Tito, Josip Broz(eredetileg Broz) (1892-1980)
A horvátországi Kragujevácon született kisparaszti családban. Lakatosnak tanult. 1910-ben belépett a szociáldemokrata pártba. Az első világháborúban a Monarchia hadseregében szolgált, 1915-ben orosz fogságba esett. 1917-ben Omszkban belépett a Vörös Gárdába. 1920-ban hazatért a frissen alakult Szerb–Horvát–Szlovén Királyságba, belépett az 1921-től betiltott JKP-ba. Üzemekben dolgozott, közben pártmunkát végzett. Lebukását követően, 1928-ban ötévi börtönre ítélték. Szabadulása után, 1934-ben kooptálták a Központi Bizottságba, majd a Politikai Bizottság tagjává választották. 1934–1936 között Moszkvában a Komintern jugoszláv szekciójának politikai referense volt, majd részt vett a spanyol polgárháborúban. 1939-ben a Komintern engedélyével végleg hazatért, és Zágrábban újjászervezte a JKP KB politikai irodáját. Ettől fogva egészen 1966-ig ő volt a JKP (1952-től Jugoszláv Kommunisták Szövetsége) KB főtitkára. A német hadsereg 1941. áprilisi támadása után a gyorsan megszerveződött jugoszláv partizánhadsereg főparancsnoka lett. 1943. november 29-én marsallá neveztette ki magát, és ő lett a kormány szerepét betöltő Jugoszláv Nemzeti Felszabadító Bizottság elnöke. 1944-ben a nyugati szövetséges hatalmak is elismerték. Vezetése alatt a partizáncsapatok lényegében szovjet segítség nélkül, a királyhű csetnik erőkön is győzedelmeskedve szabadították fel Jugoszláviát. Az 1945. novemberi választások után – szovjet mintára – teljhatalmú szövetségi kormányfő, egyben hadügyminiszter lett. 1953-ig állt a kormány élén, akkor elnökké választották. Az országot hat köztársaságra – Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Crna Gora, Macedónia és Szerbia – osztotta, új alkotmányt fogadtatott el, majd Közép- és Délkelet-Európában elsőként – a polgári erőket teljesen kiszorítva a hatalomból – kommunista egypártrendszerű diktatúrát vezetett be. Azt követően, hogy Jugoszláviát – önálló politikai irányvonala miatt – 1948 júniusában kizárták a Kominformból, Tito gyorsan és kegyetlenül leszámolt a Szovjetunióval szimpatizáns belső erőkkel. Sztálin halála után kis lépésekkel megkezdődött a szovjet–jugoszláv kapcsolatok normalizálása; a folyamat Hruscsov 1955-ös belgrádi, majd Tito következő évi moszkvai útjával fejeződött be, de Jugoszlávia addigra, 1955-ben az “el nem kötelezett országok” csoportjának alapítója lett. 1956 nyarán Titónak fontos szerepe volt Rákosi Mátyás hatalomból való végleges eltávolításában, október–november fordulóján Kádár János kiválasztásában. Tudomásul vette a novemberi szovjet katonai beavatkozást, és része volt a Nagy Imre-kormány eltávolításában. 1966-tól a párt főtitkári tisztét a pártelnöki poszttal cserélte fel. A soknemzetiségű állam problémáit orvosolni kívánó 1974. évi alkotmányreformja következtében örökös elnök lett, majd az ugyanabban az évben megtartott X. pártkongresszus szintén örökös pártelnökké választotta. Súlyos betegség következtében Ljubljanában hunyt el. Alkotása, a titói Jugoszlávia 11 évvel élte túl az integráló politikus halálát.
Vélemények, javaslatok