Földvári Rudolf: „Lehullott a lepel Rákosi Mátyásról és a párt vezetőiről”
1953. június 12-én indultunk a tököli repülőtérről. Mindenki helyet foglalt valahol a repülőgépen. Rákosi Mátyás a maga megszokott helyén, egy bizonyos kis tárgyalóasztal mellett, körülötte Gerő Ernő, Nagy Imre, Dobi. Mi pedig, a kisebbek, Szalai Béla és én, valahol a terem másik végében. Mindenki el volt foglalva a saját gondolataival. Rákosi Mátyásék nyilván megbeszélték a közösen kialakítandó állásfoglalásukat, amit ő a bevezetőjében exponált a 13-án kezdődő tanácskozáson, mi pedig azon meditáltunk, hogy mi lesz a tanácskozás célja, mi fog ott történni, egyáltalán mi történhet, hol lesz a tanácskozás, mert én ilyenen addig életemben nem vettem részt. A gép kb. másfél óra múlva megérkezett Moszkvába. A volt Osztrák–Magyar Monarchia nagykövetségének a házában szállásoltak el bennünket. A tanácskozás a Kremlben volt, én akkor jártam ott először és utoljára.
Eléggé megilletődöttek voltak a delegáció tagjai, mert véleményem szerint senki sem tudta – esetleg Rákosin vagy Gerőn kívül –, hogy milyen súlyú kérdések fognak itt napirendre kerülni. Nem tudta senki sem, hogy tulajdonképpen miért vagyunk ott, ahol vagyunk.
A szovjet vezetők szerintem arra voltak kíváncsiak, és ezt adhatták fel leckének Rákosinak, hogy számoljon be az ország politikai-gazdasági helyzetéről és a párt káderpolitikájáról, no meg az adminisztratív kérdésekről, ami tulajdonképpen a törvénysértéseket, a törvényesség problémáját jelentette. Malenkov ezzel a három témával indította a 13-i tárgyalást: gazdasági kérdések, adminisztratív kérdések, káderkérdések. Ez ilyen röviden hangzott el. „Azért jöttünk, hogy itt közösen ezekről a kérdésekről tárgyaljunk. Átadom a szót Rákosi elvtársnak, mondja el a véleményét erről.” Ebből következtetek arra, hogy lecke volt föladva. Kicsit ravasz ez a dolog, mert ők föl voltak készülve nagyon ezekben a kérdésekben. Elmondta tehát Rákosi a maga bevezetőjét, ami elég szőrmentén jellemezte a Magyarországon meglévő problémákat. Valószínű, nem gondolt arra, hogy olyan „mélyen kell szántani”, mint ahogy a szovjet vezetők aztán a fölszólalásaikban szántották ezt a három területet.
– Önre hogyan hatott ez a bevezető felszólalás? Ezek közül hallott-e valamit korábban felülről kritikaként elhangzani?
– Nem, semmit sem hallottam. Bár az igazi mellbevágó a szovjet vezetők felszólalása volt. Ha összehasonlítjuk Rákosi Mátyás bevezetőjét és az utána elhangzottakat, amit a szovjet vezetők mondtak el, hát nagyságrendi a különbség a kritika és az önkritika súlyát illetően a kettő között. Ami az általános kritika erejét, súlyát illeti, az nagyon kemény és nagyon határozott volt minden szovjet vezető részéről. Nagyon komoly munkamegosztás előzhette meg az értekezletre való fölkészülésüket, mert mindenki a saját munkaterületéről vett rendkívül mellbevágó tényekkel, adatokkal bírálta Rákosi Mátyásék politikáját. Például Mikojan, aki a kereskedelemnek, a gazdasági ügyeknek volt akkor a tótumfaktuma, elsősorban erről a területről vett tényekkel, adatokkal támasztotta alá azt a kritikát, amit Rákosiék vezetésével kapcsolatban elmondott. Molotov például erősen külpolitikai jellegű tényekkel, adatokkal támasztotta alá a maga kritikáját. Hruscsov, aki a pártapparátusnak volt a tótumfaktuma abban az időben, elsősorban a kollektív vezetésre, tehát a párton belüli vezetési stílusra, a káderkérdésekre exponálta a maga mondanivalóját, és onnan mondott el nagyon szívbe markoló dolgokat. Vagy vegyük Beriját, aki a törvénytelenségekkel érvelt. Olyan adatokat közölt, hogy én majd leszédültem a székről. Elmondta, hogy több mint egymillió embert elítéltek. Akkor végigfutott előttem, hogy ha ezt beszorzom kettővel-hárommal, a családtagok számával, kiderül, hogy az ország kétharmadát ártatlanul meghurcolták 45-től 53-ig. Berija elsősorban erről a területről szedte össze a maga tényanyagát, és ezt vágta Rákosiék szemébe, ezt tárta a tanácskozó testület elé.
– A magyar vezetők hogyan viselkedtek?
– Rákosi Mátyás kezdetben egy magába roskadó ember benyomását keltette, hiszen nem akármi került ott terítékre. Aztán számon kérték, hogy miért nem elég önkritikus. Erre hogyan reagál? Eléggé cinikusan. „Az ember a saját szagát sem érzi, hogyan érezhetné ő a maga hibáját, vagy a maga felelősségét?” Azt hiszem, hogy ez nagyjából tükrözi Rákosi egész erkölcsi-politikai alapállását és viszonyát mindahhoz, amit elkövetett, illetve mindannak káros következményeihez. A második tárgyalási napon már mintha egy kicsit fölszabadultabb lett volna, mintha egy kicsit könnyebben fogta volna fel annak a kritikának a súlyát, amit kapott. Én arra következtetek ebből, hogy ő azon a bizonyos két szünetnapon – e napok nagyobb részét nem velünk töltötte – nyilván az elvbarátainál járt. Hogy ezek kik voltak személy szerint, én nem tudom megmondani, de nyilván elment informálódni, hogy vajon miről lehet itt szó, miért kapott ő ilyen kritikát, amikor eddig nem ez volt a hivatalos vonal. És nyilván kaphatott olyan információt, esetleg némi segítséget a fölkeresett szovjet emberektől, ami egy kicsit fölbátoríthatta vagy megnyugtathatta, hogy nem kell azért olyan feketének látni a dolgot, mint ahogy lefestették az első tárgyalási napon. Hadd szóljak néhány szót Gerőről! Ő nagyon magába roskadó ember benyomását keltette, mint akit nagyon mellbevágott mindaz, amit hallott. Emberileg ez érthető. Nagy Imre viszont kicsit csodálkozó ember benyomását keltette bennem, mint aki arra figyel fel, hogy nini, hát olyan dolgok hangzanak itt el, amelyek egy részében lehetett, és nyilván volt is vita közte és Rákosiék, Gerőék között, és mintha a szovjet vezetők egy kicsit neki adnának ebben igazat. Elég pozitívan hatott Nagy Imrére, és gondolom, kellemesen, amikor az ő neve került terítékre, mint az ország leendő miniszterelnökévé. Tehát ő egy kicsit fölszabadultabbnak látszott, mint a többiek. Dobi István eléggé apatikusnak, eléggé egykedvűnek, szinte kívülállónak tűnt, de sajnos rá ez volt jellemző mindig. Ő valami nagyon aktív vagy kezdeményező szerepet soha sem játszott, megítélésem szerint nem is játszhatott se itthon, se ott kint. Mi, fiatalok, én meg a Szalai csak hallgathattuk azt, ami ott elhangzott. Az eddigiek során már jeleztem, hogy mi mindent nem tudtunk mi mindarról, amiről tudnunk kellett volna.
Ezután azt a feladatot kaptuk, hogy menjünk a szálláshelyünkre, 16-án lesz a következő tanácskozási nap, addig próbáljunk valamiféle konkrét programot, politikai-gazdasági-adminisztratív programot kidolgozni konkrét tennivalókkal arról, hogy hogyan alakuljon az új pártvezetés, az új kormány, milyen gazdasági-politikai programja legyen az új kormánynak és a pártvezetésnek. Akkor este már különösebb nem volt. Másnap és az azt követő nap ezekről a kérdésekről beszélgettek a delegáció tagjai. Így alakult, formálódott az a kis programszerű anyag, amivel 16-án tulajdonképpen meg kellett volna jelenni a Kremlben a szovjet delegáció tagjai előtt. De én úgy látom, és úgy érzem, hogy valami más történt. Tulajdonképpen Rákosi Mátyás e két nap valamelyikén már tájékoztathatta a szovjet vezetést a kialakult véleményünkről, mert folytatódott a vita.
– Kik voltak azok, akik leginkább befolyásolták a program kialakítását?
– Három személyt nevezhetnék meg, többet nem is lehetne, Rákosi Mátyást, Gerő Ernőt és Nagy Imrét. Ők voltak azok a vezetők, akik a legjobban ismerték a magyar helyzetet, akik úgyszólván minden információval rendelkeztek, és akik a legtevékenyebben vettek részt 45-től 53-ig a magyar politika alakításában, formálásában.
De hadd említsek meg olyan dolgot, ami azért azt mutatja, hogy a delegáció nem minden tagja fogadta egyformán az elhangzott kritikát. Itt Gerő Ernőt kell megemlítenem. Ő volt az egyetlen olyan vezető, akivel emberileg, szinte baráti módon el lehetett beszélgetni a kapott kritika súlyáról, a hogyan tovább kérdéseiről, és arról, hogy egyáltalán miért kerülhetett erre sor. Ez a hivatalos részen kívül történt, Moszkva utcáin sétálgattunk, Szalai Béla, Gerő Ernő és én. Séta közben kérdezgettük Gerő Ernőt, hogy hogyan kerülhettünk ebbe a helyzetbe, miért kellett ezeknek bekövetkezni, vajon nem lehetett volna menet közben tenni valamit ez ellen, nem lehetett volna másképp csinálni, formálni a politikát. Számomra az volt a megdöbbentő, hogy ő maga sem tudta, hogy tulajdonképpen mivel áll szemben. Mit mondott? Nem érti ő sem, hogy miért kaptuk ezt a kritikát. Miért kellene most azt az utat választani, ami javaslatként az első tárgyalási napon is elhangzott, hiszen eddig, 45-től 53-ig nem ilyen instrukciókat kaptak ők Moszkvában, hanem ennek az ellenkezőjét. És ő azon meditált, hogy mi az alapvető oka a 180 fokos fordulatnak, mi indította erre a szovjet vezetőket. Tehát ő sem tudta azonnal megemészteni magában a kritikát, a fölvázolt út elvi csomópontjait, irányait. A második nap már eléggé aktív, konkrét és jó irányokat kereső javaslatokat mondott el a közös tanácskozásunkon. Valószínűleg rágódhatott rajta egész éjszaka, esetleg konzultálhatott Rákosival, Nagy Imrével. Nem tudom, de ilyen lehetőség adva volt. A tanácskozás második napján – úgy éreztem, úgy észleltem – Gerő próbált gyakorlati teendőket megfogalmazni a kormánypolitika vagy a pártpolitikai program számára.
Rákosinál egyértelműen azt mondom, hogy őt csak a kényszer, csak a muszáj vitte arra, hogy önkritikát gyakoroljon, mert látta, hogy nincs apelláta. Egyébként ott, azt hiszem, Berija említi azt, hogy aki ezt nem teszi, annak kitekerik a nyakát. Ennél világosabban megfogalmazni azt, hogy ezt csak végre lehet és végre kell hajtani, nem lehetett. Annyi esze még mindig volt Rákosinak, hogy jól tudta, miből milyen következtetést kell levonni a maga számára. Megkeresni a hátsó kapukat, a mellékösvényeket, aztán elkezdeni az ellenakciót így, úgy, amúgy, aminek egyébként nagy mestere volt. Ő ezt az utat választotta, a későbbi események sora fényesen bizonyítja.
– Nagy Imre részvétele hogyan jellemezhető?
– Nagy Imrét a meggyőződése vezette. Abban az állásfoglalásban, ami kialakult, hogy mi volt rossz eddig, és hogyan tovább ezután, abban az ő személyes meggyőződése, politikai tapasztalatai igazolást nyertek. És most engedje meg, hogy egy általános megjegyzést tegyek erre az egész moszkvai állásfoglalásra. Az én megítélésem és tapasztalataim szerint ez az egyetlenegy olyan állásfoglalása a szovjet vezetésnek, ami kizárólagosan a magyar nép érdekét szolgálta azóta, mióta én figyelemmel tudom kísérni a szovjet pártvezetés nagyobb, jelentősebb állásfoglalásait, határozatait. Itt azokról a kérdésekről van szó ebben az állásfoglalásban, amik akkor a legjobban szorították az embereket. Magasabb életszínvonalat, törvényességet, felszabadultabb, demokratikusabb légkört biztosítani az országban, erre vágyott akkor az ország. Sajnos, hogy ezt nem a magyar pártvezetés fejezte ki itt a saját tapasztalatai alapján, hanem erre a szovjet vezetőknek kellett rádöbbenteniük az akkori vezetést, az akkori Magyarországot.
Azt hiszem, hogy elsősorban a külpolitikai okok kényszerítették akkor a szovjet vezetést erre a magyarok számára nagyon kedvező állásfoglalásra. Semmi egyéb. Akkor is, gondolom, nagyhatalmi gondolatokkal voltak eltelve, és az óriási birodalommal voltak elfoglalva, és ennek a képében fogalmazták meg a maguk konkrét magyar politikáját is. Szóval erről van elsősorban szerintem szó, ami az állásfoglalásuk alapvető okát jelentheti.
– Ezen a tanácskozáson nagyon fontos helyet foglalt el a káderkérdés.
– Ők kimondták, hogy túlteng a zsidók aránya a magyar párt, a magyar kormány vezetésében. De ez elhangzott nem egyszer, nem kétszer, nem háromszor. És mivel indokolták ők ezt az álláspontot? Két alapvető okkal. Az egyik az, hogy 1945-ig az egekig csapkodtak Magyarországon az antiszemitizmus hullámai. Elmondották, hogy nem telt el még csak nyolc esztendő a világháború befejezése óta, és ennek politikailag még nyoma van, nem is kevés nyoma van Magyarországon. Nem sikerült ezt még úgy a helyére tenni, ahogy kellene. Tehát ezzel számolni kell egy politikai párt vezetésének is, ha józanul mérlegeli és ítéli meg ezt a problémát Magyarországon. A második, amit fölhoztak, hogy nézzék meg a politikai vezetésben és az állami vezetésben a vezetők arányát. Erre rögtön a négyes fogat került terítékre, hogy hol van abban egy nem zsidó. Olyan nem volt. Vagy nézzenek meg más vezetést ebből az összetételi szempontból, és akkor megint azt látják, hogy ez az arány túlzott, már ami a magyar és zsidó vezetők arányát mutatja a magyarok rovására, a zsidók előnyére. Így hangzott el. És erre föl még hozzátették, hogy itt nem arról van szó, hogy most megint elindul egy antiszemita hullám, hogy kiirtjuk a pártvezetésből, az államvezetésből azokat, akik zsidók. Nem erről van szó, hanem arról, hogy egy politikai vezetés vagy egy állami vezetés hűen tükrözze a párt tagjainak az összetételét vagy a lakosság összetételét. És hozzátették még, hogy ha nem akarják, hogy az antiszemitizmus megint elinduljon és megerősödjön Magyarországon, ne is adjanak lehetőséget arra, hogy ilyen összetételű vezetés esetleg ilyen következményekkel járjon.
– Volt-e valamilyen rivalizálás Rákosi és Nagy Imre között azokban a napokban?
– Ezt ott akkor nem tapasztaltam. Sem egészen hivatalos, sem egészen baráti nem volt az a légkör, ami kettőjük között ott észlelhető volt. Hazajőve már egyre inkább látszott, érződött, hogy nem két egy csónakban evező vezetőről van szó. Egyre inkább kiderült az, hogy Nagy Imre próbálja vinni azt a vonalat, ami ott kialakult, Rákosi meg nem akarja. Ez aztán személyes problémákba is torkollott, politikai problémákat is okozott, és ez itthon már kézzelfoghatóvá vált. Ott ilyesmit nem lehetett tapasztalni. Sem a túlzott megértést, sem a túlzott szembenállást. Valami olyasmit, hogy most közösen kell valamit itt kialakítani, letenni a két tárgyalóküldöttség asztalára, és ebbe mindenki próbálja a maga részét beletenni.
– Mi okozta önnek a legnagyobb sokkot Moszkvában?
– Elsősorban az, hogy lehullott a lepel Rákosi Mátyásról és a párt vezetőiről. Azt éreztem, hogy becsaptak, félrevezettek, elhallgattak olyan szörnyű dolgokat, amiket nem ott kellett volna megtudnom. Csalódtam az addig csalhatatlannak, tisztának és becsületesnek tartott vezetőinkben, ez egy rendkívüli lelkiismereti válságba sodort engem is. Nem tudtam, hogy most tulajdonképpen kikkel állok szemben. Elvtársaimmal vagy elvtársaim gyilkosaival, a népet megnyomorítókkal vagy kikkel. Ez nem ilyen kristálytisztán fogalmazódott meg bennem, de elkezdtek ezek az érzések és kérdések elözönleni bennem. Ez marcangolt, ez kínzott hosszú-hosszú időn keresztül. Ez volt az első hatás, hogy becsaptak, félrevezettek, és hogy milyen erkölcsi, politikai károkat okoztak személy szerint nekem is, maguknak is, a pártnak is, az országnak és az egész népnek. A második oka annak, hogy ilyen politikai sokkba vagy erkölcsi-lelkiismereti válságba kerültem, az volt, hogy miért Moszkvában kellett ezt meghallani, miért nem otthon. Egy harmadik dolgot említenék meg, ami borzasztó letargiával töltött el. Ez a törvénytelenségnek milliós nagyságrendű száma. Akkor döbbentem meg, hogy tulajdonképpen hogy nézzünk mi most az emberek szemébe. Mert itt már a lakosság túlnyomó többségéről van szó. Hogy higgyenek nekünk? Nekem, személy szerint is? Bár nem éreztem magam személy szerint felelősnek ezekben a dolgokban, de valami felelősség csak hárult rám is.
– Mi nyugtatta meg, mi vetett véget az önmarcangolásnak?
– Az a felismerés, hogy ha valóban ezt az utat járjuk – ami egyébként nagyon egyezett az én egyéni politikai elképzeléseimmel, tapasztalataimmal –, valóban járni tudjuk és járni fogjuk, akkor ez csak jót jelent a számunkra is és az ország, a lakosság számára is. És ahogy én elkezdtem Borsodban ügyködni, éppen a határozat érvényesítése érdekében, lépésről lépésre tapasztaltam, hogy ezt kellett volna tenni 45-től végig.
Akkor az egyetlen helyes utat mutatta meg ez az állásfoglalás. Mert az, hogy emelkedjen az életszínvonal, hogy a magyar nép éljen jobban, boldogabban, örömtelibben, persze hogy egyet lehetett ezzel érteni. Vagy azzal, hogy a pártban ne négy ember, ne két ember, ne négyes fogat mondja ki, hogy márpedig ebben vagy abban ezt vagy azt kell tenni. Mondja ki azt az egymilliós párttagság. Hallgassák meg a véleményét. Az az egymillió meg hallgassa meg a másik tízmilliót vagy a másik kilencmilliót, hogy mit akar a magyar nép, és ezt közvetítse a pártvezetés felé, és ezek az állásfoglalások jelentkezzenek a párt határozataiban. Ezt valahogy úgy mondták akkor, hogy párton belüli demokrácia, kollektív vezetés stb. Miért ne tudtam volna ezzel egyetérteni? Vagy hogy ne legyen törvénysértés? Én világéletemben elítéltem azt, aki lopott, csalt, hazudott, vagy esetleg meggyilkolt valakit jogtalanul, ártatlant. Miért ne fogadtam volna el helyesnek és tényleg a jó jövőbe vezető útnak, hogy ilyenek ne legyenek Magyarországon, vagy hogy ezeket jóvá kell tenni?
– És hitt abban, hogy valóban változás lesz, volt erre garancia?
– Naiv módon elhittem, mert csak önmagamból indultam ki. És azokból az emberekből, akiket ismertem, és tudtam, hogy ilyesmire vágynak, ilyen kibontakozásra. Arra gondoltam, hogy a delegáció minden tagja rádöbben arra, hogy tényleg nem lehet a régi utat folytatni, hanem az újat kell. Arra gondoltam – és ez megint egy naivság volt –, hogy ha ezt elmondjuk mi a párttagoknak, elmondjuk az ország lakosságának nyíltan, őszintén, és tényleg orvosoljuk a bajokat, és valóban úgy megyünk előre mind a gazdasági életben, mind az életszínvonal terén és a demokratizálásban, ahogy azt elhatároztuk, mindenki azt fogja mondani, hogy oké, rendben van, menjünk, mert ez a jó. Miben voltam naiv? Abban, hogy a delegáció nem minden tagja – ahogy ez később kiderült – vállalta ezt az utat, Rákosi Mátyásra, Gerőre gondolok, meg a hozzájuk tartozó körökre, akiknek a száma persze már ezres nagyságrendű volt.
Földvári Rudolf-interjú. Készítette Molnár Adrienne 1990-ben. 1956-os Intézet OHA, 231. sz. (Részlet)
Vélemények, javaslatok