Peyer Károly (1881–1956)
Városlődön született, apja porcelángyári szakmunkás volt. Polgári iskolát végzett, majd géplakatosnak tanult, 16 évesen belépett a szakszervezetbe, 1903-tól a Magyarországi Vas- és Fémmunkások Központi Szövetsége vezetőségi tagja. 1906-tól az Általános Munkás Betegsegélyező Pénztár tisztviselője. Az 1908-as „vasbotos” tüntetés egyik fő szervezője. Ebben az évben beválasztották az MSZDP ellenőrző bizottságába. 1911-től a Szaktanács másodtitkára. 1913-tól részt vett a bányászszakszervezet szervezésében, a Bányamunkás című hetilap felelős szerkesztője. 1917-től az MSZDP vezetőségi tagja, egyben a Bánya- és Kohómunkások Országos Szövetsége titkára. 1918-ban a Szaktanács első titkárává választották. A polgári demokratikus forradalom idején a bányaügyek kormánybiztosa; a Tanácsköztársasággal nem értett egyet, háttérbe vonult (a szociális termelés népbiztosságán a bányászati és kohászati csoport, illetve a népgazdasági tanács bányászati főosztálya vezetője), a kommünt bíráló szakszervezeti vezetők csoportjának szervezője. Az összeomlást követően, augusztus 1–6-ig belügyminiszter a Peidl-kormányban, majd november 24-től népjóléti és munkaügyi miniszter a Huszár-kormányban. Az újjáalakult szociáldemokrata párt központi intézőbizottsági tagja, a párt 1919. augusztus 24-i konferenciáján elhatárolódott a kommün alatti eseményektől. A különítményesek terrorakciói miatti tiltakozásul 1920. január 16-án távozott a kormányból, hamarosan Bécsbe emigrált. 1921-ben hazatért, ettől kezdve a magyar szociáldemokrata mozgalom első számú vezetője 1944-ig. 1921 decemberében politikai megállapodást kötött Bethlen István miniszterelnökkel (Bethlen–Peyer-paktum), melynek értelmében mindkét fél kölcsönös engedményeinek köszönhetően korlátozott keretek között ismét lehetőség nyílt az MSZDP működésére, így elindulására az 1922. évi választásokon. 1922-től nemzetgyűlési, illetve országgyűlési képviselő, 1931-től a frakció vezetője. 1925-től a fővárosi törvényhatósági bizottság szociáldemokrata képviselőcsoportja elnöki tisztét is ellátta. 1927-ben a Szaktanács főtitkárává választották. A párt és a szakszervezetek legalitásának fenntartása érdekében politizált, tiltakozott az ország egyoldalú német orientációja és a belpolitika jobbratolódása ellen. 1944. március 19-én az elsők között tartóztatta le a Gestapo, Mauthausenbe hurcolták, ahonnan 1945 májusában tért haza. Az SZDP háború utáni első vezetőségébe az alapszabálynak megfelelően bekerült. 1945 nyarán a szakszervezetek képviseletében bejutott az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe, emellett bekerült az ideiglenes fővárosi törvényhatósági bizottságba. Az 1945. októberi községi választásokon elutasította a jelöltséget, mivel nem értett egyet a munkáspártok közös listán való indulásával. Az 1945. november 4-i választásokon ismét bejutott a Nemzetgyűlésbe, de mind a frakcióban, mind a pártban egyre inkább háttérbe szorult. 1946. februárban rendkívüli követi megbízást kapott, de nem sikerült megegyezésre jutni kiküldetésének helyéről, így egy évvel később nyugdíjazták. 1946 decemberében elvbarátaival, köztük Valentiny Ágoston volt igazságügy-miniszterrel memorandumban tiltakoztak az SZDP egyre erősödő kommunistabarát politikája ellen. Az 1947 elején lezajlott XXXV. pártkongresszuson kibuktatták a pártvezetőségből és a választmányból. Az 1947. augusztusi országgyűlési választások előtt kilépett az SZDP-ből, a Magyar Radikális Párt jelöltjeként jutott be ismét a törvényhozásba. 1947 novemberében felfüggesztették a mentelmi jogát, nem várta meg a letartóztatást, november 19-én elhagyta az országot; másnap megfosztották az állampolgárságától. 1948. február 16-án, illetve július 6-án összeesküvés és kémkedés hamis vádjával távollétében nyolc évre ítélték. Külföldön bekapcsolódott az emigrációba kényszerített közép- és kelet-európai szociáldemokraták irodája, a Bureau International Socialiste megalakításába. 1948 júniusában, a pártegyesítéssel egy időben Párizsban megalapította a Magyar Szociáldemokrata Párt Emigrációban nevű szervezetet, és létrehozta a Szabad Magyar Szakszervezeti Tanácsot; Szabad Világ és Szabad Magyar Munkás címmel folyóiratokat szerkesztett. 1949-ben New Yorkban telepedett le, 1950-ben a Magyar Nemzeti Bizottmány végrehajtó bizottsági tagjává választották, a munkaügyi és szakszervezeti tagozat vezetője. Erőfeszítései a magyar szociáldemokrata emigráció egyesítésére eredmény nélkül maradtak. New Yorkban hunyt el. 1989. december 14-én rehabilitálták.
Vélemények, javaslatok