Kajtár Imre: „Félelmetes idők voltak ezek”
A koalíciós időkben nagy volt az összetartás, örült mindenki, hogy vége a háborúnak. Szívesen végezte mindenki még az úgynevezett jóvátételi munkákat is. Minden héten mentek az emberek segíteni, ha a templomot, a községházát vagy valamilyen középületet kellett helyreállítani.
A Rákosi-éra viszont egy piszkos rendszer volt. Először kiosztották a földeket. Az emberek nekiálltak termelni, de aztán visszavették, sőt még a padlásokat is lesöpörték, nehogy egy szem gabona is maradjon a következő vetésre. Feketevágásért elvitték az embereket az ÁVÓ-ra. A nagybátyám végigharcolta a Don-kanyart mint huszár őrmester. Elfagytak a lábujjai, éhezett, majdnem meghalt, és akkor egy 100 kilós disznó levágásáért nyolc hónapot kapott! Már a háború előtt behívták, de hiába telt le az ideje, kitört a háború, és nem engedték haza. Ezért a háborúval együtt nyolc évig volt katona. De ezt a nyolc hónapot haláláig nem tudta megbocsátani.
1949 elején volt a Mindszenty-ügy. Mint a katolikus ifjúsági szervezet tagja, társaimmal együtt odaültünk mind a templom elé, és ülősztrájkba kezdtünk. Ez akkor volt, amikor be akarták zárni a templomokat. Nekünk, fiataloknak, semmi bajunk nem lett, de az édesapámékat, akik szintén velünk voltak, bevitték az ÁVO-ra. Nagykabátban odaültették őket a kályha mellé, és két napig főzték őket, amiért tiltakoztak a templom bezárása ellen.
1950 elején feljöttem Budapestre, és akkor rögtön a hídépítőkhöz kerültem, a búvárcsoportba. Ez a csoport emelte ki a háborús roncsokat a vízből, és a hídpilléreket építette. Azokra a pillérekre építik most a szélesítést, amit mi akkor ketten megcsináltunk a Pekár Feri barátommal a Déli összekötő hídnál, olyan jól megcsináltuk. Közben elvégeztem a művezető-iskolát, meg betontechnológiát is tanultam. Dolgoztam a Déli összekötő vasúti hídnál, a Petőfi hídnál, az Árpád hídnál. Az Erzsébet hidat már nélkülem építették újjá.
A szakmában sikereim voltak, szerettem, amit csinálok, és meg is tudtam csinálni. Mikor már emberekkel is foglalkoztam, az emberek is szerettek, mert én meghajtottam ugyan a munkát, de ki is harcoltam nekik a pénzt érte. A vidéki munkahelyeken az volt a helyzet, hogy távolról jártak be az emberek. Ha például szombaton délig dolgoztak, akkor mire hazaértek, este 8-9 óra volt, és hétfőn 12-re kellett visszajönni. Akkor, ha a munkafolyamat megengedte – például egy áthidaló betonozásnál – saját felelősségemre úgy állapodtam meg a brigáddal, hogy maradjunk ott szombaton meg vasárnap, megcsináljuk, és helyette a következő héten csütörtökön befejezzük a munkát. Rendben is volt a dolog.
Különösebb afférjaim nem voltak ebben az időben. Egyszer ugyan előfordult, hogy kivezényeltek bennünket az Uránia moziba, és megjelent Rákosi a nagy, kopasz fejével a filmvásznon, mindenki felállt és tapsolt, én meg ülve maradtam. Vége volt a mozinak, hát két nyomozó nem megfogott az előcsarnokban?! A főkapitányságon három vagy négy napig nyüstöltek, hogy miért nem álltam fel. Mondom, egy mozivászon képnek minek álljak fel? Az nem életszerű. Nem akarták elhinni, hogy tényleg csak ezért nem álltam fel, hiába mondtam, miért ne álltam volna fel másért. Azt akarták belőlem kihúzni, hogy azért maradtam ülve, mert utálom Rákosit. Nem, mondom, erről nincsen szó, de ésszerűtlennek tartom, hogy a mozivászonnak felálljak. Nem életben jött oda! Persze azt mondani, hogy utálom, elég lett volna ahhoz, hogy eltűnjek Recskre, vagy mit tudom én, hova, ahonnan aztán sose kerülök elő. Mert azért félelmetes idők voltak ezek, tudtam én ezt már akkor is.
A Déli összekötő vasúti hídnál dolgoztunk, amikor egy háborúból ott maradt akna vagy bomba felrobbant, miközben egy roncsot emeltünk ki. Az volt a szerencsénk, hogy a búvárokat már felhúztuk, és nem a hajó orrában álltunk, hanem a derekánál, kicsit hátrébb, a csigánál. A robbanás szétvágta az addig elkészült acél hídszerkezet részt, hullottak a darabjai szanaszét, akár a jégeső. Akkor kijöttek az ÁVÓ-sok, és mindenkit falhoz állítottak, nőt, férfit egyaránt, akit csak ott találtak, még a szakácsnőt is. Ott álltunk tizenegy órától este hétig géppisztollyal a hátunkban, addig vizsgálták a robbanás körülményeit. Azt hitték, szabotázs. A tűzszerészek megállapították, hogy egy a háborúból visszamaradt akna robbant fel a víz alatt. Nem tudom, mit képzeltek, hogy mi, akik keservesen dolgozunk az építkezésen, most elszabotáljuk, és szándékosan tönkretesszük, amit addig csináltunk? Áldja meg a Jóisten őket, azért hogy képzeltek ilyen hülyeséget?
A munkahelyemen egyébként régi szakmunkások dolgoztak, és közülük került ki a párttitkár. Öreg hajós volt, a légynek sem ártott, velünk együtt dolgozott, jóban voltunk vele. Minden reggel megkért valakit a munkakezdés előtt, aki iskolázottabb volt nála, hogy olvasson fel a Szabad Népből. Általában a vezércikkeket olvasták fel, meg ami a termelésre vonatkozott, aztán a Rákosi pofázásait. Ennyi volt nálunk az egész Szabad Nép-félóra, nem csinált nagy ügyet belőle.
1953-ban, amikor meghalt Sztálin, és jött Nagy Imre, megszűntek a Szabad Nép-félórák, és már nem büntették meg azt, aki le merte vágni a saját disznóját. Emlékszem, szomorúak is voltunk, amikor Rákosi újra vissza akarta magát választatni, és egy időben úgy is volt, hogy visszaválasztják. Sajnáltuk akkor Nagy Imrét, mert az terjedt el róla, hogy jó agrárszakember, és a magyar mezőgazdaságot fel fogja virágoztatni. Így élt ez a köztudatban, és amit tett, az érezhető volt a különböző társadalmi rétegekben. Nem volt beszolgáltatás, ez volt az egyik fő erénye. Nem kellett az asszonyoknak annyira spórolni, hogy most egy héten egyszer vagy kétszer sütnek-e kenyeret, vagy csak esetleg két hétben egyszer. Akkor mindenki ehetett akár két szelet zsíros kenyeret is, nem csak egyet, mint a Rákosi-érában!
Kajtár Imre-interjú. Készítette Eörsi László 1991-ben. 1956-os Intézet OHA, 321. sz. (Részlet)
Megjelent: Pesti utca - 1956. Válogatás fegyveres felkelők visszaemlékezéseiből. Bp., Századvég Kiadó-1956-os Intézet, 1994, 122-124. o.
Kajtár Imre (1931-) híd- és vízépítő technikus. 1956-ban a Kilián laktanyában részlegparancsnokként részt vett a fegyveres harcokban. 1957-ben letartóztatták, első fokon hétévi börtönbüntetésre ítélték. Büntetését másodfokon másfél évre csökkentették. 1959-ben szabadult, fizikai munkásként dolgozott. 1979-től rokkantnyugdíjas.
Vélemények, javaslatok