Kovács Imre: „Rákerültem az emigrációs futószalagra”
Nem lepődtem meg, amikor november 4-én a Parlamentbe menet a sarkon megvettem a Szabadság című (most már) kommunista bulvárlapot, s első oldalán öklömnyi betűkkel rám ordított a vezető hír: „Kovács Imre összeesküvése Pfeiffer Zoltánnal a népi demokrácia megdöntésére”. Nem tudom, miért Pfeiffer Zoltánnal kapcsoltak össze, amikor a kisgazdákkal és a szociáldemokratákkal tárgyaltam, de úgy látszik, politikai ikerségünk nagyobb szenzációt jelentett.
Azon sem lepődtem meg, amikor késő este csengettek az ajtómon, megint az egyszer és megint egy összetört ember állott a lépcsőházban, s a kezével intett, ne beszéljünk, majd odabent. Benkő Zoltán volt, egykori kocsivezetőnk, amikor Vámosmikolára hajtottunk majd három éve, hogy átmenjek az oroszokhoz. Sápadt volt, lefogyott, hetek óta nem láttam, s anélkül, hogy elmondta volna, lerítt róla, most került szabadlábra. Egy fotelhez vezettem és belenyomtam, konyakot tettem eléje, és ránéztem:
– Rólam faggattak, igaz?
– Igen. Most jövök az Andrássy út 60-ból, nem hiszem, hogy követtek, de azzal sem törődöm. Imre, engem három hétig azért kínoztak, hogy bevalljam, az újabb összeesküvés központja te vagy...
– Tudom.
– Honnan tudod?
– Megírták az újságok.
– Akkor nincs mit mondanom, s jobb is, ha nem beszélek.
Felállt, s mentében mondotta: – Imre, menekülj, nem maradhatsz az országban, szörnyű sors várna rád!
Pfeiffer Zoltánt kiadta a mentelmi bizottság, ülés után riadtan ténfergett a Parlament vörös szőnyeges folyosóin, mint mindazok, akiknek a döntés a letartóztatást jelentette. Milyen szörnyű is a magárahagyatottság, a magáramaradtság látványa. Az embert különös érzés fogja el, a bélpoklosság és a nagy megbékéltség perverz keveréke. Barátai, ismerősei elhúzódnak, a házmester nem köszön, és nem viszonozza a köszönést, a villamos– vagy vasúti kalauz ismerős mosoly helyett a képviselői igazolványát kéri. Mégsem marad teljesen egyedül – árnyéka követi, azt meg egy katonásan lépkedő, rosszul öltözött, középtermetű, kalapját a szemére húzó titkosrendőr.
Egy ablakmélyedésből egy darabig figyeltem Pfeiffert, aztán odaléptem hozzá:
– Zoltán, hazakísérlek...
Büszkén felelte:
– Nem félek.
– Tudom, mégis hazakísérlek, gyere!
Beléje karoltam, ahogy kiléptünk a képviselői ajtón, egy falka detektív szegődött a nyomunkba. Jobb kezemet a revolveremen tartottam felsőkabátom zsebében, kíséretünkhöz még több titkosrendőr csatlakozott, és gyűrűt formáltak körülöttünk.
– Holnapig van időm – szólalt meg Zoltán. – Csak holnap tart ülést a nemzetgyűlés, hogy megerősítse kiadatásom. Addig nem nyúlnak..., nem nyúlhatnak hozzám.
– Lehet... Mondd, van terved a menekülésre? – Oldalt ránéztem, gúnyosan visszapillantott:
– Igen – felelte kissé fölényesen.
– Rendben van! Ne közöld velem, nem akarom tudni...
Lakása ajtajában, a Báthory utcában elköszöntünk, a kíséret jó része elhelyezkedett a ház körül; ketten utánam jöttek, egy robogó villamosra elszántan felugrottam, és leráztam őket.
Hajnalban szólt a telefonom, Horváth Márton, a Szabad Nép főszerkesztője hívott, hogy mit tudok Pfeifferről. Semmit, válaszoltam, és lecsaptam a kagylót. Néhány perc múlva Vásárhelyi Miklós hívott, a kommunista napilap politikai munkatársa, egyik uszítója.
– Hol van Pfeiffer? – kérdezte, mintha a vádlóm lenne.
– Nem tudom.
– Valamit csak tudsz, tegnap veled látták utoljára, aztán eltűnt...
– Keressétek meg! – mondottam dühösen, és megint lecsaptam a kagylót. Akkor Horváth Márton hívott, különben mindketten ugyanabban a házban laktak, ahol én.
– Saját szempontodból is fontos, hogy mondd meg, hol van Pfeiffer. Tisztázhatod magad... Felugorhatom hozzád?
– Nem! Vedd tudomásul, semmit sem tudok Pfeifferről, és ne zavarjatok többet!
Tényleg nem tudtam, hova lett. Illetve csak sejtettem, hogy az amerikai követség egyik beosztottja, Jim MacCarger szöktette ki az országból: ő ezt sportszerűen űzte, mindvégig sikerrel.
Ütött az órám, nincs többé mentség, magyarázkodás: mennem kell! A döntés meggyötört, az itt élned–halnod kell történelmi parancsa az agyamba hasított, a szívet cseréljen, aki hazát cserél költői tanácsától reszkettem. Miért menjek el, ez a hazám; hogyan lelhetek új hazára bárhol a világban? Mindenkim itt él, ebben az országban; ide kötnek a temetők, a sírok, anyám, a rokonságom, barátaim, a nyelv, a levegő, a Duna, a Tisza, a napsugár, a kemény tél! Miért menjek el?
Megszállt valamiféle eddig ismeretlen, idegen elszántság, dac és büszkeség. Jó, elmegyek, de nem megfutamodással. Mint szökevényt az oroszok úgyis elkapnának ausztriai zónájukban; ha elérném az angol vagy amerikai megszállási övezetet, hogyan magyarázzam meg a fafejű kihallgató tisztnek, miért vagyok ott, miként kerültem elibe? Ha mennem kell, emelt fővel megyek!
Mint képviselőnek volt útlevelem, megpróbáltam vízumot szerezni, de nem ment könnyen. A svájci követ egyben visszautasított, pedig eleget voltunk együtt partikon és vidéki kirándulásokon: szerette a jó magyar borokat. Az angol követség intelligence-beosztottja, Fred Redwards, aki folyton információért gyötört, azt mondotta, töltsem ki a folyamodványt három példányban, reméli Londonból öt-hat hét múlva megérkezik a válasz. Dühösen válaszoltam, ha legközelebb információra lesz szüksége, töltse ki három példányban a kérdőívet, s majd hat hónap múlva esetleg megkaphatja. Az olasz követ némi kis információért mindjárt megadta a vízumot, a csehszlovák követ anélkül. Utasítása volt Prágából, mert Jan Masaryk külügyminiszter éppen hazatért az ENSZ őszi közgyűléséről, ahol utoljára felvetődött egy osztrák–csehszlovák–magyar konföderáció terve, arról akart velem beszélni (titkos megbízottjának csak akkor hittem, amikor a vízumot tényleg megkaptam).
Két útvonalat latolgattam: Budapest–Bécs–Zürich, vagy Budapest–Pozsony–Prága–Zürich. Képviselői igazolványom érvényes volt a határig, az IBUSZ Vörösmarty téri irodájában Hegyeshalomtól Zürichig jegyet váltottam az Alberg expresszre, méghozzá november 18-ra. „Árnyékolásom” egyszerre megszűnt; az Andrássy út 60. gondolom értesítette az oroszokat, akik Hegyeshalomtól az Enns folyóig bárhol levehetnek a vonatról. Mivel útlevelembe foglalkozásomként író volt beírva, s az országon kívül vagyok, nem kell tekintettel lenniök a mentelmi jogra, amit különben sem tiszteltek.
Ugyanakkor előkészületet tettem arra, hogy egy nappal előbb, november 17-én felülök a pozsonyi vonatra a Keleti pályaudvaron, s Prágából Zürichbe repülök. November 16-án még Budapesten akartam lenni; aznapra tervezték a félszélességben helyreállított Margit híd felavatását; különös nosztalgiával még egyszer végig akartam sétálni rajta, Pestről Budára. Valahányszor ültem, mindig arra vágytam, csak még egyszer végigmehessek a Margit-hídon Pestről Budára az alkonyati órákban, amikor kékeslilás árnyalat ereszkedik a hegyekre. Azután meg három éve, 1944. november 4-én délben a Lánchíd alatti budai rakpartról figyeltem, ahogy a Margit híd pesti szakasza a Dunába süllyed...
Az avatás ünnepség vasárnap délben volt, ünneplő közönség hömpölygött egyik oldalról a másikra. Lassú léptekkel mentem Budára, s nem tudtam ellenállni, hogy fel ne keressem rózsadombi villájában Balogh pátert.
A szalonban híres képei alatt ült a páter, már megebédelt, a házvezetőnője bevezetett:
– Ne lepődj meg! – mondottam. – Búcsúzni jöttem!
– Búcsúzni? – kérdezte meglepetten. – Hova mész?
– Nem fontos, elmegyek! A sarkamban vannak, nem vagyok jó börtönalany, nem bírnék ki éveket bezárva...
– Te tudod, mit csinálsz...
– Azért jöttem, hogy tőlem értesülj, ne másoktól; de egyet tegyél meg nekem: két napig nem szólsz eltűnésemről Péter Gábornak...
– Ezt meg se kellett volna említened.
– Másik kérésem is személyi; most már vigyázz magadra, nehogy belekeveredj olyan disznóságokba, amiért változás esetén bíróság elé állítanának.
A páter nehezen feltolta magát a karosszékben, kiegyenesedett, rettenetesen nagy hasát előrenyomta, aranykeretes szemüvege mögül hidegen villant a tekintete, úgy mondotta:
– Már ott szeretnék állni!
Másnap anyámmal és öcséimmel ebédeltem: nem tiltakoztak, nem marasztaltak, s talán ez volt a legfájdalmasabb! Tudták, hogy mennem kell. Félszegül megöleltük egymást, mindegyikünk szemében könny csillogott, megragadtam bőröndömet, nem engedtem, hogy kikísérjenek; taxin a Keleti pályaudvarra hajtottam. A pénztáros csodálkozott, hogy miért csak Szobtól váltok jegyet: odáig még első osztályon utaztam...
Hányszor tettem meg az utat 1944 nyarán ezen a vonalon, minden ház, fa, kanyar, az egész táj ismerősöm volt. Zebegénynél átnéztem Acsayék nyaralójába, már üres volt, ők előbb elmentek. Szobnál a nagy bajuszú, komolykodó rendőr törzsőrmester sokáig lapozgatta útlevelem, míg megszólalt:
– Ön Kovács Imre író? – kérdezte hivatalos hangon.
– Igen, az vagyok.
– Az író?
– Igen.
– Van egy ilyen nevű politikus is?
– Igen.
– Ön nem a politikus Kovács Imre?
– Nem, én az író Kovács Imre vagyok...
Megcsóválta a fejét, mintha valamit nem értene, aztán beleütötte a pecsétet útlevelembe, és szalutált.
– Köszönöm! – Mosolyába cinkosság vegyült, amint hozzátette: – Jó utat!
November 18-án kora reggel érkeztem Prágába, a havas utcákon járókelők siettek, a taxisofőr morózusan hajtott a repülőtérre. Útlevelemet a cseh rendőrtiszt sokáig nézegette, aztán eltűnt az üvegajtó mögött, és nagyon sokára jött vissza. Lehet, hogy Budapestet hívta, kilétem felől érdeklődött?
Végre megjelent, ideadta az útlevelemet, intett, hogy mehetek. A kétmotoros, amerikai gyártmányú Dakota gépnek már fél órája el kellett volna indulnia: rám várt a havas betonon. Egyetlen hely volt szabad, leültem; szomszédom magyarul üdvözölt:
– Aggódtunk magáért!
A Vörösmarty utcai skót misszió lelkésze volt a háború előtt, s irhabundámról megállapította, hogy csak magyar lehetek, mondotta, a visszatartásomból meg a státusomat...
Nagy hóviharban szálltunk le a zürichi szükségrepülőtéren (az újat éppen építették), az utasokat hagytam, hogy előttem sorakozzanak fel útlevél- és vámvizsgálatra. Amikor a rendőrtiszthez értem, útlevelemet többször átlapozta, majd idegesebben újrakezdte.
– Önnek nincs svájci vízuma? – mondotta elképedten.
– Nincs... Politikai menekült vagyok; deklarálásom jelentse Bernnek!
Elkülönített egy ablaktalan szobában, az ajtó elé rendőrt állított, és hívta Bernt. Két óra múlva jött a válasz, hogy huszonnégy óráig maradhatok: rákerültem az emigrációs futószalagra...
Visszatekintve a merülő időben az 1945–47-es eseményekre, nem tudom másként felfogni, mint egy szép tavaszt az életemben. Robbanó, harsogó, mint a tavasz Kelet-Európában; viharos, kegyetlen, mint a történelem minden tavasza. Egy évszak emberei voltunk, akik akkor megkíséreltük a demokratikus Magyarország megteremtését. Egy évszakot kaptunk csak a sorstól: vetettünk, de nem arattunk, a termést mások takarították be. A nyár kiesett életünkből, a férfikor őszén meg nincs mit várni többé...
A magunk táborából nem foghatjuk senkire, hogy bűnös, amiért Magyarország belesodródott a bolsevizálódás tragikus folyamatába. Ha valaki mégis ujjal mutogatna felénk, akkor joggal kérdezhetjük, hogy ő maga miért nem viselkedett bátrabban, miért nem tett többet a csatatereken vagy a politikában, a poszton, ahova foglalkozása vagy hivatása állította a magyar szabadságért, nemzeti függetlenségünkért. Lehullottunk valamennyien mint nemes, büszke búzaszálak a kasza érintésére. Nem mi voltunk törpék, ellenfeleink voltak óriások, az események gigantikusak, és agyonnyomtak bennünket. Keserűségünket biztosan fokozza, hogy nemcsak egy nép reményeit vesztettük el, hanem azokét is, akik nagyon közel álltak hozzánk, rokonokét, barátokét, ismerősökét; nekik külön meg kellett szenvedniök a mi mulasztásainkért, bűneinkért is. Magamnak nem kérek felmentést senkitől, magamban elintéztem mindent. Senkivel szemben nem érzek gyűlöletet, amiért elestem emberi vágyaim beteljesedésétől; a politikában meg ad is, kap is ütéseket az ember. Megbékéltem a múlttal, lelkiismeretemmel, a sorssal.
Amit tettünk, férfimunka volt, férfiéveinkkel fizettünk érte!
Kovács Imre: Magyarország megszállása. Bp., Katalizátor Iroda, 1990, 322–327. o.
Vélemények, javaslatok