Pártay Tivadar: „Két malomkő között őrlődtünk állandóan”
– 1947-ben megint csak a Kisgazdapárt listáján indultam Felső-Magyarországon, és tagja voltam az országos választási bizottságnak. Ez a választási bizottság volt hivatott elbírálni, hogy ki melyik listán lesz jelölve. Ennek a dolognak persze volt egy szépséghibája, mert előzetesen Dobi megállapodott Rákosival, hogy Rákosiék megteszik az észrevételeiket a listán szereplőkkel kapcsolatban. Dobi azzal magyarázta ezt az előzetes megállapodást, hogy nem tehetjük ki magunkat annak, hogy a választás után megint elkezdődjön a kifogásolás egyes képviselők személye ellen, és megint „szalámizás” legyen, viszont ha előzőleg megállapodunk, akkor már nem lehet kifogás. A lényeg az, hogy a lista erős kifogásokkal jött vissza, és egy csomó embert ki kellett hagynunk. Többeket pedig a saját kerülete nem vállalt. Például Ortutay Gyulát, Katona Jenőt, Z. Nagy Ferencet, Rácz Lajost, tehát a Kisgazdapártnak az úgynevezett baloldalát. Egymás után jöttek a táviratok: ha valamelyikük a listán lesz, akkor az egész megyei párt átlép máshova, vagy ha eljön a gyűlésre, akkor meg fogják zavarni stb. Úgyhogy ezeket országos listára kellett tenni, nem lehetett leengedni a kerületükbe. A megritkításnak aztán az lett az eredménye, hogy például Felső-Magyarországon a tizenötös listán ketten maradtunk a 45-ös listán szereplő huszonegyből: az olaszliszkai Szakács József és jómagam. Voltak, akik 47-ben is képviselők lettek, csak nem a Kisgazdapártban, hanem Barankovicsnál, Pfeiffernél, Balogh páternél. [...] Ezzel aztán olyan parlament teremtődött, ahol mindenféle manőver ellenére – mert volt egy csodálatos manőver is, az hogy a koalíciós listák bizonyos prémiumot élveztek egy százalékon fölül, úgyhogy az egész koalíciós társaság nem kapott 50%-ot, de 60%-ra jött ki – 40%-os ellenzék lett, ami abszolút labilitást eredményezett, hiszen a Kisgazdapárt teljesen bizonytalan volt, mindig fönnállt az a veszély, hogy az ellenzékre fog szavazni. [...]
– Mire számított a Kisgazdapárt?
– Dobi szerint nem sok veszteségre. Tehát abszolút rosszul mérte fel a közvéleményt. Én nem tudom, hogy ebben ő mennyire hitt, én nem hiszem, hogy hitt, mert azért Dobi nem volt ostoba. Tulajdonképpen az történt, ami sokszor megtörténik vezető emberekkel, azt hitte, hogy a szűk környezete a közvélemény. Az úgynevezett baloldali kisgazdák – az a két-három tucat ember – azt mondták, hogy nem lesz nagy változás. Abszolút rosszul fölmért dolog volt, mert nyilvánvaló volt, hogy akiket a listákról Rákosi követelésére kihagyunk – és nem véletlenül hagyatta ezeket le, nem azért, mert reakciósok voltak, fenét, ő tudta, hogy ezek a hangadók –, azokat meg fogják választani más párt listáján is. Általában abban az időben a személyi szimpátia sokkal többet jelentett, mint a pártprogram. Hiába volt kisgazdapárti Ortutay Gyula, ha Rákosinak volt a samesza. Hiába volt szociáldemokrata Peyer Károly, ha mindenki tudta róla, hogy nem szereti a kommunistákat. De még a kommunisták között is volt olyan, akiről tudtuk azt, hogy nem azért van ott, mert meggyőződéses. [...]
– Ön mit várt a választástól?
– Nekem itt van például a „Köd” című cikkem, amit a Miskolci Hírlapba írtam – talán egy héttel a választás előtt jelent meg. Abban pontosan megírtam, hogy ez az egész manőver arra lesz jó, hogy a Kisgazdapártot hétfelé darabolják. Én nem is vártam többet, minthogy a régi Kisgazdapártnak legfeljebb a negyedrésze marad meg, de azért azt gondoltam, hogy olyan 25-30%-ot talán elérünk. Hát nem értünk el. Pontosan tudtam, hogy az egész manőver erre ment ki. Én ma se tudom, és ma se értem, hogy Pfeiffer – akire szintén nem lehet azt mondani, hogy nem volt okos ember, és dörzsölt is volt – hogy nem látta ezt. Miben reménykedett? Reménykedett abban, hogy a nyugati ellenőrző bizottsági tagok miatt nem merik szétrúgni a parlamentet. Ez a remény is hiú remény volt, mert akkor – 47-ben – már összerúgta a patkót a Kelet és a Nyugat, ha szabad így kifejeznem magam, tehát nyilvánvaló volt, hogy a nyugatiak nem tudnak, és nem is akarnak beavatkozni. Még akkor se avatkoztak be, amikor tudtak volna. Folyton arra hivatkoztak, hogy csak békés úton, nem szabad kiélezni a helyzetet stb. Itt mindenki arra számított, hogy megkötik az osztrák békét, kilencven napra rá kivonulnak a szovjet csapatok, és akkor – nem tudok más kifejezést – a teljes szuverenitás birtokában egészen másképpen rendeződnek majd el a dolgok. Ezt a manővert, amit Rákosi ilyen szemérmetlenül, nyíltan, erőszakosan hajtott végre, nem lehetett volna végrehajtani akkor, ha nincs itt a szovjet hadsereg. Mert nyilvánvaló, hogy a tömegek nem álltak volna kötélnek, a munkásság se. Már benn a kommunista pártban is megmutatkoztak az ellentétek. [...] Ugyanez a szocdemeknél. Az egyesülés után aztán teljes fejre állás volt. [...] Persze a legnagyobb fejetlenség nálunk volt.
– Pártay Tivadar bízott még valamifajta politizálási lehetőségben ekkor?
– Igen, mégpedig abban bíztam, hogy sikerül összehozni megint egy többséget Rákosival szemben, és ennek az első lépése volt, hogy megegyeztünk a Balogh-párttal – a megbeszélés jegyzőkönyvét aztán le is közöltük a Reggelben –, hogy a Balogh-párt en bloc belép a Kisgazdapártba. Aztán több Barankovics-pártival voltam összeköttetésben, és tudtam, ha ez az egyesülés sikerül, onnan a Barankovics-pártból egy igen tekintélyes számú képviselő visszalép hozzánk. Én abban spekuláltam, hogy a lecsökkent Kisgazdapártot, ha nem is lehet 57%-ra, de 35-40%-ra vissza lehet tornászni, tehát megint mi leszünk a hangadók a parlamentben. Ennek az is feltétele lett volna, hogy a szeptember 7-i nagyválasztmányon engem válasszanak meg főtitkárnak, és ügyvezető elnöknek pedig Erős Jánost, mert az ügyvezető elnök, Varga Béla elment, és a főtitkárt, Kovács Bélát elvitték. [...] Ez a terv megbukott, és akkor már kilátástalan volt az egész harc.
[...] Mindig erősebb lett a falu kollektivizálása felé menő kijelentések sora. Már nem volt titok. A 47-es választás előtt kiadott kommunista párti programban még az volt, hogy „föltétlen a kisember magántulajdona alapján állunk, a föld azé, akinek kiosztottuk” stb. De a választás után nem csináltak titkot abból, hogy szerintük az egészséges gazdálkodás alapja a kollektív gazdálkodás. Ezek már gyűléseken, újságban, itt-ott elhangzottak, tehát politikai süketnek kellett lenni ahhoz, hogy az ember ne lássa ezt.
– A választások után nagyon gyorsan fölszámolták a Pfeiffer-pártot. Ezt hogyan látták akkor, és föl lehetett-e lépni ellene?
– A Pfeiffer-párt fölszámolása úgy történt, hogy Pásztor Tamás, aki a II. kerületi Kisgazdapárt vezetője volt, majd a Pfeiffer-pártnak lett a főtitkára – később kiderült, hogy beépítették –, kiadta az ajánlási listákat. Ha jól emlékszem, ötszáz aláírás kellett, hogy egy párt indulhasson. Állítólag olyan neveket találtak a listákon – én csak azt mondom, ami a Parlamentben és egyebütt elhangzott –, hogy elmentek X helyre, ahol csak a feleség vagy csak a férj volt otthon, és a feleség aláírta a férje nevét, vagy a férj aláírta a felesége nevét. Ezért az egész ajánlást megsemmisítették, és így a Pfeiffer-pártot is megsemmisítették. Utána Barankovics is lelépett, Pfeiffer is elment. Egyébként ez nagyon érdekes dolog volt. Vacsorára voltam hivatalos, nemcsak én, hanem többen is, Újpestre Offner Alfrédhoz. [...] Ott volt Dinnyés is. Nagy vacsora volt, és oda rontott be este 10-11 óra tájban Pfeiffer Zoltán teljesen kiborulva, magából kikelve, hogy figyelik a házat, állandóan kísérik, és le fogják fogni. Kérte Dinnyés segítségét, aki akkor miniszterelnök volt. Erre Dinnyés onnan az Offneréktől felhívta Rákosi Mátyást. Aztán visszajött a szobába, és azt mondta Pfeiffernek: „Üljetek kocsiba, és menjetek!” Pfeiffer azt mondta: „Meg vagy őrülve, hát a határon mit mondjunk?” „Mondd azt, hogy te vagy a Pfeiffer Zoltán!” Így ment el Pfeiffer. Tehát Rákosi szabad utat biztosított neki. Vele ment Acsay is, meg a felesége is. Rákosi nem haragudott, ha valaki elment, sőt. Engem is rá akartak venni, épp Offner Alfrédot küldte hozzám, hogy menjek el – már a vacsora után. Akkor már érezték, hogy nagyon nagy baj van, és egymás után léptek ki az emberek, mondtak le az emberek, így szűnt meg a Barankovics-párt, a Balogh-párt, mindegyik. 48 végére nem volt párt. [...]
1948 nyarán egyszer hívatott Dobi, és közölte, hogy meghívást kaptunk Rákosi Mátyáshoz vacsorára. Akkor már nagyon ki voltak élezve a dolgok, mert már a Kisgazdapárt úgy ki volt herélve, hogy mi, akik nem voltunk hajlandók deferálni, kisebbségben voltunk. Elmentünk Rákosihoz vacsorára. [...] Nagy, magyaros vacsora után bevonultunk a dolgozószobába. Jelen volt Rákosi, Rajk, Farkas, és azt hiszem, hogy Révai, mitőlünk pedig Csejkey, a Nemzeti Bank elnöke, jómagam, Dulin Jenő igazságügyi államtitkár, Mátéffy Géza államtitkár, Z. Nagy Ferenc és Czövek Ferenc kisgazdapárti képviselők. Elkezdődött egy beszélgetés Rákosi és köztem. A beszélgetés témája a falu szocializálása volt, mert ők akkor kezdték volna a téeszesítést. Ez egy rettenetes hosszú és kényes probléma volt. Én el voltam könyvelve mint parasztromantikus. Nem voltam én parasztromantikus, nekem meggyőződésem volt, hogy a parasztságnak a polgáriasodása, a teljes társadalmi egyenrangúsága, politikai-gazdasági függetlensége, az ennek az országnak a jövője. Ma is ez volna a véleményem, ha lenne parasztság. Én próbáltam magyarázni, hogy ez nem ilyen egyszerű dolog. Nemcsak tárgyi és fizikai tényezői, hanem lelki tényezői is vannak, ehhez idő kell. Gondolj arra, hogy a parasztok egy elszántott barázda földért agyonütötték egymást, testvér a testvért. Példának hoztam föl a nagyanyámat, aki mindig a kisházba akart visszamenni a modern nagyházból, ami érthető, hiszen ott született, ott szülte a gyerekeit stb. „Hogy képzeled?” – kérdezte Rákosi. Mondtam, hogy én úgy képzelem, hogy községenként, az átlagos birtoknagyságtól függően, szövetkezeti alapon kell csinálni egy 20-25 holdas mintagazdaságot, a járásban kell csinálni egy 200 holdast, és esetleg a megyében kell egy 500 holdast. Ennek minden kedvezményt meg kell adni vetőmagtól értékesítésig, gépekig, és aki nem megy be, annak nincs semmi kedvezménye. Nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb látni fogják, hogy az megy, és akkor odahúzódnak. Kettő: nem kell piszkálni a tulajdonjogot, egybe lehet szántani huszonöt embernek a földjét is anélkül, hogy a telekkönyvön változtatnánk. Gyakorlatilag ez semmit nem jelent a valóságban, az illúzió viszont megmaradt. Nem, nem, mondták, nem vagyok tisztában a szövetkezet fogalmával. Mondom: „Ide hallgass, Mátyás, én előbb játszottam szövetkezetesdit, mint te, mert a harmincas években már jártam Hollandiában, itt-ott.” „Igen – mondta nekem –, de az olyan kapitalista szövetkezet volt.” „Ide hallgass – mondtam –, te Bécsben meg Angliában voltál bankfiú, hát egy értelmes ember vagy, hogy mondhatsz ilyet? Nyilvánvaló, hogy egy kapitalista országban kapitalista formájú szövetkezetet kell csinálni, ami egyébként kitűnően bevált a dánoknál, a hollandoknál attól függetlenül, hogy kapitalista volt. Nyilvánvaló, hogy a Szovjetben [Szovjetunióban], ahol egy kommunizmus van, ott nem lehet kapitalista szövetkezet, ott kolhozt csinálnak. De ezt fordítva nem lehet elképzelni.” Ez a vita reggel három óráig tartott, de úgy, hogy 20-25 percig vitatkozott Rákosi, akkor hivatkozva a reumájára vagy egyébre kiment, és folytatta Rajk, aztán ő is abbahagyta, folytatta Révai, folytatta Farkas. Egy jó óra múlva azt mondtam Rákosinak: „Mit izélgettek itt engem, egyedül csak engem? Itt van a közellátási miniszter, a Nemzeti Bank elnöke, a belügyminiszter.” „Mi terád vagyunk kíváncsiak.” [...] Reggel három óráig tartott, aztán eljöttünk eredmény nélkül. Még elkövettem egy hibát is. Én azt mondtam, hogy ehhez idő kell, mire ő azt válaszolta: „Ehhez nekünk nincs időnk, mi a szarvánál szeretjük megragadni a bikát.” Amint már említettem, én nagyon sok hortobágyi marhát törtem be járomba, átlagon felüli erejű ember voltam, és a lelki szemeim előtt megjelent, amikor ez a nyakatlan gnóm megfog egy bikát – Rákosi és a bika! A szemébe röhögtem. Ez megbocsáthatatlan bűn volt. Másnap elmentem Dobihoz, elmondtam neki, hogy mi volt, és közöltem vele, hogy lemondok a mandátumomról, és kilépek a pártból. „Ne marháskodj!” – válaszolta. Mondom: „Nézz oda, én tisztában vagyok ezekkel a dolgokkal. Jobb, ha előbb eltűnök.” Mire ő: így nem, úgy nem, amúgy nem. [...] Akkor már teljesen reménytelen volt, akkor már csak vegetálás volt, az már nem politizálás volt, két malomkő között őrlődtünk állandóan. Akkor már elkezdték azt, ha az ember szembeszegült a párt határozatával, a képviselőcsoport határozatával, akkor fegyelmit akasztottak a nyakába. [...] Én ősszel aztán csak lemondtam. Nemcsak én, hanem négyen: Adorján József, a gyöngyösi, Szakács József, az olaszliszkai, Gyulai József, a kisnaményi képviselő és jómagam. Még Nagy Imre volt a házelnök. Megírtam a lemondólevelet, a másik három képviselőtársam aláírta, beküldtük, nem jött rá semmi válasz. Mi nem jártunk be. Valamikor 49-ben töltötték be a helyet. Most kiadták az igazolást, aszerint én 49 áprilisáig vagy májusáig képviselő voltam, holott már februárban az Andrássy út 60-ban voltam. Akkor indult meg a falu szocializálása, hála Istennek, nélkülem. [...]
Miután lemondtam a mandátumról, elkezdtek figyelni. Ez a figyelés feltűnő volt, otromba volt. A Margit körúti lakásomnál a sarkon, a Keleti Károly utca sarkánál éjjel-nappal ott állt egy kocsi, egy fekete Wanderer, ebben ült négy ember, és bárhova mentem, jöttek utánam. Ha hétvégén hazamentem Miskolcra, a kocsi jött utánam. Miskolc határában már várt egy zöld Volkswagen, abban egy Szokoli nevű később Recskre került ávós őrmester, nyomozó – Pumának hívtuk – ült, meg a társai. Ha lementem a Balatonra – akkor még volt Fonyód-ligeten villám –, jött utánam a kocsi. Szóval bárhova mentem, jöttek utánam. Volt egy olyan eset is, amikor itt a Veronikában vagy a Zöldfa-kertben ültünk, ezek az ávós legények kavicsot dobáltak be, mert unták, hogy én még nem megyek haza. Ez tartott szeptembertől novemberig. Akkor fölmentem Dobihoz – többször is fönt voltam állás ügyben –, és mondtam neki, hogy „Nem tudok elhelyezkedni, akármilyen protekcióval se, ki az ördög vesz föl valakit, akinek elöl-hátul kísérete van? Nézz ki az utcára!” Majd ő intézkedik, mondta nekem. Két-három nap múlva, mintha a földből bújt volna ki, megszólalt mellettem egy jól öltözött, széles vállú, izmos úr, hogy „Pártay úr?”. Mondtam, hogy igen. „Lenne szíves velem jönni?” Rögtön tudtam, hogy ki lehet. Kérdeztem, hogy „Az én kocsimon, vagy a magukén, amelyik ott áll a sarkon?”. „Minden föltűnést elkerülünk, a maga kocsiján. Az Aradi utcában legyen szíves megállni, nehogy feltűnjön!” Aztán besétáltunk a Csengery utcai oldalon az Andrássy út 60-ba. Felmentünk az I. emeletre, ott az illető úr azt mondta, hogy várjak egy pillanatra a folyosón. Ő bement, egy perc múlva kijött, hogy „tessék”. Elöl volt egy nagy iroda, nyilván onnan kizavarta az ott lévőket, mert még füstölgő cigaretták voltak ott. Bementünk egy belső szobába, ami az ő szobája volt, és megkezdődött egy beszélgetés. Ez délelőtt fél 11 tájban kezdődött, és majdnem délután 4-ig tartott. Ennek a lényege az volt, hogy először is előhozott egy olyan két kilóra való dossziét, amiből különböző dolgokat olvasott föl. Például hogy nekem Badacsonyban szőlőm van, meg a Hegyalján szőlőm van. Mire mondtam neki: „Uram, ezek pofonegyszerű dolgok, meg kell nézni a telekkönyvet, hogy a nevemen vagy a rokonaim vagy gyerekeim nevén van-e valami, rögtön rá fog jönni, hogy nincs. Egyébként meg vagyok győződve, hogy maguk már meg is nézték, hogy nincs.” Mosolygott. Aztán különböző dolgokat szedett elő, hogy a Zöldfa vendéglőben ekkor meg ekkor Adorjánnal, meg nem tudom, kikkel mulattunk. Ez gyakran előfordult nálam. Van egy ilyen nóta, hogy Nagy István újra visszatér, mi azt úgy énekeltük, hogy Nagy Ferenc újra visszatér. Szóval ilyen dolgok voltak. A hosszú viták a politikai magatartásról, jobbról-balról, de nagyon udvarias formában. A végén kilyukadtunk oda, hogy én adjak egy nyilatkozatot, hogy nem fogok disszidálni. Mondtam: „Rendben van, ön ad nekem egy nyilatkozatot, hogy minden vegzálás és megfigyelés megszűnik, és én is adok egy nyilatkozatot.” Hogy ő nem adhat. Akkor én se adhatok. Ilyen tónusban folyt a beszélgetés. [...] Délután négy óra felé rendkívül barátságosan lekísért a kapuig, kezet fogtunk, és én hazamentem. Ez volt a bevezető. Amint később kiderült, Szűcs ezredes volt. És még hogy ígérjem meg neki, ha valamilyen államellenes, felforgató dolgot tapasztalok, akkor őt felhívom. Kérjem csak a cégvezetőt, adott egy telefonszámot. Én nem hívtam, ő se hívott engem. Egyszer megjelent, hozott magával egy vékony fekete pasast, akire azt mondta, hogy ő Varga, csak arra jártak, és bemutatta. Nyilván engem mutatott meg Vargának. Pár mondat után – hogy érzem magam, és mi a politikai álláspontom – elmentek. Akkortól kezdve, hogy én ezzel a Szűccsel beszéltem – ez 48. november végén volt –, megszűnt a megfigyelés. Így jött el a február 8-a 49-ben. [...] A feleségemmel az Átrium moziban voltunk, fél 9-kor kezdődött az előadás, és fél 11-kor mentünk föl a lakásunkba. Alighogy fölértünk, nem telt bele három perc, csengettek. Ki az ördög lehet éjszakának idején? Egyike azon pasasoknak, akik a fekete Wandererben ültek mindig. Azt mondta nekem, hogy a főnöke küldte, hogy nagyon-nagyon fontos ügyben szeretne velem beszélni. „Ne haragudjon, este 11 órakor én se a főnökével, se mással nem megyek beszélgetni. Éjszaka van.” Jaj, de ő már itt van 8 órától, de én nem voltam itthon, ő nem mer visszamenni. Fogunk a Bem utca sarkán a taxiállomáson egy taxit, azzal elvisz, vissza is hoz stb. Beugrottam. Gondoltam magamban – bár nem tetszett nekem, mert sok mindent kirakodtam a zsebemből –, ha egyszer el akarnak vinni, úgyis elvisznek. Elmentünk oda, ugyanabba az irodába bevezettek, de nem a belsőbe, hanem a külsőbe, ott ült megint egy pasas, aki mindig benn ült abban a fekete kocsiban, és azzal fogadott, hogy „Na, rakjon ki mindent a zsebéből!”. Erre én mondtam valami csúnyát, és akkor egészen hajnalig együtt ültünk ezzel a palival, aki először behozott nekem egy nagy köteg papírt, hogy írjam le az önéletrajzomat. Írtam vagy két oldalt. Ez semmi – mondta –, ő azért hozta a sok papírt, hogy írjam tele. „Nézze, én újságíró vagyok – mondtam –, én tudok magának írni húsz oldalt, de abban nem lesz több, mint a kettőben.” Akkor álljak a falhoz. Mondom: „Nem állok a falhoz. Én se letartóztatva nem vagyok, se semmi, én nem állok a falhoz.” Guggolva. Mondom: „Pláne nem, nem is hajlik a jobb lábam.” Közben hol elaludt, hol fölébredt, én meg ott ültem, mint a jámbor. Eljött a reggel, bejött egy nagy, kétméteres fiatalember, és elkísért egy ketrec formájú szobába, vasrács volt az ajtaján, a falon kismillió gumibot lógott, kicsi, nagy, minden, és ott csevegett velem, hogy „mert vannak ám szadisták stb., itt is előfordul”. Nem tudom, hány óra volt, mert az órámat is elvették, de reggel volt, amikor megjelent egy kis köpcös ember, akit Pubinak szólított ez a nagydarab pasas. Magunkra hagyott ez az ifjú, és akkor ez a kis kövér azt mondta nekem, hogy volna egy kérése, hogy én megtudnám-e, hogyan ment el Barankovics, volna-e rá mód. Mondom, mód volna rá, de én nem csinálom. Mint később kiderült, azok a vámtisztek, akik Barankovicsot kiszöktették, már mind bent voltak az Andrássy út 60-ban. „Én nem csinálom – mondtam –, mert ennek semmi értelme nincs. Ha én magának megtudom, és megmondom, hogy ment el Barankovics, akkor maga holnapután megint akar valamit, egy hét múlva megint akar valamit, mindig súlyosabb dolgot. Én erre nPkalmas, nem tudom csinálni, nem csinálom.” Hát ő borzasztóan sajnálja, mondta, de akkor át kell adni. Én azt hittem, hogy átadnak az ügyészségnek. Nem az ügyészségnek adtak át, hanem fölvittek Péter Gáborhoz, akit körülvett hat-hét nagydarab ifjú ember. Ez az íróasztalnál ült egy piros pulóverben, fölugrott – körbevéve a fogdmegekkel –, és belevágott ököllel az arcomba, hogy „Na, te rohadt fasiszta, végre te is itt vagy!”. Ezzel kezdődött.
Pártay Tivadar-interjú. Készítette Hegedűs István 1986-ban. 1956-os Intézet, OHA, 85 sz. (Részletek)
Vélemények, javaslatok