Németh László (1901-1975)
Nagybányán született. Apja tanár volt, a család 1904-ben Szolnokra, majd 1905-ben Budapestre költözött. A budai Toldy Ferenc Főreáliskolában érettségizett. 1919-ben magyar–francia szakos bölcsész volt, de 1920-ban átiratkozott az orvosi karra, ahol 1925-ben szerzett diplomát. A Szent János Kórház orvosa, majd 1926-tól fogorvos lett. 1925 decemberében Horváthné meghal című elbeszélésével megnyerte a Nyugat novellapályázatát Fogorvosi munkája mellett a Protestáns Szemle, a Napkelet és a Nyugat munkatársa volt. Első regényét (Emberi színjáték) a Napkelet közölte folytatásokban. 1931-ben iskolaorvossá nevezték ki; rövid ideig a görög szakot végezte a bölcsészkaron. 1932-ben szakított a Nyugattal, és szeptemberben megindította négy évig fönnállt egyszemélyes folyóiratát, a Tanút. 1934-ben részt vett a Válasz elindításában. Munkatársa volt a Sziget és a Magyarságtudomány című folyóiratoknak, és rövid ideig a rádió irodalmi osztályát is vezette. 1935. április 16-án a Zilahy Lajos meghirdette Új Szellemi Front részeseként több írótársával együtt találkozott Gömbös Gyula miniszterelnökkel, de a megbeszélés után írt cikkében a földkérdés rendezését jelölte meg a hatalomhoz való közeledés előfeltételeként. 1938-ban mutatták be első színdarabját (Villámfénynél). A háborús években sorra jelentek meg tanulmánykötetei (Készülődés I–II, Kisebbségben I–IV, A minőség forradalma I–VI), elsősorban a Magyar Élet Kiadónál. Gyakran jelentek meg írásai a Móricz Zsigmond szerkesztette Kelet Népében, a Hídban és a Magyar Csillagban, 1942-ben és 1943-ban részt vett a népi írók szárszói találkozóján, ez utóbbin ő tartotta az egyik legnagyobb hatású előadást. Az ostromot Illyés Gyuláéknál és a Sarolta Intézet pincéjében vészelte át. A háború után korábbi harmadikutas nézeteiért és a zsidókérdésről kifejtett gondolataiért polgári radikális és marxista oldalról rengeteg támadás érte. 1945–1948 között a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium óraadó tanáraként dolgozott és munkatársa volt az Illyés szerkesztette Válasznak. A kommunista hatalomátvétel után teljesen kiszorult az irodalmi és a politikai életből: 1954 őszéig önálló munkát nem adhatott közre, műfordításokból élt. 1956. szeptember 16-án beválasztották az Írószövetség elnökségébe. Galilei című drámáját (1955 januárjában jelenhetett meg a Csillag című folyóiratban) csak 1956. október 20-án mutatta be a Katona József Színház, az író pedig másnap Szigligetre utazott. Október 31-én érkezett Budapestre, ugyanezen a napon beválasztották a Petőfi Párt néven újjáalakult Nemzeti Parasztpárt írókból létrehozott irányító testületébe. Saját visszaemlékezése szerint hét cikket írt a forradalom idején, közülük három (Emelkedő nemzet, Pártok és egység, Nemzet és író) jelent meg. Valamennyi írásában a forradalom erkölcsi-nemzeti tanulságaira apellált, de a megőrzendő értékekre és a fenyegető kinövésekre is mindig figyelmeztetett. Nyolc írótársával együtt ő is aláírta azt a nyilatkozatot, amely a Köztársaság téri tragédia után a forradalom erkölcsi tisztaságáért emelt szót. Nem fogadta el a fölkérést az 1957 tavaszán megalakult Irodalmi Tanácsban való részvételre. 1957 márciusában Kossuth-díjat kapott, amelynek összegét a hódmezővásárhelyi gimnázium könyvtárának ajándékozta. 1959 szeptember–októberében felesége és Király Istvánék társaságában háromhetes szovjet utazáson vett részt. Az utat, az ott elmondott pohárköszöntőt és az élmény nyomán született Utazás című drámát többen a hatalomnak való behódolásként értelmezték. Az 1960-as évektől a betegségével már 1954 óta küszködő író Sajkódon dolgozott. Bár kitüntetéseket kapott, és 1969-ben életműsorozatát is elindították, annak legfontosabb kötete (Sorskérdések) csak halála után tizennégy évvel jelenhetett meg. Az 1960-as évek második felétől már alig írt, az évtized fordulóján – agyvérzések következtében – a munkaképességét is elveszítette. Budapesten halt meg.
Vélemények, javaslatok