Varga József: A recski kényszermunkásokról
I. A kényszermunkások társadalmi megoszlása
A politikai fogoly szűkebb fogalma tudatos és konzekvens ellenállást tételez fel a fennálló politikai, társadalmi és gazdasági rendszerrel szemben az érvényben lévő törvények keretein belül.
Ennek megfelelően a Recski Kényszermunkatáborban fogva tartott 1500 rab mintegy fele tekinthető szorosabb értelemben vett politikai fogolynak. Azok a személyek, akik korábbi internálását, majd kényszermunkatáborba való hurcolását a múltbeli, majd későbbi, 1945 utáni állásuk, beosztásuk, társadalmi és politikai állásfoglalásuk miatt találta szükségesnek a Belügyminisztérium Államvédelmi Osztálya, majd pedig később az önállóságot nyert Államvédelmi Hatóság.
Ilyenek voltak többek között az 1947-es választás alkalmával a kommunisták erőszakoskodásával, csalásaival szemben állók, az úgynevezett összeesküvési perek során kipécézettek. Mindszenty bíboros hívei, az egyházi iskolák államosításának, az erőszakos szövetkezetesítés, a munkáspártok egyesítésének ellenzői. A Katonapolitikai Osztály által kiválasztottak, a határátlépési kísérlettel gyanúsítottak, a Rajk-per során letartóztatottak egy része, a hatvani, majd később az 1953 tavaszán lefogott vasutasok csoportja.
A recski kényszermunkások másik fele nem tekinthető politikai fogolynak. Ezek között voltak az adott gazdasági rend ellen vétők, az erőszakszervezetek mint az úgynevezett demokratikus rendőrség, az ÁVO és az ÁVH és az új hadsereg „lebukott„ tagjai, és olyan személyek, akik csupán az Andrássy út 60-ban és a vidéki kirendeltségekben tevékenykedő, ahogy mondták, a pártjukat és kormányukat védő, elvakult és elvakított, rendszerint primitív, érdemeket szerezni kívánó előadók ártatlan áldozatai. Az erőszakszervezetek büntetésül a kényszermunkatáborban fogva tartott tagjainak nagyobb része továbbra is a rendszer igazi, avagy képmutató híve maradt. Közülük kerültek ki a brigádvezetők, a normások, a könnyebb munkahelyeket betöltők és nem utolsósorban a besúgók. Ezek közé tartoztak számosan az 1950-ben lefogott volt szociáldemokraták közül olyanok, akik opportunizmusból önkéntesen, avagy kényszerítve az egyesüléskor a kommunista párthoz csatlakoztak. Legtöbbjük abban a tévhitben élt – a parancsnokság kilátásba is helyezte ezt a lehetőséget –, ha jól végzik a munkájukat, rövidesen szabadulnak. Ezek gyakran kegyetlenebbek voltak maguknál az ávós őröknél is. Fizikai munkát nem végeztek, ugyanakkor jobb ruházathoz, több élelemhez jutottak. Közülük kerültek ki a fentebb említetteken kívül a konyhán dolgozók, ebédhordók, raktárosok, küldöncök, az ávósok szállásait takarítók. Ők szabták meg, kiket jutalmaznak dupla ebéddel, vacsorával, és ők sugalmazták a két büntetőbrigádba kiválasztottakat. Recskről szabadulva ezek jó része 1955–56-ban rehabilitálásban részesült, közülük számosan jelentős álláshoz is jutottak. Egyikük, éppen a legkegyetlenebb, Pellach Kornél, minden különösebb képesítés nélkül az Egyesült Izzó vezérigazgatója lett.
Az 1950-ben letartóztatott, majd Recskre hurcolt szociáldemokratákkal kapcsolatban le kell szögeznünk, többen közülük mindvégig dicséretre méltó módon viselkedtek. Közülük különösen kivált a Faludy Györgyhöz tartozó kis csoport, amelyik a büntetőbrigádban abszolválta recski esztendeit, és magatartásával másoknak is példát mutatott. Emberi magatartásukkal kitűntek a két világháború között is jelentős szerepet játszott, idősebb szociáldemokraták, akiknek mintaképük az angol munkáspárt volt, és szinte semmiféle közösséget nem vállaltak újsütetű párttagjaikkal, akik végül is a kommunista pártban kötöttek ki.
A politikai foglyok egyik jelentős csoportját a volt katonatisztek, tiszthelyettesek képezték, akiknek zöme 1945 után már nem teljesített szolgálatot, és nagy részük megjárta a Szovjetunió hadifogolytáborait, és éppen ezért az ezekben szerzett tapasztalataik továbbadása nagyon sokszor segítséget jelentett. Ahogy a racionális, fegyelmezett, bajtársias, példamutató magatartásuk is. Külön ki kell emelnünk Kéri Kálmán ezredes szerepét, akit azért, hogy a bajtársai előtt lejárassák, a büntetőbrigád vezetőjének tettek meg és aki meggondolt , az ávósokat félrevezető magatartásával enyhíteni volt képes bajtársai megpróbáltatásait. Mindössze egyetlen renegát adódott közöttük, aki nyilvánvalóan a parancsnokságnak tett szolgálataiért nyerte el a brigádvezetői beosztását, és egyúttal volt társai részéről való kiközösítését is.
A politikai fogoly fogalmának teljes mértékben megfelelő csoportot a háború alatt és után főképpen az ifjúsági mozgalmakban vezető helyen ténykedő fiatal értelmiségiek alkották. Ezek a fiatal, egyetemi végzettséggel rendelkező mozgalmi emberek, akik részt vettek a háború folyamán az ellenállási mozgalmakban, 1945 után létrehozói és vezetői voltak a nem marxista politikai pártok ifjúsági szervezeteinek. Felismerték, hogy a Szovjetunió sokrétű befolyása ellensúlyozására egy átfogó szellemi, politikai, erkölcsi, társadalmi és gazdasági ellenállás megszervezésére van szükség. E felismerés következményeképp igyekeztek erejüknek és képességeiknek teljes bevetésével a kommunista befolyás kiterjesztését megakadályozni. Az ország vezető politikusainak jelentős részével személyes kapcsolatban álltak. A mozgalmi életből való eltávolításuk csak adminisztratív eszközökkel volt lehetséges.
A Belügyminisztérium Államvédelmi Osztálya kezdetben egy ifjúsági kirakatper lebonyolítását tervezte. A szükséges vallomások jegyzőkönyveinek létrejöttét az Andrássy út 60. pincéiben és vallatótermeiben hetekig tartó kíméletlen lelki és testi kínzások révén igyekeztek biztosítani. Hogy mégsem állították ezeket a fiatalokat a bíróság elé, annak az volt az oka, hogy időközben az Államvédelmi Osztálynak fontosabb dolga akadt: Mindszenty bíboros és munkatársainak letartóztatása. Pincezárkák az utóbbiak számára kellettek. Így történt, hogy bíróság elé állítás helyett ezt a fiatalokból álló, mintegy harminc főnyi csoportot rendőrhatósági őrizet alá helyezték, és kiszállították a Buda-Déli Internálótáborba, ahol az Államvédelmi Osztályt szolgáló, a külvilágtól hermetikusan elzárt, ablaktalan, jéghideg elkülönítő zárkákban agyonéheztetve hónapokig tartották fogva.
Időközben a kommunista párt irányításával felszámolták a korábbi ifjúsági szervezeteket, és az Államvédelmi Osztály vagy megfeledkezett a Buda-Déli Internálótáborban eredeti elgondolásuk szerint ideiglenesen fogva tartott csoportról, vagy pedig már szükségtelennek tartotta a bíróság elé állításukat. Különben is, elgondolásuk szerint a külső társadalomból való kirekesztésük biztosabb volt az internálótáborban, mintha esetleg a bíróság felmentette volna őket.
1950 tavaszán e csoportot most már az önállóvá vált és teljhatalmú Államvédelmi Hatóság a kistarcsai internálótáborban találta. Majd 1950 őszén és 1951 januárjában a Recski Kényszermunkatáborba hurcolta. Meglehet, azzal az elgondolással, hogy megsemmisítésük – akárcsak más csoportoké is – itt könnyűszerrel végrehajtható.
A kényszermunkatáborban ez a fiatal gárda a korábbi politikai ténykedésük, szellemi és erkölcsi értékeik, szakmai felkészültségük s nem utolsósorban töretlen, energiától duzzadó magatartásuk alapján a kényszermunkatábor legjelentősebb kristályosodási gócpontját alkották. Egymáshoz való ragaszkodásuk, összetartásuk, korábbi közös élményeik sokat segítettek abban, hogy túléljék a nehézségeket, hogy ellent tudjanak állni a tábor parancsnoksága különféle machinációinak, mint például a besúgóként való beszervezésnek. Ellenállásukért fizetniük kellett, korábban a földbe vájt bunkerben, majd később a megépült fogdában és a büntetőbrigádban való sanyargatással. Magatartásukkal kivívták nemcsak a mindig lesben álló besúgók rosszindulatú figyelmét, de a tábor zömének elismerését is. Megbízható módszert dolgoztak ki a besúgók felismerésére, akiktől óvták társaikat. A parancsnokság által tudatosan „bedobott„ rémhíreket igyekeztek semlegesíteni, ugyanakkor a különböző módon megszerzett valóságos híreket úgy terjeszteni, hogy az eredet fedve maradjon. Ennek az elzártságban különösen nagy jelentősége volt.
II. A recski helytállás erőforrásai
Első helyen a hitet kell említenem. Babits Mihály tolmácsolásában Tolsztoj szavai jutnak eszembe: „Hit az élet ereje, az ember, ha egyszer él, akkor valamiben hisz..., ha nem hinné, hogy valamiért élnie kell, akkor nem élne.„ Meggyőződésem, hogy a recski kényszermunkatábor politikai foglyainak többsége rendületlenül hitt a Mindenható segítségében, és ezáltal abban is, megpróbáltatásunknak értelme, célja van. Abban is, szenvedésünk, megaláztatásunk előbb-utóbb megszűnik.
Másik nagy erkölcsi és lelki erősítőnk az a tudat, meggyőződés volt, hogy családunk, hozzátartozóink és barátaink helytállnak, hűek maradnak hozzánk, megértik és helyeslik magatartásunkat, és elvárják tőlünk, mi is helytálljunk, emberi és politikai becsületünket szennyfolt nélkül megőrizzük. A családunkkal való lelki és szellemi közösség tudata rendkívüli erőt adott. A recski három esztendő történetéhez szervesen hozzátartozik a feleségek, szülők, testvérek magatartásának, küzdelmeinek élethű megrajzolása is. Nekik talán még nehezebb volt a soruk. Nekünk csak azt kellett világosan látnunk, mit nem tehetünk. Nekik nemcsak reagálniuk, hanem napról napra, újra és újra határozniuk, cselekedniük is kellett.
További segítséget jelentett világnézeti és politikai elvünk helyességében való meggyőződésünk. Rendületlenül hittünk abban, hogy az ember személyi szabadságának, az emberi jogok és méltóság biztosításának az előfeltételei a mi elveink megvalósításával humánusabb módon érhetők el, mint a kommunisták terror módszereivel. A táboron belüli események, embertelenségek, kínzások, megaláztatások, az emberi jogok napról napra való sárba tiprása csak erősítettek bennünket e meggyőződésünkben. Különleges erőt sugárzott a táboron belüli példamutató magatartás. Sorstársainké, akik nem rejtették véka alá véleményüket akkor sem, ha ennek következményeivel lehetett számolni, akik hetekig tartó sötétzárka, gyakori gúzsbakötés után is mosolyogva tudták folytatni a napi robotolást, akik ellenálltak mindenfajta nyomásnak, beszervezési kísérletnek, akiket nem lehetett arra kényszeríteni, hogy testi vagy lelki szenvedést okozzanak bajtársaiknak, akiknek volt erejük a fizikai és pszichikai lét mélypontjain is vigaszt, bátorítást, reményt sugározni. Akik a szűkre mért kenyerüket a még éhesebbekkel megosztották, akik nem tülekedtek a dupla ebédért, vacsoráért, eldobott cigarettacsikkért, akik nem hagyták magukat sem ígéretekkel, sem fenyegetéssel az előírt norma túlteljesítésére ösztökélni. Ez utóbbinak különös jelentősége volt, mert ezzel megakadályozták, avagy csak késleltették az időnkénti munkateljesítmény-norma emelését. A kényszermunkatáborban a munka túlhajszolása volt a halálozások fő oka. Mindent egybevetve: a recski helytállás elsősorban azoknak köszönhető, akik az embertelenségben is emberek maradtak, hűek az emberi öntudathoz, az emberi méltósághoz.
Negatív értelemben vett segítség, figyelmeztetés volt minden öntudattal rendelkező recski rab számára azoknak a viselkedése, akik a tábor parancsnoksága szolgálatába szegődtek. Még azoké is, akik hellyel-közzel gyengének bizonyultak, és egy-egy átmeneti munkakönnyítésért, egy csajka ételért, fél cigarettáért megfeledkeztek arról, hogy az emberiesség és bajtársiasság alapelveinek átmeneti figyelmen kívül való hagyása is erkölcstelen.
A tábor politikai foglyainak többségében élt a remény – és ez is segített elveinkhez és önmagunkhoz hűek maradnunk –, hogy szabadulásunk után hazánknak, népünknek ránk is szüksége lesz. A recski haláltábor feloszlatását minden rab remélte, várta, ám ennek miként való lehetőségéről megoszlottak a vélemények. A tábor parancsnokságát kiszolgáló társaink, brigádvezetők, normások, besúgók azzal számoltak, hogy „jó munkájukkal„, rabtársaik munkára hajszolásával, beárulásával kiérdemlik rehabilitálásukat, szabadon bocsátásukat, ami az ország rendszerváltozása nélkül, érdemeik elismeréseként bekövetkezik. Ezzel szemben a tábor politikai értelemben vett foglyainak az volt a meggyőződése, hogy csak gyökeres rendszerváltozás hozza meg a szabadulásukat.
A változás fokát és mikéntjét illetően az utóbbiak között is lényeges különbségek voltak. Az optimista-utópista elképzelés egy kívülről kikényszerített rendszerváltozásban reménykedett, ami visszaállítja az ország 1945 utáni politikai helyzetét, jóvá teszi a velünk és más helyen fogva tartottakkal szemben elkövetett sérelmeket, és az embertelenséget elkövetőket pedig felelősségre vonja. Még a tábor politikai realitásokban gondolkodó kisebbsége is számolt bizonyos külföldi nyomással. A Sztálin halála után beszivárgott hírekből ezt nyilvánvalónak látták. Az ENSZ munkaügyi hivatalának vizsgálata, a csatlós államokkal szembeni engedékenyebb magatartás ezt sugalmazta.
Tény, még amikor 1953-ban megindultak a szabadulások, akkor sem tudtuk felmérni, mi vár ránk az úgynevezett szabad világban. Különösen akkor nem, amikor kiderült, társaink egy jelentős része nem is szabadul, hanem a recski megpróbáltatás után – hogy sok esztendős fogva tartásukat igazolják – bíróság elé kerül.
A Recsken elszenvedett három esztendő embertelensége, testi, lelki, fizikai és szellemi megpróbáltatásai mindenkiről lehántották a mázat. Nem lehetett többet színházat játszani, mindenki azt adta, ami lényege volt. Ez a tény lényegesen megkönnyítette az emberek egymáshoz való közeledését, őszinte találkozását. Akkor is, ha e találkozók társadalmi állása, politikai nézete a múltról, a jelenről és a jövőről egymástól lényegesen különbözött. E találkozások igen sok esetben egész életre szóló barátsággá fejlődtek. Ezek az egymás különös megismerése, elismerése és őszinte megbecsülése alapján létrejött igazi barátságok rendkívüli módon megerősítették az erkölcsi ellenállást, az életben maradás igényét és az emberi méltóság alapelveihez való ragaszkodást még a fizikai lét határán való támolygás nehéz napjaiban is. Éreztük, hogy nem vagyunk egyedül. Egy együttérzést sugárzó pillantás, egy kézszorítás, egy közösen összeadott kenyéradag, egy fél csajka babfőzelék, egy buzdító vagy humoros megjegyzés, egy klasszikus idézet, egy közösen tanult népdal, a vasárnap délutáni rövid szabadidőben elmondott közös miseimádság, a Háború és béke tartalmi ismertetése, Hamlet vagy Julius Caesar megidézése, egy-egy Babits-vers hihetetlen erkölcsi, szellemi erőt, reményt és bizakodást tudtak közvetíteni.
A táboron belül keringő, rendszerint optimista hírek szerepe különböző volt, hiszen ezek egy részét maga a tábor parancsnoksága terjesztette a legtöbbször jól ismert besúgókkal. Kiszűrésük nem mindig volt könnyű. Ártottak-e ezek, vagy sem, megoszlottak a vélemények. „Mondj valami jót, nem baj, ha nem is igaz„ szólás érzékelteti ezek szerepét. A legmegbízhatóbb hírek az ávósok körzetében dolgozó társainktól származtak, akiknek volt lehetőségük arra, hogy beszédfoszlányokat elkapjanak, a WC-ből újságpapír-darabkákhoz jussanak. Ezekből az így megszerzett híranyagokból származtak a tábor megbízható hírei. Ha továbbadásuk közben valaki fantáziája szerint továbbszínezte ezeket, rendszerint helyzetünk közeli jobbra fordulásával kecsegtettek. Még akkor is, ha józansággal és kritikai képességgel bizonyítani lehetett, több közük van a fantáziához, mint a valósághoz. Különösen az idősebb társaink reményét szolgálták ezek, erősítették életben maradásuk vágyát.
A csupán rendőri felügyelet alá való helyezésünk ténye bizonyság és elismerés volt arra, hogy nem követtünk el olyan cselekményt, ami büntetőeljárást vonhatott volna maga után. A recski politikai foglyok nem ellenségei, legfeljebb ellenzékei voltak a kommunista rendszernek. Mint egy nyugati értelemben vett több párt hívei a törvényesség keretein belül igyekeztek a pluralista demokrácia megvalósításához erejükhöz képest hozzájárulni. Tragédiájuk az lett, hogy nem számoltak a nemzetközi viszonyok realitásával. Nem számolhattak, hiszen a második világháború után különösen a nyugati világ nemzetközi politikai irányvonalait nem ismerhették.
A Recsken eltöltött három esztendő minden embertelensége, fizikai és lelki tortúrája ellenére szinte kikényszerítette belőlünk az igényt nemcsak a kulturális, művészeti és tudományos beszélgetésekre, eszmecserékre, hanem politikai vitákra is. Az időközben kialakult és elmélyült baráti kapcsolatoknak e tekintetben is fontos szerep jutott. Ezek a véleménycserék és viták ugyanis kivétel nélkül csak kis számú csoportokban, a konspiráció szabályainak szigorú betartása mellett és csak az egymás iránti teljes bizalommal rendelkezők között mehettek végbe.
Eszmecseréinknek, disputáinknak legfőbb haszna szellemi és erkölcsi ellenállásunk erősítésében, valamint ismereteink kölcsönös kiegészítésében, gyarapításában és az objektív gondolkodásban volt. Nem kevés ismeretlen, hiányosan avagy egyoldalúan ismert tényt, adatot, szempontot tudtunk így pótolni, kiegészíteni, a valósághoz, igazsághoz közelebb hozni.
A fiatal mozgalmi értelmiségiek főképp az ország és a magyar nép helyzetéről, ennek megjavítását szorgalmazó tervekről, elképzelésekről rendelkeztek sokrétű és megbízható ismeretekkel. A volt katonák, különösképpen azok, akik külföldön is teljesítettek attasé-szolgálatot, a nemzetközi erőviszonyokról számolhattak be.
Az 1956. október 23-án kitört forradalom, ami mellé az egész magára talált nemzet egy emberként állt, a Recski Kényszermunkatáborban annyiszor megálmodott reményeinket igazolta. Néhány nap múlva, november 4-én rádöbbentünk, mégsem.
In Sztáray Zoltán: Csákánykő. A recski kényszermunkatábor. Bp., Püski, 1997, 88–96. o.
Vélemények, javaslatok