Nagy Elek: „Kizártam magam a pártból”
– Nagyon rossz, egészségtelen szellem kezdett kialakulni a hadseregben. Sok-sok évre rá tudtam meg, hogy ezt szinte tudatosan így irányították, és 51–52–53-ban a hadsereget megalapító tiszteknek igen komoly százalékát taccsra tették. Új akarnokok tömkelege lepte el a hadsereget. [...]
Az első konfliktusnak az első előszele volt egy függelemsértési figyelmeztetés. A második előszele volt a Hazai Jenő ezredes és személyem között lezajlott konfliktus egy továbbképzésen. [...] A filozófia előadást Hazai Jenő tartotta, a dialektikáról volt szó. Hazai az előadás lendületében mondott valami olyan hülyeséget, hogy a világ jelenségei egymással közvetlen, szoros kapcsolatban állnak. Én hátul ültem valakivel, ott kukorékoltunk, mit érdekelt engem, hogy a Sztálin-féle rövid tanfolyam dialektika fejezetét ismertetik valami külön brosúra alapján. Aki mellettem ült – a pécsi tiszti iskola helyettes főnöke volt, alezredes, ragyogó pofa, régi tiszt volt –, mondott valami marhaságot, és én azon elröhögtem magam. Hazai egyből kiszúrt. Képzeld el azt a középiskolás módszert magasabb parancsnokok között! „Őrnagy elvtárs, olyan mulatságos ez?” „Számomra igen” – válaszoltam. „Mi?” „Hát az, hogy minden jelenség mindennel szorosan összefügg. Akkor legyen szíves, mondja meg, hogy mi összefüggés van aközött, hogy Franciaországban X. Y. a miniszterelnök, az én orrom pedig hosszú, hegyes és vörös.” Nagy vita lett, komolytalannak nevezett, meg hogy kigúnyolom a marxizmust. Magából kikelve replikázott fent a pulpituson, a hallgatók – hadosztályparancsnokok, ezredesek – meg röhögtek. Az oroszlánt azért csak fölcibálta bennem. Először is a gyerekes tanári rendreutasítás. Nógrádi vetett véget ennek a terméketlen csapkodásnak, és annyit mondott: „Nagy érdeklődéssel fogom meghallgatni Nagy őrnagy elvtársnak az idevonatkozó cáfolatát, de most tovább kell menni. A legközelebbi alkalommal kap 10 percet, hogy összefoglalja az idevonatkozó elképzeléseit.” A kígyó foga kihúzva, ment az élet tovább. Ugye én felszólítást kaptam, megszereztem azt a honvédség számára – gondolom, kiskatonák számára – kiadott brosúrát, ahol tényleg az volt leírva, amit Hazai mondott. Tényleg le volt írva, és én nem akartam hinni a szememnek, hogy ilyen marhaságot hogy lehet kinyomni. Fogtam, elővettem – megvan, ma is őrzöm – az orosz nyelvű bolsevik párttörténetet, előszedtem a németet is, és a következő politikai továbbképzésen kimentem a táblához, és leírtam szó szerint ezt a másfél sort a kiskatona számára kiadott Dialektikus materializmus lényege című rendkívül magas színvonalú brosúrából: „A világ jelenségei egymással közvetlen összefüggésben vannak.” Leírtam alá oroszul: „A világ jelenségei jelenségcsoportonként összefüggenek.” Leírtam németül is, és a következőt mondtam: „Kérem szépen, itt van az eredeti, fogadjuk el az oroszt. Ez szó szerint ezt és ezt jelenti. Itt a német, fogadjuk el, hogy jó fordító fordította, ugyanezt jelenti. Én azzal tudom magyarázni az egészet, hogy ha egy fordító téved, az bocsánatos bűn, mert 2500 forintot keres egy hónapban, ha egy lektor, az már kicsit nagyobb bűn, mert 3500 forintot is megkeres egy hónapban, de ha a politikai főcsoportfőnökség magas beosztású tisztje, Hazai elvtárs téved, és a betűnek hisz, nem a valóságnak, azt nem tudom, mire magyarázzam. Fordítói tévedés, elvtársak.” És elmentem a helyemre. Ebből nem lett pártfegyelmi, de három héten belül lett pártfegyelmim másból. Az apósom – ménfői lakos – háza belvíz folytán összedőlt 1941-ben vagy 43-ban. Akkor ő felvett valami Rába-szabályozó társulati kölcsönt, amit az akkori kormányzat biztosított az árvízkárosultaknak. 1945-ben az apósom kapott egy papírt, hogy fizesse vissza a kölcsönt egy összegben. Ki is fizette, két disznót adott el érte. Én ezt 52-ben tudtam meg, amikor az apósom – akkor már vasöntő – kétségbeesve utazott fel hozzám, hogy letiltották a keresetének harminc százalékát.
– A Horthy-kölcsönt visszakérte a népi demokrácia?
– Igen, fizetni kellett. Hozta a papírt, amin őt felszólította mit tudom én, milyen szerv, hogy inflációs pénzben fizette vissza a kölcsönt, ezt nullázzák, és fizessen a kölcsöntörlesztésbe ennyi és ennyi pénzt. Gondoltam, ez csak hülyeség, majd én elintézem. Vettem a papírt, és bementem a Pénzügyminisztériumba. Kerestem egy osztályvezetőt, hasonszőrű a hasonszőrűhöz. Engem az a pénzügyminisztériumi osztályvezető 15 perc alatt úgy helyrerakott, hogy szédülve jöttem ki. És az apóstól levonták a pénzt. Ebből az ügyből, ebből a Pénzügyminisztériumban jártamból lett a pártvizsgálat.
– Nem volt jogod átmenni a Pénzügybe?
– Nem volt jogom. Nekem olyan katonabelépő-igazolványom volt, ami feljogosított belépésekre. Ráadásul ebbe az igazolványba bele volt írva, hogy ellenőrzési osztályvezető, és egy polgári ember, ha meglátja, hogy ellenőrzési osztályvezető, mire gondol, nem arra, hogy az ember a jobbra átot és a balra átot ellenőrzi. Aztán a Pénzügyminisztérium megkereste a Honvédelmi Minisztérium illetékes szerveit, ebből lett egy pártvizsgálat, és én ezen a pártvizsgálaton nem viselkedtem pártszerűen. Föl voltam háborodva, és úgy találtam fogalmazni, hogy „Már kisajátítottuk a bankokat, a földbirtokokat, a gyárakat, most már kisajátítjuk a munkásokat?”. Szigorú megrovás, a párt politikájával való egyet nem értés. Nagyon szépen tudták ám bonyolítani, szőrözni, és az igazam tudatában belementem a vitába. [...]
Ezután 52 nyarán hazamentem Ménfőre szabadságra. Néhány nap múlva egyszer csak dudálnak a Rába-töltésen. Nézem, egy Pobjeda, a saját Pobjedám, a sofőröm és a saját segédtisztem. Mondták, hogy a miniszter hívat, azonnal jelentkeznem kell. [...] Felérünk Pestre a Honvédelmi Minisztériumhoz. Be akarok menni, és egy honvédtiszti egyenruhás tüzér főhadnagy meg egy híradós százados szól az előtérben: „Nagy őrnagy elvtárs, legyen szíves, jöjjön velünk!” „Nem tudok, nem érek rá magukkal menni.” Mutatnak egy pici alakú könyvet, amiben egy kis pecsét van: ÁVH. Életemben nem láttam ÁVH-s stemplit. „Nézzék, ne haragudjanak, akárkik maguk, én nem tudok menni, engem a miniszteri iroda hívatott, valószínűleg Farkas keres.” „Nem Farkas keresi az őrnagy elvtársat, mi keressük, csak nem kell erről tudni senkinek. A saját kocsiját inkább küldje a garázsba, hosszabb időt vesz igénybe, mire visszajövünk.” Mentünk át a Lánchídon, mentünk a Fő utcára. [...] Bevittek a Fő utcára. Ott mentünk föl-le, föl-le, jobbra-balra rettentő sokat. Annyit vittek föl-le-keresztbe, hogy nem tudtam, hol vagyok. Ez rendkívül jó módszer, úgy meg tudják keverni az embert, hogy öt perc múlva nem tudja, mi van. Végre bementünk egy irodába. „Foglaljon helyet!” – mondták. Ez a két honvédtisztnek öltözött ÁVH-s kiment, és bejött – én tizenhat évesnek néztem azt a gyereket – egy taknya-nyála egybefolyó, fecsegő szájú ürge civilben. „Na te szemét, horogra kerültél?” A méltatlankodástól dadogtam: „Tudja maga, kivel beszél? Válogassa meg a szavait!” Nem sokáig tartott ez a vita, aztán én fölébredtem. Le volt véve rólam a derékszíj, és vízben úszott a pofám. Leütöttek hátulról – nem tudom, ki –, aztán leöntöttek. Minden ki volt szedve a zsebemből. Én a széken ültem, el voltam ázva. Ez a nyikhaj sehol, helyette egy idősebb, huszonéves civil. Bemutatkozott, mondott egy nevet, de olyan mindegy, mit. „Nagy őrnagy?” – kérdezte. „Igen. Legelőször is tiltakozom.” „Kérem, itt maga ne tiltakozzon, és maga ne kérdezzen. Verje ki a fejéből, hogy maga véletlenül van itt.” „Mit akarnak tőlem?” „Majd mindent a maga idejében. Fölhívom a figyelmét, hogy vallani fog.” Eddig tartott az első kihallgatás. Jött két pribék, tiszthelyettes, vittek föl-le, föl-le. Én még addig nem voltam zárkában. A zárka berendezése: fehér vaságy, patyolat-kemény lepedő, két darab fehér pokróc piros-fehér-zöld csíkkal és egy kerek asztal.
– És rá volt még írva, hogy királyi?
– Erre nem emlékszem, de valószínű. Nem hiszem, hogy a népi demokratikus rendszerben csináltak ilyen pokrócot. Biztos, hogy rá volt írva, hogy honvéd kincstár, vagy inkább hogy magyar kincstár. Volt még egy tonett, hajlított ruhafogas, álló, egy kis kerek asztal és három tonett szék. Az ablak nagy volt, sűrű ráccsal, olajfestékkel befestve. A falakon pedig csíkok ötösével, körömmel húzott csíkok. Naptár. Honnan tudtam volna én akkor, hogy ez naptár. Mire aztán rájöttem arra, hogy van 60-70-90-150 nap is, meg van 7 nap is. Magam is gyorsan kiszúrtam egy ép felületet, és húztam az elsőt. [...]
A koszt gyalázatos volt, ehetetlen. Salátaleves kukaccal, zsír nélkül, pár szem húscafat benne. Vacsorára egy kockasajt, de akkorára megdagadva, mint az öklöm, folyt. A sajtot meg lehet enni akkor is, ha büdös, annál jobb. A kenyér fekete kenyér. Nem is volt kedvem enni. Magam voltam az első éjszaka. Nem aludtam semmit. Az a meggyőződésem alakult ki, hogy biztosan összekevernek valakivel, és valami marha szemét ügy lehet, amit nem az ÁVH – Isten őrizz –, hanem valaki az én nyakamba akar varrni. Tudod, az embernek a tudata azért dolgozik. Én felülvizsgáltam magam, mit tettem. Jó, eszembe jutott, hogy loptam gyerekkoromban a mamától kockacukrot, meg ilyen hülyeségek, de én nem vétettem semmiféle szabály, rendelet ellen. Ezt azért nem teszik meg, mert egyszer véletlenül fönt felejtettem az íróasztalomban egy olyan papírt, aminek nincs jelentősége.
– Hányadik napon volt az első igazi kihallgatás?
– Másnap délelőtt. Nem tudom megmondani, hány órakor, mert órám se volt. Az illető egy hétig foglalkozott velem, de engem nem sokszor hallgattak ki. Voltak ilyen gyötrések, hogy „Álljon a falhoz, gondolkozzék! Odateszem a ceruzát, majd annak fog nekitámaszkodni, hogy eszébe jusson, hogy menjen a vérkeringés a fejébe.” De többször nem ütöttek meg. Egyszer, az elején leütöttek, az eléggé fájt, azután egy ujjal sem nyúltak hozzám. Fenyegetőzések, azok voltak. „Nem tudja a módszereinket?” Máskor megint kedvesebben beszélt. „Mondjon el mindent őszintén!” Ez egy olyan sztereotip kérdés, hogy ezzel mindenkit meg lehet őrjíteni. „Kérem, miről?” „Tudja maga azt nagyon jól.” Olyasmik voltak, hogy „nana, a külföldi kapcsolatok, nana, a moszkvai követség”. Eszembe jutott, hogy tényleg voltam a moszkvai követségen valamilyen meghívásos nemzeti ünnepen, tényleg beszéltem az amerikai katonai attasé helyettesének a helyettesével, aki tudott németül. De hát mit beszéltünk? Jó napot, jó napot. Magyar? Magyar. Amerikai? Amerikai. Mit tudtunk beszélgetni? Amikor [egy] nyugati követségről eljöttek a magyar fogadásokra, a követ csak három percig volt ott, a beosztottak se sokáig. Minél magasabb volt a beosztás, annál hamarabb hazamentek. Tíz percet nem maradt ott senki. Nekünk meg volt mondva, hogy mosolyogni rájuk, és kezet fogni, de nem beszélni. Ha nem mondták volna, akkor is tudtuk volna. Minden eszembe jutott, és nem jutottam semmire se. Aztán behoztak a zárkámba egy fehér papírt, tollat, hogy írjam le az önéletrajzomat. Annyit mondtak, hogy nagyon részletesen, fontoljak meg minden szót, az igazat írjam, mert mindent tudnak. Én megírtam nagyon részletesen az önéletrajzomat, pontosan, mindent. Erre kezdte mondani: „Na és amikor SS volt”? Mondom: „Kérem, nem voltam SS”. „Ne hazudozzék összevissza, mert maga fizet rá!” És ez ment kb. két alkalommal. „Nem voltam SS.” „Nem fogom levetkőztetni, tudom, hogy be van sütve.”
– Mármint az SS-bélyeg a hónod alá.
– Igen. Mondtam, hogy levetkőzöm, nem vagyok SS. Azt mondja másnap vagy harmadnap – még akkor az életrajzon tökölődtünk –, hogy édesapám prónaysta. Akkor rettentő nehéz egy ember helyzete. Ott van édesapám, tudom, hogy nem volt prónaysta, nem volt őrmester, ezt megfelelő, hitelt érdemlő iratok bizonyítják, de mondd meg, mi a garancia arra, hogy édesapám, amikor télen famunkáztak kint az erdőben, és leültek ebédelni a tábori tűz körül, akkor nem mondott valamit. Famunkások, húsz-harminc ember, ott ül édesapám is, hallgatja, mit beszélnek, jönnek az első világháborús emlékek. Mi a garancia arra, hogy akkor édesapám nem mesélt talán meg nem történt dolgokat is? Azt én is hallottam, amikor nagy esküvel bizonygatta, hogy nekik olyan disznójuk volt, ha kivágták a hátsó sonkáját, az hat hét múlva újra nőtt. Aki ezt elhitte, az hülye volt, ugye? Minden érdekelte őket, az Amerikába szakadt nagynéném, hogy mikor láttam őt, mit írt, hol találkozom vele? Addig sohasem találkoztam vele, csak hallottam, hogy a Teréz. Apám említette nagy néha. Se csomagot nem küldött, nem is tartottuk a kapcsolatot vele, a Horthy-rendszerben se, utána se. Aztán a jugoszláv barátokról nagyon sokat faggattak. Nekem volt a Petőfi Akadémián egy hallgatótársam, egy jugó gyerek. Később hallottam, hogy kivégezték 50-ben. Osztálytársam volt, persze hogy beszéltem vele nagyon sokszor. Hogy ezzel mit kínoztak! Végül másnap vagy harmadnap közölték velem, hogy bizonyítékok vannak arra, hogy SS-katona voltam, és most már a meséket hagyjam, és mondjam el, mi történt. Mondtam, mutassák a bizonyítékokat. Hoztak két tábori levelezőlapot, címezve: Ujvári Marika, Ménfőcsanak, Rákóczi utca nem tudom, hány szám, feladó: Nagy Elek, SS-grenadir, Feldpost. Az én írásom. Bizonyíték. Nagyon meglepődtem. „Maga írta?” „Igen.” Abbahagyták a kihallgatást, visszavittek. Azt az éjszakát nem szeretném még egyszer átélni. Az egésznek a története annyi – ezt el is mondtam –, hogy amikor a háború alatt kinn voltunk Lengyelországban, nem kaptunk tábori számot, nem írhattunk levelet. Találkoztunk ott wermachtosokkal, SS-ekkel. Volt köztük egy SS-katona, aki sváb gyerek volt, tudott magyarul. Kérdezte, hogy mi újság otthon, mit hallottunk. Elmondtuk, hogy nem tudunk semmit, nincs tábori számunk, nem írhatunk. Ez a gyerek mondta, hogy ők tudnak írni, mert nekik – az SS-nek – rendkívüli posta áll rendelkezésükre. Ő mondta, hogy „Írjatok, adok nektek tábori lapot, azt hazaviszik”. Én írtam egy levelet az édesanyámnak, egyet Marikának. Édesanyám sose kapta meg a levelet, de Marika megkapta. Aztán küldtem még egy lapot Marikának. De válasz nem jött. Amikor hazajöttem, 45-ben találkoztam Marikával. Szerettem azt a kislányt, udvaroltam neki – diákszerelem volt –, de hamar szakítottam vele a MADISZ miatt, mert ő erős Mária-kongreganista volt. Ő áldozni akart, én meg a MADISZ-ba akartam menni.
– Hogy került a levél az ÁVH kezébe?
– Marika odaadta a barátnőjének, annak a férje meg az apósa az apám örökös opponensei voltak. Jóformán az egész családom ellen hajsza indult. Amikor az ÁVH-n odaadták nekem a leveleket, elmondtam, hogy „Kérem szépen, ezek így történtek, tanú is van, akivel együtt szolgáltam”. [...] Aztán többet nem molesztáltak az SS-múltammal. Talonba tettek, többet nem hallgattak ki. [...] Én akkor felülvizsgáltam az egész életemet, a kommunizmushoz való viszonyomat. Harminc év felé közeledve – huszonhat-huszonhét éves voltam – arra a következtetésre jutottam, hogy a kommunista mozgalom nélkül nincs társadalmi előrehaladás, nincs igazi kormányzat. A kommunista párt mint ellenzéki vagy koalíciós párt olyan, mint a házőrző kutya, a legkisebb neszre olyan ribilliót csap, hogy bejutni nem lehet idegennek. Ez nagyon jó, de mihelyt kormányra jut, azonnal despotává válik. Úgy fogalmaztam meg magamban, hogy egy szobában kiagyalt társadalmi formát óhajt megvalósítani, és az inkvizíciónál kegyetlenebb módszerekkel nyírja ki a saját embereit, csak azért, hogy a látszatembereknek, a pozőröknek, akiknek semmi közük sincs az elmélethez, teret biztosítson. Ezzel a savanyú szájízzel vártam, hogy elvisznek fölakasztani, vagy fejbe lőni. [...]
Az ötödik héten egy éjszaka arra riadtam fel, hogy nyílik a zárkaajtó: „Öltözzön fel, jöjjön!” Hát nem születtem hősnek, össze nem csináltam magam, de igen összeszorult a torkom, és mint a birka, akit vágóhídra visznek, felöltöztem. Derékszíjat, mindent... Őrnagyi egyenruhában voltam. [...] Vittek föl-le, jobbra-balra – a szokásos Fő utcai módszer: beállunk, kiállunk, megyünk. Csak az emberi pihent agy talál ki ilyeneket. Bevittek egy helyiségbe, láttam, hogy iroda. „Üljön le!” Se udvarias, se durva, közömbös bánásmód volt. Valami tisztek voltak. Egyszer csak nyílt az ajtó, és beszóltak: „Nagy elvtárs – megint elvtárs –, bemehet.” Ott ül egy civil, föláll, kezet nyújt, bemutatkozik, hogy ő annak az ügyosztálynak a parancsnoka. „Nagy elvtárs, kérem, hű de cefetül néz ki, rögtön intézkedem. Üljön le! – leültem. – Kutika ezredes elvtárs óhajtja magát kihallgatni.” [...]
Átvittek az ÁVH központjába, a Margit híd pesti hídfőjéhez. Kutika a kat.-pol. [katonapolitikai osztály] vezetője volt, akit személyesen ismertem, élet-halál ura volt a hadseregnél. [...] Bejött Kutika: „Örülök, hogy itt van, ezt köszönje meg Farkas elvtársnak és Rákosi elvtársnak, akik ismételten érdeklődtek maga után. Feledje el, hogy hol volt eddig! Az az intézmény nem a szocializmust építő emberek részére, hanem a szocializmus ellenségei részére készült. Ez a maga részéről egy vargabetű volt. Tudja, miért? A hadsereg felvonulási terveiből illetéktelenek kezébe jutottak nagyon komoly és nagyon jelentős iratok, és ön, őrnagy elvtárs, ezeken az iratokon dolgozott. A honvédelmi miniszter mellett működő pártfegyelmi bizottság önt gyanúsíthatónak tartotta az iratok kijuttatásában, de beigazolódott, hogy nincs hozzá köze, így ennek vége, feledje el, hogy mi történt. Én további jó szolgálatot kívánok magának, és további buzgalmat.” Mondom: „Ezredes elvtárs, ha engem a honvédelmi miniszter mellett működő pártvezetőség gyanúsíthatónak tart, akkor én hogy szolgáljak ennél a honvédségnél?” „Nézze, ez nem az én asztalom. Ezzel a problémával tisztelje meg Szabó altábornagy elvtárs, személyi főcsoportfőnököt, és vele intézzék el! Mindenesetre ebből az ügyből semmiféle hátránya nem származik.” Ennyi volt a Fő utcai kirándulásom záróakkordja. Még alá kellett írnom egy nyilatkozatot, hogy senkinek nem beszélek, mindez államtitok. Ő azt javasolta, hogy mondjam azt, külföldön voltam huzamos kiküldetésben. [...]
Hazamentem, otthon mindent elmondtam. A feleségem bömbölt: „Hagyd ott őket!” És elmondta, hogy miután egy hét után sem jelentkeztem, feljött Pestre, felhívta a Politikai Főcsoportfőnökséget, ahol Hazai elvtárssal beszélt. Elmondta neki, hogy terhes, és vele nem tehetnek olyat, hogy nem mondják meg, hol a férje. Hazai azt válaszolta, hogy „a drága férjecskéjével is és magával is azt tesszük, amit a politika diktál”, és letette a kagylót. [...]
Másnap reggel bementem a HM-be. Nem a fal mellett. Szabó altábornagy fogadott, soron kívül. „Őrnagy elvtárs, Nagy elvtárs, a szentségit, ej, ej, hát látja, hogy aggódtunk magáért, el se hiszi. Na mindegy, nem tudja senki. Kutika mit mondott? Nagyon helyes, kipiheni magát, elmegy holnap szabadságra egy hónapra. Ha akarja, beutaljuk valamelyik üdülőbe. Szedje rendbe magát!” [...] Mondtam neki: „Altábornagy elvtárs, nagyon köszönöm, de én itt dolgozni nem tudok, ha nincs bizalom.” „Ebben van valami. Tudja mit, Szabó Kecskemétről be akar jönni a vezérkarhoz, cseréljenek. [...] Maga kádere ennek a hadseregnek, magára számítunk.” [...]
Hazamentem Ménfőre a szüleimhez családostól. Két hét múlva kaptam egy postai levelezőlapot, amelyben az volt, hogy ekkor és ekkor jelenjek meg a Honvédelmi Minisztériumban a miniszter mellett működő pártfegyelmi bizottság előtt, és hogy a párttagsági könyvemet vigyem magammal. A fegyelmi bizottsági ülésen az utolsó napirendi pont voltam, másfél órát vártam. [...] Ideges voltam, és elszánt. Előtte odahaza apámmal fél éjszakákat átbeszélgettünk. Mindenről. A helyzetről, a beszolgáltatásokról, a kuláklistákról, a rokonokról, minden felvetődött. És a terhelést én akkor már nem tudtam [el]viselni, szakadtak a szálak. Életemben talán ez viselt meg legjobban, ez a pártfegyelmi bizottsági ülés. Lényegében magamtól kellett megválnom. Mert ha nem is voltam ízig-vérig kommunista és forradalmár 45-ben, amikor bekerültem a pártba, az eltelt évek, a munka, a történések igen szilárd meggyőződéssé tették bennem a nézetet. Azért, mert képzetlen vagyok, esetleg nem volt semmilyen immunitásom az új szellemmel szemben, ezt én nem tudom.
Hazai elvtárs felállt, és elkezdte: „Nagy Elek őrnagy, született... Nagy elvtárs, ön most nem a párt fegyelmi bizottsága előtt van.” Első mondat. És én nem voltam rest, az álló Hazaitól ülve kérdeztem: „Akkor, Hazai elvtárs, üdültetési bizottság előtt vagyok netán?” Az most már – így szoktam mondani mindig – az idegek dialektikája volt, ami bennem lejátszódott. „Nagy elvtárs, nem üdültetési bizottság, mi csak segédkezet akarunk nyújtani ahhoz, hogy maga, aki elszakadt a dolgozó tömegektől, a munkásosztálytól és a párttól, ne szakadjon el végleg, mert ez az út véglegesen oda vezet, ahonnan most jött.” Ez egy szép, kerek mondat. Ebben nincs hiba, ebből megérthetsz mindent. És én megkérdeztem, hogy vajon hol szakadtam el a munkásosztálytól, amikor minden pereputtyom valamilyen formában a munkásosztály sorsában van érdekelve, méghozzá a saját bőrén keresztül. [...] Én elfelejtettem, hogy hol vagyok, és a vita Hazai Jenő s közöttem zajlott le. Ez a vita marhaság volt a részemről. Csak annyit kellett volna mondani, hogy „elvtársak, megfontolom, megfontolás tárgyává teszem…” – valami lutheránus választ kellett volna adni. Nem lett volna szabad azt mondani, hogy én védem a pártot, én védem a mozgalmat. A végén azt kérdeztem: „Miért zaklatnak, miért üldöznek engem? Miért kell engem meghurcolni a Fő utcában, miért kell kilátásba helyezni egy újabb Fő utcát? Egy konkrét dolgot mondjanak, amiben vétettem!” Hogy nem járok Szabad Nép-félórára, kimaradtam a politikai egyetemről, nem voltam taggyűlésen – ezeket hozták fel ellenem. Én nem tudom, hogy a jelen lévő fegyelmi bizottsági tagok mit gondoltak, nem néztem egyikre se, csak Hazaira, és annyit mondtam: „Én a múltkor kaptam egy szigorú pártmegrovást a politikai irányvonallal való egyet nem értés miatt. [...] Magyarországon annyi becsületes ember él, dolgozik és harcol ezért a nemzetért párttagkönyv nélkül, és annyi karrierista, vádaskodó, üresfejű ember zsebében van tagkönyv, hogy lassan kétessé válik büszke lenni arra, hogy tagja vagyok a pártnak.” És akkor síri csend lett. Hazai sem szólt. Fél perc, 10 másodperc, 30 másodperc, nem tudom, mennyi telt el, felálltam, és rendes orosz katonás vigyázzállásban odafordultam Szabó altábornagy úrhoz, és azt mondtam: „Szabó altábornagy elvtárs, önhöz mint rangidőshöz fordulok, engedélyezze, hogy távozzam!” Erre azt mondta: „A tagkönyvét tegye le!” Fogtam, letettem az asztalra, kemény hátraarc, és olyan ruszki díszlépésben jöttem ki abból a teremből, hogy csak úgy dörgött. Kimentem, nem estem össze. A lábam remegett, és vártam, hogy mi lesz. Én nem akartam ezt, ők se akarták. [...]
Egy hét múlva írtam egy kérvényt, amiben kértem az azonnali leszerelésemet. Nem válaszoltak. Kiküldték a fizetésemet postán, beosztási pótlékkal, mindennel együtt. Nem vettem át. Írtam még egy leszerelési kérelmet, kértem az altábornagy elvtársat, engedélyezze, hogy elhelyezkedjem a polgári életben. Hivatkoztam a helyzetemre, a leendő gyermekemre, a megélhetésre. Hivatkoztam a fegyelmi bizottsági döntésre, bár még ma sem tudom, hogy mit döntött.
– Formálisan nem zártak ki a pártból?
– Formálisan kizártam saját magam. Akkor nem lehetett kilépni, akkor csak kizárni lehetett.
– De nem volt pártfegyelmi határozat.
– Nem, én nem vártam meg, én elmentem. [...] A mai napig nincs fegyelmi határozat, mint ahogy nem volt rendfokozat-elvételi hercehurca se. Miután megint nem kaptam választ, elmentem személyesen a HM-be. Nagy keservesen jutottam fel, a belépőm már nem volt érvényes. Szabó altábornagy segédtisztje bement, bejelentett. Kis idő múlva visszajött, hogy „az altábornagy elvtársnak nincs önnel tárgyalnivalója”. „Kérdezze meg, legyen olyan kedves, az altábornagy elvtársat, van-e annak akadálya, hogy a polgári életben elhelyezkedjem!” Visszajött, hogy „az altábornagy elvtársnak nincs kifogása az ellen, hogy a polgári életben elhelyezkedjen”. Aláírta a belépőt, kijöttem, többet nem voltam a HM-ben.
Naivan azt hittem, hogy el tudok menni dolgozni. De hová menjek? Elmentem Csepelre, ahol mondták, hogyne, felvesznek, kell a munkás. Hol a munkakönyvem? Mondtam, nincs. 1952. július vége volt.
Nagy Elek-interjú, készítette Hegedűs B. András 1986-ban. 1956-os Intézet OHA, 22. sz. (Részletek)
Nagy Elek (1926–1994) katonatiszt, munkás, fordító. A győri felső kereskedelmi iskolában tanult. 1945 decemberében belépett az MKP-ba, és bekapcsolódott a MADISZ munkájába. 1948 őszén sorkatonaként beiskolázták a Petőfi Akadémiára. 1949 januárjában kiemelték, és vezérkari tiszti iskolára küldték a Szovjetunióba. Hazatérte után a HM-ben az önálló ellenőrzési osztályt vezette őrnagyi rangban. 1952-ben az ÁVH letartóztatta. Ugyan tisztázta magát az alaptalan vádak alól, de júliusban leszerelt. Képesítését letagadva Csepelen, a Rákosi Mátyás Műveknél betanított munkásként helyezkedett el, majd horizontál-esztergályos lett. 1956 szeptemberében felszólalt a Petőfi Kör gazdaságpolitikai vitáján. 1956. október 25-én a szerszámgépgyár ideiglenes munkástanácsa, november 29-én pedig a Csepel Vas- és Fémművek Központi Munkástanácsa elnökévé választották. Többször tárgyalt a Kádár-kormány képviselőivel. 1957 januárjában letartóztatták, majd tizenkét évi börtönbüntetésre ítélték. 1960 áprilisában részt vett a Váci Országos Börtön elítéltjeinek éhségsztrájkjában. 1963-ban szabadult. Csepelen, a szerszámgépgyárban kezdett újra dolgozni, de a rendszeres zaklatás miatt kilépett. 1969-ig az Országos Fordító- és Fordításhitelesítő Irodánál fordítóként, majd újra munkásként dolgozott. 1988-ban a TIB alapító tagja volt, majd alelnöke lett. 1989-ben részt vett Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének megszervezésében. 1990-ben rehabilitálták, és ezredessé léptették elő. A 300-as parcellában temették el.
Vélemények, javaslatok