Bácsi József: „Az emberek többsége nem szívből tapsolt”
Mivel apám már 45 előtt is kommunistaszimpatizáns volt, kommunistaízű nevelésben nőttem fel, abban az idealista kommunista nevelésben, amely azt hirdette, hogy ha bejönnek az oroszok, milyen jó lesz a munkások élete, a munkásoké lesz a hatalom. Hányszor hallottam apámtól, hogy „majd meglátod fiam, milyen más világ lesz az”. [...]
1944. december 6-án már Szigetszentmiklóson voltak az oroszok, amikor tizenkilenc évesen SAS-behívót kaptam. Édesapám azt mondta, és én is egyetértettem vele: „Nem mész fiam sehova!” A ház mögött volt egy nagy disznóól fáskamrával, alatta meg pince, oda bújtam el.
Az első orosz csapatok 1945. január 9-én jöttek be Csepelre. Az akkori kommunisták hirtelen összeszaladtak, kihozták a zászlókat a templomból, azzal vonultak Szigetszentmiklós felé, hogy üdvözöljék őket. Az oroszok édesapámmal együtt azonnal elvittek dolgozni. Az erzsébeti átkelő híd fel volt robbantva, apám oda, én meg a Kvassay zsiliphez kerültem, de két nap múlva elengedtek bennünket.
Ezt követően jelentkeztem az akkor alakuló új magyar hadseregbe, a Szalvay-századhoz, ahol egykori spanyol szabadságharcosok is voltak. Be is vonultam a Budapest-őrzászlóaljba, a mostani Üllői úti laktanyába, ahol beöltöztettek, és elvittek Jászfényszarura. Pár hetes kiképzés után vonatra raktak, és kivittek bennünket Wiener Neustadt térségébe, ahol a hadtápterület biztosítása volt a feladatunk. Majd visszavezényeltek Szombathelyre, ahol a századparancsnok csicskása lettem. Egyszer cseresznyeszedés közben leszakadt alattam az ág, eltörött a kulcscsontom. Amikor meggyógyultam, kaptam egy nyílt parancsot, hogy menjek Esztergomba leszerelni. 45 augusztusában hazajöttem, és beléptem a kommunista pártba. Édesapám hatására választottam a kommunistákat. Az volt a véleménye a szociáldemokratákról, hogy „jó, jó fiam, azok is munkáspárt, de amikor nekik szükségük van valamire, rögtön lepaktálnak a főnökökkel”. Ez alatt többek között a Bethlen–Peyer- paktumot értette, és hogy amikor valamilyen munkásérdek képviseletéről volt szó, mindig kiegyeztek a hatalommal.
Tizenkilenc éves voltam, azt hittem, hogy csak oda kell ütni, és akkor majd minden menni fog. Ide munkáshatalom, proletárdiktatúra kell. A kommunistáról a rámenős, bőrkabátos, Lenin-fiús elképzelés élt bennem, a másik oldalon pedig az a szociáldemokrata jól öltözött kispolgár állt, aki ugyan munkásérdekeket képvisel, de a dolgokért hajlandó megalkudni is.
Vasesztergályosként dolgoztam a Csepeli Acélmű nemesacélüzemében. 1946 márciusában megjelent otthon egy katona, és közölte velem, hogy katonaszökevény vagyok, pakoljak gyorsan össze, bevisznek a Mária Terézia laktanyába, az Üllői út– Ferenc körút sarkára. Be is vittek, hiába mutattam a leszerelési papíromat. Pápán katonai bíróság tárgyalta az ügyemet, katonaszökevénynek minősítettek, és másfél évre ítéltek. A védőügyvédemnek munkásszármazásomra hivatkozva sikerült elérnie, hogy mielőtt megkezdem a büntetésem letöltését, kapjak egy ideiglenes eltávozási engedélyt. Azt ajánlotta, hogy menjek fel a kommunista párt központjába, az Akadémia utcába, és meséljem el, hogy mi történt. Így is tettem. Szó nélkül végighallgattak, majd kis idő múlva egy pasas átadott egy borítékot, és azt mondta, hogy nyugodtan menjek haza. Pár hét múlva kaptam egy papírt, hogy az ügyemet törölték, és vegyem úgy, mintha nem is történt volna semmi. A párt intézte el.
A pártok erősen mozgolódtak Csepelen, a legnagyobb a szociáldemokrata szerveződés volt Ivanicsék vezetésével. A kommunista párt akkor még erősen másodhegedűs szerepet töltött be. A Kisgazdapárt is elég erős volt, mert sokan tartottak állatokat, műveltek földet, így ők a kisgazdákhoz léptek be. A munkások között már akkor is voltak, akik az ÁVH-nak dolgoztak. Olyan besúgórendszert épített ki a kommunista párt, hogy tanácsos volt még a legjobb barátnak is csak nagyon óvatosan nyilatkozni, mert ami egyszer elhangzott, azt halálbiztos, hogy egy órán belül az illetékes már tudta.
Az üzemek nagy részét szétbombázták, így a gyárban sokáig szinte csak romeltakarítási munkák folytak. Tizenkilenc gyáregység alakult, mind külön igazgatóval. Az első szavazáson, 1945-ben Csepelen szociáldemokrata és kisgazdapárti győzelem született. Helyi szinten igen komoly harc folyt a szociáldemokrata és a kommunista párt között az üzemi bizottság birtoklásáért. Akinek a kezében volt az üzemi bizottság vezetése, az az összes gyáregységben a saját embereit tudta vezető pozícióba juttatni. A szociáldemokraták a gyár régi műszaki gárdáját megtartották, ám a kommunisták azonnal eltávolították ezeket a régi, kimondottan európai színvonalú szakembereket. A kommunisták számára elsődleges célpont a hatalom volt, semmi más nem számított. Nem számított, hogy mit tud, mit nem tud, csak az volt a fontos, hogy az ember száz százalékig megbízható legyen a párt számára, és akkor ő lett a tótumfaktum. Abszolút nem törődtek azzal, hogy műszakilag mi történik a gyárban.
Rajk is többször járt kinn Csepelen. Én ideális kommunistának láttam, becsültem. Megérkezett, levetette a kabátját, felgyűrte az ingujját, és odajött hozzánk beszélgetni. "Mi újság, elvtársak?" Utána fölment, és papír nélkül lökte a szöveget. Nagyon tetszett. Többször láttam Rákosit is. Mindig szégyelltem magam: hogy dumálhat egy ilyen kövér ember a munkásokról? Sohasem szimpatizáltam vele, de én is úgy tartottam, hogy minden körülmények között meg kell győzni a szociáldemokrata elvtársakat, hogy a köztük lévő megalkuvó elemeket távolítsák el. Nem kell ide két munkáspárt, hogy néz az ki? Mi elvtársak vagyunk, és egy párt kell. Akkor még nem tudtam, hogy mire megy ki a játék.
A két párt egyesüléséről egyetlen nagyjelenetre emlékszem. A gyári tűzoltóság előtti téren építettek egy hatalmas emelvényt, ahová a két párt teljes vezetősége kivonult: Szakasits Árpád, Rákosi Mátyás, Marosán György, Apró Antal, Drahos Lajos, Ivanics István. Rettenetesen boldogan, összeölelkezve közölték a jónéppel: tarthatatlan állapot, hogy csak a reakció használja ki a helyzetet, tehát a két párt vezetősége elhatározta, hogy egyesül. Akkor már túl voltunk azon, hogy „széles az út, elférünk rajta ketten is”. Egymás nyakába borultak. Mindenki tapsolt. Persze később kiderült, hogy nem is olyan széles az az út, mégse bírjuk ki egymás mellett...
Kommunista voltam, de a felfogásommal soha nem volt összeegyeztethető az, hogy mindig fel kellett állni tapsolni. Rettenetesen kínos volt, nagyon szégyelltem magam. Persze felállt mindenki, de azt néztük, hogy a másik meddig tapsol, mikor hagyhatjuk már abba. Bár Csepelen nagyon nagy személyi kultusz volt, merem állítani, hogy az emberek többsége nem szívből tapsolt.
A Rajk-per idején üzemenként aláírásgyűjtés folyt, hogy Rajkot végezzék ki. Én nem írtam alá, sőt a pártkönyvemet is visszaadtam a pártbizottságnak, ami azt is jelentette, hogy kiléptem a pártból. Azt mondtam, ez nekem nem megy, ezt az arcpirító dolgot velem nem lehet csinálni! Mindenhol előadták, hogy Rajk hogyan szervezkedett Tito láncos kutyáival, és Rákosi elvtársnak és Péter Gábornak éjt nappallá téve kellett dolgoznia, hogy ezt a bandát leleplezze. Senki nem hitte el ezeket, de mindenki hallgatott. Személyes beszélgetés során hangzott csak el, hogy ez mekkora hülyeség! Ha valahol szocializmus van, akkor Jugoszláviában, mert ott munkáspárt van és parlament. A jugoszlávoknak nagyon nagy becsületük volt a szemünkben. Tito egyszer a gépgyárba is ellátogatott. Alacsony, köpcös kis bikanyakú ember, piros csíkos tábornoki nadrágban. Jó kedélyű, Móricz-típusú ember volt, mindenkivel kedélyesen elbeszélgetett. Nagyon nagy szimpátia övezte Titót, egy percig sem hitték el azt, amit Rákosiék mondtak.
Rajk kivégzése után rettenetesen megfélemlítették a népet. Rádöbbentek az emberek, hogy egy oltári nagy gazemberség történt, de mindenki befogta a száját a saját jól felfogott érdekében. Az a bizonyos három majom esete: „nem látok, nem hallok és nem beszélek”. Mindenki féltette a maga kis egzisztenciáját, és ez természetes is. Akkor jöttünk rá, hogy itt a Szovjetunióból visszatért emigráns kommunista társaság magához ragadta a hatalmat, és ebben az országban az égvilágon semmi más nem történik, mint szovjet gyarmatosítás.
1951-ben elvégeztem a szaktanárképzőt, és utána négy évig tanítottam iparitanuló-iskolában. Oda csak úgy tudtam bekerülni, hogy újra be kellett lépnem tagjelöltnek. Be is léptem, de tagjelölt maradtam, soha nem vettek vissza a pártba. Amikor abbahagytam a tanítást, a tagjelöltségem is megszűnt.
Az infláció idején, 1945–46-ban, az emberek rettenetesen zúgolódtak. A gyár szinte állt. Az üzemi bizottság egyik fő tevékenységi körét az a szervezés töltötte ki, hogy megszervezték, hogy a gyárban gyártott mezőgazdasági szerszámokat levitték vidékre, azért élelmet hoztak fel, és kiosztották a munkásoknak. Így többé-kevésbé kompenzálni tudták a pénzromlást. Ünnepnap volt Csepelen, amikor bejött a jó forint. Tíz forintért televásároltam két szatyrot, alig tudtam hazavinni. Egy darabig jól is ment, de aztán egyre romlott a forint, és 53-ban elérte a mélypontját.
Akkor került felszínre Nagy Imre. Feltűnése várható volt, az emberek várták, hogy történjen már valami, mert a helyzet kezdett tarthatatlanná válni. Csepeli viszonylatban a munkások igen nagy reményeket fűztek Nagy Imre személyéhez. Programbeszéde felszabadult érzést váltott ki az emberekből, hogy végre valaki olyan került a hatalom élére, aki ezt a nagyon félresikerült dolgot talán majd helyre teszi. Gondosan előkészített terv szerint folyt a párton keresztül a tömegek irányítása, amely le volt bontva pártértekezletre, szakszervezeti, termelési értekezletre, ahova ha olyan valaki ment be, aki nem ismerte a helyzetet, azt hitte, hogy ott dübörgő munkásegység van, és szinte vezényszóra mennek a dolgok. Holott nem, hiszen az emberek egyszerűen gúzsba kötve, kényszer alatt csinálták a dolgaikat. Senkinek eszébe nem jutott, hogy Nagy Imre hatalomra kerülése végső fokon semmit nem jelent, mert a döntések nem a Miniszterelnökségen, nem a Parlamentben, hanem a Politikai Bizottságban történnek. 53-ban az emberek hamis illúziót ringattak magukban, amikor azt hitték, hogy jön Nagy Imre, és ettől kezdve minden milyen nagyszerű lesz. Ezért aztán megdöbbenve vették észre, hogy nem történik semmi.
Bácsi József-interjú. Készítette Vágvölgyi B. András 1989-ben. 1956-os Intézet OHA, 214. sz. (Részletek)
Megjelent: "Szuronyok hegyén nem lehet dolgozni!" Válogatás 1956-os munkástanács-vezetők visszaemlékezéseiből. Szerk. Kozák Gyula, Molnár Adrienne. Bp., Századvég Kiadó-1956-os Intézet, 1993, 57-61. o.
Bácsi József (1926-) munkás. 1945 januárjában jelentkezett az újonnan alakuló demokratikus hadseregbe, 1945 augusztusában leszerelt. Belépett az MKP-ba. Vasesztergályosként dolgozott a Csepeli Acélmű nemesacélüzemében. 1949-ben a gyárban aláírásgyűjtés folyt Rajk László és vádlott-társai ellen. Bácsi az aláírást megtagadta, és kilépett a pártból. 1951-ben elvégezte a szaktanárképzőt, majd négy évig iparitanuló-iskolában tanított. 1956. október 26-án a nemesacélüzem munkástanácsának vezetőjévé és az acélmű munkástanácsának tagjává választották. 1956. november 29-én a Csepel Vas- és Fémművek Központi Munkástanácsának elnökhelyettese lett. Tagja volt a Kádár-kormánnyal tárgyaló gyári küldöttségnek. Miután 1957. január 8-án lemondott a Csepel Vas- és Fémművek Központi Munkástanácsa, 1957. január 12-én letartóztatták. 1958. február 7-én Nagy Elek és társai perének másodrendű vádlottjaként tízévi börtönbüntetésre ítélték. 1963. március 29-én amnesztiával szabadult. Fél évig rendőri felügyelet alatt állt. Segédmunkásként, esztergályosként, majd raktárosként dolgozott. A börtönévek alatt szerzett betegségei következtében 1981-ben leszázalékolták.
Vélemények, javaslatok