Kun Béla (1886-1938 vagy 1939)
Zsidó származású köztisztviselői családban született Szilágycsehen, eredeti családneve Kohn volt. A középiskolát Zilahon és Kolozsvárott végezte. 1902-ben belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba. Gimnáziumi tanulmányai befejeztével a kolozsvári egyetem joghallgatója lett, de 1905-ben tanulmányait félbeszakítva az újságírói pályát választotta. 1907. júliusban egy írásáért hat havi fogházbüntetésre ítélték, emiatt időlegesen felhagyott a publicisztikával. 1908-tól a kolozsvári Munkásbiztosító Pénztár tisztviselőjeként dolgozott. Az erdélyi szociáldemokrata pártszervezet baloldali szárnyának egyik vezetője volt. Az első világháború kitörésekor behívták katonának, 1916-ban orosz fogságba esett. Politikai indíttatása folytán a februári forradalom után Tomszkban belépett az egységes szociáldemokrata, majd az önálló bolsevik pártszervezetbe. 1918. március 24-én az ő elnökletével alakult meg az Oroszországi Kommunista Párt magyar csoportja. Ekkor építette ki személyes kapcsolatait Leninnel és más bolsevik vezetőkkel. 1918. májustól a szocialista hadifoglyok nemzetközi föderációjának elnöke volt. Részt vett a moszkvai eszerlázadás leverésében, majd harcolt a permi fronton. A Szovjet-Oroszországban szerzett tapasztalatait, ismereteit (permanens forradalom, tanácsrendszer) kísérelte meg alkalmazni a magyar viszonyokra a Mit akarnak a kommunisták? című munkájában. 1918. november 17-én tért haza, november 24-én Kelen József Városmajor utcai lakásában a magyar baloldal különböző csoportjaiból megalapította a Kommunisták Magyarországi Pártját, s a párt első Központi Bizottságának elnökévé választották. 1919. február 21-én a kormány utasítására a KMP több vezetőjével együtt letartóztatták, de a börtönből is irányította a tárgyalásokat a szociáldemokratákkal való egyesülésről. 1921. március 21-én, az elfogadhatatlan területi feltételeket tartalmazó Vix-jegyzék átnyújtása utáni napon Berinkey Dénes miniszterelnök és Károlyi Mihály köztársasági elnök lemondott. Ugyanaznap a két munkáspárt Magyarországi Szocialista Párt néven, kommunista platform alapján egyesült és a legfőbb végrehajtó szervet megalakítva kikiáltották a Forradalmi Kormányzótanácsot, kikiáltották a Tanácsköztársaságot. A kommün tényleges vezetője a hivatalosan “csupán” a kül- (március 21.–augusztus 1.) és a hadügyi (április 3.–június 24.) népbiztosságot irányító Kun volt. Az augusztus 1-jei összeomlás után Bécsbe menekült, ahol internálták. 1920 nyarán Szovjet-Oroszországban telepedett le. 1922–1923-ban a kommunista párt uráli irodájának egyik vezetője, s egyben a bolsevik párt képviselője volt a Komszomol Központi Bizottságában. 1921-től 1936-ig a Komintern Végrehajtó Bizottságának tagja, 1928–1935 között az elnökség munkájában is részt vett. 1924-es kibékülésükig rendszeresen támadta a moszkvai Vörös Újságban a Landler Jenő vezette bécsi emigráns csoportot, mert annak más véleménye volt egy lehetséges forradalomról, illetve az új párt szervezeti felépítéséről. 1925-től 1936-ig a KMP KB és a Külföldi Bizottság tagja volt. Állítólagos szembekerülése a sztálini vonallal ellenséggé változtatta; 1936-ban a magyar párt helyzetének Komintern-vizsgálata kapcsán megfosztották párttisztségeitől. Az év végén kinevezték a Társadalomtudományi és Közgazdasági Könyvkiadó igazgatójává. 1937. június 29-én letartóztatták. Haláláról két hivatalos adat is született: a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága Katonai Kollégiuma rehabilitációs irata szerint 1939. november 30-án egy moszkvai börtönben hunyt el, más forrás szerint 1938. augusztus 29-én kivégezték. Politikai rehabilitációja 1956-ban következett be, amikor az SZKP XX. kongresszusa alatt a Pravda és a Szabad Nép cikket közölt róla. Utóéletéhez tartozik, hogy Borsányi György 1979-ben kiadott Kun Béláról írott politikai életrajzát a szovjet követség tiltakozására a szovjet koncepciós eljárások ismertetése miatt betiltották.
Vélemények, javaslatok