Vorosilov, Kliment Jefremovics (1881-1969)
Volcsarajovszka település vasúti őrházában született, szegényparaszti származású apja fizikai munkákat vállalt, ebben az időben pályaőr volt. Anyagi okokból fiatalon munkába kellett állnia, a Donyec-Jurjevai Kohászati Társaságnál kapott munkát. Kapcsolatba került az üzem szociáldemokrata szervezetével; letartóztatták, és hiába engedték szabadon, ettől kezdve alig tudott elhelyezkedni. 1902-től mozdonygyári lakatos volt Luganszkban. 1903-ban belépett a szociáldemokrata pártba, a bolsevik irányzathoz csatlakozott. Az 1905-ös forradalom idején a mozdonygyári munkásközgyűlés elnöke lett, letartóztatták, de elvtársai követelésére pár hónap múlva szabadon bocsátották. Küldöttként részt vett a stockholmi (1906) és a londoni (1907) OSZDMP-kongresszusokon. A forradalom leverése után száműzték; 1914-ben tért vissza Permből. Bekerült a Központi Bizottság oroszországi irodájába. Előbb Caricinben, majd Szentpétervárott dolgozott. 1917 februárjában beválasztották a városi szovjetbe. Márciusban visszatért Luganszkba, és a városi szovjet elnöke lett. 1917 novemberében visszahívták Pétervárra, ahol a Forradalmi Katonai Bizottság polgári ügyekben illetékes komisszárja, a politikai rendőrség (VCSK, Cseka) egyik megszervezője, 1918 elején a város védelméért felelős rendkívüli bizottság elnöke lett. Tavasszal újra Luganszkba küldték, részt vett a Vörös Hadsereg felállításában és hadseregcsoport-parancsnokként Caricin védelmében. Előbb az Észak-kaukázusi Katonai Körzet, majd a Déli Front katonai tanácsának tagja, a 10. hadsereg parancsnoka lett. 1918. novembertől az ukrán ideiglenes munkás-paraszt kormány tagja, 1919. januártól belügyi népbiztos, 1919–1921-ben az 1. lovashadsereg katonai tanácsa tagja volt. 1921-ben bekerült a KB-ba. Részt vett a kronstadti matrózlázadás leverésében. 1921-től a KB délkeleti irodájának tagja, egyben az Észak-kaukázusi Katonai Körzet parancsnoka. 1924-ben a Moszkvai Katonai Körzet élére állították, és kinevezték a Szovjetunió Forradalmi Katonai Tanácsának tagjává. 1925–1934 között a tanács elnöke, hadi és tengerészeti, majd 1940-ig honvédelmi népbiztos volt. 1935-ben az első öt kinevezett egyikeként megkapta a Szovjetunió marsallja címet. 1926-ban bekerült a KB Politikai Irodájába, 1961-ig a testület tagja. 1938-ban sikeresen visszaverte a távol-keleti japán támadást, 1940. Márciusban irányította a finn háborút lezáró hadműveleteket. 1940-től a népbiztosok tanácsának elnökhelyettese volt. A német támadás után a Szovjetunió Állami Honvédelmi Bizottságának tagja, több fronton is a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának képviselője, 1942-ben a partizáncsapatok főparancsnoka lett. A magyar fegyverszünet értelmében megalakított Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke volt, de 1946-tól lényegében Szviridov altábornagy helyettesítette. 1946-tól újra a minisztertanács elnökhelyettesi tisztét töltötte be. Sztálin halála után a Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöke, 1960-tól az elnökség tagja volt. Mivel 1957-ben csatlakozott a Hruscsov ellen fellépő politikusokhoz, a felülkerekedett első titkár – annak ellenére, hogy önkritikát gyakorolt – a XXII. kongresszuson, 1961-ben kihagyatta a KB-ből. Hruscsov bukása után, 1966-ban visszakerült a testületbe. Sírja a Kreml falában található.
Vélemények, javaslatok