Molnár Zoltán: „A földet gyorsan ki kellett osztani”
- Máriaradnán voltam fogságban, ahonnan Sziklai Sándor tudott engem hazahozni Szegeden keresztül. 1945. január 12-ről 13-ra virradóra megérkeztünk Debrecenbe. Ez olyan, mint a mesében. 12-én éjjel megérkeztünk, én aludtam a gépkocsiban, és 13-án már a debreceni pártbizottság tagja voltam. A feleségem akkor még csak 19 éves volt, de már választott tagja volt annak a pártvezetőségnek. Úgyhogy mind a ketten pártvezetőségi tagok lettünk, az első vezetőségben. [...] Abban a pillanatban az, hogy én arról ábrándoztam, hogy majd író vagy költő, vagy nem tudom én, mi leszek, illúzióvá vált, mert akkor az volt a természetes, hogy mindenki azt csinálja, amit kell, amit mondanak. Az, hogy én elsősorban a párt katonája vagyok, az nem volt vitás. [...] A debreceni pártbizottság vidéki szervezője lettem, de ez akkor az országot jelentette. Ahogy szabadult fel az ország, odajöttek azok, akik keresték a pártot, és azokkal én találkoztam először, ami elég érdekes volt, mert 24 éves koromban én fogadtam az országból mindenfelől a pártba jelentkező embereket. Az akkor azt jelentette, hogy a legkülönbözőbb ideológiai zavarokkal találkoztam. Különböző ideológiai tehertételekkel jöttek az emberek, és azok ütköztek a párt többé-kevésbé kialakult álláspontjával. Egy pillanatig se volt vitás, ha két nézet összeütközik, akkor mi milyen nézetet vallunk: ugye azt, amit a párttól tanultunk. [...]
1945. március 15-e, ez volt a földreform napja. Az azt követő napokon küldték szét a népi kollégistákat, akik megjelentek Debrecenben szolgálattételre jelentkezni. Miniszteri biztosokat csináltak belőlük, és szétküldték őket az országba. Nem voltak annyian, ahány megye volt, és ahova nem jutott népi kollégista, oda azt az ismerőst küldték, akit találtak. Például Biharba én mentem ki 19-én. Akkor éppen vidéki szervező voltam, volt, akinek eszébe jutottam, és engem küldtek ki Biharba földet osztani. Nagy Imrével addig én nem találkoztam, akkor mentem el jelentkezni a földművelési minisztériumba a megbízólevélért, majd egy szovjet gépkocsi vitt ki Berettyóújfalura, hogy aztán ott osszak földet. Néhány napja dolgoztam ott, amikor egyszer utánam telefonáltak, visszahívtak Debrecenbe, és azt mondták, ha már ott vagyok, legyek megyei titkár is, megyei párttitkár.
- A megyei pártbizottság nem Debrecenben volt akkor?
- Az egy területi pártbizottság volt, vagyis akkor még pártközpont volt. Mikor elmentem földet osztani, akkor lett területi pártbizottság. [...] És akkor alakult ki, hogy legyenek megyei titkárok is. Úgyhogy a legelső megyei titkárok közé tartoztam. Akkor én két funkciót láttam el egyszerre: miniszteri biztos és párttitkár.
- Ez annyit jelentett, hogy abban az időben éjjel-nappal dolgozni kellett, gyakorlatilag.
- Abban az időben ez természetes volt; ha semmiféle funkciója nem volt az embernek, akkor is dolgozhatott éjjel-nappal. Az természetes volt, hogy ez az a forradalom, amit mi csinálunk.
- A földreformmal kapcsolatban voltak esetleg nézeteltérések, vagy csak így lehetett, így kellett ezt végrehajtani?
- Olyan elemi dolgok voltak, hogy jött a tavasz. Természetes volt, ha enni akarunk abban az esztendőben, akkor vetni kell, de hogy vessünk, ha a föld senkié. A földet gyorsan ki kellett osztani, hogy mindenki tudja, melyik a földje, és csinálja, máskülönben nem kerül mag a földbe. Nekünk ez nem volt elméleti kérdés, ezt kellett csinálni, természetesen adódott a számunkra is, meg az emberek számára is. Az emberek számára is az volt a természetes, hogy a kommunisták csinálják, és valószínűleg az hozta őket hozzánk, hogy mitőlünk kapták a földet. Hálásak voltak a pártnak, és kommunisták lettek. A bihari parasztoknak több mint 20 százaléka - és elsősorban a földhöz jutottak - párttag lett.
- A többi koalíciós párt emlékezeted szerint nem fejtett ki aktivitást a földosztás ügyében? Hogyan adódott az a helyzet, hogy a kommunista párt káderei lettek a biztosok?
- Úgy, hogy én neveztem ki a biztosokat. Azokhoz mentem, akiket ismertem. Úgy ismertem meg őket, hogy előzőleg körbejártam leigazolni a járási pártszervezeteket, néhány óra alatt megismertem az embereket, és akkor már tudtam, hogy kihez fordulhatok. Emlékszem, hogy mentem Sarkadra - szovjet dzsippel -, éjjel két órakor felzörgettem Monorovics Mihályt, egy péket, aki akkor a legérettebbnek tűnt az ottani pártszervezetben. Nem tudta, hogy honnan cseppentem oda, az álmot dörzsölgette a szeméből. Mondtam neki, hogy ő most miniszteri biztos lesz, és reggel álljon neki osztani a földet. Azt mondta: „Ide figyelj, én ugyan kenyeret sütök, és a kezemben van, amit a gabonából őrölnek, de hogy ezt hogy termelik, azt én nem tudom, nem értek hozzá.” Tényleg meghökkentette, hogy ő miniszteri biztos lesz. Hát ez tízperces agitáció volt, és mikor onnan eljöttem, akkor ő már miniszteri biztos volt. Mentem sorba a járásokon, és így pillanatok alatt lettek miniszteri biztosok, és nekik kellett hozzáfogni a földosztáshoz. Nem is beszélve ennek a tempójáról, hogy pár nap múlva megint Sarkadon voltam, és az ottani pártbizottságon kértem, hogy adjanak tanácsot, hol kellene legelőször kiosztani a földet, minek lenne olyan képletes értelme, hogy híre menjen, megindult a földosztás, és lássák az emberek, hogy ez valóság. Azt mondták, hogy talán a Tisza-birtok Geszten a legalkalmasabb, annak országos neve van. Na, akkor osszuk ki először is a Tisza-birtokot. [...] Boros Gergelyt vittem el Gesztre, és néhány fiatalt Berettyóújfaluról. Azt hiszem, amikor Geszten osztottuk a földet, akkor hívtak Debrecenbe, hogy megbízzanak a megyei párttitkársággal. Akkor én ott hagytam azt a kis csapatot Geszten, hogy vasárnapig ott ki kell osztani a földet. Később, húsz év után megírtam a geszti földosztást. Ez azért volt számomra is szimbolikus jelentőségű, mert ez mutatta, hogyan ment végbe országosan. Volt köztünk vita is. Például a Kisgazdapártban a földosztás mellett voltak, de komolyan akarták csinálni. Jött például olyan, akit a minisztérium valamelyik járásba küldött miniszteri biztosnak, Kisgazdapárt-tag volt, képzett ember, de az ilyen emberek nem tudták elképzelni azt, hogy mi hűbelebalázs módjára csináljuk a földosztást. Ők néhány éves munkát képzeltek el. Ezt jelezte is egy öreg mérnök, akit kivittünk Gesztre, hogy irányítsa a mérnöki munkát. Azt mondta, hogy jó, hát ő megérti, hogy gyorsan kell csinálni, de a gyorsaság neki talán három esztendőt jelentett. Én mondtam: „Most nem arról van szó, hanem már vetni kell ebben az évben.” És akkor összeszedte magát: ha nagyon gyorsan kell, akkor valami ideiglenes megoldást csinál, de az nem lesz komoly. Én csak arra emlékszem, hogy fogtam, visszavittem a kocsiba, és mondtam a szovjet gépkocsivezetőnek, hogy mehet, ezzel nincs mit csinálni. Ő komolyan akarta csinálni, de mi azt gondoltuk, hogy elhúzza ki tudja, meddig. Akkor már politikailag is gyanús volt a számunkra, hogy nem akarja megcsinálni. Mi azt nem tudtuk, hogy Rákosiék nem is gondolták ezt olyan komolyan, hanem úgy, ha ebből bajok lesznek, úgyis megszüntetik. Mi hittünk abban, hogy meg lehet csinálni. Megalakítottuk az újonnan földhöz jutottak szövetségét, az UFOSZ-t, amit Rákosiék szintén ideiglenesnek gondoltak, de mi azt is komolyan csináltuk, és tökéletesen működött. Megcsináltuk a geszti földosztást. Emlékszem, április 2-a volt, vasárnap. Kivittük a főispánt, a rendőrfőkapitányt, minden létező hatalmasságot, és ünnepséget rendeztünk. Birkát vágtunk, a kastély parkjában nagy díszebéd volt, ott volt az egész falu, és ettük a birkát, és osztottuk a földet. Úgy osztottuk a földet, hogy aki kihúzta a céduláját, annál kicövekelték a földterület határait, leverték a karót, és ha az illetőnek volt ekéje, már vágta is bele a földbe, és indult szántani. Ennek köszönhető, hogy vetettünk is és arattunk is abban az évben. Élve maradt az ország, mert ha akkor nem osztjuk ki a földet, széthullott volna minden. A földosztást csak így lehetett megcsinálni, így kellett megcsinálni. És hogy ez sikerüljön, ahhoz szerveztük meg az UFOSZ-t. Összeszedtem néhány olyan embert, akik hasonlóan lelkesek voltak, mint én, és azt mondtam, hogy az UFOSZ-irodának az a történelmi feladata, hogy minden létező panaszt, ami felbukkan a földosztással kapcsolatban, kivizsg<álunk, és a végére járunk, hogy ne maradjon semmi, ami zavarná a földosztás biztonságát. Ezek az emberek fizetés nélkül, lelkesen végigjártak minden falut. Ha itt-ott panaszra akadtak, kivizsgálták, és a végére jártak. Voltak békéltető tárgyalások is, megegyeztünk mindenkivel, úgyhogy teljes biztonság volt a földosztás körül, mindenki tudta, melyik a földje, mi a határa, és meg is nyugodott abban. Biharban tökéletesen végigcsináltuk, 140 ezer holdat kiosztottunk. Ezt azért hangsúlyozom, mert később aztán én is észrevettem, hogy ez nem ment így az egész országban. Később, amikor engem átvittek Somogyba, akkor találkoztam azokkal az emberekkel, akik ott csinálták a földosztást, hát ők kevésbé alaposan csinálták a dolgokat.
- A hadifoglyok, akik fogságban voltak, azok részesültek a földosztásból?
- Ezt a földigénylő bizottságok a maguk hatáskörében döntötték el. Akiről tudták, hogy él, annak osztottak, a felesége megkapta, vagy hagytak tartalékot, hogy amikor hazaér, megkapja. De olyan is volt, hogy megkapták a hadiözvegyek, vagy ha egy családban nem volt fiú, csak egy felnőtt lány, akkor ő kapott. Emlékszem, hogy a határban találkoztunk szántó-vető asszonyokkal. De olyanokkal is találkoztunk, akik ásóval mentek neki a földnek, mert nem volt eke. A munkának olyan hihetetlen teljesítménye volt abban az évben, amilyet most el se tudnának képzelni az emberek.
- A földosztó biztosi megbízásod mikor járt le?
- Én ezt már nem tudom… akkor, amikor a föld ki lett osztva. Erről én soha nem kaptam semmiféle hivatalos papírt vagy elismerést vagy fizetést. Amíg ott voltam Biharban, ha valami felbukkant, azt még utólag is elvégeztem. Nem beszélve arról, hogy a birtoklevelek kiosztása a következő esztendőben is zajlott, ki kellett állítani a hivatalos okmányokat. Azt csináltuk, hogy ünnepségen osztottuk ki a birtokleveleket, és akkor én már mint a kommunista párt megyei titkára szerepeltem. A birtoklevél-osztáskor ugyan nem hangoztattuk, de azt mindenki tudta, és a személyemben is világos volt, hogy a kommunista párttól kapták a földet. [...]
Akkor még a pártutasítást - azt lehet mondani - gondolkodás nélkül végrehajtottam. Amin megütköztem, és ami aztán nyomot hagyott bennem, az maga a kék cédulás választás volt 1947-ben. Ez úgy történt, hogy egyszer megjelent nálam - azt hiszem, akkor úgy hívták, hogy a szervezőbizottság titkára - Szirmai István. Egy hosszú beszélgetés volt köztünk a megyei titkári irodában, senki más nem vett rajta részt, négyszemközt voltunk. Elmondta a kék cédula tervét, azt, hogy majd kapunk kék cédulákat, és azokkal szavazni kell mennünk. Engem megdöbbentett ez az elgondolás is, meg a módszer is, és csupa ellenkezés volt bennem. Arra emlékszem, hogy én mit próbáltam neki megmagyarázni. Azt mondtam el, hogy ezt nálam nem érdemes csinálni, mert úgysem lesznek meg a sikerek. Lehet, hogy Pesten vagy a nagyvárosokban sikerül, de Biharban ez képtelenség, ne is próbálkozzunk vele, mert ezzel csak szavazatokat fogunk veszíteni. Megmagyaráztam neki, hogy ebben a megyében kálvinista parasztok élnek, akik azért vannak mellettünk, mert azt gondolják, hogy igazunk van. De ha olyan eszközökkel kezdünk el dolgozni, ami az ő számukra nem ilyen világos, nem ilyen egyértelműen igaz és becsületes, abban a pillanatban meginog a bennünk való hitük, és még ők sem fognak ránk szavazni. Ebben azért voltam ennyire biztos, mert nekem is ez volt a véleményem.
- Úgy gondoltad, hogy ez a választási csalási manőver mindenképpen napvilágra fog kerülni?
- Hát, hogy azok, akik részt vesznek a csalásban, akiket elküldünk a kék cédulával szavazni, azok tudják, hogy csalunk, és ha csalunk, akkor biztosan nincs igazunk, különben miért csinálnánk. Nekünk az volt a véleményünk, hogy az igazunk által győzzük meg az emberek többségét, és akkor úgy alakulnak a dolgok, ahogy mi szeretnénk. [...] Szirmai semmivel nem indokolta nekem, neki kézenfekvő volt. Úgy adta elő, mint egy nagyon jó, praktikus, hasznos dolgot, és eléggé csodálkozott az ellenállásomon. Nagyon türelmesen, kulturált módon végighallgatta az ellenérveimet, aztán azt mondta: „Nézze, Molnár elvtárs, ez nem vitakérdés, ez pártutasítás.” És evvel le volt zárva. Az érveim nem is hatoltak be az ő agyába, nem is érdekelték, neki nem az volt a feladata, hogy vitaérveket hallgasson, ő közölte velem a feladatot. Nem is tudom, hogy mondhatom-e azt, hogy ott maradtam a dilemmában, mert tulajdonképpen nem maradt bennem dilemma, olyan egyértelmű volt, hogy ez pártutasítás. Hogy én a pártutasítást megszegjem, hát akkor nem születtek meg bennem ilyen gondolatok. Inkább az volt a gondom, hogyan fogadtassam el ezt a többiekkel. Az igazság az, hogy nem is fogadtattam el. Különben is az volt az utasítás, hogy ezt konspiratívan kell kezelni, a megyei bizottság tagjainak a többsége sem tudott róla. Én ezt néhány emberrel szerveztem meg a következő ötletes módszerrel. Teherautókat kaptunk erre a célra, azt hiszem, én mondtam meg, hogy hányat adjanak, és hogy hány embert használunk fel. Azt gondoltam, hogy azokban a falvakban, ahol már 45-ben is kommunista többség volt - volt olyan falu, ahol 90 százalékon felüli kommunista szavazat jött be -, én ezt megszervezem. Összegyűjtöttük az embereket, a választás reggelén megkaptuk a teherautót, ami végigvitte őket a megyén. Az volt a feladatuk, hogy menjenek be a falvakba, és szavazzanak. Ez úgy zajlott le, hogy ők otthon nem szavaztak, mert már szavazás előtt eljöttek, hát hosszú volt a megye, el kellett jönni korán, hogy odaérjenek, meg visszaérjenek. Tehát ez dupla veszteség volt a számukra, mert sokan már otthon sem szavaztak, de útközben sem szavaztak, mert úgy viselkedtek, ahogy én azt előre tudtam. A szájukba rágtuk, hogy bemennek a faluba, leadják a szavazatot, végigmennek a falun - közben a teherautó átér a falu másik végére, ott megvárja őket -, végiggyalogolnak, felszállnak a teherautóra, mennek tovább. Ők mindent megcsináltak, leszálltak a teherautóról, felszálltak a teherautóra, végiggyalogoltak, mindent megcsináltak, csak nem adták le a kék cédulát, nem mentek be szavazni. Nem fért rá a pofájukra, hogy csaljanak. Ebből nekünk veszteségünk volt, az következett be, amit előre láttam. Ahol meg megpróbáltak szavazni, ott letartóztatták őket. Például ahol szociáldemokrata volt a rendőrkapitány, az gyorsan észrevette. Lehet, hogy máshonnan kapott erről fülest, és figyelte is. Szóval letartóztatták az embereinket. Hát még ráadásul ugye az történt, hogy a feleségem bent volt a pártbizottságon, ügyeletesféle volt, és a rendőrségről telefonálnak, hogy mik történnek a megyében, hamisan szavaznak. Hát ő is azt mondta, hogy azonnal letartóztatni, utánamenni, mozgósítani. Szóval kommunista segítséggel fogdosták össze az embereket.
- Ő persze nem tudott az egészről.
- Hát persze hogy nem tudott, senki nem tudott róla. Délután, amikor megtudtam, hogy le vannak tartóztatva az embereink, szóltam a szocdemeknek, hogy ne hülyéskedjenek, ezek a mi embereink. Akkor jöttek ők felháborodva, hogy „persze, csaltok, de nekünk nem tudtok kék cédulát adni, hogy mi is megcsinálhassuk ugyanezt". Ők azért voltak felháborodva, hogy nem vontuk be őket. [...] Miután megtudták, hogy a mi embereink, akkor kiengedték őket, de hát kiderült az egész. Máig sem tudok elszámolni magamnak azzal, hogy ha már végrehajtottam azt az utasítást, és igazam lett, tehát hülyeség volt végrehajtani, akkor hogyan tudtam tovább szolgálni.
- Milyen kiutak voltak lehetségesek? Mit lehetett volna tenni: lemondasz a funkciódról, vagy visszaadod a párttagkönyvedet?
- Nem tudom, nyilván ezt nem tudtam végiggondolni. A közéleti szereplésemnek vége lett volna, az kétségtelen, és ha nem veszek részt az ország átalakításában, akkor megszakadt volna az egész gyerekkoromban elképzelt forradalmi jövő. [...]
49 végén lehetett, amikor Rákosi magához hívatott. Azzal kezdte, hogy „Mi újság?". Ez volt az ő természetes beszélgetéskezdése. Valamilyen kedves fogadtatás, aztán elkezdett a megye iránt érdeklődni, jobban mondva levizsgáztatott. Utána tért át arra: ők úgy gondolják, hogy engem föl akarnak hozni Pestre, és magasabb funkcióba akarnak helyezni. Ez egybeesett azzal, amikor már ilyen velem egykorúakat válogattak kádereknek. Akkor hozták föl Hegedüst, előbb a pártközpontba osztályvezetőnek, aztán miniszternek. Akkor bányászták ki ezeket a kádereket, és ezzel a lendülettel szedték össze, akit felhasználhatónak tartottak. Ebbe a szórásba kerültem bele én is. Igaz, hogy erre már hamarabb gondolhatott az öreg, mert engem már azon a nyáron elvitt egy Zala megyei útjára. Zala megyei képviselő volt, és úgy látszik, az volt a módszere, hogy összeszedte a megyei titkárokat - engem Somogyból, Leiter Ernőt Tolnából, Kovács Rudit Vasból meg a Zala megyei titkárt, Lakatos Dezsőt - és elvitte magával a képviselői útjára. Gyűléseket tartott, emberekkel beszélt, és mi végighallgattuk. Utazás közben meg este beszélgettünk. Az élet minden dolgára sor került, tehát az agyunkat akarta nyitogatni. Ez lehetett az előzmény, aztán felhívott az év vége felé, és megmondta, hogy valami kádert akar belőlem csinálni a vezetésben, de nem mondta meg, hogy mi lennék. Mindenesetre annyira világosan beszélt, hogy láttam, az nekem túl nagy funkció. Akkor én megmondtam neki kereken, nem meggondoltan, hanem ösztönösen, hogy „Rákosi elvtárs, én erre nem vagyok alkalmas” - hát huszonkilenc éves voltam. Én úgy gondoltam, hogy az a Somogy megyei titkárság, nekem éppen elég nagy feladat, talán túl is vagyok becsülve, engem magasabb pozícióba helyezni meggondolatlan lépés lenne. Talán itt játszott bele a gondolkozásomba az, hogy láttam meggondolatlanságokat a párttól, gondoltam, ez is olyan. Én még azt sem végeztem el, amiért odaküldtek Somogyba. Ugye azt mondták, hogy engem azért küldenek, hogy szedjem rendbe szervezetileg a megyét. „Ez a munka még nincs elvégezve, Rákosi elvtárs, még az elején vagyunk, hát én azt szeretném elvégezni, amivel megbíztak.” Őt meghökkentette, hogy én tiltakozom, és nem nyugodott bele. Szóval amit ő elhatározott, az a jó, tehát akkor engem agitált. Agitált egy egész délelőtt, reggel nyolc órától déli egy óráig folyt ez a négyszemközti beszélgetés. És hát igen furcsa pillanatai voltak, mert mondtam, hogy erre alkalmatlan vagyok. Akkor ő: „Nézze, ilyen idős koromban engem az Internacionálé már európai országba küldött, hogy csináljak rendet, Németországba, Olaszországba. Az ember elvégzi azt a feladatot, amivel megbízzák őt.” „Hát - mondom -, Rákosi elvtárs, én erre nem tartom magam alkalmasnak.” Ennek a beszélgetésnek a summája az volt, hogy nemet mondtam, és ettől a nemtől nem tágítottam. Az az igazság, hogy csak azért mondtam nemet, mert azt gondoltam, hogy a pártnak az az érdeke, hogy alkalmatlan ember ne kerüljön olyan funkcióba, amit nem tud elvégezni.
- Csak ez volt az indíték?
- Nem volt semmi más indítékom. Csak később jöttem rá, hogy ő ezt a beszélgetést nem így élte át, és nem így gondolta, hanem azt látta, hogy én elég természetesen mindenről véleményt mondtam neki, mindenről volt önálló véleményem, így arra gyanakodhatott, hogy én valamiben spekulálok, a viselkedésem mögött nem szerénység van, hanem valamilyen számítás. Esetleg nem értek egyet a párttal. [...]
Attól kezdve, hogy én onnan egy órakor elszabadultam, és hazajöttem, jó fél évig vagy több mint fél évig nem mentek le a nyakamról. Attól kezdve engem állandóan ellenőriztek, valamit kerestek ellenem. Ilyenek voltak, hogy - akkor már éberség volt, a Rajk-per után - éjszaka lejött egy ellenőrző bizottsági csoport, felköltöttek, és behívtak a pártbizottságra. Kinyittatták velem a páncélszekrény ajtaját, de az üres volt. Akkor elkezdtek végigmenni a megyei pártbizottság minden helyiségén, ellenőrizték, hogy eleget teszünk-e az éberség követelményeinek. Az agit.-prop. osztály egyik szobájában az íróasztal nyitott fiókjában találtak egy brosúrát. Volt egy olyan rendelkezés, hogy ne hagyjuk az asztalokon a dolgokat. Ez viszont olyan volt, amit terjeszteni kellett, de ezt ők felvették a lajstromba, hogy milyen bűnöket követtünk el az éberség ellen. Ez a bizottság jelentést készített ellenem, és távollétemben megróttak, komoly pártbüntetést kaptam az éberség hiánya miatt. Szóval ilyen módon folyt szakadatlanul. Nem volt nap, hogy ne lett volna valamilyen bizottság a megyében, járt összevissza, keresett-kutatott ellenem valamilyen vádat. Ez egy idegőrlő dolog volt. [...] Ezután volt az, hogy lőttek az udvaromban, és el kellett költözni másik lakásba. Nem derült ki, hogy ki lőtt, de nyilvánvaló volt, hogy csak az államvédelem szervezhette. Nem lövöldözött akkor senki, különösen éjszaka, sötétben. Ebben az időben volt az is, hogy lelőttek egy járási titkárunkat, de ez nem velem összefüggésben volt. Ment valahova, ment utána egy autó, és onnan egy lövés éppen hátba találta. Kiderült, hogy ávósok voltak, akik összetévesztették valakivel, és túlzott buzgóságukban lelőtték. Utána nekem kellett megkeresni a feleségét, bocsánatot kérni, és megígérni, hogy kap nyugdíjat. Az ávósok csinálták, de nem mondhattam meg neki. Az a fél év volt életemnek a legszörnyűbb fél esztendeje, mert nem értettem; akkor még nem hoztam összefüggésbe a Rákosival való beszélgetésemmel, az csak később állt össze a fejemben. [...]
Egyszer felrendeltek a Politikai Bizottság elé, és elém tárták a bűnlajstromomat. Olyan bűnlajstromot, hogy csak tátottam a számat. Abban már összeálltak a dolgok, például az, hogy én nem tudom, hány embert kizártam a pártból. Ez is csak később alakult ki bennem, hogy nyilván Kovács István, a szervezési osztály vezetője adta le 1945-ben a jelentést a párttagságról - az egész országból. Somogyból is leadott bizonyos mennyiséget, amit én 48-ban nem találtam meg, és az én jelentésemben kevesebb szerepelt, így 48-ra nem fejlődés, hanem visszaesés volt a taglétszámban. Neki előnyösebb volt úgy beállítani, hogy ezeket én kizártam, minthogy ő 45-ben rossz jelentést adott le. A legfőbb érv ez a pártból való kizárás volt, meg az erőszakos módszereim, hogy én nem tűrtem ellenvéleményt az apparátusban. Egyébként ez igaz volt, szóval ami a pártutasítás volt, azt én keresztülvittem, ott nem lehetett vita. De nem is volt ellenállás, mert amit én elmondtam, azt igyekeztem úgy elmondani - ha pártutasítás volt is -, hogy az emberileg emészthető legyen. Az igaz, hogy soha nem volt más akarat, hát ez volt a rend a pártban, az utasítást végrehajtottuk. Amit nem hajtottunk végre, azt én nem hajtottam végre. Például minden pártbizottsági ülésről jelentést kellett készíteni, pontos jegyzőkönyvet. Ez rengeteg időt felemésztett volna. Valamilyen jegyzőkönyv elment, de én azt sose írtam alá. Vagy volt rajta aláírás, vagy nem, hát ezért is marakodtak velem, hogy micsoda disznóság, nem csinálok jegyzőkönyveket.
Szóval így mélyültek a konfliktusok, de ezek a konfliktusok nem kerültek a Politikai Bizottság elé, különben is gyerekes hülyeségek voltak: hogy én baloldali elhajló voltam, erőszakos vezető, a pártdemokrácia eltiprója, mert mindig csak az én akaratom érvényesült, a parasztokat kizártam a pártból. Meg azt is mondták, hogy nem foglalkoztam eleget a pártapparátus elméleti kérdéseivel. Hát ez éppen igaz is lehetett. Az ingerelt, hogy ezek olyan bárgyú dolgok voltak, és arra gondoltam, ha ezek ennyire haragszanak rám, annak biztos van valami oka, de ezekből az nem jön ki. [...]
Volt egy tárgyalás a Politikai Bizottság előtt, azon Rákosi is jelen volt. Ott nem hoztak határozatot, a Politikai Bizottság elengedett. Az ítéletet tulajdonképpen a Központi Ellenőrző Bizottság mondta ki, jóval később, hetek múlva. A megyei pártbizottság leváltott, és utána még néhány hetet dolgoztam Budapesten a IX. kerületi pártbizottságon. [...] Kiss Károly beszélt velem még az ellenőrző bizottsági ülés előtt, és elmondta, hogy akármit akartak ellenem összeszedni, nem tudtak, nyugodjak meg. Meg kell büntetni, ez kétségtelen, ennek valószínű, az lesz az eredménye, hogy elraknak valahova az ország másik sarkába járási titkárnak, egypár évig így tartalékban leszek mint járási titkár, aztán majd két év múlva elővesznek, és akkor rendbe hozzák. Ezt nagyon gondosan elmagyarázta nekem, és én ezt úgy is fogtam fel, mint ígéretet. Viszont amikor a KEB összeült, akkor Kiss Károly nem volt ott, hanem Bárd András elnökölt, és ott szó sem volt ilyen enyhe büntetésről meg körülményekről, hanem nagy szónoklatot tartott ellenem, persze konkrétumok nélkül. Ott kimondták a kizárást. Hát nekem már nem is volt erőm még vitatkozni sem, tulajdonképpen akkor érte el a csúcsát az én fél évig tartó, ideg-összeroppanás felé haladó állapotom. [...]
- Visszaemlékszel arra, hogy hogyan dolgoztad föl ezt az egész ügyet, ezt a kizárást? Tehát tudatában voltál annak, hogy itt valami igazságtalanság, valami koholt dolog történik, vagy pedig ellenkezőleg, kerested magadban a hibát?
- Okvetlenül magamban kerestem a hibát. Akkor is, amikor olyan dolgokkal találkoztam, ami nyilvánvalóan kitalálás, belemagyarázás volt, de nem volt olyan gondolatom, hogy kitaláltak ellenem valamit. Az csak később állt össze a fejemben. Tehát hogy amikor engem Rákosi felhívott, és meg akart győzni, akkor kezdődtek a kötekedések, akkor küldtek a nyomomba rögtön ellenőröket is, és vontak felelősségre hülyeségekért. Erre csak később jöttem rá. Volt, amire csak évek múlva jöttem rá, hogy itt összefüggések vannak. Akkor nem értettem, és tulajdonképpen nem is törekedtem megérteni. Az egész csak kétségbeesés volt, és érdekes módon nem az egzisztenciám miatti kétségbeesés, hanem, hogy én most kívül kerültem a párton, tehát nem vagyok párttag, folyik tovább a szocialista forradalom, és én nem veszek benne részt. Én magamat hasznos embernek tartottam, és ezzel gyengül a forradalom csapata, szóval ez volt az én fájdalmam. Ma egyébként már nevetségesek ezek a dolgok, de ha belegondolok, csak ezzel foglalkoztam.
- Említetted, hogy az Épületelemgyárba kerültél dolgozni. A munkássá válás egzisztenciálisan hogy érintett? Lakás, családi viszonyok; gondolom, a jövedelmed például sokkal kevesebb lett.
- Itt nem a jövedelem volt a lényeg. A feleségem pártfunkcionárius volt, és arra az álláspontra jutottak, hogy nekünk el kell válni. Tehát van egy büntetlen pártfunkcionárius és a férje, aki ellenséges elem, aki el van távolítva a pártból, tehát ezt csak úgy lehet elintézni, ha ezeket elválasztjuk egymástól, és utasítottak bennünket, hogy váljunk el. Nem is engem elsősorban, mert énrám akkor semmi nem vonatkozott, hanem a feleségemet. Hát ez elég nehéz három esztendő volt. A feleségem úgy viselkedett, mint aki eleget akar tenni a párt utasításának, de nem adta be időben a papírokat, elhúzta az időt egészen 53 nyaráig, amikor jött a Nagy Imre-kormány, és megváltoztak a viszonyok.
- Akkor már nem szorgalmaztak ilyesmit.
- Akkor már nem. 53 karácsonyára állítottuk vissza a házasságunkat, addig ha találkoztunk, feljelentettek minket. Szóval figyeltek.
- Vagyis hogy a feleségedet följelentették ezért.
- Igen, de engem is behívtak a pártközpontba, mert látták, hogy én meglátogattam a feleségemet. Megfenyegették külön őt, megfenyegettek külön engem, hogy vannak keményebb eszközeik is. Nem lehet tudni, hogy milyen keményebb eszközök és milyen kilátások lettek volna, de ezt nagyon szigorúan ellenőrizték. Sőt a feleségemtől kérték számon azt is, hogy engem láttak valahol vidéken, ahol nekem nem kellett volna járni, és hogy mit tud ő erről.
- Ez azt jelenti, hogy akkor külön kellett laknotok?
- Azt. Mind a ketten Pesten laktunk, de külön. Találkozni is csak úgy találkozhattunk, hogy a hatalom erről nem szerez tudomást. De tudomást szerzett, és lecsapott. A gyerekeinket elvitték a Rákosi Óvodába, ami egy bentlakásos hetes óvoda volt, mert a feleségem dolgozott. Engem ugyan odaengedtek néhányszor, de nem sokszor, szóval a gyerekeket sem lehetett látogatni.
- Ezt az egész dolgot borzasztó végighallgatni, ezt hogy dolgoztad föl? Ez még mindig nem indított el egy olyan folyamatot benned, hogy ez már embertelenül borzasztó, itt valami nagyon nagy baj van, ha ilyeneket csinálnak?
- Még ez sem vitt el a végső konzekvenciákig. Annyi kínnal járt ez az egész, anyagi és életbeli nehézségekkel, hogy nem is tudom, töprengtem-e én azon, hogy minek mi az oka, és hogyan következnek egymásból. A kötözködések és a kellemetlenségek folyamatosan megjelentek, nem is tartottam őket pontosan számon. Mondjuk olyan is volt, hogy a párttitkár az üzemben rögtön felfedezett engem mint használható embert, és úgyszólván tanácsadónak vett maga mellé, hogy jobban végezze a munkáját. Ő egy kőműves volt. Aztán csak bután csinálta, mert a kerületi pártbizottságon eldicsekedett vele, hogy nálunk most minden másképp megy, mert neki egy olyan kádere van, akire támaszkodhat, és elmondta, hogy én vagyok az, aki segít neki. Erre mondták, hogy az isten áldja meg, hát szóba se álljon velem. És akkor meg kellett neki szakítani ezt a pártmunkás-kapcsolatot. Persze nem szakította meg, csak mondta. Ő is rákényszerült erre a színjátékra. [...] Könnyebb dolgom volt a szakszervezettel. Mindig kitaláltak valamit: amit lehetett, azt rám bízták. Tulajdonképpen így alakult ki az is, hogy írni kezdtem, ugyanis rám bíztak egy szakszervezeti szemináriumot. Rengeteg olyan ember volt abban az üzemben, akit faluról toboroztak. Jöttek a mezőgazdaságból, és elrakták őket munkásszállásra. Mindennek lehetett őket mondani, csak üzemi munkásoknak nem. A szakszervezet azt mondta, hogy ezekből ki kell alakítani az új üzemi munkásosztályt. Hát olyan gondjaik voltak, hogy verekedtek, káromkodtak, ittak, szóval nem úgy éltek, ahogy elképzelték az új munkásosztályt. Rám bíztak egy olyan feladatot, hogy függetlenül attól, milyen szakszervezeti tantárgyak vagy tanulási fokozatok vannak ezekben a szemináriumi tervezetekben, csináljak csak egy olyan szemináriumot, aminek az a tartalma, hogy ezeket az embereket innen-onnan jöttekből átalakítja munkásokká, és ezt úgy csinálom, ahogy akarom. Nahát ez az én fejembe belefért, még volt annyi funkcionárius gondolkozásom, hogy elfogadtam ezt a feladatot. Ez a szeminárium beszélgetésekből állt, ahol megtárgyaltuk a világ dolgait. Arról is volt szó, hogy ki hol volt fogságban, milyen volt a helyzet, szóval bátran beszélhettek akármiről. Az élet valóságos problémáiból alakultak ki azok a beszélgetések, amik arra vezették rá őket, hogy mi a helyes, mi a nem helyes. Szóval ott a tisztálkodástól a táplálkozásig mindenről esett szó. Politikáról is, de arról a legkevesebb. Ebben az az érdekes, hogy ezek a beszélgetések az én számomra jelentettek iskolát. Ott találkoztam hosszú évek óta - mert hát 45-től 50-ig funkcionárius voltam, és másféle, bezárt életet éltem - a közvetlen valósággal, és az emberek valóságos véleményével. Nem játszották meg előttem, hogy erről vagy arról az a véleményük, hanem elmondták az őszinte véleményüket. Tulajdonképpen elég hidegzuhanyszerűen hatott akkor rám, hogy hol tartanak ezek az emberek, és mi a véleményük arról, ami nekem szent: a szocializmus éltetéséről. Ezek az emberek nem voltak eleve ellenségek, hanem természetes és érző emberek voltak, a hülyeséget hülyeségnek látták, a disznóságot disznóságnak látták - szóval azt a sok álságot, amiben éltünk.
Molnár Zoltán-interjú. Készítette Rainer M. János 1987-ben. 1956-os Intézet OHA, 70. sz. (Részletek)
Molnár Zoltán (1920-) géplakatos szakmát tanult. 1940-től illegális pártmunkás volt. 1944-ben katonaként román hadifogságba esett, 1945 januárjában tért haza. 1950-ig pártmunkás volt: földosztó miniszteri biztos, az MKP megyei titkára Hajdú-Bihar, majd Somogy megyében. 1950-ben leváltották, és kizárták a pártból. Ezt követően Budapesten az Épületelemgyárban segédmunkás, majd művezető lett. 1954-1956 között az Irodalmi Ujság, majd a Szabad Nép munkatársa volt. 1954-ben József Attila-díjjal tüntették ki. 1956-ban a Magyar Írók Szövetségének vidéki titkára volt, október 23-a és november 3-a között az Írószövetségben tevékenykedett. 1956. december 5-én letartóztatták, 1957-ben szervezkedésben való részvétel vádjával háromévi börtönbüntetésre ítélték. 1959 márciusában szabadult. 1961-ig szabadfoglalkozású, majd a MÁVAUT című üzemi lapnál újságíró, 1963-tól pedig az Élet és Irodalom munkatársa volt. 1981-től nyugdíjas. Több novellája, riportkönyve és regénye jelent meg.
Vélemények, javaslatok