Nagy Ferenc: „Leomlott az utolsó akadály is a teljes kommunista befolyás elől”

109 / Lemondásomat kéri Budapest

Az álmatlanul eltöltött éjszaka után korán reám virradt május 30-a. Reggel kilenckor már megjelent szállodámban Gordon követ, és jelentette, hogy hajnali öt órakor Balogh István felhívta Budapestről, és a kormány nevében tárgyalást kezdett vele, amelyben célzást tett az én lemondásomra. Gordon követ elmondotta Baloghnak, hogy én mindenáron haza akarok menni Budapestre, s megkérdezte Baloghtól, hogy ha elindulnék, el tudnék-e jutni zavartalanul Budapestre. Balogh némi habozás után azt felelte Gordonnak:

– Lehetséges, hogy el tudna jutni Nagy Ferenc Budapestig, de az is lehet, hogy az úton zavaró körülmények lépnének fel.

Amikor Gordon ezt a beszélgetést elmondotta, azonnal tudtam, hogy milyen zavaró körülményekről lehet szó. Ausztriában az Enns hídjától kezdve Bécsen keresztül egészen a magyar határig orosz megszállási zónán kell keresztülhaladni. A magyar határnál kezdődik a magyarországi orosz megszállási terület, amelyik még rosszabb, mint az ausztriai, mert a megszálló vöröskatonasághoz még hozzá kell adni a kommunista magyar rendőrséget is. A „zavaró körülményeket” sokféleképpen el lehet képzelni. Szerencsétlenség érheti az autót, vagy egyszerűen eltűnik az autó utasaival együtt, és utasai valahol Oroszországban találják magukat néhány nap múlva. De letartóztathatnak az oroszok nyíltan is, éppen úgy, mint Kovács Bélát, hiszen tudják, hogy rájuk nézve ennek sem lenne semmi súlyosabb következménye. Végül felrúghatja a törvényt a magyar rendőrség is, és miniszterelnöki állásomra vagy képviselői mentelmi jogomra való tekintet nélkül egyszerűen letartóztathat mint veszedelmes összeesküvőt.

Balogh István azt üzente még Gordon követ útján, hogy délután két órakor szeretne velem beszélni telefonon. A megadott időpontban elmentem a követségre, ahol Balogh István valóban fel is hívott.

– Kérlek, azért hívtalak fel, mert szeretném átadni a kormánynak és a Kisgazdapárt vezetőségének azt az üzenetét, hogy ártatlanságod hangoztatása mellett küldd el lemondóleveledet Budapestre. A gyors kibontakozásnak és a magyar nép újabb szenvedései elkerülésének az lenne a módja, ha te ott külföldön lemondanál – mondotta Balogh István.

– De hát miért mondjak le? – vetettem fel a kérdést. – Valójában mi a vád ellenem?

– Emlékszel rá, hogy márciusban kérted már Kovács Bélának a magyar hatóságok kezébe való átadását. Erre a kérésedre Szviridov altábornagy most válaszolt. Válaszában az áll, hogy Kovács Bélát nem adhatják ki, mert ellene a vizsgálat még nem fejeződött be, de átküldi Kovács Bélának az összeesküvésről tett vallomását, amelyben Kovács Béla azt állítja, hogy te is tudtál az összeesküvésről. Ez a vád, és ezzel kapcsolatban téged a tegnapelőtti minisztertanácsban súlyos támadások értek.

– De hiszen ez a vád nem igaz, ezt Kovács Béla tudja a legjobban. Hogy lehet egy ilyen vallomásnak az alapján ellenem vádat emelni?

– Erről most nem érdemes beszélni – mondotta Balogh –, itt az a vélemény, hogy mindenesetre használnál a magyar népnek azzal, ha még onnan külföldről elküldenéd lemondásodat.

– Én a magyar népnek egész életemben csak használni akartam – válaszoltam Balogh Istvánnak. – Most is csak használni szeretnék, és ha lemondásommal használhatok, hajlandó vagyok ezzel a gondolattal foglalkozni. Vannak azonban kikötéseim. Az első, hogy kisgyermekemet küldjék azonnal utánam Svájcba, a második, hogy Kapócs Ferenc titkáromat azonnal bocsássák szabadon, és szintén küldjék ide ki utánam Svájcba. A harmadik, hogy Hives Henrik miniszteri tanácsosnak, titkárságom vezetőjének ne történjék semmi baja, ha visszatér Magyarországra, amiatt, hogy ezt a svájci utat velem tette meg. A negyedik, hogy a kormányválság ügyét úgy közöljék a magyar néppel, hogy becsületembe ne gázoljanak bele. Azután hogy a washingtoni követségen szolgálatot teljesítő fiamat küldjék azonnal szabadságra. Végül pedig hogy otthon levő csekély javaimat ne konfiskálják, mint ha hazaáruló lennék. Politikai kikötéseket nem teszek, mert ennek ebben a pillanatban nem látom értelmét.

– Kisfiad kiküldését máris megígérhetem – válaszolta Balogh István. – A többi kikötésedet a kormány elé viszem, és az eredményt közölni fogom veled.

– Azt mondd meg nekem, hogy a magyar közvélemény elhisz-e valamit ebből az aljasságból – kérdeztem Baloghtól.

– Afelől te nyugodtan alhatsz – válaszolta Balogh István.

A világsajtóban felröppent a hír a szovjet térhódítás legújabb fogásáról. A szálloda hallja állandóan tele volt újságírókkal, akik beszélni kívántak velem, vagy csak látni szerettek volna. Elzárkóztam a nyilvánosság elől, mert nem akartam ezt a tragikus szenzációt még jobban növelni.

Budapesttel én többé nem beszéltem. Ezután a kapcsolatot már Gordon tartotta a magyar kormánnyal. Megszűnt az érintkezésem Magyarországgal, az egyetlen országgal, amelyben otthon éreztem magam, s amelynek tizenhat hónappal előbb minden gondját és baját magamra vállaltam, hogy kivezessem történelmének legszörnyűbb szenvedéséből. Most már nem lehetett szó a hazamenetelemről. Tudtam, hogy a jövendő magyar fejlődés szempontjából lenne veszedelmes dolog magamat ártatlanul börtönbe hurcoltatni. Határozott helyettem a történelem: száműzött vagyok.

Végigfutott előttem a múlt. Nagyon rövidnek tűnt fel eddigi életem, szinte arasszal vagy napokkal tudtam mérni az időt. Tegnapelőtt még egyszerű magyar földművelő voltam, egy a sokmillió közül, akinek a nevét nem ismerte a nagyvilág. Tegnap a német börtönben ültem, mert harcolni mertem néhány társammal együtt hazám függetlenségéért. Azután a ronggyá tépett ország kormányának élére állítottak, hogy küzdjek népem felemelkedéséért, és harcoljak az újabb elnyomás ellen. Ma a hatalomról letaszított száműzött vagyok, akinek csak annyi feladata maradt, hogy gyermekeit összeszedje a világ minden tájáról, és megkeresse azt az országot, ahol élete delén még egyszer fészket rakhat. Vajon mi vár még rám?

Azután ismét Magyarország felé fordult a gondolatom. Az a különbség, amely Magyarországot elválasztotta a többi délkelet-európai országtól, és amelyre én oly nagyon vigyáztam, íme megszűnt. Tegnap még a nemzetiszocialista Németországnak volt a kényszerű csatlósa Magyarország, ma a kommunista Szovjet[unió] csatlósává vált. Vajon mikor éri meg a magyar nép, hogy végre a maga életét élje? Vajon mikor tudja gazdag erényeivel, nagy tehetségével szabadon gazdagítani az emberiség kultúráját és együttélését? Az ezeresztendős tragédia folytatódik. Az én hazám mindig útjába kerül valami erőszaknak, és ontja a vérét, emészti erejét idegen érdekekért. A XV. században pontosan annyi magyar élt a világon, mint amennyi angol. Ma össze sem lehet hasonlítani a két nemzet lélekszámát. És a hanyatlást nem az életerő hiánya vagy csökkenése okozta, hanem a történelem viharainak szakadatlan pusztítása. A magyar nép élete örök küzdelem volt. Eljön-e végre az a béke, amely nyugalmat biztosít ennek az árva népnek is, s végét veti a magyar vér folyásának, a magyar értékek elkallódásának? Én minden lépésemmel azt akartam elérni, hogy a sokféle népelnyomó kormányzás után végre olyan demokrácia jöjjön, amelyben a magyar nép az úr a saját hazájában. Mindig bölcsebbnek tartottam a magyar népet vezetőinél. A magyar nép kerülni akarta a világpusztító nagy háborúkat. Mindig vezetői vitték a veszedelembe. Pedig csak itt, Svájcban látom igazán, hogy mit jelent az, ha egy nép évszázadon át békében élhet.

Úgy éreztem ezekben a napokban, hogy a magyar népet most is a pusztulás és hanyatlás útjára vitték.

Végigfutottak gondolataim a délkelet-európai országokon. Milyen nagy szükség lenne mindegyik sokat vérzett és szenvedett országnak a nyugalomra, a békességre, a maga életének zavartalan élésére! Mennyi szenvedéssel érdemelte ki a lengyel nép, hogy egyszer végre szabad legyen, és békében élhessen. Mennyi életerő van a román parasztságban, ebben az igénytelen, szapora népben. Milyen szépen tudná a maga útját járni a bolgár nép, amely elhagyatottságában is reményt keltő mezőgazdasági kultúrát teremtett. Milyen boldog lehetne a szerb és horvát nép, ha a vérontás egyszer megszűnnék országaikban. Milyen jó lenne ezeket a népeket végre összefogni, számukra békességet biztosítani, hogy paraszti őserejük kibontakozzék, és gazdagíthassák a világot csodálatos szorgalmukkal, figyelemre méltó kultúrájukkal és történelmi tapasztalataikkal. De egymást éri ezeknek a népeknek az életében azoknak a hatalmaknak az elnyomása, amelyek pusztító tevékenységükben nem hallgatnak sem az igazságra, sem az emberi morálra, sem az isteni törvényekre. Jönni kell végül is egy olyan hatalomnak, amelyik megteremti a világ kis népei számára a függetlenséget, a szabadságot, belső fejlődésük zavartalanságát s az emberi boldogságot.

110 / Lacika

Minél nagyobb hullámokat vetett körülöttem a világsajtó, száműzetésünk tudatában annál inkább fordultunk a világ számára érdektelen, kicsiny pont felé: nem egészen ötéves kisfiam, az otthon hagyott Lacika felé. Feleségem fájdalma szinte az elviselhetetlenségig fokozódott. Minden percben Lacikáról volt szó.

– Megtagadják Lacika kiküldését! – Zálogban tartják Lacikát, hogy ki ne nyithassam a szájamat! – Megölik a gyermeket, és ráfogják, hogy betegségben halt meg! – De az a gondolat kínozta legjobban feleségemet, hogy Lacikát elhurcolják Oroszországba, és névtelen kommunistát nevelnek belőle.

Gordon követ időnként jelentkezett, és közölte a budapesti híreket, így a Lacikára vonatkozó híreket is.

– Lacikát repülőgépen hozzák – jelentette egyszer Gordon.

– Mihályfi nem jön Svájcba, de a kisgyermeket küldeni fogják – mondotta egy más alkalommal.

– Lacika nagyszüleinél van Bissén, de már elindítottak érette egy autót, hogy azután a nevelőnője elhozhassa Svájcba.

– Lacika holnap reggel indul, és két nap alatt ideérkezik – szólt egy másik értesítés.

A nyugtalanság nőttön-nőtt bennünk.

Ferenc fiam telefonon felhívott Washingtonból, s elmondotta, hogy a kiváló washingtoni magyar követnek, Szegedy-Maszák Aladár barátomnak a vezetésével valószínűleg disszidálni fognak, és azt üzenik, hogy semmi körülmények között se mondjak le a miniszterelnökségről. Azt feleltem a fiamnak, hogy megígértem lemondásomat, ha Lacikát eljuttatják hozzám, és titkáromat szabadon engedik.

Gordon követ jött ismét, és elmondotta, hogy Budapestről azt az utasítást kapta, kérjen fel engem, hogy neki, a svájci követnek jelentsem be lemondásomat.

– Ha a feltételeimet teljesítik – válaszoltam.

Budapestnek sürgős volt a lemondásom, s ezért megindult a zsarolás. Megjelent nálam Száll József, berni követségünk kommunista titkára, és előadta, hogy közvetlenül Rákositól kapott utasítást, hogy kérje el lemondásomat, vigye Budapestre, s azután ő visszafelé magával hozhatja a gyermekemet.

Felháborodva utasítottam vissza ezt a zsarolást, és azt mondottam, hogy lemondólevelemet csak a svájci határállomáson, Buchsban, gyermekem átvétele ellenében vagyok hajlandó átadni.

Gordon követ telefonon arról értesített, hogy a Magyar Távirati Irodában kiadtak egy hivatalos jelentést, amely szerint megjelentem a berni magyar követségen, és lemondtam miniszterelnöki állásomról.

– Te tudod, hogy ez nem igaz – mondottam Gordonnak. – Nem vagyok hajlandó hozzájárulni, hogy lemondásomat eleve tudomásul vegyék, mert végül is megtagadják gyermekem kiküldését.

Gordon követ erre felhívta telefonon a köztársasági elnököt, és elpanaszolta neki, hogy a távirati iroda valótlan hírt közölt, mert lemondásomból egy szó sem igaz.

Tildy elnök ridegen azt felelte, hogy ő nem avatkozik bele gyakorlati kormányzati ügyekbe, ellenben hivatalosan tudomásul veszi a Magyar Távirati Irodának azt a közleményét, hogy én lemondtam miniszterelnöki állásomról.

– Figyelmeztetlek, elnök úr, hogy ez nem igaz – mondotta Gordon követ Tildy Zoltánnak.

– Én mértékadónak tekintem a távirati iroda közlését, és aszerint járok el – válaszolta Gordon legnagyobb megdöbbenésére Tildy.

Elképedtem, amikor Gordonnak ezt a tájékoztatását meghallottam. Hát Tildy akkor is egy hazug jelentést fogad el hivatalos eljárása alapjául, ha a hivatalban levő követ ezt a jelentést személyesen hazugságnak bélyegzi? Mi történhetett Tildyvel? Terrorizálják, vagy önként adja oda magát a kommunista gyalázatosságnak?

Később ismét Gordon jelentkezett. Elmondotta, hogy Rákosi felhívta őt telefonon. Azt az utasítást adta, hogy Gordon azonnal küldjön Budapestre egy táviratot, amely szerint Nagy Ferenc megjelent a követségen, és lemondott miniszterelnöki állásáról. Gordon kijelentette, hogy ilyen táviratot nem küldhet, mert Nagy Ferenc nem jelent meg a követségen, és nem mondott le állásáról. Erre Rákosi magából kikelve ordítozva azt követelte, hogy ezt az utasítást tekintse Gordon követ parancsnak, s a táviratot azonnal küldje el. Gordon követ annak a kijelentése mellett, hogy hazugságot fog táviratozni, intézkedett, hogy személyzete a táviratot adja fel.

Az új rezsim tehát Magyarországon tisztára hazugságban fogantatott. Hazudta a Szovjet[unió], hogy Kovács Béla önként tett vallomást ellenem, hazudták az összeesküvésben való bűnrészességemet, hazudták a távirati iroda jelentését, és végül hazugságra kényszerítik a berni magyar követet.

De a hazugságok sorozata ezzel még nem szűnt meg. Érdekes tudni, hogyan született meg az új magyar kormány.

A Kisgazdapárt vezetői, bár egészen kommunista befolyás alatt voltak már, még mindig próbáltak olyan embert helyemre állítani, akiben van valami önállóság. Ezért Oltványi Imrét, volt pénzügyminisztert és a Nemzeti Bank volt elnökét javasolták miniszterelnöknek. Rákosi erre kijelentette, nem hiszi, hogy a Szovjet[unió] elfogadja Oltványit. Erre a pártvezetőség kijelölt három embert, Ortutay Gyulát, Balogh Istvánt és Jékely Lászlót, hogy keressék fel Szviridovot, fogadtassák el vele Oltványi kinevezését. Ortutayt Rákosi hívta meg vacsorára, ezért nem mehetett Szviridovhoz. Balogh István és Jékely keresték fel Szviridovot.

– No, ki lesz az új miniszterelnök? – kérdezte kedélyesen Szviridov.

– A Kisgazdapárt Oltványi Imrét kívánja miniszterelnöknek – válaszolták a kiküldöttek.

– Oltványit? Reménytelen kívánság – mondotta Szviridov. – Hiszen tudják az urak, hogy Vorosilov marsall eddig sem szerette Oltványit. Ő távolíttatta el a Pénzügyminisztériumból, s az ő kívánságára kellett otthagynia a Nemzeti Bank elnökségét is, hogy képzelik, hogy hozzájárulna Oltványi kinevezéséhez?

– A Kisgazdapártnak nincs más alkalmas embere – felelték a megbízottak.

– Ugyan kérem, miért lenne szükség, hogy kormányon kívül álló emberből csináljanak miniszterelnököt, miért nem ajánlják a kormány valamelyik tagját?

– Mert egyik sem alkalmas arra, hogy miniszterelnök legyen – válaszolták Balogh István és Jékely.

– Dehogynem – mondotta Szviridov –, sorolják csak fel a kisgazdapárti minisztereket.

Jékely László és Balogh István tudták, hogy a Szovjet[unió] a tehetségtelen és karrierista Dinnyés Lajost szeretné miniszterelnöknek, s ezért elhatározták, hogy Dinnyés nevét nem említik a felsorolásnál. Végigmentek az összes kisgazdapárti minisztereken, de Dinnyést nem említették.

– Van ott még más is – mondotta Szviridov, és úgy tett, mint hogyha törné a fejét, hogy kitalálhassa a nevét, de látszott, hogy semmiképpen sem akarja kiejteni Dinnyés Lajos nevét, nehogy ezzel bizonyítékát adja, hogy ők akarják kinevezni az új magyar miniszterelnököt.

– Nincsen más – válaszolták ártatlan képpel a kiküldöttek.

Szviridov most már nem leplezhette tovább a Szovjet[unió] szándékát.

– Dehogyisnem, kérem, ott van Dinnyés Lajos, a honvédelmi miniszter.

– Őt nem fogadná el a Kisgazdapárt, mert nem tartja a miniszterelnökségre alkalmasnak – válaszolták a magyarok.

– Hát kérem, én mindenesetre továbbítom az önök kívánságát Vorosilov marsallhoz, noha meg vagyok róla győződve, hogy nem fogadja el Oltványit miniszterelnöknek. Önök pedig gondolkozzanak Dinnyés kinevezésén.

A beszélgetés eredményét a kiküldöttek közölték Tildy elnökkel.

Másnap, 31-én reggel, két és fél nappal az én lemondásom előtt, Tildy elnök kinevezte miniszterelnökké Dinnyés Lajost. Gruber kapitány, Szviridov tolmácstisztje, tizenkét órakor jelent meg az elnöknél, három órával az új miniszterelnök kinevezése után, és közölte a Szovjetnek [Szovjetuniónak] azt a kívánságát, hogy Dinnyés Lajos legyen a miniszterelnök. Természetesen nem tudták, hogy Tildy elnök már elleste gondolatukat, és kívánságuk kifejezésre juttatása előtt három órával kinevezte azt, akit a Szovjet[unió] óhajtott.

Május 31-én este hírt kaptunk arról, hogy Lacika fiam Bécsbe érkezett, a követségen tölti az éjszakát, s másnap folytatják az utat Svájc felé. Kíséretében van a nevelőnője és a Külügyminisztériumnak egy kommunista tisztviselője, akit azzal bíztak meg, hogy a gyermek átadása ellenében lemondólevelemet átvegye. Június 1-jén megfogalmaztam lemondólevelemet, és magamnál tartottam arra az esetre, ha meghozzák gyermekemet, és teljesítik egyéb kívánságaimat is.

Ugyanezen az éjszakán Hives Henrik miniszteri tanácsos, titkárságom vezetője baráti figyelmeztetést kapott, hogy semmi körülmények között se térjen haza Magyarországra. Az a kívánságom tehát, hogy őt hazaérkezése után ne bántsák, önmagától feleslegessé vált. Miután Ferenc fiam a főnökével együtt elhatározta, hogy megtagadja az új kormány elismerését, a reá vonatkozó kikötésem is megszűnt. Egyetlen lényeges kikötésem maradt tehát Lacika kiküldésén kívül, Kapócs Ferenc titkárom szabadon bocsátása. Szívszakadva vártuk a hírt a politikában hatalmas tényezővé vált ártatlan kicsi fiam érkezéséről.

111 / Átadom a lemondólevelet

Késő éjszaka telefonértesítés jött, hogy Lacika 2-án délután érkezik a svájci határra. Ekkor mi már Versoix-ban voltunk, egy egészen olcsó szállodában, mert a berni előkelő szálloda költségeit napokig sem bírtuk volna.

A Genfi-tó partjáról indultunk tehát Svájc északkeleti határához, hogy találkozzunk Lacikával. Lemondólevelem nálam volt, de elhatároztam, hogy csak akkor adom át, ha Kapócs Ferenc titkárom szabadon bocsátására nézve tett kikötéseimet is teljesítik.

A hatalmas Packard kocsi nem érezte meg a svájci hegyeket, hanem mintha sík úton haladt volna, hatalmas, egyenlő tempóban közeledett velünk Buchs felé. Juliska lányomat a Genfi-tó mellett hagytuk, hogy visszaérkezésünkig valami olcsó lakást kerítsen számunkra, s csak feleségemmel, Hives Henrikkel s Berntől kezdve a Budapestre utazó Száll József kommunista követségi titkárral utaztunk együtt. Amint a határ felé közeledtünk, feleségem izgalma nőttön-nőtt. Elértük a határt. Messziről láttuk autómat, amelyben benne ült kisfiam és a nevelőnője. Amikor a két autóablak-üvegen feleségem megpillantotta Lacikát, ez az erős lelkű asszony ájultan hanyatlott el a kocsiban.

A Külügyminisztérium kommunista tisztviselője lépett hozzám, jelentette, hogy fiamat meghozta, s kérte lemondólevelem átadását.

– A gyermeken kívül hozott ön számomra valami levelet vagy üzenetet? – kérdeztem a tisztviselőtől.

– Nem, kérem, a gyermeken kívül mást nem bíztak rám – válaszolta a tisztviselő.

– Kapócs Ferenc titkáromat szabadon bocsátották-e, vagy nem? – kérdeztem.

– Erre nem tudok válaszolni – felelt meghökkenve a kommunista. – A budapesti lapok nem írtak róla, de elterjedt olyan hír is, hogy Kapócs Ferencet szabadon bocsátották.

– Megállapítom, hogy a magyar kormány a titkárom szabadon bocsátására tett kikötésemet nem teljesítette, s ezért lemondólevelemet nem adom át – mondottam. – Időt adok azonban önnek arra, hogy felhívja a budapesti kormányt, s közölje vele, hogy ragaszkodom ennek a kikötésemnek a teljesítéséhez.

– De kérem, ez lehetetlen – mondotta a tisztviselő –, nekem a gyermek ellenében vinni kell a lemondólevelet.

– Nem tárgyalok önnel tovább. Vagy érintkezésbe lép ön a budapesti kormánnyal, vagy nem kapja meg lemondólevelemet.

– Nem ez volt a megállapodás – vetette közbe Száll József, a törpe kommunista követségi titkár.

– Én nem önnel állapodtam meg, önnel ezért nem is tárgyalok – válaszoltam neki.

Lázas telefonálás kezdődött a határrendőrségi bódé telefonján. Lacika sírt a csukott autóban, amelyből a dolog elintézéséig nem engedtük kiszállni. Édesanyja már mellette ült, nekem pedig az ablakon nyújtogatta kis kezét.

A telefonhoz hívattak. Gordon követ telefonált Bernből.

– Száll titkár jelenti, hogy lemondóleveledet nem vagy hajlandó a gyermek ellenében sem átadni, hanem ragaszkodsz Kapócs Ferenc szabadon bocsátásához. Svájci tartózkodásodról többször beszéltem illetékes svájci tényezőkkel, s meg kell mondanom, hogy Svájcnak rendkívül kényelmetlen, hogy ez a világpolitikai jelentőségű bonyodalom éppen ebben a kis semleges országban zajlik le, s tudom, hogy a svájci kormány nem venné jó néven, ha lemondásodat megtagadnád, és innen, Svájcból dementálnál – mondotta Gordon követ.

Kiesett kezemből az utolsó fegyver is. Nem tudom kiszabadítani igazságtalanul letartóztatott, hűséges titkáromat. Eszembe jutott minden szava, minden lépése. Magam előtt láttam derült vagy borús arcát, aszerint, hogy milyen volt a politikai helyzet. Előttem volt gyermekes ragaszkodásával, korrekt, úri gondolkodásával és megingathatatlan hűségével.

– Át fogom adni lemondólevelemet – válaszoltam Gordonnak.

A külügyi tisztviselő jelentette, hogy beszéltek Budapesttel, ahonnan azt a választ kapták, hogy Kapócs Ferencet nem bocsátották szabadon, mert összeesküvő.

– Jegyzőkönyvbe veszem, hogy a magyar kormány a titkáromra vonatkozó kikötésemet nem teljesítette, ezt önök aláírják, s azután átadom lemondólevelemet – mondottam.

Az autó sárhányóján megírtam a jegyzőkönyvet, aláírtak, elbúcsúztam attól a sofőrömtől, aki három hétig velem volt Svájcban, s a hatalmas Packard kocsi elrobogott Budapest felé, én pedig családommal elindultam Svájc belsejébe.

Ránk esteledett. A Wallensee mellett, Wallenstadtban megállottunk egy kis falusi hotel előtt. A hotel tulajdonosa családjával együtt ismerősként szaladt elém, és felajánlotta szállodáját. A teraszon katonatisztek vacsoráztak, akik felálltak, és némán tisztelegtek, amikor megláttak. Egyszerű svájci polgárok köszöntek minden oldalról. A svájci lapok egymás után közölték fényképeimet, mindenki ismert, és mindenki vendégének tekintett bennünket Svájcban.

A kommunista elnyomás alatt álló Magyarország megszabadult utolsó demokratikus miniszterelnökétől. Leomlott az utolsó akadály is a teljes kommunista befolyás elől. Az ország elveszítette függetlenségét, mielőtt a békeszerződés folytán visszanyerhette volna. A magyar nép ki volt szolgáltatva a kommunista és szovjet önkénynek. A Szovjet[unió] totális befolyási területe egy egész országgal növekedett pár nap alatt. De a céltudatosan kúszó vörös kígyó feje bent volt már más, Magyarországtól nyugatra fekvő országokban is, s csak idő kérdése, mikor jutnak más országok is Magyarország sorsára, ha idejében el nem tapossák ennek a kígyónak a fejét.

Magyarország ebből az igából a maga erejéből többé sohasem veheti ki a fejét.

In Nagy Ferenc: Küzdelem a vasfüggöny mögött. Bp., Európa–História, 1990, 2. köt. 148–160. o.