Ortutay Gyula (1910–1978)
Katolikus értelmiségi családból származott. Apja Ortutay István író, újságíró, a Szegedi Napló szerkesztője volt. Anyja Borsodi Ilona. Öten voltak testvérek. 1938-ban nősült, felesége Kemény Zsuzsanna (1912–1982) táncművész volt. Három gyermekük született, Mária (1944) klinikai pszichológus, Tamás (1946) keramikus, Zsuzsanna (1950–1989) védőnő.
Tanulmányait 1934-ben a szegedi magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem magyar–latin–görög tanári szakán fejezte be. Még ez évben ugyanitt magyar néprajzlélektan szaktárgyakból bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Már hallgatóként részt vett a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma megalapításában és munkájában. Szoros baráti szálak fűzték Radnóti Miklóshoz. 1935-ben az Állástalan Diplomások Országos Bizottsága gyakornoka a Magyar Nemzeti Múzeumban. 1935-től 1944-ig a Magyar Rádió munkatársa; az irodalmi osztály helyettes vehetője lett. Közben a harmincas évek második felében Kozma Miklós belügyminiszter gyermekének házitanítója. 1935–1937-ben, majd 1942–1943-ban szerkesztette a Magyarságtudomány című folyóiratot.
1937-ben kapcsolódott be a munkásmozgalomba, a negyvenes évek elejétől Hont Ferenc, Kállai Gyula, Orbán László révén az illegális KMP-vel is volt összeköttetése. 1942 tavaszán egyik szervezője a Magyar Történelmi Emlékbizottságnak. Még ez évben csatlakozott a Független Kisgazdapárthoz. 1943-ban részt vett az FKGP Polgári Tagozatának megalakításában, a közművelődési bizottság elnöke lett. Kapcsolatban állt Bajcsy-Zsilinszky Endre körével is; az ő megbízásából készítette el 1944-ben a kisgazdapárt művelődési-oktatási programját. A német megszállás után lemondott a Magyar Rádiónál betöltött állásáról, és a Grill könyvesboltban helyezkedett el. Bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba. Bajcsy-Zsilinszky Endre kérésére 1944 őszén részt vállalt az ifjúsági ellenállás szervezésében, többek között részt vett a Görgey-zászlóalj megalakításában.
1945 január 18-tól 1947-ig a Magyar Központi Híradó Rt. (a Magyar Rádió és a Magyar Távirati Iroda) elnöki posztját töltötte be. Kezdettől tagja volt a Budapesti Nemzeti Bizottságnak, majd 1945. október 7-től a fővárosi törvényhatósági bizottságnak. Részt vett a kisgazdapárt újjászervezésében; 1945 februárjától az ideiglenes országos vezetőség kulturális bizottságának elnöke, a párt budapesti szervezete intézőbizottságának tagja, a fővárosi központ kulturális osztályának vezetője volt. Az 1945. augusztus 20-i nagyválasztmányi ülésen bekerült az FKGP Országos Intéző Bizottságába. 1945. április 2-án Budapesten választották meg az Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselőjévé, november 4-től 1953-ig nemzetgyűlési, illetve országgyűlési képviselő. A párt balszárnyának egyik vezető személyisége, baráti körével együtt a róla elnevezett „O” -csoport tagja. 1945 szeptemberétől a néprajz egyetemi tanára, majd akadémiai levelező tag. 1946. március 7-én egyik aláírója az FKGP balszárnya nyilatkozatának, amely támogatta a Baloldali Blokk követeléseit. 1946. május elejétől – a Magyar Kommunista Párt kívánságára – tagja lett az FKGP Politikai Bizottságának. Baloldali magatartása miatt 1946 júliusában pártfegyelmit kapott, majd augusztus elején kizárták a politikai bizottságból.
1947 februárjától a kisgazdapárti népi kollégiumokat tömörítő Magyar Kollégiumi Egyesület élén állt. 1947. március 14-től 1950. február 24-ig vallás- és közoktatásügyi miniszter. Nagy szerepe volt a Nagy Ferenc miniszterelnök lemondatását (1947. június 2.) előkészítő pártközi tárgyalásokon. 1947 júniusától szeptember 12-ig ismét a politikai bizottság tagja, június 29-től a polgári tagozat társelnöke. A Magyar Nemzeti Gazdasági Bank Rt. mellett számos társadalmi egyesület – többek között a Partizánbarátok Szövetsége (1946-tól), a Magyar Bélyeggyűjtő Egyesületek Szövetsége (alelnök 1946-tól), a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság (társelnök 1946-tól) – tagja és vezetője. 1948. április 17-től ismét az FKGP Politikai Bizottság tagja, a párt társelnöke. Miniszterként jelentős szerepe volt az iskolák államosításában és az egyház és állam viszonyának rendezésében. 1948. december 14-től az MTA-t átszervező magyar Tudományos Tanács társelnöke. 1948 júliusában a „Dolgozók az iskoláért” mozgalom országos intézőbizottságának elnökévé választották. 1950 és 1952 között a Múzeumok Országos Központjának vezetőjeként a múzeumügyet és a műemlékvédelmet irányította. 1949 márciusától a Magyar Függetlenségi Népfront Országos tanácsának, 1954. október 24-től a Hazafias Népfront Országos Tanácsának tagja.
Több mint fél évtizedes mellőzöttség után a kádári konszolidációt támogatva 1957-ben kapcsolódott be ismét a politikai életbe. 1957. október 22-én az újjászervezett Hazafias Népfront főtitkárává választották, amely tisztséget majd' hét évig, 1964. március 20-ig töltötte be. 1964-től haláláig a Hazafias Népfront Országos Tanácsának alelnöke. 1958. november 26-án lett az Elnöki Tanács tagja. Tíz nappal korábban ismét országgyűlési képviselővé választották, 1970 és 1978 között a parlament kulturális bizottságának elnöke volt. 1957-től 1963-ig az ELTE rektora. 1964-től a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat elnöki posztját töltötte be. 1958-tól akadémikus, 1967. március 1-jétől haláláig az MTA Néprajzi Kutatócsoportjának igazgatója volt.
Közéleti szerepe mellett az 1930-as évektől kezdve jelentős tudományos tevékenységet fejtett ki. Kutatási területe a folklór, ezen belül a népmese és a népballada vizsgálata volt. Az Európa-szerte ismert magyar folklorisztikai iskola megteremtője. Vezető szerepet töltött be a magyar néprajztudományban. 1950-től haláláig szerkesztette az Acta Ethnographicát, 1949 és 1956 között főszerkesztője volt az Ethnographia című folyóiratnak. Főszerkesztőként irányította a Magyar néprajzi lexikon munkálatait. A magyar néprajztudomány képviseletében számos nemzetközi tudományos tisztséget viselt, több külföldi akadémia rendes, illetve tiszteletbeli tagja volt. Tudományos munkássága elismeréséül megkapta a Pitrf-díjat (1962), a Herder-díjat (1972) és az Akadémia Nagydíjat (1978).
Kitüntetései: Magyar Szabadság Érdemrend bronz fokozat (1946), ezüst fokozat (1947); Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal, nagykeresztje (1947); Kossuth Érdemrend II. osztály (1948); Magyar Népköztársasági Érdemrend I. fokozat (1950); Munka Érdemrend (1955); Munka Vörös Zászló Érdemrendje (1960); Magyar Népköztársaság Zászlórendje I. fokozat (1970); Felszabadulási Jubileumi Emlékérem (1970); Állami Díj (1976).
Fő művei: Magyar népismeret. Budapest, 1937.; Székely népballadák. Válogatás, Budapest, 1937, 1940, 1948, 1978. Kis magyar néprajz. Budapest, 1940. több kiadásban, németül: 1963.; A magyar népművészet I–II. Válogatás. Budapest, 1941.; Magyar néprajz. (Balassa Ivánnal) Budapest, 1979.
Irodalom: Ortutay Gyula. Tanulmánykötet 60. születésnapjára, bibliográfiával. Acta Ethnographica 1970. Radnóti Miklós: Ortutay Gyula. Prózai művei. Budapest, 1971.; Paku Imre: Ortutay Gyula. Életünk 1971. 4. sz.; Varga Mihály: Ortutay Gyula műhelyében. Forrás, 1971. 3. sz.; Baróti Dezső: Töredékek Ortutay Gyula arcképéhez. Tiszatáj. Budapest, 1978. 5. sz.; Bognár József: Búcsú Ortutay Gyulától. Valóság, 1978. 5. sz.; Ortutay Gyula születésnapjára. Emlékülés. Kállai Gyula, Ádám György, Dömötör Tekla, Balassa Iván írásai. Budapest, 1986.; Paládi-Kovács Attila: Ortutay Gyula (1910–1978). Budapest, 1991.
Vélemények, javaslatok