Illyés Gyula (1902-1983)
Felsőrácegrespusztán (Tolna megye) született paraszti családban, apja uradalmi gépész volt. 1918-1919-ben rész vett a diák- és ifjúmunkás mozgalomban. 1921 őszén beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-francia szakára, de az esetleges letartóztatást elkerülendő az év végén Franciaországba emigrált, ahol alkalmi munkák után könyvkötőműhelyben dolgozott. Részt vett az emigráns magyarok szakszervezeti mozgalmában és a munkás művelődési körök munkájában. Egy ideig a Sorbonne előadásait is látogatta. Az 1926-os amnesztia nyomán hazatért, eleinte főként Kassák lapjaiba: a Dokumentumba és a Munkába írt, majd a Nyugatban is megjelentek kritikái, versei. 1927-től egy biztosítótársaságnál hivatalnokként dolgozott, 1938-ban a Magyar Nemzeti Bank sajtóreferense lett. Első verseskötete, a Nehéz föld 1928-ban látott napvilágot. 1934-ben részt vett a Harkovban rendezett szovjet írókongresszuson. 1934-től a Válasz munkatársa, 1937-től a Nyugat társszerkesztője volt. Legjelentősebb prózai műve, a Puszták népe 1936-ban jelent meg. A Márciusi Front egyik alapítója. 1941-től a Magyar Csillag szerkesztője. Magyarország német megszállása után vidéken bujkált. 1945-ben az NPP nemzetgyűlési képviselője, 1946-ig a párt egyik vezetője volt. 1946 és 1949 között a Válasz szerkesztője. 1946-ban kezdeményezésére jött létre a Magyar Népi Művelődési Intézet, amelynek elnöke lett. 1945-től 1949-ig az MTA tagja. 1954-ben az újjászervezett HNF Országos Tanácsának tagja lett. 1956. szeptember 17-én, az Írószövetség közgyűlésének 1948 óta első, titkos választásán megújították elnökségi tagságát. 1956 októberében részt vett a NPP újjáélesztésében. Az Irodalmi Újság november 2-i száma közölte az Egy mondat a zsarnokságról című, 1950-ben született költeményét. November 10-én Déry Tiborral, Zelk Zoltánnal, Benjámin Lászlóval és Örkény Istvánnal menedékjogot kért a budapesti lengyel nagykövetségen, de mivel csak átmeneti menedéket tudtak számukra biztosítani, a követség épületét néhány óra múlva írótársaival elhagyta. A forradalom leverése után évekig hallgatott. Az 1958-as pártállásfoglalás a népi írókról őt is bírálta. Az Írószövetség 1959-es újjáalakításakor az alapító tagok között volt. A hatvanas és a hetvenes években a konszolidált Kádár-rendszer egyik legmegbecsültebb írója. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulójától a formálódó népi-nemzeti ellenzék támogatója. Szellem és erőszak című tanulmánykötete Magyarország nemzetközi érdekeire hivatkozva nem jelenhetett meg. Három alkalommal kapott Kossuth-díjat: 1948-ban, 1953-ban és 1970-ben. Visszaemlékezései "Naplójegyzetek, 1946-1960” címmel jelentek meg 1987-ben.
Vélemények, javaslatok