Bogár Károly: „Én voltam a munkásgyerek és a kommunista párttag cserkészvezető”
Dolgoztam, iskolába jártam és cserkészkedtem egészen 44 novemberéig, amikor behívót kaptam. Kikerültem Németországba, és csak 45 októberében jöttem haza. Itthon mint „nyugatost” internáltak, de aztán leigazoltak. Én csak a legutolját csíptem el a háborúnak, így nem féltem sem az oroszoktól, sem a rendszertől. Visszamentem dolgozni a DIMÁVAG-ba, és újra elkezdtem a cserkészmunkát. Én voltam szinte a legidősebb azok között, akik akkor ezt vállalni merték. Beléptem a kommunista pártba, ahová részben apám jelölte ki az utamat. A többi ifjúsági szervezet engem tekintett a demokratikus cserkészvezetőnek, akivel le lehetett ülni tárgyalni, hiszen én voltam a munkásgyerek és a kommunista párttag cserkészvezető. Akkor ezt nagyon jól össze tudtam egyeztetni. [...]
A pártba lépés annyi volt, hogy beléptem, tagkönyvet adtak, és nem is gondoltam másra. Nem jártam el a taggyűlésekre, engem csak nyilvántartottak. Egy darabig havonta fizettem a tagdíjat - ezt a bélyegek beragasztása igazolta -, aztán másfél évig ez ki is maradt. Három műszakban dolgoztam a csavargyárban. Közben ment a cserkészmunka. Egyre jobban tudomásul vették, hogy vagyunk, de a cserkészszövetség 46-ban reakcióssá nyilváníttatott, és Rajkék betiltották a cserkészetet. Akkor én összehívtam egy vezetői értekezletet. Mind ilyen öregek voltak, mint én, tizennyolc-húsz éves fiatalemberek, egy már betiltott szervezet tagjai. Egy iskolának a lefüggönyözött helyiségében tartottuk az értekezletet, ahol megleptek minket. Én általam mentődött meg a helyzet, mert ahhoz a rendőrkapitányhoz kerültünk, aki engem 45-ben kiengedett az internálásból, és megbeszéltük, hogy tulajdonképpen mi történt.
- Az összejövetelnek mi volt a fő napirendi pontja?
- Az, hogy a cserkészmunkát tovább folytatjuk, illegalitásban is. Akkor sokat hallottunk a párt 44-es földalatti munkájáról. Mindenki illegális partizán és egyéb volt. Mi is úgy döntöttünk, hogy megyünk a föld alá, a cserkészetet nem hagyjuk. De szerencsénkre pár nap múlva, talán egy hét múlva ismét engedélyezték. Akkor viszont már Cserkészfiúk Szövetsége címen, más vezérkarral. Akkor jött Karácsony Sándor bácsi, ő lett a főcserkész. Ez az új vezérkar figyelt fel rám 46 őszén egy összevont, nagy tiszti gyűlésen, ahová meghívtuk a korábbi cserkészvezetőket, és a szövetségiek is eljöttek. Jellemző, hogy a munkába mindenki bele akart szólni a régiek közül, de tisztséget senki sem akart vállalni. A végén a szövetség javaslatára én kerültem előtérbe. Lajos Árpád, aki jóval idősebb volt nálam, lett a kerületi elnök, és én lettem a vezetőtiszt. A vezetőtiszt feladata volt a szervezés és a kiképzés, a nevelés és az egyéb társadalmi összeköttetés pedig az elnöké. 47 nyarán a szövetségi közgyűlésen már hivatalosan választottak meg kerületi vezetőtisztté. Ez megismétlődött 48-ban.
- A kerület Miskolcot jelentette vagy ennél nagyobb körzetet?
- Több megyét. Újhely, Hatvan és Eger is beletartozott. Eredetileg hatvankét csoportunk volt, ebből huszonkilenc jelentkezett 45 után, és valamennyit még sikerült életre hívni.
- Hány fiatalt jelentett ez?
- A vasgyári csapatunk három- és ötszáz közötti létszámú volt. Tehát ötszáz volt 45 előtt, háromszáz 45 után. Az iskolai csapataink harminc-százhúsz-százötven létszámúak voltak. Minden gimnáziumban volt csapatunk, ezek voltak az erősebbek. Nyolcéves kurzusok voltak a gimnáziumban, tehát volt idő ott maradni. Az elemi iskolában általában kisebb létszámok voltak, a polgári iskolában nyolcvan-százhúszig ment a létszám. Mikor igen jó volt, a háború előtt hatezer lehetett a kerületi létszám. Én két tűz közé kerültem. Tudniillik a megyei ifjúsági tanácsban benne volt a Parasztifjúság képviselője és a MADISZ képviselői - a kommunista pártnak, a SZIT-nek, tehát az uralkodó pártoknak az ifjúsági szervezetei -, és ezen keresztül próbáltak nyomást gyakorolni ránk. Már elindult az államosítás előkészítése, elsősorban a felekezeti iskoláké. Úgy próbálták a cserkészetet visszaszorítani, hogy először a vezetőket kezdték ki. A Horthy-rendszerben élő polgáremberre vagy magasabb beosztásban dolgozó emberre feltétlenül rá lehetett fogni, hogy ilyen és ilyen kiszolgálója volt annak a rendszernek. Nem is beszélve arról, hogy minden tanító tartalékos tiszt volt, aki pedig feljebb volt, annak már századosi, őrnagyi rangja volt, tehát rá lehetett fogni dolgokat. Ezeket perbe fogták, és reklámozták, hogy cserkész. Egyre több vád indult ellenünk. Abszolút szervezett akció volt. Én ezt próbáltam ki védeni, de nem sikerült tökéletesen. 48 januárjában meginvitáltak egy úgynevezett ifjúsági pártiskolára. Ide mint cserkészvezetőt hívtak meg. Talán úgy lehetne jellemezni az akkori helyzetet, hogy a cserkészek fele jó cserkész volt, a másik fele, az már nem volt jó cserkész. Ami jellemző: ennek a pártiskolának az igazgatója 48-ban egy korábbi miskolci levente ifjúvezető volt. Eleinte a MIOT-ban is elfogadtak, már csak azért is, mert akármilyen ifjúsági rendezvény volt, csak a cserkészekre lehetett számítani. Ha azt mondták, hogy ekkor és ekkor itt és itt kell lenni ennyi és ennyi fővel, mi ott voltunk egyenruhásan, felkészülten. Mi voltunk, akik ott maradtunk a székeket is elhordani. Igen ám, csak közben az idő szaladt, hivatalosan is elkezdték a csapatok bomlasztását, a papokat elüldözték a csapatok éléről, a katolikus csapatokat feloszlatták. Ennek a munkának az egyik részét nekem kellett volna vállalni. Tehát én mint a kommunista cserkészvezető a pártnak tartozom azzal, hogy a rendszerellenes, fasiszta beállítottságú, az ifjúságot rossz irányba nevelő vezetőket leváltom.
- Ezt meg is mondták, vagy csak éreztették?
- Nem, ezt konkrétan feladatul rótták [rám].
- Hol? Kik?
- Nem fogja elhinni, a cserkészszövetségen belül. Tudniillik a cserkészszövetségnek többszöri csere útján olyan vezetősége alakult ki, amelyik ezt a feladatot vállalta, és végre is hajtotta. A szövetség előírt a és körlevélben közölte, hogy ilyen okoknál fogva meg kell szüntetni ezeket a csapatokat. Nekem név szerint adtak megbízást arra, hogy ellenőrizzem, végrehajtották-e. Erre a következőt csináltuk. A katolikus csapatokat - azok voltak a nagyobb csapatok - hivatalosan felszámoltuk, de a tagokat átadtuk egy másik csapatnak, például a polgári iskolai vagy a tanonccsapatnak. De nem voltak egészen buta gyerekek azok sem, akik az ifjúság eme berkeiben vezérkedtek. Észrevették, hogy a huszonkilenc csapatból már csak húsz van, de a létszám nem változik. Különösebb felelősségre vonás azonban nem történt, mert elérkeztünk 48 májusáig. Közben volt egy jamboree 47-ben, azon részt vettünk.
- Hol volt?
- Párizs mellett, kb. negyven kilométerre. Gyönyörű dolog volt, talán a cserkészmunkám koronája volt az, amit ott végigéltünk. Ötszázat hívott meg a világszövetség, de csak kétszáztízen voltunk. Rákosi azt mondta, hogy nincs annyi pénz, ő csak kétszázat tud engedni. Két altáborban készültünk egy hétig a hárshegyi táborban Pesten. Akkor még ötszáz fős létszám volt, indulás előtt két nappal közölték, hogy a fele hazamehet. Egy tragédia volt. Tizenhárom-tizennégy éves gyerekek egy részének azt mondták, hogy „ti menjetek haza, ti nem utaztok”. Nehéz dolog volt. Ettől függetlenül ragyogó élmény, és talán ez volt a fizetségem az addigi munkámért. Hazajöttünk, és attól kezdve a szövetség is napról napra változott, romlott, egyirányúvá vált. És mi folytattuk ezt a bizonyos „cserkészátmentést”. Kimondottan olyan volt az irányítás, hogy a cserkészveze tőket meg kell nyerni az úttörőszervezetnek, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy mi nem tudjuk elfogadni az úttörőprogramot. Annyira nem, hogy a hivatalos egyesülés - mert nem megszűnés volt, hanem egyesülés - szeptemberben történt, de én már május 5-én abbahagytam, bejelentettem a lemondásomat.
- Mivel indokolta?
- Előtte függetlenítettek, de ebben is volt egy komoly becsapás. A cserkészszövetségben megbeszéltük, hogy három hónap próbaidőre kivesznek a gyárból, és csak a cserkészügyekkel fogok foglalkozni. Én rettentő boldog voltam. Amikor megkaptam az első fizetésemet, akkor derült ki, hogy azt az Úttörő Szövetség folyósította. Most nem tudom leírni, hogy mennyire fel voltam háborodva, meg is voltam sértődve, és felelősségre vontam a szövetségben az illetékest. Ő közölte velem, hogy nem tudják másképp elszámolni, mert csak az úttörőszövetségnek van erre pénze, a cserkészszövetség erre nem kap pénzt a kormánytól, de legyek türelemmel, majd átteszik, ha engem sért. Persze hogy nem tették át. Én csak kétszer kaptam tőlük fizetést, a harmadikat egyszerűen ellopták.
- Hogyhogy ellopták?
- Vártam a postát, de nem jött a pénz. Telefon nem nagyon volt, írtam egy levelet, az megfordult egy hét alatt. Közölték velem, hogy érdeklődjek a postán, mert a pénz elment. Mentem a főpostára, utánanéztek, nem kapták meg. Erre felutaztam Pestre az úttörőszövetségbe, és kértem, hogy mutassák meg a postakönyvet. Nem tudták megmutatni, hanem a fiókból akartak fizetni. Mire én közöltem, hogy nem vagyok hajlandó átvenni, hanem megyek a szövetségünkbe. Ott Surányival tárgyaltam, összevesztünk, és közöltem vele - nem ez volt a fő indok, de ez volt az, amibe bele tudtam kapaszkodni -, hogy én ezt függetlenítve nem csinálom tovább, nem kell a pénz, visszamegyek dolgozni. Még küldtek egy meghívót a csillebérci tábor avatására. Föl is mentünk Pestre a feleségemmel, elmentünk a táborkapuig, és ott Surányival megint összehozott a jó- vagy a rossz sorsom. Nagyon összevesztünk, és közöltem vele, hogy a szövetségben sem vagyok hajlandó tovább dolgozni. Hazajöttem, megírtam a lemondólevelemet. Ezután már nem foglalkoztam hivatalosan a cserkészettel. Tapolcán tartottunk még egy búcsúeligazítást, és ezzel befejeztük. Aztán küldtek még egy behívót a Kossuth Akadémiára, de én azt kettétéptem, beletettem egy borítékba, és visszaküldtem a szövetségnek. [...]
A DIMÁVAG-ban új gépen kezdtem dolgozni, anyagilag is kezdtem kicsit rendbe jönni. 47-ben megnősültem, 48-ban megszületett a nagyobbik lányunk. Az apósoméknál éltünk egy szoba-konyhás lakásban, de ez nem volt különösebb tragédia. A DIMÁVAG fotószakkörét vezettem, a sportkör társadalmi fotósa voltam. Az egyesülés után átigazoltam az MDP-be, de 52-ig nem vettem részt a politikában. 52-ben behívtak katonai átképzésre, és amikor két hónap múlva leszereltem, behívattak a pártbizottságra, ahol hosszas agitálás után belementem, hogy függetlenített munkamódszer-átadói munkakörbe kerüljek, és mellette alapszervezeti titkárnak is megválasszanak, illetve már meg is választottak.
A munkamódszer-átadó azt jelentette, hogy a fiatal szakmunkásokat kellett megtanítani a szakmára. A mi időnkben négy év volt a képzés, ekkorra lecsökkent kettőre, és nagyon alacsony színvonalú lett. Ráadásul addigra a munkakörülmények is sokkal rosszabbak lettek. A keresetük a létminimumot sem fedezte. Én örültem, hogy újra fiatalokkal foglalkozhatok. Tanítgattam őket a szerszámhasználatra, a munkafogásokra, igyekeztem a képességeiknek megfelelő munkát adatni nekik a munkaelosztóval, és beszéltem az időelemzőkkel is. Mint alapszervezeti titkárnak volt bizonyos tekintélyem, nem mertek nemet mondani a munkaelosztók és az időelemzők sem. Volt olyan fiatal, akinek egy év múlva már jól ment a munka, de volt, akin ez sem segített. Gyors képzéssel nagy létszámot bekevertek a szakmunkásgárdába, ugyanakkor a jó szakmunkások közül igen sokat függetlenítettek, vagy elvittek katonai pályára.
A párttaggyűléseken elég sokat bíráltam ezt a helyzetet. 54-ben aztán közölték velem, hogy fegyelmi eljárást indítanak ellenem, és leváltanak az alapszervezeti titkárságról, mert félremagyaráztam az elméletet. Igaz, én beszélgettem a srácokkal, sohasem kellett őket kényszeríteni, hogy eljöjjenek a szemináriumokra. Fölmentettek az alapszervezeti titkári teendők alól, de érdekes módon az igazgató megmakacsolta magát, azt mondta, hogy neki velem semmi problémája sincs, megtart a munkamódszer-átadói beosztásban. Ettől még jobban megnőtt a tekintélyem a munkások között. Még ebben az évben a függetlenített műhelybizottsági elnök helyettese lettem - ez szakszervezeti funkció volt -, de ténylegesen én csináltam a munkáját.
A pártmunka nem volt elméleti síkra terelve, nem magyarázták meg, hogy a párt mit akar, hol tart. A szemináriumokon oktattunk párttörténetet, de mit? A vérvörös csütörtököt, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom eseményeit, hogy hány embert lőttek le ezen vagy azon a téren. Az előadógárda is olyan szinten volt, hogy ezt még éppen el tudta mondani. Senki sem magyarázta meg, hogy mi a párt programja, és később azt sem, hogy miért kellett Rákosit leváltani. Írtuk a jelentést, hogy minden rendben, és mindenki meg volt nyugodva. Arról szó sem volt, hogy a dolgozók elégedetlenek, hogy bérfeszültség van, és a keresetekből már nem lehet megélni. Aki esetleg felvetette, azt jobboldali szocdem beállítottságúnak bélyegezték. Meg volt félemlítve a nép. Együtt tapsoltunk, de az emberek bezárkóztak, bizalmatlanok lettek egymással, a létfenntartás, az élet megkövetelte, hogy megtartsák a véleményüket maguknak. Nagyon szépen féltünk mi együtt. Sztálin halála volt az első olyan esemény, ami ezen a félelmen egy kis repedést okozott. Meggyászoltuk, szirénazúgás, 15 percig álltunk, utána meg egy picit fellélegeztünk.
Bogár Károly-interjú. Készítette Molnár Adrienne 1990-ben. 1956-os Intézet OHA, 253. sz. (Részletek)
Bogár Károly (1925-) esztergályos. 1938-1948 között cserkészvezető volt. 1945-ben belépett az MKP-ba, 1952-ben üzemi alapszervezeti titkár lett, 1954-ben leváltották. Ezután munkamódszer-átadóként dolgozott. 1956 októberében részt vett Miskolcon a DIMÁVAG munkástanácsának megalakításában, majd a Borsod Megyei Munkástanács elnökhelyettesévé választották. November 5-én a szovjetek Ungvárra deportálták, ahonnan november végén tért haza. 1957 nyaráig a DIMÁVAG munkástanácsának elnöke volt. 1958-ban tizenöt évi börtönbüntetésre ítélték. 1961-es szabadulása után segédmunkás, majd ismét esztergályos lett, 1986-tól nyugdíjas. 1988-tól ismét cserkészvezető, 1990-ben a miskolci 56-osok baráti körének egyik alapítója.
Vélemények, javaslatok