Farkas Vladimir: A Kádár-ügy vizsgálatának kezdeti szakasza
Péter Gábortól tudtam meg, hogy letartóztatták Haraszti Sándort. Én őt személyesen nem ismertem. Arra emlékszem, hogy Péter majdnem olyan gyűlölettel beszélt róla, mint 1949 májusában Rajk Lászlóról. Fogalmam sem volt ennek okáról.
Akkor hallottam Péter Gábortól arról, hogy a párton belül van egy „magyarkodó” csoport, amelynek szellemi atyja Haraszti Sándor. Dühének okára azon nyomban fény derült: Péter Gábor szerint Haraszti valamelyik újságban még 1945-ben vagy 1946-ban állítólag maga írt, vagy csak helyt adott egy olyan írásnak, amely Péter Gábor szerint a politikai rendőrséget becsmérelte és rágalmazta.
Péter Gábor sietett hozzátenni, hogy íme újból kiderült, hogy aki bennünket támad, az ellenség. Azt mondta, hogy előkerültek Haraszti jugoszláv emigrációban írt Lenint gyalázó, szovjetellenes cikkei is, és ami ennél még fontosabb, megvan a belgrádi horthysta követ ajánlólevele a Belügyminisztériumhoz, amelyben támogatja Haraszti hazatérési kérelmét. Szerinte ez is súlyosan kompromittálja őt.
Úgy tűnt, hogy Péter ebben az esetben is elégtételt vesz régi sérelmén. 1956-ban Haraszti nem ezzel magyarázta letartóztatását. [...]
Még annyit tudtam meg, hogy közvetlenül Károlyi Márton főosztályvezető-helyettes irányítja a vizsgálatot. [...]
Károlyi Márton, a vizsgálati főosztály helyettes vezetője, egyik kulcsfigurája volt az 1949–52 közötti majdnem valamennyi koholt vizsgálatnak és pernek. Előtte pedig jelentős szerepet játszott a Kisgazdapárt szétverésében. Károlyi azonban nem Rákosi, Farkas, Rajk vagy Kádár bizalmasa volt, hanem kizárólag Péter Gábor egyik legbensőbb munkatársa. Péter Károlyit már 1945 előttről jól ismerte, és saját tapasztalatai alapján foglalkoztatta e fontos területen.
1951 elején Péter Gábortól szereztem tudomást arról, hogy letartóztatták a „magyarkodó”, immár nacionalistának és szovjetellenesnek minősített, pártellenes csoport többi tagját is. Előbb dr. Donáth Ferencet, majd Losonczy Gézát, dr. Újhelyi Szilárdot és dr. Tariska Istvánt. Őrizetbe vették Veres József belügyi államtitkárt is.
A letartóztatottak közül csak dr. Tariska Istvánt nem ismertem személyesen. Mindnyájan a párt tekintélyes, már az illegális mozgalomban is jelentős szerepet betöltő személyiségei voltak. Akkor semmit sem tudtam meg az ellenük folyó vizsgálatról. Külön meglepetést okozott Donáth Ferenc letartóztatása, aki tudtommal akkor Rákosi közvetlen, bizalmas munkatársa volt, és nagy érdemeket szerzett Nagy Imre agrárpolitikai hibáinak 1949. évi bírálata során. Amikor még a Szakasitsék elleni vizsgálat során a pártfeloszlatás ügyéről beszélt, Péter Gábor nagyon neheztelt Donáthra amiatt, hogy mikor ő és Horváth Márton 1944 szeptemberében javasolták, hogy az illegális kommunista mozgalom újra vegye fel a Kommunista Párt nevet, egyedül Donáth ellenezte ezt.
A Rákosi-klikk és az ÁVH – egyes publikált információk szerint – már Kádár letartóztatásának előkészítésén is munkálkodott, bár sem 1951. április 20-a előtt, sem ezt követően nem láttam olyan ÁVH-iratot, amely Kádárra vagy Kállai Gyulára vonatkozott.
1951. április 4-e alkalmából Péter Gábor soron kívül előléptetett alezredessé. Az ÁVH-ra vonatkozó, 1949. decemberi MT-rendelet az ő hatáskörébe utalta a tiszti kinevezéseket alezredesig bezárólag. Ez volt az ÁVH-nál a legmagasabb tiszti rendfokozatom. [...]
Úgy tudom, hogy április 20-án döntött a négyesfogat – Rákosi kezdeményezésére – Kádár és Kállai letartóztatásáról. Április 21-én a kora délutáni órákban, amikor Kádár rózsadombi lakásáról ebéd után a pártközpontba indult, Péter Gábor a nyílt utcán megállíttatta kocsiját, és letartóztatta. A Kádárt kísérő ÁVH-s biztonsági tiszteket csak Péter Gábor személyes jelenléte tartotta vissza kézifegyverük használatától. A letartóztatásokat Rákosiék még aznap, a Politikai Bizottság kibővített ülésén – amelyen még 13 KV-tag is részt vett – egyhangúlag jóváhagyatták. Ez nem volt szokatlan a Politikai Bizottság és a KV tagjai számára, hiszen már statisztáltak néhányszor ilyen ügyekben. [...]
Én abban a szilárd tudatban éltem, hogy apám és Kádár, illetve Péter Gábor és Kádár között igen jó személyi, mondhatnám baráti kapcsolat van. Mit csinálhatott Kádár, hogy barátai – akik közé Kovács István is tartozott – váratlanul ennyire szembefordultak vele? Erre április 21-én sem Kádár, sem Kállai esetében nem kaptam választ. Sőt, akkor az tűnt a legvalószínűbbnek, hogy letartóztatásuk kizárólag megelőző jellegű, és azt Zöld Sándor öngyilkossága váltotta ki.
Péter Gábortól tudtam meg, hogy a Virányos úti ÁVH-s villák egyikében tartják őrizetben Kádárt és Kállait. Először azt hittem, hogy tisztázó jellegű pártvizsgálatra kerül sor, amelyet már 1945-től kezdve bizonyos esetekben nem a KEB, hanem az ÁVH hatáskörébe utalt a pártvezetés. Rákosiék sohasem titkolták, hogy az ÁVH-t különleges pártszervnek tekintik. Csak ezzel magyarázható, hogy amikor apám és Péter Gábor megkérdezte tőlem, kit javasolok Kádár kihallgatójának, Péter legnagyobb meglepetésére én az ÁVH pártbizottságának egyik vezetőjét, az általam tisztességessége miatt mindig is igen tisztelt Koós Bélát, az illegális kommunista mozgalom jól ismert tagját neveztem meg.
Koós Béla addig soha nyomozati vagy vizsgálati munkában nem vett részt. Nagy szerencséjére e megbízása talán két-három napig tartott, mert Rákosi elégedetlen volt amiatt, hogy Kádár nem tett beismerő vallomást. Ugyanakkor Rákosi már a harmadik napon azt közölte Péter Gáborral, hogy Kádár rendőrspicli. Akkor semmi nyoma sem volt annak, hogy Kádár és Kállai letartóztatása bármilyen összefüggésben lenne az úgynevezett „magyarkodó” csoport más letartóztatott tagjaival, akik a Gyorskocsi utcai vizsgálati börtönben ültek.
1951. április 21-e után tudomásom szerint ebben az ügyben még két személyt tartóztattak le. Rákosi utasítására vették őrizetbe Deák Líviát, akiről Rákosi úgy gondolta, hogy sokat tudhat Kádárról. A korábban börtönbe került Veres Józsefnek is – Péter Gábor szerint – elsősorban az lett a veszte, hogy Kádár sakkpartnere volt. Ezért Rákosi szerint biztosan sok olyasmit tud Kádárról, amiről a pártnak halvány fogalma sincs. Ha ez igaz, akkor március 19-ei letartóztatása ebben a megvilágításban annak bizonyítéka, hogy Kádár letartóztatása már korábban eldöntött tény volt. Megjegyzem, hogy az alatt a három hónap alatt, amíg én a Kádár-ügy vizsgálatának a vezetője voltam, Veres József nemhogy Kádár Jánosra nem tett terhelő vallomást, de még a saját személyét ért koholt vádakat sem vállalta.
Kovács István kezdeményezésére májusban letartóztatták Gács Lászlót. Nemcsak általánosságban vádolta Gácsot rendőrspicliséggel, hanem őt okolta Rezi Károlynak, az újpesti kommunisták egyik vezetőjének 1942-es agyonveretéséért is. Gács letartóztatásának másik oka közvetlenül Kádár múltjával függött össze. Ennek szerzőségén viszont már Kovács és Kiss együttesen osztozkodott.
Péter arról is tájékoztatott, hogy Rákosinak szándékában állt, hogy a kommunista mozgalom Debrecenből indult baráti köréhez tartozók közül letartóztassa Erdei Ferenc feleségét, Majláth Jolánt, valamint Sántha Kálmán Kossuth-díjas elme- és ideggyógyász egyetemi tanárt. Azt nem mondta, hogy mi volt velük szemben a vád, arról sem beszélt, hogy végül hogyan úszták meg a letartóztatást. Az közismert, hogy Sántha professzort 1951-ben megfosztották debreceni katedrájától, MTA-tagságától, és vidéki főorvosi beosztásba helyezték. Csak 1956-ban kapta vissza katedráját és egyetemi státusát is.
Majláth Jolán sorsát közelebbről nem ismerem, de Péter Gábor rá vonatkozó információit egyáltalán nem tartom kitalálásnak, hiszen ma már tudjuk, hogy Sztálin az ország elnökének és kormányfőjének, Kalinyinnak és Molotovnak a feleségét is több évre munkatáborba küldte, titkársága vezetőjének, Poszkrebjisevnek a feleségét pedig kivégeztette.
Amikor Károlyitól átvettem a vizsgálat vezetését, emlékezetem szerint vizsgálóként többek között a következők dolgoztak az ügyben: Gerendás Iván, Harsányi Zoltán, dr. Janikovszky Béla, Kapitány István, Kenessey Tamás, Kocziha Miklós, Pereszlényi Zoltán és Rajnai Sándor. Amikor bekapcsolódtam a vizsgálatba, Károlyi Márton vette át – operatív vezetői munkakörének megtartása mellett – Kádár kihallgatását. Kállai Gyula kihallgatására Szántó György, Gács Lászlóéra pedig Szendi György kapott megbízást. Nem emlékszem Donáth Ferenc, Újhelyi Szilárd és dr. Tariska István kihallgatóira. Ez nemcsak a nyomozati-vizsgálati anyagokból és az 1954. évi felülvizsgálati eljárásból állapítható meg. Egyértelműen kiderülhet a Legfelsőbb Ügyészség által 1956 szeptemberében felvett tanúvallomásokból is. Bár e vizsgálat során a dr. Nonn György vezette Legfelsőbb Ügyészséget elsősorban az én személyem érdekelte.
A korábbi gyakorlatot folytatva, mellettem dr. Bauer Miklósné és Berényi Istvánné dolgozott. Kádárral és Kállaival kapcsolatban azt a jól ismert utasítást kaptam Péter Gábortól, hogy végre írják le a párt számára az életüket úgy, hogy abban minden homályra fény derüljön.
Úgy érzem, eljött az ideje, hogy elébe menjek egy kérdésnek. Egyáltalán mi a garancia arra, hogy amit Péter Gábor nekem éveken át Rákosi Mátyásra hivatkozva mondott – akár információként, akár állásfoglalásként vagy konkrét utasításként –, az valóban Rákositól származott? És ha igen, akkor hűen tükrözte-e Rákosi szavait.
Utólag nagyon sokat gondolkodtam ezen a kérdésen. Persze azokban az években ez sohasem jutott eszembe, hiszen Péter Gábort úgy ismertem, mint Rákosi legbuzgóbb hívét. Ma sem hiszem, hogy Péter nekem ezen a téren valaha is hazudott volna. Természetesen az ellenkezőjét sem tudom bizonyítani.
Egy valós problémára utólag mégis rájöttem. A két ember között óriási különbség volt, nemcsak műveltség terén, hanem a politikai tapasztalat, ezen belül nem utolsósorban az intrikálás képességében is. Ezért egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy Péter Gábor nem mindig volt képes Rákosi szűkszavú közléseinek a lényegét helyesen felfogni, sem azt, hogy Rákosi rafináltsága Péter Gáborral szemben is megnyilvánult. Ezzel egyikük felelősségét sem kívánom csökkenteni. Egy azonban bizonyos. Ha Péter Gábor helyén egy jóval műveltebb és ravaszabb ember ült volna, egyáltalán nem biztos, hogy Rákosi legprimitívebb és legaljasabb szóbeli gyanúi elegendőnek bizonyultak volna ahhoz, hogy például feleségek, munkatársak, barátok kerüljenek börtönbe vagy internálótáborba.
De visszatérek vezetői megbízatásom első napjaira. Az 1950 novembere óta folyó vizsgálatról Károlyi Mártontól kértem tájékoztatást. Ezután elolvastam a Haraszti Sándor személyéhez kapcsolódó iratokat, valamint Losonczy Géza vallomását arról, hogy a Justus-ügyből már ismert François Gachot-val tartott fenn kapcsolatot. A jegyzőkönyv nem tartalmazott kémkedéssel kapcsolatos beismerést. Elolvastam Veres József önmarcangoló önéletrajzát, amelyet a párthoz írt. Ebben Kovács István és Kiss Károly negatív tényeket fedeztek fel.
Dr. Tariska István önéletrajzában olvastam arról, hogy a Márciusi Front Debrecenből elindult kommunista tagjai 1945–46-ban rendszeresen összejöttek baráti találkozókra, és Tariska szerint ezeken kritikai észrevételek is elhangzottak a párt politikájáról.
Károlyi szóbeli információinak az volt a lényege, hogy a párt nacionalista és szovjetellenes szervezkedés résztvevőinek minősíti a letartóztatottakat. A csoport vezetője pedig Haraszti Sándor volt. Lehetséges, hogy az ÁVH már 1951 áprilisában rendelkezett erre vonatkozó, kicsikart beismerő vallomásokkal, de ezekre nem emlékszem. Ennél fontosabb, hogy 1956–57-ben sem az ügyészséget, sem a bíróságot ez az apróság nem érdekelte, mivel a vizsgálat korábbi szakaszát nem én irányítottam.
Kádár frissen elkészült életrajzát megkapta Rákosi, a Farkas Mihály által vezetett bizottság és Péter Gábor is. Egyöntetűen azt állapították meg, hogy „tele van hazugságokkal”. Péter kezembe adta az illegális „Kommunista” című lap egyik 1934. évi számát, amelyre állítólag ismét Réti László talált rá. Ebben egy közlemény jelent meg arról, hogy áruló magatartásáért Csermanek Jánost kizárták a KIMSZ-ből. Kiss és Kovács kiderítették, hogy Sebes György lebuktatása miatt büntették ezzel. Honnan tudhattam volna én akkor, hogy a magyar illegális kommunista mozgalom és a szovjetunióbeli emigráció egész történetét végigkísérte a kölcsönös vádaskodás, amely ártatlan emberek életébe is került?
Számomra Kovács, Kiss és Péter Gábor reagálása perdöntő volt, mert kijelentették, hogy erről sem az illegalitásban, sem az 1945 utáni években nem tudtak. Felvetették, hogy Kádár János erről eddig miért hallgatott, és miért nem említette meg korábbi önéletrajzaiban. Utasítást kaptam, hogy Kádártól kérjünk erre magyarázatot. Károlyi Márton jegyzőkönyvbe vette Kádár válaszát. Eszerint kizárását ő 1945-ben a párt részére készült életrajzában megírta, és azt személyesen Rákosi Mátyásnak adta át. Mondanom sem kell, hogy Rákosi ezt hazugságnak minősítette. Kovács István is mint a káderosztály vezetője azt mondta, hogy Kádár János korábbi önéletrajzában erről szó sincs.
Kovács és Kiss ennek kapcsán felvetette, hogy ilyen előzmények után vajon hogyan és kinek a segítségével kerülhetett egyáltalán vissza Kádár a pártba. Kovács azonnal meg is válaszolta a kérdést. Szerinte ez csak a rendőrspicli Gácsnak lehetett a műve. Ez lett Gács László letartóztatásának második indoka. A KIMSZ-kizárás nyomán egészen más megvilágításba helyezték Rákosiék az 1943-as pártfeloszlatást is. Rákosi legnagyobb felfedezésének azonban azt tartotta, hogy megfejtette, hogyan menekült meg Kádár az 1944-es lebukása után. Ezek szerint az illegális pártvezetés megbízásából Kádár 1944-ben elindult, hogy a hazai antifasiszta harc segítése érdekében megteremtse a kapcsolatot Titóékkal, és hogy felvegye a kapcsolatot a moszkvai pártvezetéssel. Lupták névre szóló iratokkal indult útnak. A csendőrség a Drávánál igazoltatta, és elfogta, mert az iratokból azt állapították meg, hogy katonaszökevény. Luptákot felhozták a budapesti Conti utcai börtönbe, amely akkoriban [a] Vkf. 2-höz tartozott.
Péter Gábor szerint Rákosi a következőket mondta: Kádárt már többször is letartóztatták, tehát készült róla ujjlenyomat. A magyar daktiloszkópiai, vagyis a személyazonosításnak az ujjlenyomatokon alapuló rendőrségi rendszere az egyik legjobb volt Európában. Hogyan lehetséges, hogy Luptákot mégsem azonosították Csermanekkel? De van még más is. A katonaszökevényeket általában a csapattestükhöz vitték vissza, és ott ítélkezett felettük a hadbíróság. Ha Luptákot (Kádárt) visszavitték volna, rögtön lebukik. Miért Budapestre hozták fel? És ha már így történt, miért nem a Margit körúti katonai börtönbe vitték, ahol a katonaszökevények ügyét vizsgálták és tárgyalták?
Rákosi azt mondta, hgy 1944-ben – a német megszállás után – a hadbíróságok már a legsúlyosabb ítéleteket hozták a katonaszökevényekkel szemben. Különösen olyan esetekben, amikor valakit az ellenséghez való átszökés közben fogtak el. Hogyan kaphatott Lupták ezzel szemben – ha jól emlékszem – összesen kétévi börtönt? Többféle változata ismert annak, hogy Kádár hogyan úszta meg a katonaszökevények végzetes sorsát. Rákosi számára azonban csak egy magyarázat létezett: Kádár 1944-ben is úgy viselkedett, mint 1933-ban. Ezért beszervezték. De most már abból a célból, hogy az elveszett háború után nekik dolgozzon.
Én 1944-ben nem éltem Magyarországon, így fogalmam sem volt arról, hogy milyen sors várt itt a magyar katonaszökevényekre. Annyit azonban tudtam, hogy a háborúban mindig a legsúlyosabban torolták meg a szökéseket. Az ismert sztálini gyakorlat szerint 1948-tól kezdve nálunk is kegyetlenül megtorolták – a békés építőmunka idején is – a szökéseket. Nem egy halálos ítélet született emiatt is. Én akkor jogosnak találtam Rákosi gyanúját. Természetesen Farkas Mihály, Péter Gábor és sokan mások is hasonlóan gondolkoztak. [...]
Egyetlen személyről feltételezem, hogy letartóztatását Péter Gábor nem tudta magában könnyen megemészteni, ez Kállai Gyula volt. Jellemző, hogy kezdetben előttem változatlanul csak „Gyufa”-ként beszélt róla. Többen nem is értettük Kállai letartóztatását. Sőt a Rákosi és Farkas Mihály által vezetett bizottság kezdetben nem is igen foglalkozott vele. Úgy látszott, hogy Rákosi egyelőre elegendőnek tartotta, hogy Kállai az ÁVH börtönében van. Személyének megítélése a börtönben írt önéletrajzának elolvasása után változott meg. Az 1942-es nagy kommunista lebukásokkal kapcsolatos önmarcangoló vallomását Rákosi, Farkas és a többiek árulásnak bélyegezték, és ezt követő bírósági felmentését júdásdíjnak tudták be. Helyzetét súlyosbította, hogy Péter Gábor tájékoztatása szerint a Munkásmozgalmi Intézetben őrzött 1942-es nyomozati és bírósági iratokból csak a Kállai Gyulára vonatkozó iratok hiányoztak. Ezt nem tartották a véletlen művének. Így született meg Kállai Gyulával szemben az első vád, az árulás.
Döbbenetes, hogy Rákosi – aki látszólag féltő gondossággal őrködött a súlyosan szívbeteg Révai József egészsége felett – Kállai önéletrajzával kapcsolatban azt mondta Péternek: Révai József, a Vörös Újság szerkesztője is csak 4-5 év börtönt kapott Horthyéktól.
Joggal merül fel az a kérdés, hogyan fogadták ezt az újabb, párton belüli letartóztatási sorozatot az MGB-tanácsadók. Én csak azt tudom elmondani, hogy mit tapasztaltam 1951. április végétől július közepéig. Bár Poljakov ezredes a vizsgálati főosztályon dolgozott, erre a vizsgálatra mégis Kedrin vagy Dopercsuk alezredest jelölték ki. Egyik régi legendája szerint Péter Gábor távol tartotta magát az egész Kádár-ügytől Jevdokimenkóval együtt. Tapasztalataim szerint viszont a szovjet tanácsadók ugyanúgy részt vettek a Kádár-ügyben, mint a korábbiakban. Legalábbis a kezdeti szakaszban.
Arra nem tudok válaszolni, hogy Kádár és Kállai letartóztatása Moszkva előzetes vagy utólagos jóváhagyásával történt-e. A vizsgálatban részt vevő szovjet tanácsadók előttem soha semmiféle kifogást nem emeltek. Igaz, nem én lettem volna erre az illetékes partnerük. Moszkva biztosan beavatkozott volna, ha rossz szemmel nézi e letartóztatásokat. Péter Gábortól tudom, hogy például az MGB leintette Rákosit – az ÁVH-tól kapott információ alapján –, hogy a francia nagykövet egyik hazai informátorát letartóztassák. Az illető egész életében ezeknek a védőszárnyaknak köszönheti, hogy közéleti karrierje haláláig töretlen maradt. [...]
A vizsgálat nem tudott eredményt elérni. Főleg az újonnan őrizetbe vett Kádár, Kállai, valamint Veres és Gács tiltakozott a vádak és a letartóztatás ellen. Én 1951-ben – különösen Kádár, Kállai, Haraszti, Gács és Veres ügyében – ugyanúgy hittem Rákosiék igazában, mint ahogyan 1949–1950-ben Kádár János is hitt hasonló ügyekben.
Nem tudom, hogy 1951. április 21-e előtt a vizsgálat milyen módszereket alkalmazott, de Rákosi és Farkas egyre türelmetlenebb lett, hiszen olyan emberek kerültek börtönbe, akikkel legalább az MDP KV előtt el kellett számolni. Többek között két politikai bizottsági tagról és három volt központi vezetőségi tagról, illetve póttagról volt szó. Az országgyűlési képviselőknek kijáró mentelmi jogról azért nem érdemes beszélni, mert Rákosiék 1949 óta e tekintetben még a látszatra sem adtak. Egyszerűen nem törődtek még a saját maguk által alkotott törvényeikkel sem.
A vizsgálat során – talán csak Újhelyi és Tariska kivételével – a letartóztatottak múltjával kapcsolatban felszínre került egy sor olyan dolog, amelyeket indokoltnak tartottam tisztázni. Más kérdés, hogy 30 éve az a véleményem, hogy ezt a munkát a KEB-nek vagy egy pártvizsgálatnak kellett volna elvégeznie. Rákosi azonban a szokásos reggeli beismerő vallomásokat követelte. Mivel ezek nem voltak, Péter Gábor utasítást adott a verésekre. Nem tudom, hogy minden utasítás mögött Rákosi vagy netalán Farkas Mihály állt-e, de arra sincs garanciám, hogy ebben az uszító légkörben – amely során tudatosan belénk plántálták a letartóztatottak iránti kérlelhetetlen gyűlöletet – egyes vizsgáló tisztek nem nyúltak-e önhatalmúlag is ilyen eszközökhöz. Erre valószínűleg még Károlyi Márton sem tudna pontos választ adni, pedig ő éjjel-nappal a Gyorskocsi utcában tartózkodott.
Ami engem illet, egy véletlen folytán – dr. Janikovszkyt kerestem – szemtanúja voltam egy ilyen esetnek. Dr. Janikovszky Béla vezényletével Veres Józsefet gúzsba kötötték. Az irodámban számon kértem Janikovszkyt, hogy erre kitől kapott utasítást vagy engedélyt. Válaszként azt tanácsolta, kérdezzem meg Péter Gábort, hogy legszívesebben mit csinálna Veressel.
Ebben az időszakban Haraszti Sándort, Gács Lászlót, Donáth Ferencet és Veres Józsefet kegyetlenül megverték. Az indok változatlanul az volt, amit a Rajk-ügytől kezdve már jól ismertem, és sajnos magam is elfogadtam. Ezek ellen az utasítások ellen kezdetben tiltakoztam Péter Gábornál. Károlyi Mártont figyelmeztettem, hogy legalább arról gondoskodjon, hogy helyi kezdeményezés ne forduljon elő. De a helyzet számomra egyre elfogadhatatlanabbá lett. Nem bizonyítható vádak sorozata merült fel. Aztán jött újra a verés mint a vizsgálat egyetlen eszköze.
Kifogásaimat elmondtam a szovjet tanácsadónak is, aki teljes egyetértéséről biztosított. Ilyesmit korábban sohasem tapasztaltam. Lehetséges, hogy mégsem volt ínyükre mindaz, ami ebben az ügyben történt? A tanácsadó azt javasolta, hogy közösen el kell érnünk a kihallgatások ideiglenes leállítását, és minden erőt a felvetődött gyanúk tisztázására kell összpontosítani. Azt mondta, hogy ehhez segítséget kér Jevdokimenkótól.
Valamennyi vizsgáló tiszt bevonásával elkészült egy nagyon aprólékos és konkrét ellenőrzési terv, amelyet Péter Gábor és Farkas Mihály is jóváhagyott. Közben Péter szólt, hogy valaki beszéljen Kádár feleségével, Tamáska Máriával, hogy ne írjon többet Rákosinak a férje védelmében, mert csak bajt hozhat magára. Péter figyelmeztetését továbbítottuk Kádár feleségének. A terv nagy munkaigényességére való tekintettel külön ellenőrző csoportot is felállítottunk Kádár József ÁVH-s tiszt vezetése alatt. Őt igen tisztességes és lelkiismeretes embernek ismertem meg. Csoportjában dolgozott többek között Konrád Árpád tapasztalt kémelhárító is. Arról nem tudok, hogy Péter Gábor ezt a tervet elküldte volna Rákosinak is, a napi jelentésekből azonban neki azonnal észre kellett vennie, hogy abbamaradtak a kihallgatások, és hogy szerteágazó ellenőrzési munka indult be. Lehetséges, hogy Farkas Mihály tájékoztatta őt erről a fejleményről.
Ez az ellenőrzési terv 1956. október 6-án, amikor a letartóztatásom utáni első kihallgatásra sor került, még dr. Kovács István katonai főügyészhelyettes birtokában volt. 1956 novemberében, utolsó találkozásunkkor kérdésemre válaszolva azzal nyugtatott meg, hogy a velem kapcsolatos összes irat továbbra is épségben van. Majd kiderül, hogy ezt a kérdést miért tettem fel neki.
Nyugodt lelkiismerettel állítom, hogy a rendelkezésre álló személyi állománnyal végére lehetett volna járni minden lényegesebb vádnak. Erre azonban nyilvánvalóan több hónapra lett volna szükségünk. Mik voltak az ellenőrzési terv fő irányai? A legfontosabbak közé tartozott:
– hogyan került Kádár a 30-as évek végén vissza a pártba;
– hogyan került Kádár János elfogása után 1944-ben a Conti utcába, és hogyan fordulhatott elő, hogy személyazonosságát nem állapították meg;
– hogyan kaphatott mint katonaszökevény összesen csupán két év börtönbüntetést;
– hogyan került sor Kállai Gyula említett bírósági felmentésére;
– hogyan és mikor tűntek el a Munkásmozgalmi Intézetből az 1942-es nyomozati, majd a későbbi bírósági per Kállai Gyulára vonatkozó iratai;
– mi volt a valódi háttere Haraszti Sándor belgrádi követségi ajánlásának;
– mi köze volt Gács Lászlónak Rezi Károly halálához?
A megkezdett ellenőrzések dokumentumai bizonyítani tudják, hogy lelkiismeretes, tisztázó jellegű munka indult be, amelynek nem az volt a célja, hogy hamis okmányokkal és kényszerhelyzetbe hozott tanúkkal mindenképpen bebizonyítsa Rákosiék vádjainak jogosságát. Ki merem mondani, hogy amennyiben e jóváhagyott ellenőrzési terv szerint hagytak volna bennünket dolgozni, akkor a Kádár-ügy letartóztatottjainak elítélésére nem is került volna sor. Ez azonban gyermeteg naivságnak tűnik az 1951-es magyarországi állapotok ismeretében. [...]
A Kádár elleni vádak koronatanújaként május 22-én, a Kádár-ügyet tárgyaló kibővített KV-ülés napján jelentkezett Szirmai István. Előttem ismeretlen előzmények után levéllel fordult Farkas Mihályhoz, e vizsgálóbizottság vezetőjéhez, és pontokba szedve leírta, hogy Kádárt miért tartja rendőrségi besúgónak. [...]
Gács László ellen is jelentkeztek önkéntes tanúk. Egyrészt meglepő módon későbbi feleségének sógornője, Ságvári Ágnes, másrészt Kádár János, aki azt mondta jegyzőkönyvbe, hogy Gács az illegális mozgalomban ellenséges tevékenységet fejtett ki. Mindez újból kiélezte a helyzetet, amelyet 3-4 hétig viszonylagos nyugalom és türelem jellemzett.
A Farkas Mihály által vezetett bizottság eligazító értekezletén lehetetlen helyzetünkről beszéltem. Határozottan kijelentettem, hogy nincs alapunk a kihallgatások folytatására, mert a felvetődött vádakat semmivel sem tudjuk bizonyítani.
Apám durván letolt. Közel húsz ember előtt felemelt hangon azt vágta a fejemhez, hogyan lehet egy ÁVH-s alezredes ilyen naiv és hülye! Érdekes, hogy a hallottak alapján egyáltalán nem szégyelltem magam. Ellenkezőleg! Bizonyos megkönnyebbülés uralkodott el rajtam. Péter Gábor néma maradt. De ugyanúgy hallgatott Kovács István és Kiss Károly is. Pedig 1953 után azzal bizonygatták teljes kiszolgáltatottságukat és vétlenségüket, hogy megbízásuk teljesítése során sohasem volt módjuk a kulisszák mögé nézni. Vajon nem volt-e ez kedvező lehetőség arra, hogy megszólaljanak? Hiszen Farkas Mihály fia, a Kádár-ügy vizsgálatának vezetője az apja előtt nyíltan kimondta, hogy a vádak alátámasztására nem rendelkeznek bizonyítékokkal. Az esemény számtalan tanúja még ma is él.
Érthető, hogy Farkas Mihály ledorongoló szavai után senkinek sem volt mersze hozzám csatlakozni. Pedig másoknak is ez volt a véleményük. A megbeszélés után jegyezte meg Péter Gábor cinikusan, hogy milyen gyorsan változik a helyzet. 1949-ben még Kádár János vádolta Kiss Károlyt rendőrspicliséggel. Most pedig éppen a fordítottját tapasztaljuk.
Ezt követően kezdődtek el Rákosi már ismert, egyre keményebb hangú kitörései nemcsak Péter Gábor, hanem Farkas Mihály és a bizottság ellen is. Feltehetően ennek eredménye volt, hogy utasítást kaptunk a hetekig szünetelő kihallgatások újbóli megkezdésére. Rákosi kijelentette, hogy az ÁVH feleslegesen foglalkozik a letartóztatottak 1945 előtti múltjával, ugyanis már nem fér semmi kétség ahhoz, hogy mind besúgók és árulók voltak. Szerinte Kádár még mindig főtitkárhelyettesnek képzeli magát, és talán még az is megfordul a fejében, hogy a vizsgálat az ÁVH külön egyéni akciója.
A fejleményeket időrendi sorrendben csak a beismerő vallomásokat rögzítő jegyzőkönyveken keresztül lehetne követni. Egy biztos: Károlyi Kádárnál semmilyen eredményt nem ért el. Az igazság kedvéért hozzá kell tennem, hogy a Gyorskocsi utcában Kádár – a többiekhez képest – minden tekintetben kivételezett elhelyezésben és bánásmódban részesült. Erről Károlyi Mártontól tudok, akinek a felügyelete alá tartozott a vizsgálati börtön.
Szokatlan módon az egyik nap Péter Gábor az esti órákban rendelt magához. Ott volt Farkas Mihály is. Apám hadarva – ami idegességének volt a biztos jele – elmondta, hogy Rákositól jön, aki reggelre követeli Kádár beismerő vallomását. Azzal folytatta, hogy úgy látszik, Károlyi nem képes ezzel a feladattal megbirkózni. Ezért Péterrel úgy döntöttek, hogy még ma este én hallgassam ki Kádár Jánost, és leplezzem le mint rendőrspiclit.
Csak annyit akartam volna megjegyezni, hogy Rákosi szerint ezzel már nincs mit foglalkozni, s a vizsgálatnak arra kell összpontosítania, hogy a Kádár-ügy a Rajk-ügy le nem leplezett része. Erre nem nyílt módom. Apám azzal folytatta, hogy Péterrel együtt átjönnek velem a Gyorskocsi utcába. Kádár kihallgatását magnetofonra is rögzíteni kell. Azt ők menet közben hallgatni fogják, a szomszéd szobában.
Ekkor – nem éppen a legfinomabb modorban – megkérdeztem tőle, hogy vajon én mivel tudok többet Károlyinál. Mi áll csak az én rendelkezésemre, ami elvezethet Kádár leleplezéséhez? Az volt a válasz, hogy egymagában az 1943-as pártfeloszlatás ténye elegendő ehhez, hiszen objektíve az ellenségeink érdekeit szolgálta. Emellett érvként említette a volt USA-pártfőtitkár, Brauwder hasonló árulásának FBI-hátterét.
A kihallgatás sikere szempontjából a legfontosabbnak azt tartotta, hogy Kádár – aki engem letartóztatása óta nem látott – már puszta megjelenésemből tudni fogja, hogy a pártvezetés megbízásából hallgatom ki őt. Ezt lélektanilag jól ki kell használni. Emellett egész viselkedésemmel azt kell sugallnom, hogy Kádár ne érezze magát a párt egyik vezetőjének. Egyébként a mai napig sem tudom, hogy Rákosi és Farkas mire alapozta ezt a rögeszmét. Károlyi Mártontól tudom, hogy Kádár kezdettől fogva tisztában volt azzal, hogy kik döntöttek letartóztatásáról, és ezért semmi illúziója nem volt további sorsát illetően.
Ez volt a közvetlen előzménye Kádár János általam összesen egy alkalommal lefolytatott kihallgatásának, amely a hazai és a nemzetközi köztudatban 1955 óta megszakítás nélkül az ÁVH-kínzások legocsmányabb, legkegyetlenebb eseményeként, valamint a szadizmus legszörnyebb és legmegalázóbb megnyilvánulásaként él a legkülönbözőbb változatokban. És ennek a gaztettnek a köztudat szerint én voltam a végrehajtója. [...]
Hogy Kádár János erről több évtizedig hallgatott, az nagyban hozzájárult hazai és nemzetközi tekintélyének kialakulásához. Hiszen egyrészt a kínok kínját végigszenvedő mártír került a rákosista zsarnoksággal leszámoló ország élére, aki a saját bőrén tapasztalta, mit jelentett az ÁVH-terror. Másrészt immár egy földre szállt bűnbocsátó szent gyakorolta az országban a hatalmat, hiszen még annak a szörnyetegnek, azaz nekem is meghagyta az életét. Ki tudja, sikerül-e valaha is mindezt az emberek emlékezetéből kitörölni. Szerintem pszichológusokra volna szükség, hogy kiderüljön, hogyan sikerült ország-világot ezzel a példátlan rémmesével úgy megetetni, hogy még ma is élénken él az emberek tudatában. [...]
Bizonyos, hogy a kihallgatás tükrözte azt az alapvető magatartásunkat, hogy a letartóztatottak viselkedésünkből is győződjenek meg arról, hogy a párt által leleplezett ellenségnek tekintjük őket. Ennek megfelelő hangnemben beszéltem vele én is. Ez nem rítt ki a pártsajtó akkori nyelvezetéből. Kádár előtt nem hagytam kétséget afelől, hogy amit nekem mondani fog, azt vegye úgy, mintha közvetlenül Rákosi Mátyásnak szóló vallomás lenne. Ezt tőle tanultam meg akkor, amikor ő Rajk kihallgatásához nekikezdett.
Kádár figyelmeztetett, hogy ha a vizsgálata az eddigi gyakorlat szerint folytatódik, valótlanságokat fog mondani. Válaszom az volt, hogy nincs szükség arra, hogy meséket találjon ki, mert vallomását ellenőrizni fogjuk.
A kihallgatás során Kádár János beismerő vallomást tett. Emlékezetem szerint ez nemcsak a besúgói szerep vállalására vonatkozott, hanem egy szociáldemokrata rendőrtiszten keresztül bonyolódó, 1945 utáni nyugati kémkapcsolatára is. Lehet, hogy ebben tévedek, de ez könnyen ellenőrizhető. Az biztos, hogy „rendőrbesúgói” szerepével kapcsolatban azt vallotta, hogy a KIMSZ-ből történt kizárása után hívatta őt Hain Péter, és arról próbálta meggyőzni, hogy ezek után a kommunista mozgalomban már úgysincs jövője. Majd 1938-ban vagy 1939-ben újra megjelent Hain Péter azzal a megbízással, hogy törekedjen visszakerülni a pártba. [...]
Jegyzőkönyvet vallomásáról nem készítettem, elsősorban eléggé kétértelmű valóságtartalma miatt. Egyébként Kádár kifejezetten sérelmesnek és megalázónak tartotta, hogy éppen én hallgatom ki őt. Azt a tényt, hogy az általam lefolytatott kihallgatásról jegyzőkönyv nem készült, semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy soha, egyetlen vizsgálat során sem került elő. Elképzelhető, hogy a Legfőbb Ügyészség, illetve a Legfelsőbb Bíróság gátlástalan igyekezetében ezt ne használta volna fel ellenem, s nem publikálják ezt az általam állítólag felvett jegyzőkönyvet?
Amikor kijöttem, apám, Péter Gábor és Károlyi Márton várt rám a szomszéd szobában. Apám lelkesen gratulált a kihallgatás eredményéhez. Péter ezzel szemben megkérdezte, hogy mi a véleményem Kádár vallomásáról. Azt válaszoltam, hogy még magam sem tudom, hiszen nem volt időm az egészet nyugodtan végiggondolni. Emlékezetem szerint válaszadás közben megrántottam a vállamat annak jeléül, hogy magam is bizonytalan vagyok. Károlyi Márton szótlan maradt.
Farkas Mihály utasítást adott arra, hogy reggelre a kihallgatás gépelt anyagát kapja meg Rákosi és a többi illetékes, köztük Kovács és Kiss is. Így is történt. Napközben Károlyi hozzá akart kezdeni az előző napi vallomás jegyzőkönyvének elkészítéséhez, Kádár azonban teljes egészében visszavonta vallomását.
Engem ez nem lepett meg. Egyáltalán nem sértette önérzetemet. Természetesen a visszavonás ténye bekerült aznapi jelentésünkbe, így 36 óra elteltével nemcsak Péter Gábor, hanem Rákosi és Farkas Mihály is tudomást szerzett róla. Azt nem tudom, hogy napi jelentéseinket Kovács István és Kiss Károly is megkapta-e. Az ÁVH Titkárság iktatókönyveiből ez is megállapítható volna.
Vártuk, hogy mi lesz a vezetők reagálása. Személyesen megjelent a Gyorskocsi utcában Péter Gábor, és kért tőlünk egy lehallgatásmentes kihallgatószobát. Ezután felvezettette magához Kádár Jánost. Körülbelül egy félórát tartózkodtak kettesben, majd távozóban Péter csak annyit mondott, hogy minden rendben van, Károlyi folytassa a munkáját. Péter Gábortól nemcsak ekkor, hanem 1957–58-ban is próbáltam megtudni, hogy mi történt kettőjük között, de mindig kitért a válasz elől. Legjobb tudomásom szerint Kádár sem emlékezett meg erről soha. Vajon miért?
Ettől kezdve Károlyinak Kádár vallomásaival már nem volt semmi gondja. Kádár továbbra is vendéglőből kapta az ebédjét, és az asztalnál kanállal, késsel és villával evett. Károlyi minden újabb Kádár-vallomásnál azt mondta, hogy ő képtelen eldönteni, mi az igaz belőlük. Ezekben a napokban és hetekben a vallomások egyre több irracionális elemet tartalmaztak. Ekkor jutottam arra az elhatározásra, hogy mindenképpen el kell érnem, hogy otthagyjam a vizsgálati munkát.
Közben a Farkas Mihály által vezetett bizottság hozzálátott az MDP KV elé kerülő első, ideiglenes beszámoló elkészítéséhez. Számos kérdést kaptunk, amelyekre a rendelkezésünkre álló iratok alapján írásban kellett válaszolni. Tudomásom szerint a jelentést Farkas Mihály, Kovács István, Kiss Károly és Péter Gábor készítette el. A Rákosival való folyamatos konzultáció alapján, többszöri átdolgozás után állt össze a beszámoló, amelyet Kiss Károly terjesztett a Központi Vezetőség elé május 22-én. Tudomásom szerint hozzászólásában Rákosi elsősorban az ügy előzményeivel és felderítésével foglalkozott. [...]
Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a Kádár-ügy vizsgálata idején körülbelül egy hónapig Rákosi szabadságon volt. Ez idő alatt Gerő Ernő helyettesítette. Szabadságon volt Péter Gábor is, akinek a helyettesítésével Piros Lászlót bízták meg. Ez azt jelenti, hogy mind Gerő, mind Piros több héten át naponta betekinthetett a Kádár-ügybe. Péter 1957-ben a Gyorskocsi utcában azt a legendát adta elő nekem, hogy Rákosi ki akarta végeztetni Kádárt, de ezt ő megakadályozta. Ezután mindenáron kőbányába akarta küldeni – ez akkor egyértelműen Recsket jelentette volna –, azonban, hála Péter Gábornak, Kádár ezt is megúszta.
1945 és 1952 között elképzelhetetlen volt, hogy Péter Gábor ellent mert volna mondani Rákosi Mátyásnak. Décsi Gyula 1957-ben mondta el nekem (a Kádár-ügy idején már igazságügyi államtitkár volt), hogy ő Rákosi Mátyás kis céduláján kapta meg Péter Gábortól, hogy a bíróság milyen ítéleteket hozzon. Én ezekről csak a 80-as évek közepén szereztem tudomást. Ezek szerint 1951. október elején ítélték el Losonczy Gézát, majd együttesen dr. Újhelyi Szilárdot, dr. Tariska Istvánt és Veres Józsefet, 1951 decemberében pedig Kádár Jánost, dr. Donáth Ferencet, Kállai Gyulát és Haraszti Sándort.
Haraszti Sándort első fokon halálra ítélték. A Legfelsőbb Bíróság nem találta őt kegyelemre méltónak, ennek ellenére a halálos ítéletet nem hajtották végre. Haraszti több mint három éven át naponta várta a kivégzését. 1954. január 9-én (!) a Népköztársaság Elnöki Tanácsa a halálos ítéletet életfogytig tartó fegyházra változtatta. Mindez már a törvénysértések felszámolásának zászlaja alatt történt. Akkor, amikor a Kádár-ügy többi elítéltjének ügyét már kezdték felülvizsgálni.
Farkas Vladimir: Nincs mentség. Az ÁVH alezredese voltam. Bp., Interart Stúdió, 1990, 331–332., 336., 338–342., 344–355. o.
Vélemények, javaslatok