Slachta Margit (1884–1974)
Lengyel nemesi származású ősei a történelmi Felvidéken élt gazdag földbirtokosok voltak. (A slachta szó lengyelül maga is nemest jelent.) Édesapja, zadjeli Slachta Kálmán 1882-ben vette feleségül az ugyancsak földbirtokoscsaládból származó sárosi Saárossy Borbálát. Házasságukból a másodikként született Margit mellett még öt leány származott: Mária Antónia (1883–1935), (első) Borbála (1886–1887), Irén (1888–1970), (második) Borbála (1891–1961) és Erzsébet (1896–1887). Apjuk 1906-ig a Kassai Takarékpénztár helyettes igazgatója, majd egy évig vezérigazgató; ekkor azonban meggondolatlan üzletpolitikájának is köszönhetően a takarékpénztár válságba került, a család anyagi helyzete megroppant. 1908-ban gyermekei egy részével együtt kivándorolt Amerikába.
Itthon maradt Margit leánya Kassán négy elemit és hat felsőbb leányiskolai osztályt végzett. Ennek befejeztével, 1903 májusában tanítóképző képesítő vizsgát tett, majd három évig bejáró diák volt a kalocsai Miasszonyunk-nővérek tanárképzőjében. Német–francia szakos polgári iskolai tanári végzettséget szerzett.
Az 1906–1907-es tanévben a győri orsolyiták polgári iskolájában tanított, majd a következő tanévben nevelőtanárként dolgozott a budapesti Csalogány utcai állami tanítóképzőben.
Még képzős évei alatt hallotta előadni Farkas Edith alapítványi hölgyet a munkásnők védelméről, a patronázsról. Az előadás életre szóló hatást tett rá, felkeltette érdeklődését a gyakorlati szociális munka iránt. Győrben maga is bekapcsolódott a patronázsmunkába, majd 1908-ban abbahagyta a tanítást, hogy minden erejét a szociális munkának szentelhesse. 1908 elején az Országos Katolikus Nővédő Egyesület Berlinbe küldte „munkásnőtitkári” tanfolyamra, onnan visszatérve már maga is nővédő szociális tanfolyam előadója. 1908. november 19-én az elsők között lépett be a Farkas Edith által akkor alapított – indulásakor az apácák és a világiak között helyet foglaló – Szociális Missziótársulatba.
A huszonöt éves ifjú nőben gyorsan megérlelődött egyfajta küldetéstudat: az elkövetkezendő kilenc év alatt a keresztény nővédelem és a katolikus szociális munka élharcosa lett. Előadókörutakat tartott, társadalmi környezettanulmányokat készített, adományokat gyűjtött, többek között a Szociális Missziótársulat erdélyi szervezeteinek a kiépítésére. 1915-ben szociális iskolát nyitott, majd március 25-től A Keresztény Nő című katolikus egyesületi lapot szerkesztette. 1918 márciusában a lap neve Magyar Nőre változott, alcíme szerint A keresztény feminizmus lapja. Maga is cikkek sorozatát publikálta az újságban.
Működése tanúsága szerint a társadalom legnagyobb feszítőerejének a szociális problémákat tartotta. Eltérően az arisztokratikus egyházi vezetés véleményétől, nem az unatkozó úrihölgyek jótékonykodásával kívánta a szociális kérdéseket megoldani, hanem azt hangsúlyozta, hogy a gondozást szervezett szociálpolitika keretei közé kell állítani. Igen hamar meg kellett tapasztalnia, hogy közéleti-társadalmi szereplés, kapcsolatok nélkül nem lehet a szociális kérdéseket megoldani. 1918-ban még a Keresztényszocialista Párt tagja, de 1918. október 28-tól már az általa szervezett Keresztény Női Tábor élén állt. Pártja programja szerint a nők országos és várospolitikai tevékenységét keresztény, nemzeti, legitimista és szociális alapon kívánta megszervezni. 1919. március 26-án beadványt intézett a tanácskormányhoz a parlagon lévő földek megművelése tárgyában, majd áprilisban megszervezte a XI. számú termelőszövetkezetet.
1920. február 26-án a Keresztény Nemzeti Egység Pártja vezetése a kiírt időközi választásra abszolút többséggel elfogadta a párt hivatalos jelöltjének; március 25-én a főváros I. kerületében nemzetgyűlési képviselővé választották (51,17 százalék). Ő lett az első női képviselő Magyarország történetében. Felszólalásaiban a nőkérdést, az általános választójog kérdéseit és a nincstelenek földhöz juttatásának problémáját feszegette a polgári politikusokat megszégyenítő nyíltsággal. A fővárosban elindította az iskolanővéri intézményt, a későbbi iskolaorvosi szolgálat elődjét. Nemzetgyűlési működése idejére esett a hírhedtté vált „bottörvény” , amit a későbbiekben csúsztatással Slachta nevéhez kötöttek. Ő ugyanis nem „A vagyon, az erkölcsiség és személyiség hatályosabb védelméről” szóló, közkeletű nevét, bottörvényként emlegetett 1920. évi XXV. tc.-et szavazta meg (szabadságon volt), hanem az árdrágító visszaélésekről szóló törvényjavaslat kapcsán csatlakozott azon véleményhez, miszerint bár az emberi méltósághoz méltatlan, de az árdrágítók kapjanak botbüntetést (1920. évi IV. tc.).
1922. február 16-án véget ért a parlamenti ülésszak, s ezzel egyelőre az ő képviselői pályafutása is abbamaradt. Bár a Keresztény Női Tábor kérte a püspöki kart, hogy ismét indulhasson a választásokon, főnöknője megtiltotta, hogy jelöltesse magát. Kettőjük vitája a politikai szereplés vállalható mélységéről odáig fajult, hogy 1923. május 5-én több társával együtt elküldték a szociális Missziótársulatból. Néhány nap múlva, május 12-én megalapította a Szociális Testvérek Társaságát, amelynek július 15-től választott főnöknője. Az 1930 és 1932 közötti két évet leszámítva – amikor az angyalföldi törvényhatósági bizottság tagja volt – négy évtizeden át, 1963-ig ő irányította a társaságot. Követői az addigi kék fátyol helyett szürkét öltöttek magukra. Hogy előteremtse a működéshez szükséges anyagiakat, Svájcban, Franciaországban és az Amerikai Egyesült Államokban keresett munkahelyeket a testvéreknek.
1931-től a munkásnők szervezésén fáradozott. 1933-ban megalakította a Szentlélek Szövetséget, egy élv múlva lapot is indított A Lélek Szava címmel, amelyben több, a náci ideológiát elvető írása is megjelent. 1937. november 3-án megnyitotta a Katolikus Női Szociális képző nevű szociálismunkás-oktató intézetet. 1942-től az egész országban ún. világnézeti kurzusokat szervezett, hogy a keresztény értékrend közvetítésével ellensúlyozza a hitleri propagandát.
Keresztény hite, humánuma életveszélyt is vállaló embermentő munkára sarkallta a második világháború éveiben. Elhatárolta magát a zsidótörvényektől, számtalan petíciót, föliratot, közbenjárást készített és terjesztett a hatóságok elé. 1940. november 8-án a Keresztény Női Tábor nevében beadványt írt a munkaszolgálatosok érdekében. 1941 telén tiltakozott a kőrösmezei deportálás ellen. Miután 1943. február 8-án Szlovákia bejelentette a teljes zsidótalanítást, Rómába utazott, hogy személyesen sürgesse XII. Pius pápát a cselekvésre. Lapja 1944. áprilisi betiltása után fő feladatának az embermentést tekintette. A testvérek Thököly úti rendházába, illetve annak udvarán farakások közé bújtatta az üldözötteket, köztük Heltai Jenőt, Radnóti Miklósnét, Rusznyák Istvánt. 1945-ben a néhány hónapja még őt is letartóztatással fenyegető nyilasok körülményein próbált enyhíteni; senkiben nem egy világnézet képviselőjét, hanem a segítségre szoruló embert látta.
Az 1945. évi nemzetgyűlési választásokon párton kívüli jelöltként, a Polgári Demokrata Párt nagy-budapesti listáján került be ismét a parlamentbe. Hivatalosan 1946. januártól párton kívüli képviselő. Az 1947. évi választásokon a Keresztény Női Tábor programjával jutott mandátumhoz. 1945 és 1948 közötti parlamenti felszólalásai többségükben a jogelviség, a jogbiztonság és a jogrend kérdéseivel foglalkoztak. Ezek biztosítását csak a Szent István-i államrend fennmaradásában látta, ezért a köztársasági államformát elutasította. 1946-ban sürgette a diplomáciai kapcsolatok helyreállítását a Vatikánnal. A hitoktatás szabadságáért 1947. április 16-án elmondott beszéde után Parragi György képviselő így méltatta: „Egyetlen férfi a Nemzetgyűlésben!” A határokon kívül rekedt magyarság és a kis nemzetek jogai, a családi élet, a nemzet erkölcsösségének védelme is gyakran foglalkoztatta. Vallásos világnézeti meggyőződéséből fakadóan antikommunista, szovjetellenes nézeteket vallott.
A kommunista párt fokozatos térnyerésével egyre lehetetlenebbé vált politikusi pályájának folytatása. 1947. október 28-án elmondott felszólalását külpolitikai érdekeket sértőnek minősítették, és hatvan napra kizárták az Országgyűlésből. Utolsó – alpári közbekiabálásokkal meg-megszakított – parlamenti beszédét 1948. június 16-án tartotta, szenvedélyesen ellenezve az egyházi iskolák államosítását kimondó törvényjavaslatot. A törvény elfogadásakor a kormánypárti képviselők elénekelték a Himnuszt, de ő ülve maradt. Ezért a mentelmi bizottság kétszer hat hónapi kizárásra ítélte, és a mentelmi jogát is elveszítette.
Letartóztatástól tartva 1949 januárjától a domonkos nővérek zárdájában rejtőzködött. Eredetileg indulni akart az 1949. évi választásokon is, de csak a május 15-i szavazásra mert elmenni. 1949. június 22-ről 23-ra virradó éjjel húgával együtt Ausztriába, onnan szeptember 16-án Tóth Etelka álnéven az Amerikai Egyesült Államokba távozott. Az emigrációból Nemes Margit néven levelezett Magyarországra, és Nemes Borbála néven szerepelt a Szabad Európa Rádióban. 1951-ben a hazatérés reményében visszatért Bécsbe, majd 1953. május 5-én immár saját nevén másodszor és végleg Amerikába utazott.
Az emigráció első éveiben megpróbált aktív maradni. Memorandumot intézett Truman elnökhöz és az USA püspökeihez, hogy felhívja figyelmüket a kommunista országokban bármilyen okból kisebbségbe szorítottak helyzetére. Tiltakozásokat gyűjtött Mindszenty József esztergomi érsek bebörtönzése miatt. Már igencsak megöregedve, de megpróbált segíteni az 1956-os forradalom menekültjein is. Élete utolsó éveiben visszavonult a közélettől. Buffalóban, a Szociális Testvérek Társasága egyik rendházában hunyt el.
Halála után tizenegy évvel, 1985-ben Izrael Állam Igaz ember kitüntetésben részesítette, és fát ültettek emlékére a Yad Vashem kertjében. 1995. március 15-én ő és a Szociális Testvérek Társasága emlékérmet kapott a magyar kormánytól; május 7-én a Magyar Köztársaság Bátorság érdemjelében részesült.
Fő művei: Elkapott sugarak. Budapest, 1927.; A puszták rejtekéből az élet centrumába. Budapest, 1918.; Pünkösdi tűz. Budapest, 1944.: Sugárzó élet. Válogatás Slachta Margit testvér gondolataiból. Szerk.: Söjtöry Ágota. Budapest, 1993.
Irodalom: Slachta Margit, az első magyar nőképviselő politikai működése. Budapest, 1922.; Zadjeli Slachta Margit, a Szociális Testvérek Társaságának alapítója. 1884. szeptember 18–1974. január 6. H.n. [Buffalo?]; é.n. [1975?]. Mona Ilona: Slachta Margit. Budapest, 1997.
Vélemények, javaslatok