Jónás Pál: „Ki hal meg előbb: Sztálin vagy mi?”
– 1945. január közepén teljesen új élet kezdődik, megalakulnak a különböző politikai pártok. Te melyik párthoz csatlakozol?
– Ez a helyzet meglehetősen homályos. Most úgy mondom el pontosan, ahogy van. Megyünk az utcán, Csernye Tibor, azt hiszem, Zimányi Tibi, és egy felvonulás van. A kommunista pártnak az egyik helyisége nyílik akkor meg. Vas Zoltán beszél. Vas Zoltán pontosan azt hangsúlyozta, hogy itt a kommunista párt politikájának megértéssel kell lenni a múlt eszményei iránt. Vállaljuk Petőfit, vállaljuk a magyar nemzet igazi értékeit, Kossuthot stb. Egy nagyon érdekes, szép beszéd volt. Elhessegette mindazokat a vádakat, amelyekkel a kommunista pártot illették. Azt mondta utána Vas Zoltán: „Mindazok, akik úgy érzik, hogy a kommunista párt tagjai akarnak lenni – baloldali szociáldemokraták, vagy akárkik – a jelenlévők között, azok álljanak itt sorba. Én is sorba álltam, Zimányi is sorba állt, Csernye is sorba állt. Akkor adtak nekünk egy úgynevezett ideiglenes párttagkönyvet. Az ideiglenes párttagkönyv fehér volt, oroszul és magyarul volt a szöveg, és rátettek egy óriási nagy bélyegzőt. Az embereknek a nagy része főképpen azért állt ott sorba, hogy majd ha a davajozó oroszok előtt ezt meg megmutatja, akkor talán jobb elbánásban részesül. Nálunk nem ez volt, hanem tényleg valahogy úgy éreztük, hogy... [...] Ez január 25-30-án lehetett. Ez az egyetlen párttagkönyvem, amelyik megvan. Soha nem újítottam meg, soha egy fillér párttagsági díjat nem fizettem. [...] Azt hiszem, még januárban volt, amikor a Hegedüs András meghívott bennünket a Györffy-kollégiumba. Akkor ott volt még a Királyi Pál utcában. Odamentünk, és ott volt akkor az ott élő Györffy-kollégistáknak a nagy része, hozzátéve ezeket az édes lányokat, akik valahogyan odakerültek az ostrom alatt. Ott volt akkor a Kiss Sándor és én a Györffy-kollégistákon kívül. [...] Hegedüs Andrásnak mondta, hogy ott meg kell hogy alakuljon a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség. [...] Azt mondta, hogy Kiss Sándor legyen a MADISZ elnöke, és én legyek a MADISZ diákközpontjának az elnöke. Engem átvittek a Damjanich u. 4. sz. házba, amelyik a német birodalmi iskolának volt a háza, ott indítottuk meg először a magyar diákközpontot. Főtitkárnak odatették hozzánk Gyenge Zoltánt, gazdasági vezetőnek Bárczi Bélát, aki a világ legrendesebb, legkitűnőbb embere, kulturális vezérnek Kicsi Sándort, és gazdasági vezetőnek, azt hiszem, Zimányi Tibort. Ezzel indultunk ott meg, és csináltuk a diákszervezéseket.
– Egyetemit, középiskolait?
– Csak egyetemit. Akkor egy meglehetősen előre várható dolog történt. Ami azt jelentette, hogy a szociáldemokrata-párt nem vesz részt ebben az úgynevezett egységes magyar ifjúsági szervezetben és természetesen az egységes diákszervezetben sem. Itt óriási beszélgetéseim voltak a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalom vezetőivel, Egri Györggyel, Gábori Györggyel. Ők nem voltak hajlandók egy pillanatig sem beadni a derekukat, mondván, hogy a szociáldemokrata ifjúsági mozgalomnak régi hagyományai vannak, és az ő pártfeladataik számára nagyon fontos az, hogy a pártkádereket egy teljesen önálló ifjúsági szervezetben építsék ki. Ez számunkra szintén egy óriási veszély volt, mert a mi képzeletünkben egy egységes magyar diákszervezetet kellett volna kialakítani, és ha most minden karon megalakul a MADISZ diákközpontja és amellett a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalomnak egy csoportja, akkor ott vagyunk pontosan, ahol azelőtt. Úgyhogy itt jött rögtön elő a balatonlellei tábornak és konferenciának a megszervezése, ami annyit jelentett, hogy minden egyetemen megalakítottunk egy szervezetet, egy úgynevezett ideiglenes központi intézőbizottságot, amelyik választás vagy megegyezés alapján képviselőket delegált erre az alakuló közgyűlésre. Ez lent volt akkor Balatonlellén. [...]
– Te mint párton kívüli ember mit láttál abban, hogy itt a kommunisták kisajátítják a MADISZ-t, a többi párt pedig ezt egyre jobban felismerve berzenkedik ellene?
– A helyzet az volt, hogy amit mondasz, az teljesen igaz az általános MADISZ-ra vonatkozólag. [...] A MEFESZ pontosan azért alakult meg, mert ezek a tendenciák nem érvényesültek. Egyszerűen nem érvényesültek. Vajon miért? Mert a MEFESZ-ben azért mégis volt egy kontinuitás a korábbi diákmozgalmakból. Nem jöhetett be valaki csak az utcáról, hogy most én itt vagyok, és elkezdek diktálni. Ezt nem lehetett megcsinálni a diákmozgalmakban. A pártnak 1945-ben sokkal fontosabb feladatai voltak, mint a diákmozgalomnak az irányítása, vagy a diákmozgalom – hogy úgy mondjam – nem játszott olyan fontos szerepet akkor a pártnak a nagypolitikai elképzelései között. [...]
– Te ezt főfoglalkozásszerűen csináltad?
– Ezt teljesen főfoglalkozásszerűen csináltam. [...] Az első nagy dolog volt 1945-ben részt venni a prágai első ismerkedési konferencián a Nemzetközi Diákszövetségben. Felépítettünk – nekem az az érzésem – egy nagyon jól működő diákszervezetet.
– 47 táján megkezdődik a fordulat éve, ami ezeknek az ifjúsági szervezeteknek az egységesítését, gleichschaltolását is jelenti. Mikor inog meg a pozíciód?
– A pozícióm a MEFESZ-en belül nem inog meg. A MEFESZ elnökségéről én mondtam le. Mi történt akkor? Három diákparlament választott meg hivatalosan elnöknek, és a lemondásom előtt volt éppen egy diákparlament 1947-ben, amelyik megerősítette ezt. Nem csak megerősítette, újraválasztotta a tisztikart, engem elnöknek. Mi történt ekkor? Ekkor volt a Magyar Közösség-ügy, az első olyan politikai ügy, amelyik nem fasiszták ellen ment, hanem demokraták ellen. Akkor letartóztatták a barátaimnak egy részét. Kiss Sándort, Horváth Jánost, Fitos Vilmost, Hamza Bandit. [...] Engem az ÁVO akkor behívott. Behívott? Elvittek. Ott tartottak három napig. Akkor még nem vertek, de három napig nem hagytak aludni. Kérdeztek a Magyar Közösség-összeesküvésről és főleg a barátaimról. Miután kiengedtek három nap múlva, összehívtam a MEFESZ központi intézőbizottságát, és az egész tisztikar nevében lemondtunk a MEFESZ vezetéséről. Az egész tisztikar lemondott, kivéve a györffystákat, Györffy Sándort és K. Nagy Magdát. A györffysták közül ők ketten voltak benne a MEFESZ vezetőségében. Mi felálltunk, megtartottam az utolsó, nagy beszédemet, amelynek a lényege az volt, hogy egy olyan országban, ahol a diákszervezetnek a vezetőit egy titkosrendőrség minden alap nélkül elviszi, és elkezdi kérdezni, nem hagyja őket aludni, abban az országban az ember nem vesz részt semmilyenfajta közéletben. Otthagytam őket. Elmentünk akkor egy kis cukrászdába, és ott viccelődve rendeltünk egy fagylaltot vagy egyebet, de valahogy éreztük, hogy itt egy új fázis kezdődik, és annak, amit magyar demokráciának nevezünk, vége van. [...]
– Mikor tartóztattak le?
– És miért? Miután otthagytuk a MEFESZ-t, az ott lévő Györffy-kollégisták és a csatlakozó – ha szabad ezt mondanom – opportunisták meghívták Szalay Bélát, a MEFESZ elnökét. Szalay Béla megérkezett, készen állt már erre a dologra, mert tudták valamennyien, hogy én lemondtam. Ő hivatalosan, megválasztás nélkül átvette a MEFESZ elnökségét. Mi történik? Mi tagjai vagyunk a Nemzetközi Diákszövetségnek, és amikor a Nemzetközi Diákszövetség diákdelegációkat küldött Magyarországra, akkor azok nem fogadták el az új MEFESZ-vezetőséget, mert úgy érezték, hogy őket kinevezték, nem pedig megválasztották, a mi vezetőségünket választották meg demokratikusan. Éppen ezért, amikor vagy a Nemzetközi Diákszövetségnek, vagy külföldi, nyugati országoknak a diákdelegációi érkeztek ide, azok nem mentek el Szalay Bélához, nem ismerték el azt a vezetőséget, hanem hozzánk jöttek, akik már teljesen visszavonultan éltünk a diákpolitikától. Nekem az egyetlen vágyam az volt, hogy befejezzem a közgazdasági kart. [...] Jönnek a diákdelegációk, franciák, svájciak, és azok se állnak szóba ezekkel. Mikor Szalay megy ki a diákkongresszusra Prágába, akkor a diákkongresszus nagy plakátjának a közepén én vagyok, mutatva neki, hogy nem megválasztott embereket nem fogadnak el. Ez aztán olyan kellemetlen a rendszer számára, hogy mindenkit, aki ebben az egész dologban részt vett, vagy egyáltalán kapcsolatban van vele, azt elzárják. 1948 októberében itt mindenkit elfognak. [...] Ráckövi Andor Váci utcai fogorvost azért, mert ő fúrta a fogainkat. Az ÁVO-nak az volt a koncepciója, hogy mi mindig Ráckövihez járunk leadni a jelentéseinket fogfúrás közben. [...] Ez volt az úgynevezett 6018-as ügy, ennek hivatalosan én voltam a vezetője. Miért mondom ezt? Mert én voltam az egyetlen ezek között, akit bíróság elé tettek, miután Recsket föloszlatták. A többieket kiengedték, de nagyon sokan nem jöhettek vissza Pestre, hanem kitelepítették őket.
– Tehát pontosan, akkor 48-ban letartóztatnak, és 48-tól 53-ig Kistarcsán és Recsken voltál internálva ítélet nélkül.
– Igen. Andrássy út 60., Buda-dél, Kistarcsa, Recsk volt a sorrend.
– És amikor a Nagy Imre-kormányprogram után az internálótáborokat feloszlatták, akkor bíróság elé állítottak.
– Csak engem az egész 6018-as ügyben. Én az Olty-tanács elé kerültem. Népbírók voltak ott és Olty. Ami a legérdekesebb, az az, hogy akik még bíróság elé kerültek, Olty-tanács elé vagy Jónás elé, akiknek semmi zűrzavarjuk nem volt, úgy látszott, csak nyilvánvalóan az ÁVO-nak az önkényeskedése következtében kerültek a fogházba, azokat Olty úgy ítélte el: öt év, mehet haza. Mi történt az én esetemben? Fölmentett. Nem azt mondta, hogy öt év, mehet haza, hanem nekem van egy hivatalos felmentésem. Olyan baromság az ÁVO-nak a jegyzőkönyve, hogy Olty, akiben élt még egy kicsit –amellett, hogy akasztóbíró volt– a jogi hagyomány, nem tudott mást csinálni, azt mondta a népbíróknak, hogy „nem tudunk mást csinálni, mint ezt az embert felmenteni”.
– Kvázi rehabilitáltak.
– Nem volt rehabilitálás. Fölmentettek, de utána semmifajta rehabilitálás nem következett be, semmiféle papírt nem adtak. Behívtak a Markó utcába valami tisztviselőhöz, aki azt mondta, hogy „a börtönszabályok szerint most magának kell adni valami pénzt, hogy hazamenjen”. Kérdezte, hogy hol lakom. Mondtam, hogy a Hollán utcában vagy a Fürst Sándor utcában. Azt mondta: „Akkor sétáljon haza”. Így mentem haza 1953. október végén. [...] Azzal jöttem ki, hogy talán lesz valami lehetőség. Mert addig az volt a politikánk, hogy ki hal meg előbb: mi vagy a Sztálin? Csak ez a lehetőségünk volt. Sztálin halálát – erre büszke vagyok – én hoztam be a táborba, mert akkor a lábam eltört, és beosztottak az ÁVÓ-sok latrinájának a tisztítására, ott találtam egy Szabad Népet, és abban a Szabad Népben benne volt az, hogy meghalt Sztálin. Mondom, te jóságos Isten, a legjobb Szabad Népet kotortam ki a szarból! Akkor elterjedt rögtön a táborban. Jöttek az emberek hozzánk: „Igaz az, hogy Sztálin meghalt?” Nagyon diplomatikusan azt válaszoltam: „Ezt a hírt nem áll módomban megcáfolni.” De természetesen beköptek. A párnám alatt megtalálták ezt a kimosott lapot. Akkor gúzsba kötöttek. Akkor még mindig egy kicsit egzisztencialista voltam, valahogy úgy éreztem, hogy milyen érdekes dolog az, hogy itt vagyok a XX. században, és azért, mert elolvastam egy újságcikket, kimostam a szarból, ezen a szörnyű büntetésen megyek keresztül. Nem egy érdekes dolog ez? Kivel történik ez meg még ebben a helyzetben? De azért a helyzetünk javult. Ez volt akkor az összes lehetőségünk, hogy ki hal meg előbb: Sztálin vagy mi?
Jónás Pál-interjú. Készítette Hegedűs B. András 1986-ban. 1956-os Intézet OHA, 90. sz. (Részletek)
Jónás Pál (1922-1998) közgazdász. Részt vett az antifasiszta ellenállási mozgalomban. 1945-től a MEFESZ elnöke volt. 1948-ban koholt vádakkal letartóztatták, Kistarcsára, majd Recskre internálták. 1956-ban tagja volt a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának. 1957-től az USA-ban élt, a New Mexicói-egyetem professzora volt.
Vélemények, javaslatok