Nagy Vince: Szálasi és társai a vádlottak padján
1944 végén és 1945 januárjában Himler Márton, az amerikai hadsereg ezzel megbízott ezredese Ausztriában és Németországban összefogdostatta embereivel azokat a nagyobb háborús bűnösöket, akiket a magyar kormány felelősségre akart vonni, és kiadásukat kérte az Egyesült Államoktól. Ennek eredményeként Himlerék kézibilincsekben Budapestre szállították Szálasi Ferencet, a nyilas kormány volt államfőjét és minisztereit, továbbá Imrédy Béla és Bárdossy László volt miniszterelnököt, Baky László és Endre László volt államtitkárokat, Jaross Andor volt belügyminisztert s a Horthy- és Szálasi-kormányzat több más kisebb alakját.
Ekkor Ries István, a koalíciós kormány szociáldemokrata igazságügy-minisztere magához kéretett, és ezzel a megtisztelő ajánlattal fordult hozzám:
– Hajlandó volna-e, kolléga úr – (azelőtt mindketten mint ügyvédek jó kartársi viszonyt tartottunk egymással) –, a három fő háborús bűnös, Bárdossy, Imrédy és Szálasi közül valamelyiknek az ügyében a vádló ügyészi szerepet vállalni, s ha igen, melyiket választja?
– Nagyon megtisztelő reám a feladat felkínálása. Noha egész ügyvédi pályám alatt mindig védő voltam, mégis Károlyi Mihály és Hock János történelmi pereiben a védői tisztség betöltése után – ilyen háborús bűnösök egyikét ügyészként vádolni igazán méltó betetőzése volna jogászi pályámnak. Nagyon köszönöm, miniszter úr, hogy rám gondolt.
– Tehát melyiket választja?
– Határozottan és csakis Szálasit.
– Miért csakis? – kérdezte Ries.
– Mert véleményem szerint Bárdossy és Imrédy alkotmányosan kinevezett miniszterelnökök voltak, tehát ilyen minőségben elkövetett tetteikért az 1848-as törvények értelmében csak parlamenti bíróság által vonhatók felelősségre. Feltétlenül bűnösnek tartom őket is az országunk és népünk kárára elkövetett többrendbeli cselekményben. Parlamenti bíróság előtt szívesen vállalnám velük szemben a vádlói szerepet. De alkotmányos érzésemnél fogva nem vállalnám közönséges büntetőbíróság előtt. Így hát Szálasit választom, aki nem alkotmányos úton jutott a hatalomhoz. Idegen hatalom fegyvereivel, tankjaival és pénzével, erőszak és államcsíny útján ragadta magához a hatalmat anélkül, hogy a nép vagy a parlament megnyilatkozott volna mellette. Büntetőjogi szempontból pedig közönséges bűntevőnek, több sokrendbeli gyilkosság és emberölés tettesének tartom, amiket vagy mint felbujtó, vagy mint bűnrészes, társtettes követett el.
Megértő kézfogással váltunk el egymástól. Másnap a budapesti ügyészségen letettem a hivatali esküt, mely szerint ebben az egyetlen ügyben vállalt ügyészi tisztemben a törvényeket meg fogom tartani. (Őszinte részvéttel emlékezem itt meg arról, hogy Riest később a kommunisták bebörtönözték, és agyonverték.)
Hivatalos tisztemben első teendőmnek tartottam a vádlottak kihallgatását. Minthogy Szálasi és a vele együtt vádolt úgynevezett „miniszterei” az Andrássy út 60. alatti rossz hírű rendőrségi épületben voltak „elszállásolva”, hogy a Markó utcai ügyészségi hivatalba való felvezetésükkel járó esetleges utcai feltűnést elkerüljük, magam mentem a rendőrségi épületbe egy bírósági jegyző és egy gép- és gyorsíró kisasszony kíséretében.
A börtönlátogatásomat megelőző napon végezték ki Oslóban Quislinget, Norvégia hitlerista árulóját. A budapesti újságok nagy címbetűkkel közöltek tudósítást kivégzéséről és árulói szerepéről. Egy ilyen újságpéldányt magammal vittem a fogházba.
Egy földszinti szobába hozattam fel Szálasit. A kísérő börtönőrt kiküldtem a szobából. Magam és két hivatalos kísérőm maradtunk a szobában Szálasival. Magas, gömbölyű fejű alak, borotvált, puffadt, sápadt arc. (Elhihető, amit Rajnis egy minisztertanácson a szemébe mondott, hogy festi az arcát.) Egész idő alatt fejét felvetve tartja, tekintetemet elkerüli, majdnem állandóan a mennyezetre vagy a vele szemben levő fal felső részére néz. Benyomásom az volt, hogy bizonyos büszkeséget igyekszik megjátszani, hogy imponáljon nekem. De mikor nem lát ilyen hatást nálam, ellenkezőleg, bár hűvös tárgyilagossággal, de mint egy gyilkossal beszélek vele, ilyenkor izeg-mozog, már-már kiesik felvett gőgös pózából. Ekkor észbe kap, és visszarendezi arcát és testtartását előző, előre végiggondolt, mozdulatlan nyugodtságába.
Bevezetésül odadobom a Szálasi előtt levő asztalkára a reggeli napilapot Quisling kivégzésének nagybetűs tudósításával.
– Olvassa el ezt a cikket!
Gyanakodva nyúl az újsághoz, mintha abból már saját halálos ítéletét kellene olvasnia. A valóságban nem is más annak a jelentősége.
Mikor arcrándulás nélkül elolvasta, és leteszi kezéből a lapot, így szólok, mintha nem neki mondanám, hanem csak úgy a levegőbe, vagy két irodai segítségemnek:
– Így járnak minden országban az árulók!
Semmi visszhang. Megkezdem a kihallgatást. A körülbelül egy órán át tartó kihallgatás alatt óvatosan vigyáztam, hogy ne tegyek fel olyan fontos kérdéseket, amelyeket a főtárgyalásra tartogatok, hogy azokkal ott hozzam zavarba – ha lehet – ezt a tömeggyilkost, országunk szégyenét. Az általános kérdésekre nyugodtan, észrevehetően előre felkészülten válaszolgatott. Tagadta, hogy a zsidókat elpusztítás céljából szállíttatta német gyűjtőtáborokba: a német kormány kérésére dolgoztatásra, kényszermunkára adta oda őket.
– És a Duna-parton tarkólövéssel vízbe lőtt zsidókat milyen céllal irányította a Dunához? – kérdeztem.
– Az én tudtom nélkül történt – felelte.
– Hát ha Endre és Baky államtitkárok azt fogják vallani, hogy maga tudott ezekről a gyilkosságokról, és nem tiltakozott azok ellen, mit fog ehhez szólni?
Nem felelt. Makacsul összeszorította ajkait. Nem akarta a két véres kezű államtitkárról azt mondani, hogy hazudni fognak. (Egy nyilas nem hazudik. Csak gyilkol – gondolom.)
Mikor azt kérdeztem, hogy merészelte magát államfőnek feltolni népi és parlamenti alátámasztás nélkül, kínos hallgatás után azt válaszolta:
– Tudtam, hogy a nép többsége mellettünk van.
– Ez csak képzelődés vagy egyenesen önámító hazugság volt – mondtam.
Igyekeztem befejezni Szálasi kihallgatását. Hiszen majd jön a főtárgyalás, amikor a nagy nyilvánosság és a Zeneakadémia reflektorfényében pózolhat majd ez a kalandor, de felelnie kell kínos kérdésekre.
Áttértem a volt nyilas kormányzat második emberének, Szőllősi Jenő „miniszterelnöknek” a kihallgatására. Erről az emberről tudtam, hogy Makón volt gyógyszertár-tulajdonos és jómódú földbirtokos. Emellett egyszer a Kossuth Párt programjával képviselőnek is fellépett, de megbukott. Személyesen sohase ismertem.
Az általános kérdések után azt kérdeztem:
– Ha ön valaha Kossuth párti volt, tehát a demokrácia híve, hogyan csúszhatott olyan mélyre, hogy a diktatúrát hirdető nyilaskeresztes pártnak lett hívője, sőt miniszterelnöke?
– Kérem – mondta nagyon szerény, mentegetőző hangon –, én ezt a nép érdekében tettem. A Kossuth Párt is földreformot, földosztást hirdetett a földtelen parasztság javára. A nyilas párt ezt hamarabb kívánta megvalósítani. Ezért álltam hozzájuk.
– De a Kossuth Párt alkotmányos úton, az országgyűlésen hozandó törvényekkel óhajtotta ezt elérni, a nép többségének választásokon megnyilatkozó támogatásával. Önöket se a nép, se az országgyűlés nem támogatta. Ellenben támogatta egy idegen hatalom, Németország, fegyverekkel és pénzzel.
– Erről semmit se tudok – mondta Szőllősi.
– Ugyan kérem, ne adja a naivat. Talán nem tudja, hogy Szálasi hatalomra jutása német Tigrisekkel és német géppuskákkal történt?
– Erről hallottam – mondta mint egy megszeppent diák –, de pénzről semmit se tudok.
Most kivettem irattáskámból Szálasi Ausztriában diktált naplójának néhány lapját, amikről Szálasinak az előző kihallgatása során akarattal nem tettem említést. Ezt a száz oldalnál többre terjedő naplót Himlerék hozták magukkal a foglyokkal együtt, és én hetekig tanulmányoztam az ügyészség irodájában.
– Nézze – mutattam Szőllősinek azt a néhány gépírásos oldalt. – Megismeri az oldalak alján vezérének kézjegyét, mellyel az oldalak szerzőségét elismerte?
– Igen, ez az ő kézjegye.
– Nos, lássuk, milyen utasítással küldte ki 1944 nyarán, hatalomra jutásuk előtt báró Keményt, dezignált külügyminiszterét Hitlerhez. – És a naplóból olvastam: „Fontos, hogy nagyobb pénzbeni támogatást kérj a Führertől, ami propagandára és fegyverekre szükséges.” – De még további utasítást is adott Szálasi Keménynek – mondtam –, hallgassa csak: „Természetesen Mussolinitól is kell anyagi támogatást kérnünk!”
Szőllősi észrevehetően belesápadt a hallottakba. Ez nem volt színészkedés. Őszinte magatartás volt a rákövetkező szavaival együtt.
– Én erről semmit sem tudtam. Ha tudtam volna, semmi esetre se vállaltam volna a miniszterelnökséget.
Azonnal lecsaptam rá.
– Hajlandó-e ezt a kijelentését a főtárgyaláson megismételni?
– Okvetlenül – hebegte végtelen zavarában.
Nekem elég volt ez a két kihallgatás a nyilas kormány két legfőbb tagjával. A kisebb csirkefogók egyelőre nem érdekeltek. Majd a főtárgyaláson látom őket. – Kísérőimmel elhagytam a hírhedt házat némi kis borzongással, arra gondolva, hogy sem a nyilas időkben, sem mostanában nem szerettem volna mint megidézett itt megjelenni.
A főtárgyalás 1946. február elején kezdődött, és egész hónapon át tartott. A Zeneakadémia betört ablakú, fűtetlen dísztermében folyt a tárgyalás „táblás házak előtt”. Csak nagy protekcióval tudott kétezer ember jegyhez jutni.
Jankó Péter, egy fiatal, tapasztalatlan törvényszéki bíró vezette a tárgyalást. „Népbíróság” lévén, a koalíciós pártok és a szakszervezetek egy-egy kiküldött bírája ült a tanácsban. A hivatalos vádat egy Kaposvárról felrendelt (protekciós) fiatal államügyész képviselte. Én a „politikai vádló” feladatát töltöttem be. Minden vádlott szabadon választhatott védőügyvédet. Meg kell említenem, hogy amint az összes háborús bűnösök vádlói tisztére, éppígy azok védői szerepére is óriási versenyfutás folyt a fővárosi ügyvédek részéről. Nem azt nézték, hogy milyen sötét bűnösök védelméről van szó, egyedül a hírlapi publicitás, egy szenzációs politikai bűnügyben szerepelni volt minden igyekezetük. Szegény Ries minisztert és az ügyvédi kamara vezetőit ostromolták kérésükkel. [...]
A jéghideg zeneakadémiai teremben bírák, ügyészek, ügyvédek és a közönség télikabátban és bundában dideregtek, sokan plédet is hoztak magukkal. Legfeljebb mindenkit egy belső lázas izgalom fűtött. Ilyen politikai tömeggyilkosok perét még nem tárgyalták ebben az országban.
A börtönőrök elővezették a vádlottakat: Szálasi Ferenc „nemzetvezetőt”, Szőllősi Jenő helyettes miniszterelnököt, báró Kemény Gábor külügyminisztert, Beregfy Károly hadügyminisztert, Csia Sándort, Gera Józsefet és Vajna Gábor minisztert.
Heten voltak. „Mint a gonoszok.” Ebben az esetben a „mint” szócskát nyugodtan el lehet hagyni. Heten voltak a gonoszok.
Az elnök az összes vádlottakat kikérdezte személyi adataikra. Azután megkezdte Szálasi részletes kihallgatását.
Ő tagadta bűnösségét. Mindent jóhiszeműleg, a nép érdekében cselekedett. A zsidók külföldön és otthon való elpusztításához nem kérték engedélyét. Mindezekről csak utólag értesült. Mindezt emelt fővel, nyugodtan mondta el, mintha könyvből olvasta volna. Makacs konokság hangzott minden szavából.
Keresztkérdezés jogán rám került a sor. Előttem feküdt Szálasi naplója s az abból készített jegyzeteim és egyéb okiratok.
Felkeltem helyemről, és odavittem Szálasihoz néhány fényképet.
– Nézze meg ezeket az eredeti felvételeket. Ezeket az amerikai hadsereg készítette, amikor megszállta a német kivégzőtáborokat.
Szálasi közömbös arccal nézegette a borzalmas képeket, melyek hullák, sőt élő csontvázemberek máglyáit örökítették meg, akik úgy voltak szép sorjában egymásra rakva, amint a tűzifahasábokat szokták ölszámra rakni.
– Ezek közt vannak a magyarországi zsidók is, a maga áldozatai – mondtam.
– Nem az én hozzájárulásommal történt – mondta a tömeggyilkos.
Ezután helyemre visszaülve kikérdezéséhez kezdtem.
– Mondja, milyen előtanulmányokat folytatott ahhoz, hogy az államfői szerepet el merje vállalni?
– A világtörténelmet ismertem.
– Azt minden érettségizett diák és minden ludovikás kellett, hogy ismerje. Azok mégsem pályáztak államfőségre. Olvasta-e Kossuth iratait az emigrációból?
Mély hallgatás. És most egymás után peregtek kérdéseim. Egyre se tudott válaszolni.
– Olvasta Széchenyi István műveit? Deák Ferenc beszédeit? Grünwald Béla könyvét? Hát Marx Károly Das Kapitalját? És Engels meg Lassalle könyveit?
Miután politikai előtanulmányainak ilyetén negatív megállapításával végeztünk, megkérdeztem:
– Rendes körülmények közt nem fontos a vádlott származása, de mivel ön és társai folyton fajmagyarságukkal kérkedtek, mondja meg, igaz-e, hogy az ön családneve nem is Szálasi, hanem Szalosján vagy valami ilyesmi volt?
– Igaz. De az csak olyan oldalági beütés volt.
– Na de ez a beütés alapos volt a magyar vérbe – jegyeztem meg.
– És most beszéljen arról, milyen segítséget kért Hitlertől, egy idegen államfőtől, hogy fajmagyar társaságával kezébe kaparinthassa a kormányt.
– Nem kértem, és nem kaptam semmiféle segítséget – felelte gőgösen.
– Hát ha nem kért, miért küldte ki 1944 nyarán, még törpe ellenzékben lévén, Kemény bárót Hitlerhez? – és már lapoztam a naplóban.
Hirtelen nem tudott válaszolni. Pár perc múlva így felelt:
– Morális támogatást kértem tőle.
– Hogy lehet morális támogatást kérni onnan, ahol nincs morál?
Hallgatás.
– Nézze meg ezeket a gépírásos oldalakat! Ezeket egy ládában a maga egyéb irataival együtt az amerikai katonák hozták haza. Elismeri-e, hogy az oldalak alján levő kézjegy az ön írása, és hogy az egész naplót ön diktálta?
Forgatta, nézegette a lapokat, s halkan mondta, nyilván már félve azok veszedelmes, robbantó tartalmától:
– Igen, én diktáltam.
– Nos, hallgassa meg a párbeszédet, amit ön folytatott Kemény Gáborral, mikor őt Hitlerhez küldte. Nagyon érdekesen és bizonyára nagyon hűen van itt az ön naplójában megörökítve. – És akkor szóról szóra felolvastam ezt a párbeszédet. Annak fontosabb részei ezek voltak:
„Kemény: Fegyverek tekintetében mit kérjek a Führertől?
Én: Tigriseket, gépfegyvereket, muníciót.
Kemény: És pénzt?
Én: Természetesen. Sok pénzre van szükségünk propagandára és embereink fizetésére. De ne felejtkezzen el arról se, hogy pénzbeli támogatást Mussolinitól is kell kérnünk.”
Itt letettem az iratot a kezemből, és ezt kérdeztem:
– Mi az, hát maguk nem tisztelték a harmadik diktatúrás hatalmat, Japánt, és megvetették a japán „jen”-t?
Óriási derültség és taps zúgott fel a teremben.
Szálasinak egyetlen szava sem volt a naplójából olvasott leleplezésre. Csak annyit tettem hozzá a felolvasottakhoz:
– Íme, ilyen morális támogatást kért ön a Führertől. Meg is kapta, pénzt és fegyvereket. Ezzel jutott hatalomra, nem a magyar nép akaratából.
Szőllősi kihallgatása következett. Biztosan ideges volt, hiszen a vádlottak közül az egyedüli volt, aki megtagadni készült kormányzatukat és saját magát. Engem is érthető izgalom hevített erre a gondolatra, mert értelmi szerzője voltam a várt szenzációnak. Ha ugyan Szőllősi meg nem gondolta kihallgatása óta a dolgot...
Az általános kikérdezés után az elnök nekem adta át a kérdezés jogát.
– Milyen meggondolás vitte önt a nyilasok táborába, holott azelőtt a demokratikus pártnak, a Kossuth Pártnak volt híve, sőt képviselőjelöltje?
– A földtelen paraszt földhöz juttatása szívügyem volt. Ezt hirdette a Kossuth Párt is, de azt a Horthy-kormány kiirtotta a parlamentből. Azután már csak a Nyilaskeresztes Párt hirdette. Ez vitt hozzájuk.
– Tudott-e maga arról, hogy Szálasi Kemény Gábor útján fegyvereket és pénzbeli támogatást kért Hitlertől, és kapott is, és ezek felhasználásával jutottak önök hatalomra?
– Nem tudom, nem is sejtettem ilyesmit – felelte határozott hangon.
– Feleljen őszintén: ha tudta volna ezt, akkor is vállalta volna Szálasi alatt a miniszterelnökséget?
– Semmi esetre se vállaltam volna! – mondta emelt hangon, szúrós tekintetével Szálasi arcába meredve.
Szálasi felszisszent. Előttem ült, tehát hallhattam, amint fogai közt mormogja: „Gyáva gazember!”
Szőllősi bátor szembefordulását Szálasival és pribéktársaival a bíróság tagjai, a védői kar és a közönség élénk mozgással és meglepett suttogással fogadta. Az újságírók lázasan jegyeztek.
A többi vádlott kihallgatása nem volt érdekes. Kivéve Kemény Gáborét, aki mindenben megerősítette a Szálasi naplójából felolvasott párbeszédet. Annál inkább érdekes volt néhány tanú vallomása.
Hitler volt magyarországi követét, Veesenmayer Edmundot vezették elő, akit Winkelmann Gestapo-tábornokkal együtt bilincsekben hoztak el a tárgyalásra Németországból, ahol mint háborús bűnösök voltak letartóztatásban. Szégyelltem magamat és országomat, hogy követ lehetett nálunk ez a hetyke legény. Bilgericsizmájában, bricseszben, zergesörtés tiroli kalapjával és nyegle magatartásával inkább valami fiatal gazdatisztnek látszott, mint Németország követének egy szövetséges országban.
Kérdéseinkre előadta, hogy Szálasi uralomra segítése után, amit kifejezetten és büszkén német előkészítésnek mondott, Szálasi felkérte, hogy vezesse őt a Führerhez bemutatkozásra. Szívesen megtette. A Führer háborús főhadiszállásán fogadta őket vezérkari főnöke és még néhány magas rangú katona társaságában. Kölcsönös udvariaskodás után Hitler ráterelte a szót a magyarországi hadihelyzetre, főként Budapest problémájára. Ez a látogatás 1944. december elején volt. Az oroszok csak karácsonykor kezdték meg a főváros ostromát. Egyelőre csak közeledtek Budapesthez. A nagyon legyengült német erők visszavonuló hátvédharcokat vívtak.
Veesenmayer előadása szerint Hitler és a vezérkari tisztek Magyarország kiterített térképe fölé hajoltak, és a kis zászlókkal teletűzdelt térképen tanulmányozták a Budapest körüli katonai helyzetet.
Hitler most Jodl vezérkari főnöknek feltette a kérdést:
– Ha az oroszok elérik Budapestet, mit tegyünk? Védjük-e, vagy feladjuk a magyar fővárost?
Jodl határozott hangon ezt válaszolta:
– Semmi esetre sem szabad védenünk. Ez Budapest teljes pusztulását jelentené. Katonai szempontból pedig nincs rá szükségünk. Nekünk Budától nyugatra két védővonalunk van készenlétben, előbb a Vértes, azután a Bakony vonulatán.
– Ekkor Jodl egy külön térképet terített Hitler elé – folytatta érdekfeszítő vallomását Veesenmayer. – A Führer figyelmesen nézegette a térképet, miközben a vezérkari főnök tovább magyarázott:
– Ha szabad városként Budapestet át is engedjük az oroszoknak, nekünk elég erőnk van a Vértes, majd a Bakony vonalán feltartóztatni őket arra az időre, hogy megfelelő pótlást gyűjtsünk ahhoz, hogy a harmadik vonalon, a magyar határon maximális védelmet fejtsünk ki, és megakadályozzuk, hogy a szovjet csapatok német területre hatolhassanak.
– A Führer helyeslően bólintott – mondta Veesenmayer.
– Hát akkor maguk miért robbantották fel a Duna-hidakat? – kiáltottam közbe németül, nem bírván visszatartani felháborodásomat.
– Várjon, kérem – intett le udvariasan a tanú. – Azt most fogom elmondani. Ekkor a Führer Szálasihoz fordult ezzel a kérdéssel:
– És mi az ön véleménye, Herr Szálasi?
Herr Szálasi erre kiegyenesedett, és így szólt:
– Határozottan ellenzem a vezérkari főnök úr tervét. A Duna olyan stratégiai védővonal, amelyet nem szabad feladnunk. A hidakat okvetlenül robbantani kell, és a budai oldalon nagy védekezést kifejteni, amíg a Führer felmentő csapatai megérkeznek. (A „felmentő” szót csak Szálasi használta a tanú szerint, se a Führer, se a vezérkari főnök már nem használták ezt a reményt jelentő szócskát.)
Most a magam akkori gondolatait írom ide. Azt gondoltam, hogy Szálasi részint katonai tudásának fitogtatása céljából mondott ellent a német vezérkari főnöknek, de részint és főként azért, hogy Hitler előtt magát zseniális katonának, no és nem utolsósorban fanatikus Hitler-rajongónak mutassa. Akár így, akár úgy, engem annyira kihozott nyugodtságomból a német követnek ez a leleplezése, hogy indulatosan odakiáltottam Szálasinak:
– Aljas gazember! Áruló! A német vezérkar meg akarta menteni Budapestet a hidakkal együtt, és maga feláldozta!
Az elnök nehezen tudott csendet teremteni a teremben, mert az egész hallgatóság zúgott, morajlott a felháborodástól, mikor megtudta, hogy nem a németek, hanem Szálasi akaratából robbantották fel a hidakat, és kellett a főváros mindkét oldalán lakóknak pincékben végigszenvedni a hosszú ostromot.
A német követ vallomása befejezéséül még előadta, hogy a Führer a megbeszélés végén Szálasi véleményét tette magáévá ezzel a gondolattal:
– Ha maga a magyar „nemzetfő” – (de miért is nem használta a sokkal megfelelőbb német „Gauleiter” szót?) – a hidak robbantását és a Duna-vonal védelmét ajánlja, ezt fogjuk csinálni.
Az izgalom lecsillapodása után Winkelmann tábornoknak, Budapest német városparancsnokának kihallgatása következett. Az elnök általános kérdései után én kérdezgettem a hatvan év körüli, tekintélyes kinézésű tábornokot.
– Mondja, tábornok úr, amikor az orosz csapatok Budapesthez közeledtek, amikor már Sztálingrádtól egészen Budapestig véres harcokban megverték és üldözték a német hadsereget, s amikor ugyanabban az időben Eisenhower seregei a partraszállás óta nyugatról közeledtek győzelmesen Berlin felé, ön mint tapasztalt katona nem gondolta, hogy a német hadsereg meg van verve, s a Führer elvesztette a háborút?
– De igen – felelte a tanú fejét lecsüggesztve –, meg voltam győződve erről.
– És mit gondol, más vezető német parancsnokok is tisztában voltak ezzel?
– Bizonyos, hogy ugyanígy gondolkoztak.
– Hát akkor miért nem jelentették ezt a véleményüket a vezérkarnak és magának a Führernek, kérve őt, hogy a német vér további kímélése céljából tétesse le a fegyvereket keleten és nyugaton?
A tábornok végigsimította haját, és vigyázzállásba vágva magát, mintha valami legfelsőbb, talán égi parancsnokság előtt kellene számot adnia annyi feleslegesen kiontott német vérről (mert őket csak a német vér érdekelte), emelt fővel mondta:
– Mert katona voltam, német katona, azonkívül nemzetiszocialista. Esküt tettem a Führernek, és az eskümet utolsó leheletemig meg akartam tartani. Én nem mondhattam ellene a Führer parancsainak. De ez... ez az ember... – és megvető gesztussal mutatott Szálasira –, ez nem volt német, ez magyar volt. Ennek kötelessége lett volna hazája és fővárosa érdekeit védeni a Führernél.
Újabb hangos moraj zúgott végig a termen.
A két német illetékes tanú kihallgatása a legsúlyosabb vádbeszédnél is nagyobb terhet rakott Szálasi vállára.
Még két tanú, két magyar tanú vallomása hozott érdekes, addig nem tudott tényt valamennyiünk tudomására.
A királyi Vár miniszteri tanácsosi rangban levő gondnokának kihallgatása következett. Tudvalevő, hogy a Várban volt a kormányzó lakása és kabinetirodája. A tanú előadta, hogy 1944. október 16-án este – miután Szálasi már beült a hatalomba, és rádión leadta kiáltványát, melyben felszólította a keleti fronton levő magyar hadsereget, hogy ne engedelmeskedjenek Horthy aznap kiadott parancsának, s ne tegyék le a fegyvert az oroszok előtt, ellenkezőleg: harcoljanak tovább a német csapatok mellett – megjelent a Várban egy magas rangú német tiszt fegyveres katonák kíséretében, és a gondnok füle hallatára felszólította Horthyt, hogy mondjon le a kormányzóságról. Horthy a fürdőszobában volt. Félig nyitott ajtón át folyt a nevezetes beszélgetés. Horthy határozottan megtagadta a követelés teljesítését. Erre a német tiszt figyelmébe ajánlotta a kormányzónak, hogy makacskodás esetén nemcsak saját élete forog veszélyben, hanem fia élete is, aki a németek fogságában van. Míg ellenben lemondása esetén Németországba viszik, ahol fiával és feleségével együtt élhet.
Ez az érv, magyarul szólva, ez a fenyegetés hatott. A tiszt benyújtotta az ajtón át a magával hozott magyar nyelvű nyilatkozatot a lemondásról. A tanú szerint Horthy ezt a fürdőszoba falán aláírta. A tiszt átvette, és eltávozott. Horthyt pedig fegyveres kísérettel a Budán levő Hatvany-palotába vitték.
Most Lakatos Géza volt miniszterelnököt szólította az elnök a bíróság elé. Az ő vallomása szinte kiegészítette a várgondnok történelmi jelentőségű vallomását az egymásra robogó események sorrendjében. De még annál is szenzációsabb leleplezést hozott.
Lakatos, aki Sztójay Dömét váltotta fel a miniszterelnökségben, és a háborúból való kilépés feladatával ült oda be, arról tett eskü alatt vallomást, mi történt Horthyval és Horthy körül másnap, október 17-én a Hatvany-palotában.
Emlékezetem szerint így adom hűen vissza Lakatos vallomását:
– Október 17-én délelőtt a kormányzóval beszélgettem a Hatvany-palota egyik szobájában, mikor jelentették Szálasi érkezését, és hogy a kormányzóval óhajt beszélni. Horthy kért, hogy a szomszéd szobában foglaljak helyet. Kimentem. Szálasi bement Horthyhoz. Nekem akarva, nem akarva úgyszólván minden szót hallanom lehetett kettőjük beszélgetéséből. Szálasi arra kérte a kormányzót, hogy írjon alá egy nyilatkozatot, amely szerint az államfői hatalmat átadja neki. A kormányzó éktelen haraggal, kiabáló hangon megtagadta a kívánság teljesítését. Szálasi erősködött, hogy hajthatatlanságával a kormányzó már nem változtathat a bekövetkezett tényeken, míg átadó nyilatkozatával megadná az ő (Szálasi) államfőségének az alkotmányosság látszatát. – Horthy erre újból magából kikelve kiabált: „Hát ezt nem adom meg magának!” Még némi szóváltás következett, aztán Szálasi távozott. Az előszobában egymás mellett mentünk el. Szálasi arca vörös volt a dühtől.
– Horthy ekkor ismét engem kéretett magához – folytatta vallomását Lakatos. – A kormányzó elmondta nekem a Szálasival folytatott beszélgetését egész részletességgel, amit egyébként a szomszéd szobából jól hallottam. Majd hozzátette: „Ez a szédelgő kalandor még arra akart rávenni, hogy a jelen- és utókor előtt igazoljam és törvényszerűnek tüntessem fel az ő hatalomra jutását, ami német fegyverekkel, puccsal, csalással történt. Hát erre nem voltam hajlandó.” Ezután eltávoztam a Hatvany-palotából – fejezte be vallomását Lakatos.
Egy hónapig tartó tárgyalás után a perbeszédekre került sor. [...]
Az első vádbeszédet a hivatalos államügyész tartotta. A vádiratban lefektetett tények alapján az ott felsorolt büntető paragrafusokba ütköző bűncselekményekkel vádolta a volt nyilas kormány tagjait, éspedig legfőként tömeges gyilkosságokkal, amiket sok ezer zsidó állampolgárnak német megsemmisítő táborokba küldésével követtek el.
Utána én következtem mint „politikai ügyész”.
Kétórás vádbeszédem részletes közlésével nem untathatom az olvasót. Csak eszmemenetét és főbb szempontjait ismertetem.
– A vádlottak egy olyan ideológiai szolgálatba léptek, amely ellenkezik a magyar nemzeti hagyományokkal, valamint a humanizmussal és a keresztényi tanokkal.
– A magyar nemzet történelme tanúsítja, hogy a magyarság a vezérek kora óta a németeket ellenségnek tartotta. A Németországba való „kalandozási” harcok, majd a német fejedelmek hódító szándékú háborúival szemben vívott szabadságharcok, mint Rákóczi Ferenc felkelése, majd még a magyar királyi trónra emelkedett osztrák–német uralkodók elnyomó politikájával, sőt fegyveres ránk támadásával szemben is vívott önvédelmi harcok, mint az 1848–49-es szabadságharc, azt bizonyítják, hogy a magyar a németet ősellenségnek tartotta. Mennyivel inkább annak tekintette az ország jobb érzésű, nemzeti függetlenségére büszke nagy többsége azt a Németországot, amely egy megkergült demagóg, Hitler vezetése alatt saját fajtáját, az árja fajt minden fajok és nemzetek felett állónak, egyedüli vezetésre hivatottnak hirdette, míg a többi fajokat, nemzeteket, népeket, köztük a magyart is, alárendelt, „szolgáló” népnek bélyegezte.
– Ilyen elveket hirdető idegen nemzetet és vezérét saját vezérüknek elfogadni és a magyar nemzetet annak szolgálatába állítani csakis olyan egyének merhették, akikből teljesen kiveszett, vagy soha nem is volt meg a nemzeti önérzet. Vagy akiknek sokkal fontosabb volt csekély nemzeti önérzetüknél az a lehetőség, hogy annak az idegen vezérnek a segítségével, aki láthatóan nagy katonai hatalommal rendelkezik, nyakára ülhessenek saját népüknek, s a kormányhatalmat gyakorolhassák felette. Holott tudták, hogy annak többsége ellenséges érzülettel, sőt erkölcsi undorral viseltetik a véres kezű idegen diktátorral szemben.
– De a hitleri náci ideológia magukévá tevésével és a gyakorlatban való folytatásával, a magyar állampolgárok egy részének, a zsidóknak nemcsak állampolgári jogaiktól, hanem puszta életüktől is megfosztásával, tömeges meggyilkolásukkal és ilyen végzetes célból német haláltáborokba küldésével az emberiség történelmében páratlan gonosztettet követtek el a vádlottak.
– A zsidóság ellen elkövetett brutalitások és gyilkosságok összessége nem zsidó ügy. A szerencsétlen zsidó mártírok csak eszközei és áldozatai voltak – az én nemzeti, politikai és büntetőjogi véleményem szerint – a vádlottak legnagyobb bűnének. Ez pedig a magyar nemzet ellen, annak jó híre, becsülete ellen elkövetett bűncselekmény, amelyre csak a hazaárulás megjelölést használhatják majd egy megalkotandó új magyar büntető törvényben.
– Szó sincs róla, ennek a nemzetnek a történelmében is fordultak elő, mint minden nemzetében, olyan események, amelyekre nem lehetünk büszkék, de ezeréves történelmünk sok királyunknak és magának a nemzetnek nagyszerű tetteit, egyes kiváló magyaroknak a tudomány, irodalom és művészetek terén elért kimagasló teljesítményeit jegyezte fel, amelyek megszerezték ennek a nemzetnek az egész világ elismerését és becsülését.
– És most jönnek ezek a semmi emberek, ezek a kalandorok, és saját maguk hatalmi érvényesülése kedvéért, hogy urak legyenek a maguk szemétdombján, feláldozzák a nagyvilág előtt a nemzet ezeréves szorgalmával, munkájával és tehetségével szerzett kitűnő hírnevét, még a puszta becsületét is.
Aztán valahogy így fejeztem be beszédemet:
– Ha hozzájuk méltóan akarnánk büntetni őket, azt tehetnénk velük, amit a fasizmus gőzéből kijózanodott olaszok tettek egykori nagy bálványukkal, Mussolinival: meggyilkolt, összeszurkált tetemét odadobták az utca kövezetére, és napokig hagyták ott, hogy a nép leköpdösse, rúgjon rajta. – De mi a régi magyar büntető törvénykönyv és büntető perrendtartás tiszteletében járunk el velük.
– Kérem a bíróságot, hogy a legsúlyosabb ítélet kiszabásával szolgáltasson némiképp igazságot a megsértett törvényeknek, a nemzet jó hírnevének és az ártatlanul elpusztítottak emlékének.
Pár pillanatnyi halálos csend követte beszédemet. Utána viharos taps zúgott fel a teremben. Az elnök szünetet rendelt. A közönség pedig megrohant engem. Ölelgettek, kezemet szorongatták. Bizonyára számosan voltak köztük gázkamrában elpusztultak rokonai. De köztük volt feleségem is, aki végigülte az egész hónapot, és állandó felvontságban figyelte erőfeszítésemet ebben az új szerepemben, amikor védelem helyett a vádló feladatát vállaltam.
Szünet után a védőbeszédek következtek. Nem irigyeltem ügyvéd kartársaimat. Nehéz volt bármit is felhozniuk a vádlottak védelmére. Nem is tudnám itt visszaadni beszédeik tartalmát. Amint hajdanában Pesten mondani szokták: „halandzsáztak”.
A védbeszédek után egyenként szólította az elnök maga elé a vádlottakat, és „az utolsó szó” jogán perrendtartásunk értelmében joguk volt beszélni. Senki se korlátozta őket se beszédjük terjedelmében, se tartalmában. Szálasi élt is, sőt visszaélt ezzel a helyzettel. Több mint két órán át beszélt. Semmit se szólt a vádba tett bűncselekményekről, nem reflektált a vádbeszédekre, hanem a nacionalizmus és hungarizmus elméletét fejtegette ködösen, tudálékosan. Nem volt hencegő és nem volt megalázkodó. Úgy beszélt, mintha híveinek tartott volna elméleti előadást. Nem lehetetlen, hogy volt is néhány híve a hallgatóságban, talán olyan is, aki gyorsírással jegyezte a „vezér” utolsó kinyilatkoztatásait.
Szálasi unalmas előadása után Szőllősi Jenő állt az elnök elé. Lehajtott fejjel, reszkető hangon a következőket mondta:
– Tudatában vagyok annak, hogy súlyos bűnt követtem el hazám és nemzetem ellen, amikor a nyilas kormány miniszterelnökségét elvállaltam és viseltem. Megérdemlem a büntetést. Négy fiamat behívattam az elmúlt napokban a fogházba, és megmondtam nekik, hogy atyjuk súlyosan vétkezett hazájuk ellen, amit már nincs módjában jóvátenni. Nekik legyen kötelességük egy életen át mindig olyat cselekedni, úgy élni, hogy azzal valamennyire jóvátegyék atyjuk bűnét.
Néma csend követte a bűnbánat megdöbbentő szavait.
Most Kemény Gábor következett. El kell mondanom, hogy Kemény védőjétől előzőleg megtudtam, hogy Kemény felesége külföldről a védő útján levelet juttatott férjéhez, melyben nagyon a lelkére kötötte, hogy a főtárgyaláson tanúsítson töredelmes megbánást, mert akkor még a legszigorúbb ítélet esetén is kegyelmet remélhet. A tárgyalás folyamán ennek a levélnek semmi hatása se látszott Kemény kihallgatásakor. Kíváncsi voltam, hogyan fog viselkedni, mikor az utolsó szó jogán beszélhet. Hát ez egy kínos nyöszörgés volt. Nyilván két malomkő között őrlődött lelkileg: életét is szerette volna megmenteni egy szánom-bánommal, de nem bírt kiszabadulni mint fiatal ember és gyenge lélek vezérének szinte hipnotikus hatása alól, aki az egész tárgyalás hosszú hetei alatt állandóan szúrós szemekkel igyekezett hatalmában tartani hat cinkosát.
Egyik-másik mondatában olyasmit mondott, hogy „helytelen volt, amit tettem”. De mindjárt hozzátette: „De hittem a pártunk által hirdetett eszmékben...” – majd kínos hallgatás és gondolkozás után szinte ijedten – bizonyára vezére szemei jutottak eszébe, aki ugyan most az ő háta mögött ült – hadarta: – „és most is hiszek bennük”.
Szálasi addig fagyos arcára megelégedett mosoly derült. Az elnök pedig ezzel zárta le Kemény utolsó szavait:
– Maga azt akarja elhitetni velünk és talán saját magával is, hogy utolsó szavaival bűnbánatot tanúsított. Hát ez nem volt bűnbánat, leülhet.
A többi vádlott nem mutatott semmi megbánást. Mindegyik csak jóhiszeműségét hangoztatta.
A bíróság ítélethozatalra vonult vissza. A teremben érthető zaj, megbeszélések, találgatások, hogy mi lesz az ítélet. Nem volt véleményeltérés abban, hogy ha büntető törvénykönyvünk egyetlen ember meggyilkolását már halállal bünteti, ezek a tömeggyilkosok nagyon megérdemlik azt.
A bíróság bevonul. Mindenki feláll, úgy hallgatjuk meg az ítélet kihirdetését.
A népbíróság mind a hét vádlottat kötél általi halálra ítélte hosszú, alapos indoklás mellett.
Láthatólag sem a vádlottakat, sem a közönséget nem lepte meg az ítélet.
Most újabb drámai jelenet következik. Az elítélteknek egyenként nyilatkozni kell, kívánnak-e kegyelemért folyamodni.
Elsőnek a vezér, a volt tényleges katonatiszt lépked az elnök elé. Emelt fővel, büszke tartással áll oda.
– No most – súgom az államügyésznek – meglátjuk, milyen bátran fogja a „nemzetvezető” visszautasítani a kegyelemkérést.
– Kíván-e kegyelemért folyamodni? – kérdezi az elnök.
Szálasi az eddiginél is magasabbra emelve fejét, határozottan, büszkén mondja:
– Igen, kívánok.
(Úgy látszik, az életösztön még a legelvetemültebb gonosztevőben is erősebb, mint a személyes bátorság. Sokkal könnyebb a halált osztogatni, mint szembenézni vele. Szálasival ellentétben Bárdossy László, mikor pár hét múlva halálra ítélte a bíróság, nem kért kegyelmet, nem fellebbezett, sőt ott a tárgyaláson hangos szóval megtiltotta védőjének, hogy nevében fellebbezzen, vagy kegyelmet kérjen.)
A többi vádlott is kegyelmet kért. Természetesen valamennyien fellebbeztek is.
A fellebbezéseket a Népbíróság[ok] Országos Tanácsa néhány napon belül elutasította. A kegyelmi kérvényeket felterjesztették Tildy köztársasági elnökhöz.
Itt most el kell árulnom, hogy két elítéltet, Szőllősit és Keményt kegyelmezésre ajánlottam az államelnöknek azzal az indokolással, hogy Szőllősi teljes megbánást tanúsított, Kemény csak részleges megbánást, jó volna, ha az ennek a két elítéltnek nyújtott kegyelemből az ország lakossága azt látná, hogy az új rendszer nemcsak büntetni tud, hanem megbocsátani is. Egyébként természetesen kegyelmezés esetén az ítéletnek életfogytig tartó fegyházra átváltoztatását indítványoztam.
Tildy az összes kegyelmi kérvényeket elutasította. Szálasit és minisztereit a Markó utcai fogház udvarán felakasztották. Ugyanígy határozott a néhány hét múlva letárgyalt többi háborús bűnös ügyében.
Ez utóbbiak közül érdekes dologról szereztünk tudomást az egyik halálraítélt, Jaross Andor volt belügyminiszter ügyében. Az eset előzménye az, hogy Jaross belügyminisztersége idején Tildyt letartóztatták földalatti szervezkedés címén. Tildy felesége ekkor felkereste Jarossnét, és segítségét kérte férje kiszabadítására. Jarossné kérésére férje elrendelte Tildy szabadon bocsátását.
Amikor Jarosst a népbíróság halálra ítélte, Jarossné viszonzást kért Tildynétől, amit az szívesen megígért. A két asszony együtt kereste fel Tildyt, kérve, hogy gyakoroljon kegyelmet Jaross-sal szemben, és változtassa át a halálos ítéletet életfogytig tartó fegyházra. Jarossné előadása szerint ezt Tildy határozottan megígérte. És másnap megjelent az újságokban a közlemény, hogy Tildy elutasította Jaross kegyelmi kérvényét. Jarosst főbelövéssel kivégezték.
Mi lehet a magyarázat?
Valószínű, hogy Tildy megkísérelte, hogy megkegyelmezzen Jarossnak. De ekkor a vérbosszút lihegő Rákosi Mátyás megrántotta Tildy nyakán a kötelet. Mire Tildy engedelmesen aláírta a kegyelmi kérvény elutasítását. Ilyen önállósággal és hatalommal rendelkezett az az államfő, akinek vaj volt a fején, és kötél a nyakán.
In Nagy Vince: Októbertől októberig. Bp., Európa–História, 1991, 334–355. o.
Nagy Vince (1886–1965) ügyvéd, politikus. 1907-ben jogi doktorátust szerzett, 1911-ben ügyvédi vizsgát tett, és Szatmáron átvette a család ügyvédi irodáját. 1915–1916-ban önkéntesként részt vett az első világháborúban. Az 1910-es években a Függetlenségi Párthoz csatlakozott, majd 1916-ban követte Károlyi Mihályt az általa létrehozott Függetlenségi és 48-as Pártba. 1916-ban képviselővé választották, 1917-ben a képviselőház jegyzője lett. A polgári demokratikus forradalom idején 1918. november 14-től december 12-ig miniszterelnökségi államtitkár, majd 1919. március 21-ei lemondásáig belügyminiszter volt. Ezután visszaköltözött Szatmárra, ahol a román hatóságok kilenc hónapra bebörtönözték. 1922 októberében repatriált, és Budapesten nyitott ügyvédi irodát. Belépett a Kossuth Pártba, 1924–1926 között képviselő volt. 1926-tól 1930-ig a budapesti törvényhatósági bizottság tagja, 1928-tól az Országos Kossuth Párt ügyvezető elnöke volt. A második világháború alatt határozott németellenes magatartást tanúsított, 1944-ben bujkálni kényszerült. 1945-től a Budapesti Nemzeti Bizottság és a fővárosi törvényhatósági bizottság tagja volt. Pártjával 1945 áprilisában csatlakozott a Független Kisgazdapárthoz. 1945 júniusában beválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe, szeptemberben lemondott mandátumáról. 1945. november 4-én az FKGP országos listáján megválasztott nemzetgyűlési képviselő lett. Ellenezte a koalíciót, a pártvezetőségtől erélyesebb, kommunistaellenes magatartást követelt. 1946. március 12-én tizenkilenc társával együtt kizárták az FKgP-ből. 1946-ban politikai ügyészként közreműködött a Szálasi-perben. Részt vett a Magyar Szabadság Párt megalakításában, 1946 áprilisában a párt alelnöke, és a párt lapja, a Holnap főmunkatársa lett. 1947 júliusában, a párt önfeloszlatása után a Pfeiffer Zoltán vezette Magyar Függetlenségi Párthoz csatlakozott. 1947. július 28-án családjával elhagyta az országot. Az USA-ban élt, televízió-szerelőként dolgozott. 1949-ben tagja, 1950-ben alelnöke lett az emigránsok alkotta Magyar Nemzeti Bizottmánynak. 1952-ben létrehozta az Amerikai Magyar Jogászszövetséget, 1958-ig annak elnöke volt. A State Department és a Szabad Európa Rádió tanácsadójaként is tevékenykedett.
Vélemények, javaslatok