Vásárhelyi Miklós: „Az eltorzulásért elsősorban a magyar vezetés felelős”
– 1945 áprilisában aztán a szovjetek ellenőrzése alá kerül az egész ország. Kezdjük mindjárt azzal, hogy minek is nevezhető az, ami ekkor történt. Felszabadulásnak, megszállásnak vagy mindkettőnek, vagyis felszabadulásnak a nácik alól, és új szovjet megszállásnak azután? Nem pusztán meghatározás dolga ez, hanem fontos politikai és történelmi kérdés. Hogyan láttad a dolgot akkor, elsősorban pedig hogyan látták a magyarok, és hogyan látod most?
– Induljunk ki abból, milyen is volt a helyzet 1945-ben. Januárban, amikor a Vörös Hadsereg bevonult Pestre, nekem kétségkívül felszabadulást hozott. De nemcsak nekem, s nemcsak a kommunistáknak, az ellenállóknak, az antifasisztáknak, hanem a lakosság nagy többségének is. Ne felejtsd el, azzal, hogy a szovjetek elfoglalták a várost, véget ért a háború és a vele járó mészárlás. Ezrével bujkáltak a katonaszökevények, tisztek és közkatonák egyaránt, az emberek ugyanúgy gyűlölték a gyilkos Szálasi-rendszert, mint nálatok az úgynevezett Salói Köztársaságot. Ezeknek az embereknek a Vörös Hadsereg érkezése abban a pillanatban felszabadulást hozott, s amikor ezt mondom, nem hiszem, hogy részrehajló volnék, mert felszabadítóként, a háborús gyötrelmeik megváltójaként fogadták és üdvözölték a szovjet katonákat.
E felszabadulást nyomban követte az első csalódás, elsősorban a mi esetünkben, kommunistákéban, mert hiszen azt gondoltuk: megérkezett a nagy testvér hadserege, nyilván néphadsereg módjára fog viselkedni, vagyis a világ minden más hadseregénél különbül. Annál megrázóbb hatást tett, hogy a szovjetek pontosan úgy viselkedtek, sem jobban, sem rosszabbul, mint bármely más hadsereg egy végkimerülésig vívott háború után, vagyis győztesként, hódítóként, megszállóként léptek fel. Budapestet szinte utcáról utcára vették be, s mint már említettem, a magyaroktól csak igen csekély segítséget kaptak. Úgy gondolom, az antikommunisták is elismerik, hogy a szovjetek nem öltek tömegesen, nem kegyetlenkedtek, mint a németek, szörnyű és megbocsáthatatlan volt azonban a fosztogatás, a garázdálkodás, a nőkön elkövetett erőszak, továbbá hogy ezrével vitték el hadifogságba a férfiakat, köztük olyanokat is, akik régen letették az egyenruhát, vagy soha nem is viselték. Én éppen ezekben az 1945. januári napokban kezdtem újságírói működésemet: születésétől fogva munkatársa voltam az első megjelenő újságnak, a Szabadságnak.
– Milyen újság volt az?
– Koalíciós lap volt, de lényegében kommunisták irányították. Mindenféle antifasiszta irányzatokhoz tartozó újságírókat foglalkoztatott. Nagyon jól emlékszem, hogy kezdettől fogva nemcsak én, a különben is fiatal újságíró, hanem sok más kolléga is azt hangoztatta, hogy az újságban valahogyan tükrözni kell, hogy a pártok nem értenek egyet azzal, ami Budapesten történik - nem a Vörös Hadsereg mint egész bűnéről kell írnunk, hanem egyes orosz katonákéról, gyakran katonaszökevényekéről vagy az egyenruhába öltözött bűnözőkéről.
– Így is történt?
– Lassan a testtel! Ezt a véleményünket Gerőnek adtuk elő (Rákosi akkor még nem tért vissza Budapestre). Gerő egyébként előtte teljesen ismeretlen volt Magyarországon. Természetesen felháborodottan utasította el javaslatunkat, mintha valamiféle őrült ötlettel álltunk volna elő: hogyan képzeljük, hogy miután a Vörös Hadsereg annyi áldozat árán járult hozzá a felszabadulásunkhoz, egy álló hónapon át harcolt Pest felszabadításáért, és iszonyú veszteségeket szenvedett, most egyszer csak bírálat tárgyává váljék, s még csak nem is teljesen tisztázott, eltúlzott esetek miatt? A valóság az volt, hogy sokszor kommunisták családjain is csattant az ostor: az ő feleségüket és lányaikat is megerőszakolták, az ő lakásukat is kifosztották, közülük is gyűjtőtáborba vittek férfiakat, majd Oroszországba hadifogolynak; néhányat ki tudtunk szabadítani, de korántsem valamennyit.
– S az egyetlen ok az volt, hogy magyarok voltak?
– Csak azért, mert magyarok voltak. Nagyon megrázott minket ez a dolog, nagy csalódás volt: az biztos, hogy nem erre számítottunk. Magától értetődik, hogy ez a fajta cenzúra nyomban kiterjedt a teljes magyar sajtóra: a szovjet kormány és a Vörös Hadsereg cselekedeteit tilos volt bírálni. Tehát a sajtószabadság kezdettől fogva korlátozott volt. A dolog aztán a nevetségességig fajult, amikor az újságok kezdtek beszámolni róla, milyen „atrocitásokra”, lopásokra és fegyelmezetlenségekre ragadtatták magukat az angolszász seregek Olaszországban és Németországban.
Nem állítom, hogy döntő jelentőségű lett volna ez az epizód, de annyi biztos, hogy megkeseredett tőle a szánk íze.
– Kire vonatkozik ez a többes szám?
– Természetesen elsősorban a kommunistákra, de nemcsak őrájuk. Az államhivatalnokok és a hivatásos tisztek jelentős része elhagyta ugyan Magyarországot, de a lakosság túlnyomó többsége itt akarta folytatni az életet. És az első hetek súlyos nehézségei után – a város merő romhalmaz volt – lázas újjáépítés vette kezdetét: a munkások ismét megindították a termelést és a közlekedést, pedig senki sem szavatolta a fizetésüket, sem egyebet. Ha nem lett volna a felszabadulás, az új élet reménye, a lakosság bizonyosan apátiába süpped. Ebben az időben nagy társadalmi változás is történt: a földosztás.
– Ezzel fontos állomáshoz érkeztünk. A társadalomban a Vörös Hadsereg színre léptével két jelentős dolog következett be. A földosztás szinte önmagától, csaknem spontán módon ment végbe. Agrárreformról már 1918-19-ben is elhangzottak ígéretek, de aztán a közös földtulajdon elve kerekedett felül. Horthy biztonságot hozott a nagybirtokosoknak, 1945-ben pedig ismét feltámadt a remény, de sajnos ezúttal sem tartott sokáig. Egyúttal a városon és falun egyaránt érdekes, spontán demokratikus mozgalom bontakozott ki, a nemzeti bizottságoké, s nyomban a pártok egyesült ellenállásába ütközött. Hogy lehet ez?
– Úgy, hogy mindezek a népi mozgalmak – a földosztó bizottságok, nemzeti bizottságok, üzemi bizottságok – spontán, közvetlen demokráciát képviseltek, s ezért a kormánykoalíció négy pártja (a Kisgazdapárt, a szociáldemokrata párt, a kommunista párt és a Parasztpárt) egyaránt bizalmatlanul és ellenszenvvel tekintett rájuk, mert valamennyi a befolyását féltette tőlük. Ezek a hagyományos, centralizált, régi módon szerveződő pártok egyaránt anarchikusnak és alkotmányellenesnek tekintették ezt a helyzetet, úgy mondták: „a plebs önkényét”, és egyöntetűen meg akarták őket szüntetni. A nemzeti bizottságok afféle szovjetek voltak, márpedig a szovjet olyasvalami, amivel sem a bürokrata kommunisták, sem a polgári pártok nem rokonszenveznek. Hogy aztán az olyan állam, amelyben ezek a szovjetek vagy nemzeti bizottságok legalábbis a helyi hatalmat a kezükbe ragadják, hogyan is működne, azt nem tudni, mert ilyenre még nem volt példa. A háború után alig néhány hónapig maradtak fenn, és például a földosztó bizottságok kiválóan működtek, olyannyira hatékonyan, hogy nélkülük lehetetlen lett volna ilyen gyorsan véghezvinni a földosztást, és már 1945 nyarán jelentős termést betakarítani. Nem tudom, hogyan működtek volna később, hogyan épülhettek volna be egy stabil, demokratikus mechanizmusba, egy népképviseleti demokráciába. [...]
– 1945 tavaszán tehát nagyszabású nemzeti újjáépítés veszi kezdetét, s a közélet többé-kevésbé demokratikus. Hogy aztán mi történt 1948-ig, az meglehetősen közismert. A kommunista párt e néhány év alatt teljhatalomra tett szert, s tőled azt szeretném megkérdezni, hogy annak idején észrevetted-e, mikor váltott stratégiát a kommunista párt, és törekedett a többi párt megszüntetésére a velük való együttműködés helyett. Mikor következett be ez a változás? A Kominform létrehozása, vagyis 1947 szeptembere után, vagy már előbb? És Sztálin kifejezett parancsára történt-e így, vagy a kommunista párt önálló döntése nyomán?
– Ez az egyik legfontosabb kérdése a sorsunk alakulásának, s azt hiszem, egész Kelet-Európára érvényes a válasz. Mindenekelőtt mi eredetileg 10-15 éves átmeneti időszakra készültünk. Ezt teljes felelősséggel állíthatom, mert 1945 tavaszától kezdve a Szabad Nép, a pártlap munkatársa voltam (később a szerkesztőbizottságnak is tagja lettem), s ily módon naponta találkoztam Révaival, a Politikai Bizottság ideológiai, agitációs és propagandaügyekben illetékes tagjával. Nézeteinek ismeretében elmondhatom, hogy 45-ben és részben 46-ban a pártnak az volt a stratégiája, hogy hosszú ideig tartó demokratikus küzdelemre kell berendezkednünk, s ennek során kell majd magunkhoz vonzanunk a magyar lakosság többségét. Ezért is szántak olyan fontos szerepet a lapunknak, s ezért töltött Révai egész napokat a szerkesztőségben írással, vezércikkírással és a mi irányításunkkal. Ebben az időszakban azt gondoltuk, hogy a legfontosabb a propaganda, hiszen ezzel nyerhetjük meg az embereket, ennek révén győzhetjük meg őket arról, hogy a nép pártja vagyunk, s hogy tevékenységünk a nemzet javát szolgálja.
Túlértékeltük az erőnket. Mi kértük, hogy 1945 novemberére hozzák előre az első választást. Kifogástalan demokratikus választás volt ez, jóllehet korlátozott, mert egyes pártok (a jobboldal) nem indulhattak. Eredménye az lett, hogy a kisgazdák több mint 57%-ot kaptak, mi pedig csak 17-et. A polgárság pártja kapta tehát az abszolút többséget, a baloldal (kommunisták, szociáldemokraták, parasztpártiak) csak 42%-ot szerzett. És ez az eredmény pontosan tükrözte a kor politikai valóságát.
– Tehát jobb eredményt vártatok?
– Igen, azt reméltük, hogy legalább a szavazatok 25%-át nyerjük el mi, kommunisták, s hogy egyértelmű baloldali többség jön létre. Ezzel szemben megalázó csalódást hozott a választás. Úgy gondoltuk, hogy miután megharcoltunk az újjáépítésért és a földosztásért, sokkal nagyobb támogatást kapunk a szavazóktól. Most utólag úgy látom, hogy alapjában hibáztuk el számításainkat, s már akkor is a voluntarizmus lett úrrá rajtunk. Olyan pártról volt szó, amely negyedszázadig illegalitásba kényszerült, egy évvel korábban alig néhány száz főt számlált, s az antifasiszta harc idején nem volt képes jelentősen növelni befolyását. Ezután viszont néhány hónap alatt a választópolgárok 17%-ának szavazatát szerezte meg. Ez történelmi szempontból kifejezett siker. Olyan kezdet, amely, ha ugyanezen az úton haladtunk volna tovább, vagyis a politikánk helyességéről igyekeztünk volna meggyőzni a népet, biztos vagyok benne – talán túlságosan optimistának hangzik –, hogy a következő választásokon sikerült volna megszereznünk a többség támogatását egy egyértelműen baloldali koalícióhoz, vagyis ahhoz, hogy együtt kormányozzunk a szociáldemokratákkal, a parasztpártiakkal és a polgári erők egy részével. Ostobaságnak tűnhet ez az utólagos okoskodás, de én a 45-ös eredményt nem politikánk kudarcának tekintem, hanem éppen nagy sikernek. Annak idején ezt nem értettük meg, mert túlságosan nagyravágyóak voltunk és mohók, alaptalan, irreális vágyakat dédelgettünk.
És most térek rá a kérdés második részére. A kommunista párt először elbátortalanodott a vereségtől, s ezért Vorosilov marsall (annak idején ő volt a Szovjetunió képviselője, egyben a Szövetséges Ellenőrző Bizottság vezetője Magyarországon) alapos fejmosásban is részesítette Rákosit. Át kellett engednünk a kisgazdáknak a miniszterelnöki tisztséget, és számos más fontos posztot, természetesen megtartottuk azonban a belügyminiszterét, így a rendőrség, többek között a politikai rendőrség is az ellenőrzésünk alatt maradt. [...]
A fordulat már 46 vége felé bekövetkezett, ekkor ugyanis a Magyar Kommunista Párt arra a meggyőződésre jutott, hogy demokratikus módszerekkel sohasem lesz képes hatalomra jutni, sem olyan baloldali többséget létrehozni, amelyet ellenőrzése alatt tarthat. Döntő szerepe volt a változtatásban persze a nemzetközi fejleményeknek is: Magyarország és Csehszlovákia kivételével a szomszédos országokban a stratégiai fordulat már 46-ban végbement, s a demokratikus pártokat így vagy úgy félresöpörték. Ha meg kellene jelölnöm a fordulat időpontját, azt mondanám, hogy a döntő időszak 1947 első fele volt, márpedig a híres varsói találkozó, amelyen megalapították a Kominformot, jóval később zajlott le. Hadd említsek egy döntő mozzanatot: amikor 1947 februárjában Kovács Béla, a Kisgazdapárt főtitkára, vagyis az abszolút többséggel rendelkező párt vezetője ellen összeesküvési vádat emeltek, a Parlament nem volt hajlandó felfüggeszteni Kovács Béla mentelmi jogát, tehát a magyar rendőrség nem tartóztathatta őt le. Erre a szovjetek magukra vállalták a dolgot, kémkedés vádjával letartóztatták, és Oroszországba internálták. [...]
Ezzel az eseménnyel kapcsolatban személyes emlékeim is vannak. Aznap éjjel én voltam az ügyeletes szerkesztő az újságnál. Egyszer csak félig egyenruhás, félig polgári ruhás ismeretlen állított be, és átnyújtott egy közleményt az ügyről. Meglepett a dolog, mert a szerkesztőségi értekezleten szó sem volt róla, nem értettem, mi ez, és nem tudtam, mi a teendő: a híreket mindig az MTI-től kaptuk, ezt viszont egy vadidegen ember hozta, igaz, nem akárkinek látszott. Gondolkodtam egy darabig, aztán – jóllehet 11 óra is elmúlt már – felhívtam Rákosit, mert természetesen az újságnak is közvetlen vonala volt hozzá. Közöltem vele a hírt; az volt a benyomásom, mintha gondolkodna egy pillanatig, aztán ha jól emlékszem, csak azt mondta, hogy a harmadik oldalon kéthasábos cím alatt helyezzem el a közleményt.
Csak azért említem ezt, hogy lásd, a magamfajta felső középkádert tökéletesen váratlanul érte Kovács Béla letartóztatásának híre. Persze rögtön felismertem, hogy ezzel a párt stratégiája megváltozott, s hogy ennek igen súlyos nemzetközi következményei lesznek.
Ami ezután következett, az már nem a régi játék, nem a demokratikus pártok koalíciója volt. Az ilyen eset politikai fordulattal jár. És amikor aztán néhány hónappal később, 1947 júniusában a szintén kisgazdapárti Nagy Ferenc miniszterelnök azt a „tanácsot” kapta, hogy ne térjen haza svájci szabadságáról, már nem lepett meg a hír, mert akkorra már tudtam, merre haladnak a dolgok.
Egyszóval bizonyos vagyok benne, és azt hiszem, bizonyítani is tudom, hogy a politikai változás 46 végére, 47 elejére tehető, s jóllehet a szovjetek nem tartották magukat távol az eseményektől, a kezdeményezés a magyaroké volt. Rákosi kényelmetlenül érezte magát, mert Jugoszláviában, Lengyelországban, Bulgáriában és Romániában már végrehajtották a fordulatot, Magyarország viszont még messze utánuk kullogott. Be akarta hozni a lemaradást. [...]
– 1946-ban a Szabad Nép különtudósítójaként részt vettél a párizsi béketárgyalásokon, és gyakran találkoztál a magyar küldöttség tagjaként ott tartózkodó Gerővel. Milyen ember volt?
– A moszkvai emigránsok közül Gerőt ismertem meg a legközelebbről. A magyar delegáció tagja volt. Párizsban nem sok munkája akadt, mert a vesztesek csak néha vehettek részt az üléseken, vagy azért, hogy ismertessék álláspontjukat, vagy azért, hogy felolvassák előttük a hozott döntéseket.
– Az ítéleteket...
– Úgy bizony, az ítéleteket. Gerő nagy hatással volt ránk: ugyanabban a szállodában laktunk, a champs-élysées-i rendkívül fényűző Claridge-ben. A többi politikus és diplomata kedvére töltötte a szabadidőt, és megvolt hozzá az anyagi fedezetük. Gerő viszont reggeltől estig dolgozott nem a békekonferenciával kapcsolatban, hanem közlekedési miniszteri minőségében. Párizsban annak idején nevetséges áron osztogatták a fölöslegessé vált, ott hagyott amerikai felszerelést, csak hogy megszabaduljanak tőle, és Gerő minden idejét egy magyar szakértői csoport irányításával töltötte: mozdonyokat, motorokat, vagonokat, vasúti felszerelést és egyebeket vásárolt. Szóval sokat dolgozott, és ő volt az egyetlen, aki nem élvezte, amit Párizs nyújt az idegennek. [...]
– Térjünk ki egy pillanatra a 47-es választásokra. Volt-e csalás, vagy nem?
– Volt, mégpedig a kommunista párt javára, de a csalás jelentőségét egy kissé el szokás túlozni. A népakaratot ugyanis nem ez hamisította meg igazán, hiszen a kék cédulák még az ellenfeleink szerint sem döntötték el a harcot. Megszűnt viszont (három részre bomlott) a Kisgazdapárt, a pártban lényegében a mi ösztönzésünkre és nyomásunkra szakadás jött létre, s ezzel a pártok alárendelt szerepre kényszerültek. Szóval az igazi csalás a demokratikus játékszabályok eltorzításában állt, az erőszakban, a fenyegetésre és zsarolásra épülő gépezetben.
– Nem akarom lebecsülni ezeket a feldarabolt, politikailag és gyakran fizikailag is megsemmisített pártokat, nem vitás azonban, hogy a szalámitaktika sikeréhez – így nevezte Rákosi ezeknek a műveleteknek az összességét – éles kés kellett, és ez az éles kés a kommunista párt volt...
– De kellett szalámi is. Szerepet játszott benne a 25 éves Horthy-rendszer hiányos politikai kultúrája, romboló erkölcsi hatása; még a szociáldemokrata vezetők között is kevesen akadtak, akik a sarkukra mertek állni. Hiányzott a polgári táborban olyan egyéniség, mint például Bajcsy-Zsilinszky, aki pártjában és a közvéleményben osztatlan tekintélynek örvendett, s akinek meg lett volna a bátorsága az ellenálláshoz. A kommunisták könnyű sikeréhez más pártok vezetőinek kapitulálása és alkalmatlansága is hozzájárult. Úgyhogy nagyon is jogos a célzásod. [...]
– Annak idején, amikor gyors ütemben számolták fel a pártokat és magát a demokráciát, te hogyan reagáltál? Ezt tartottad a normális fejlődésnek, vagy volt valamilyen kételyed?
– Voltak személyes, erkölcsi kételyeim, részben az ellenállás idejére visszanyúló személyes kapcsolataim miatt. Nagyon fájlaltam, hogy felszámolnak olyan szervezeteket, amelyekkel szorosan együttműködtünk Horthy, a régi rezsim és a fasizmus elleni harcban. Nem találtam megnyugtatónak azt sem, hogy ilyen módszerrel jött létre az egyesülés a szociáldemokratákkal, sőt viszolyogtam tőle. De mint mindig, ekkor is azt mondtam magamnak: ha a vezetőség ezt látja a követendő útnak, s mindenekelőtt ha Moszkvában úgy gondolják, hogy ez a helyes politika, én nem vagyok sem elég tájékozott, sem elég okos, sem elég felkészült, hogy ítéletet mondjak róla. Teljes mértékben alárendeltem magam a párt akaratának. Különben sem volt alapjában ellenemre az a politika, ami közelebb hozza a megálmodott jövőt, a kommunizmust.
– Akkoriban megosztottad-e kételyeidet egy-egy barátoddal, vagy pedig magadnak tartottad meg őket?
– Igen kevés barátommal osztottam meg, köztük Molnár Miklóssal, de csak nagyon tartózkodóan. [...]
– Térjünk tehát most vissza 1949-hez. Májusban választások, úgynevezett választások voltak: alig három és fél év leforgása alatt a 45-ös demokratikus választásoktól sikerült eljutni a függetlenségi népfront egylistás választási rendszeréhez.
– Hadd jegyezzem meg, hogy alig másfél év telt el a 47-es választások óta, márpedig akkor, ha volt is csalás, a választás mégis hasonlított még az igazira.
– Kétségkívül. Szóval egyetlen lista volt, itt-ott volt rajta ugyan egy-egy személyiség, de igazi jelentősége már nem volt...
– Egyáltalán nem. Jellemző, hogy Rákosi öt körzetben volt listavezető.
– Hogyan reagáltak az emberek erre a folyamatra? A demokratikus rendszerből a totalitáriusba való ilyen gyors átmenetre? Hogyan reagált az utca embere, és hogyan az elit, amelyhez te is tartoztál?
– Ez már a hanyatlás időszaka volt. Beszélgetésünk elején szóltam róla, hogy mekkora volt a lelkesedés 1945-ben, részben még 1946-ban is, s hogy milyen hihetetlen eredményt hozott az újjáépítésben. A következő évek eseményei nem voltak alkalmasak rá, hogy ébren tartsák ezt a lelkesedést, sőt 47-re teljesen leapasztották. Ma, utólag, miután sok-sok emberrel beszéltem már erről, a börtönben pedig rengeteg fogolytársammal, azt hiszem, hogy 1949-től kezdve az emberek többsége közönyösen fogadta a Rajk-pert és a folytatást, némelyek egyenesen maliciózusan, ilyesféleképp: „Most, hogy a mi pártjainkat már felszámolták, végre egymásnak esnek”. A kommunisták esetében már más a helyzet, s még inkább más az értelmiségi elit esetében. De a tömegek némi elégtételt éreztek a Rajk-per láttán, mert semmi okuk sem volt rá, hogy rokonszenvezzenek a vádlottakhoz hasonló kommunista pártkorifeusokkal, hisz Rajk például hosszú ideig, mégpedig igen súlyos időkben belügyminiszter volt, egyik vádlott-társa, Pálffy pedig a katonai elhárítás főnöke.
– Tehát az emberek nem fogadták felháborodottan a rendszer létrejöttét?
– 1947-ben még nem. Voltak tüntetések, és volt nagy elégedetlenség a demokrácia felszámolása miatt. Azután következett az erőltetett kollektivizálás, a terror, az első perek, a pártok felszámolása, a szakszervezetek államosítása, a gazdasági bajok. Így aztán 49-ben, amikor azt látták, hogy a kommunisták most egymást pusztítják, sem felháborodást, sem egyetértést nem tanúsítottak.
– Térjünk át a Rajk-ügyre: május 19-én letartóztatták, szeptemberben elítélték, egy hónappal később pedig kivégezték. Ti, kommunisták, értelmiségiek, hogyan fogadtátok ezt?
– Személy szerint nekem, és azt hiszem, hogy a káderek többségének – sajnos ezt kevesen valljuk be őszintén – nagy megrázkódtatás volt ugyan, de elhittem. Tito szembeszállt a Szovjetunióval, és ezzel veszélybe sodorta a kommunista mozgalom egységét. Rajk, úgy látszik, az ő politikai szövetségese volt, s a lázadás elfojtásában minden eszköz megengedett.
– Tehát így gondolkodtál?
– Igen. Szégyellem, hogy így gondolkodtam, iszonyatos dolog, és soha meg nem tudom bocsátani magamnak. De ez az igazság, és azt hiszem, ha nem merik is bevallani, elvtársaim nagy többsége hozzám hasonlóan gondolkodott. Igaz, iszonyúan félt, de azért a perrel fegyelemből, hitből és opportunizmusból egyetértett. Én például, mint tudod, közelről ismertem Rajkot, és letartóztatása előtt alig néhány nappal találkoztam vele. Én is a „hazaiak” közé tartoztam, s arra gondoltam, hogy bármelyik pillanatban engem is letartóztathatnak, hogy esetleg akaratlanul és öntudatlanul is ártottam a pártnak. Persze hogy elfogadtam hát a pert, minden következményével együtt.
– Meg kell mondanom, hogy sajnos ritkán találkozik az ember olyasvalakivel, aki ilyen őszintén szól erről. Beszéljünk most a per mechanizmusáról. Elmondhatjuk-e, hogy olyasféleképpen működött, ahogyan Koestler írja le a Sötétség délben című könyvében, vagyis hasonlított-e a 30-as évek moszkvai pereire, azzal az egyetlen különbséggel, hogy Rajk esetében az ellenség, azaz Tito, külföldi volt?
– Van még egy különbség: a 30-as évek pereiben a vád mögött az állt, hogy a kivégzettek csakugyan szemben álltak politikailag Sztálinnal; Zinovjev, Kamenyev, Buharin és ide számíthatjuk Trockijt is, mert végül őt is meggyilkolták, jóllehet sajátos módon. A mi szerencsétlen elvtársainkat viszont még mártírnak is nehéz volna minősíteni, mert egyszerűen áldozatok voltak. Különféle okokból esett rájuk Rákosi választása. Rajkra azért, mert esetleg a potenciális riválisa, utódja lehetett volna. [...] Pálffyt azért választotta, mert Horthy alatt hivatásos katonatiszt volt, tehát kivégzését a régi kommunistáknak nyújtotta; Szőnyit, mert hosszú ideig Nyugaton élt; Justust pedig mert a harmincas években trockistának minősített próbálkozásai voltak; végül néhány zsidó kommunistát azért választott, mert az egyébként szintén zsidó származású Rákosi megérezte, hogy Sztálinon kezd úrrá lenni az antiszemita paranoia, és a kedvében akart járni. [...]
– A Rajk-per után Magyarországon szörnyű időszak következett, olyan, amely talán példa nélkül áll a második világháború utáni Európában: perek, elnyomás, bebörtönzések hulláma, több száz ártatlan ember kivégzése. Ez is olyasmi, amit sohasem szabad elfelejteni! Ezenkívül azonban nagy átalakulás is végbement Magyarországon: az iparosítás, nagy tömegek jutottak a kultúrához, megváltozott a társadalmi rétegződés. Ma hogyan ítéled meg az 1949-től 1953-ig tartó időszakot? Mindent egybevéve pozitív volt a mérlege, minden szörnyűség ellenére, vagy pedig visszalépést jelentett az előző korszakhoz képest?
– Bizonyos vagyok benne, hogy visszalépést hozott, annak ellenére, hogy az úgynevezett extenzív fejlődés látványos eredményeket produkált. Miért? Mindenekelőtt azért, mert ebben az időszakban történt meg az erőltetett kollektivizálás is, ez pedig, mint ma már hivatalosan is elismerik, valóságos katasztrófa volt, és tönkretette a mezőgazdaságot, vagyis az ország leggazdagabb erőforrását.
Igazad van abban, hogy a számszerű eredmények látványosak voltak, olyannyira, hogy például elhomályosították a mi látásunkat is. Igaz, mondogattuk, megmagyarázhatatlan dolgok történnek, de azért az ország mégiscsak fejlődik, korszerűsödik. Ma már világos, és mindenki tudja, aki csak kicsit is ért a közgazdaságtanhoz, hogy sajnos ezek a nagy mennyiségi eredmények, bármilyen látványosak voltak is, tartósan nem bizonyultak hathatósnak. Nyersanyag nélkül nehézipart építettünk. Egy ízben azt hallottam Vas Zoltántól, aki akkoriban a második számú gazdasági vezető volt, hogyha sztaniolpapírba csomagolva importáltuk volna a hengerelt acélt, akkor is kevesebbe került volna, mint Magyarországon megtermelni. 1954-et írtunk. Talán túlzott, de nem nagyon.
Az igazság az, hogy az akkor létrehozott, alapvetően elhibázott iparszerkezet, és az akkori voluntarista és felelőtlen gazdaságpolitika terhét mindmáig viseljük. Ideje véget vetni az ostoba és nevetséges magyarázkodásnak, az úgynevezett kontinuitás elméletének: ártatlanokat ölnek meg, üldözés folyik, tisztes állampolgárok milliói mennek tönkre, lábbal tiporják a törvényt, valóságos pokol az élet, minthogy azonban közben új gyárak, elektromos erőművek és tán kultúrházak is épülnek, hát végül mégiscsak a szocializmus épül. Mi hát akkor a szocializmus? Valamiféle építési vállalkozás, valamilyen ipari kaland? Ebből a beállításból, mint egyébként az egész sztálinizmusból kitűnik, mi volt a marxista, kommunista gyakorlat legégbekiáltóbb hibája. A társadalomfejlesztés felfogásában egyszerűen elhanyagolták az emberi tényezőt. Ideje leszámolni a sztálini őrületnek ezzel a korszerűsített bálványozásával. Egyszerűen tűrhetetlen, hogy ezt a bukott falanszterkísérletet megpróbálják igazolni, sőt dicsőíteni. Ennek az antikommunista szemléletnek a világon semmi köze nincs a szocializmus klasszikusainak elméletéhez és elképzeléseihez.
Van aztán még valami: ezért az eltorzulásért elsősorban a magyar vezetés felelős, még akkor is, ha volt ilyen szovjet nyomás. Egy barátom, aki 1947-48 táján jelen volt a legfőbb magyar vezetők és Mikojan egyik találkozóján, elmesélte nekem, hogy a szovjet politikust nagyon bosszantotta a magyaroknak az az elszánt akarata, hogy nagy öntödéket és egyéb kohászati üzemeket építsenek, pedig sem szenük, sem vasércük nincsen. Ehelyett azt ajánlotta nekik, hogy inkább a hagyományosan fejlett iparágakat fejlesszék, például a távközlést, a villamosipart, a feldolgozóipart és a könnyűipart. A találkozó rossz véget ért: Rákosi és Gerő Sztálinhoz ment panaszra, ő pedig azt válaszolta: nyicsevo, vagyis nem tesz semmit, nem érdekes. A Szovjetuniónak persze érdeke volt, hogy Csehszlovákiában, Nyugat-Lengyelországban és Kelet-Németországban fejlesszék a nehézipart, de pontosan tudta, hogy Magyarországon őrültség gondolkodás nélkül iparosítani, ugyanúgy, ahogy csak úgy általában iparosítani Bulgáriában és Romániában is az.
– De 1950-től kezdve, vagyis miután kitört a koreai háború – mert az északiak megtámadták a délieket –, számos forrás, köztük magyar források is azt állítják, hogy Sztálin biztos volt benne, hogy küszöbön áll az új világháború. Talán ettől kezdve sürgették a szovjetek legalábbis a hadiipar fejlesztését.
– Nem hinném. Magyarország ugyanis ki volt téve az esetleges támadásnak, s ez az iparosítás ellentmondott Sztálin meggyőződésének, amit a második világháború is megerősített, miszerint a hadiipart az Urálon túl kell fejleszteni. Sem dokumentumok, sem tanúk nem utalnak arra, hogy Sztálin erőltette volna ezt a fajta iparosítást Magyarországon, mint ahogy Oroszország néhány alkalmatlan területén sem erőltette. Sztálin fanatikus volt, de nem holdkóros. Ezt egyszerűen ráhagyta a magyar vezetésre, nem tulajdonított neki jelentőséget. Azt hiszem, Gerőé lehet a felelősség – Rákosi nemigen foglalkozott a gazdasággal –, és Gerő Kaganovics által, akit már a harmincas évektől kezdve jól ismert, tudta befolyásolni Sztálint.
– Szóval mindent egybevetve úgy látod, hogy ez a korszak negatívan értékelendő, s visszalépést hozott.
– Nézd, ha így utólag próbálok meg válaszolni erre a kérdésre, azt hiszem, el kell ismerni, a legsúlyosabb terhek, amelyek alatt ma nyögünk – a túlfejlesztett nehézipar, amellyel nem tudunk mit kezdeni –, éppen az akkori fejlődés következményei. [...]
Azokban az években a sport volt az egyetlen lazítási, szórakozási lehetőség, elsősorban a futball: panem et circenses. A tragikus háborús vereség után a sportsikerek afféle erkölcsi revánsot jelentettek, valahogyan a tragédiákkal szegélyezett történelem ellenére a nép életképességét jelképezték.
Már 1948-ban, a londoni olimpián is nagyon sikeres volt a magyar csapat; kiváló eredményeket ért el aztán 1952-ben Helsinkiben, ahol 16 aranyérmet szereztünk. Természetesen a propaganda ezt alaposan kihasználta, mondván, hogy sportolóink sikere a szocialista rendszer fölényét jelzi.
Megjelent: Életrajz - olaszul. Federigo Argentieri interjúja Vásárhelyi Miklóssal. Ford. Betlen János (részletek). In Vásárhelyi Miklós: Ellenzékben. Szerk. Tóbiás Áron. Bp., Szabad Tér Kiadó, 1989, 32-41, 46-48, 56-63. o.
Vásárhelyi Miklós (1917) újságíró, sajtótörténész, politikus. 1938-ban belépett az illegális kommunista pártba, részt vett az ellenállási mozgalomban. 1945-től a Szabadság, majd a Szabad Nép munkatársa. A Szabad Nép tudósítójaként részt vett 1946-ban a párizsi béketárgyalásokon, valamint 1948-ban az ENSZ New York-i ülésén. 1949-ben elbocsátották állásából. 1950-ben a Magyar Rádió igazgatója. 1951–52-ben a Művelt Nép felelős szerkesztője, majd 1954-ig a Hungary-Vengrija főszerkesztője. 1953 után a Nagy Imre körül kialakult pártellenzék aktív tagja. 1954 májusától 1955 áprilisáig a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának elnökhelyettese. A Rajk-per felülvizsgálatának követelése miatt elbocsátották állásából, és kizárták a pártból. Ezt követően könyvtáros. 1956-ban a Nagy Imre-kormány sajtófőnöke. November 22-én a jugoszláv követségről a Nagy Imre-csoporttal együtt Romániába deportálták, ahol 1957 áprilisában letartóztatták. 1958 júniusában a Nagy Imre-perben öt év börtönbüntetésre ítélték; 1960 áprilisában amnesztiával szabadult. 1961-től a Képzőművészeti Kiadó lektoraként dolgozott; 1964-ben elbocsátották állásából. 1972-ig anyagbeszerző. 1965-től az Élet és Tudomány, majd 1972–1990 között az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa. 1973-tól a MAFILM dramaturgja. 1984-től az MTA–Soros Alapítvány Bizottságában Soros György személyes képviselője. 1988–1992 között a Történelmi Igazságtétel Bizottsága alapító elnöke. 1989. június 16-án a TIB elnökeként búcsúbeszédet mondott Nagy Imre és mártírtársai temetésén. A Szabad Demokraták Szövetségének alapító tagja, 1990-től a párt Országos Tanácsának tagja. 1990-től 1994-ig országgyűlési képviselő, a külügyi bizottság tagja.
Vélemények, javaslatok