XII. Pius (1876-1958)
Eugenio Pacelli néven született egy római jogászcsaládban. 1899-ben szentelték pappá, s már 1901-ben a pápai kúria szolgálatába lépett. Hamarosan Gasparri államtitkár munkatársa lett. 1917-ben sardesi címzetes püspökké és bajorországi pápai nunciussá nevezték ki. Ugyanebben az évben XI. Pius megbízásából megkísérelte a békeközvetítést a világháborúban harcoló felek között. 1920-tól 1929-ig Németország pápai nunciusaként tevékenykedett. 1929-ben megkapta a bíborosi kalapot, és december 24-én a Vatikán államtitkára (külügyminisztere) lett. Az 1924–1933 között Németországgal kötött konkordátumok alapvetően az ő nevéhez köthetők. A nemzetközi életben is elismert diplomatát XI. Piusz halála után, 1939. március 2-án pápává választották. 1939 folyamán erőfeszítéseket tett a háború elkerülése érdekében. A második világháború idején a Szentszék következetesensemleges politikai magatartást tanúsított az összes hadviselő fél iránt, így például a zsidóüldözés kérdésében Németországgal szemben is. Az utókor ítélete XII. Pius politikai szerepéről emiatt megoszlik: az elmarasztaló vélemények szerint a Szentszék hallgatása lehetővé tette, illetve elősegítette a holokausztot. Más értékelők szerint XII. Pius a pontos információk birtokában úgy látta, hogy a beavatkozás csak rontott volna a helyzeten, így ehelyett rendszeresen kiterjedt segélyakciókat szervezett, s csupán a csendes diplomácia eszközével élt. A hidegháború éveiben éles antikommunista politikát folytatott, a politikai kapcsolatoktól elvi alapon elzárkózott, és az egyházellenes politikát folytatókat kiközösítette. Teológiai és egyházpolitikai tevékenységének egyik fő eredménye Mária mennybemenetelének hittétellé nyilvánítása volt; 33 szentté avatás kapcsolódik a nevéhez, többek között X. Pius pápáé 1954-ben, valamint Árpád-házi Margité 1943-ban. Az alkalmazkodás jegyében vezette be az esti szentmiséket, és enyhítette a szentségi böjtöt. Erősen központosította az egyház irányítását, 1944-től nem töltette be a vatikáni államtitkári tisztséget sem. Ugyanakkor nagyszámú bíborosi kinevezésével a világegyházi jelleget erősítve megszüntette az egyház irányításában az olasz nemzetiségű bíborosok többségét. Egyházfősége idején Portugáliával (1950), Spanyolországgal (1953) és Dominikával (1954) jött létre konkordátum.
Vélemények, javaslatok