját későbbi vallomása szerint már 1931-től kapcsolatban volt az illegális kommunista párttal, 1933-ban letartóztatták, hazatoloncolták, öt évig rendőri felügyelet alatt állt. Verseit 1932-től, novelláit 1934-től közölték a különböző baloldali lapok. Felfogására Ady, Móricz és Szabó Dezső eszmeisége együtt hatott a marxizmussal. Munkáiban (Vízkereszttől Szilveszterig, Fekete kenyér, Egy parasztcsalád története) a népiek új realista stílusát ötvözte a szocialisztikus, dokumentarista – helyenként naturalista – látásmóddal. Kapcsolatba került a népi írói mozgalommal is. 1936–1937-ben Vértes Györggyel együtt szerkesztette a Gondolatot, 1937-ben tagja a Márciusi Frontnak, írt a Válaszba és a Kelet Népébe. 1938-ban a Szabad Szó, 1940–1944-ben a Kis Újság munkatársa lett. 1942-ben részt vett a Magyar Történelmi Emlékbizottság szervezésében, megjelent és felszólalt az 1943-as szárszói találkozón. A német megszállás után bujkálnia kellett. Szociográfiai és vallomásos elemeket keverő, 1945-ben megjelent könyvében (Város az ingoványon) radikálisan szembefordult a két világháború közötti Magyarország minden jelenségével – részben saját korábbi nézeteivel is –, és az új hatalom föltétel nélküli támogatója lett. 1945-től a Nemzeti Parasztpárt alelnöke volt, 1949-ig ő szerkesztette a párt lapját, a Szabad Szót. 1949-ig az Országos és a Budapesti Nemzeti Bizottság tagja, részt vett a fővárosi törvényhatósági bizottság munkájában is. 1945. áprilisban bekerült az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe, haláláig parlamenti képviselő volt. A Magyar–Szovjet Művelődési Társaság elnöke. 1947–1950-ben építésügyi, 1950–1951-ben vallás-és közoktatásügyi, 1951–1953-ban közoktatásügyi, 1953–1956-ban népművelési miniszter volt. 1951–1954-ben a Magyar Írók Szövetsége elnöke. A szépírással fölhagyott, akkori cikkeit (Új népért, új kultúráért, 1956) a voluntarista kulturális politika támogatása és kiszolgálása jellemezte, 1954 őszén a Nagy Imre körül csoportosulók reformszándéka ellen ő írta a hírhedt „túllicitálókról” szóló cikket. 1956. október 28-án a nyílt utcán majdnem megverték. A forradalom leverése után a Kádár-kormány támogatója lett, 1957-ben belépett az MSZMP-be, és tagja lett az Irodalmi Tanácsnak. 1957–1959-ben Tolnai Gáborral együtt a Kortárs szerkesztője, ugyanebben az időben a Hunnia Filmstúdió igazgatója. 1959-ben megválasztották a hatalmi szándékkal és ellenőrzéssel újjászervezett Írószövetség elnökévé, tisztségét haláláig betöltötte. 1960-ban a Hazafias Népfront Országos Tanácsa alelnökévé választották, 1972-ben tagja lett az Elnöki Tanácsnak is. Újabb műveiben (Kormos ég, Hajnali tűz) a párt álláspontját próbálta irodalomra fordítani, majd megkísérelte az őszintébb számvetést is (Részeg eső). Életének utolsó esztendeiben már igyekezett megvédeni a népi mozgalom értékeit, részt vett az 1973-as szárszói megemlékezés szervezésében, támogatta a fiatal írókat, s szorgalmazta a valóságföltáró szociográfiai műveket is; 1968-ban ő hívta életre a Magyarország felfedezése sorozatot. Kétszer kapott Kossuth-díjat (1956, 1960).
Vélemények, javaslatok