Zolnay László: „Mehettem, amerre a part szakad”
Ezekben az időkben – én éppen III. emeleti szobámban körmöltem – egyik délelőtt Lányi Zsigmond meglehetősen felindult hangon hívott fel házi telefonon, s zaklatottan kért:
– Valami miatt azonnal gyere le hozzám!
Hangjából úgy vettem ki, valami baj van. Lerohantam hátsó kis üzemi lépcsőnkön.
Bemutatott egy jó húsban lévő civil embernek, akit ekkor láttam életemben először. Úgy látszik, odaérkezésem előtt már valami élénkebb szópárbaj zajolhatott le kettejük között.
Farkas Mihály volt ez az úriember; ekkoriban valamilyen magasabb pártfunkcionárius. Később rettegett hírű honvédelmi miniszter, az egyetlen magyar hadseregtábornok.
Farkas ingerülten, diktatórikus hangon közölte: Tudomásuk van arról, hogy a Friss Újság megindítása érdekében hol a kisgazdákkal, hol a szociáldemokratákkal „konspirálunk” ... Hát tudjuk meg – s felemelte amúgy is emelt hangját –, hogy mindebből nem lesz semmi! A lap vagy a Magyar Kommunista Párttal indul meg, vagy soha többé nem lát napvilágot. Kondíciókról, együttműködésről szót sem ejtett.
– Ez diktátum? – kérdeztem csendesen, Lányi helyett. Aki csak nyugtalanul veregette szivarjáról a hamut.
– Úgy is felfoghatja.
Farkas prepotenciája mélységesen felháborított. Az is, hogy ordítozik, s az asztalt veri. Csak ennyit mondtam:
– Igen tisztelt uram! Ebben a helyiségben ezt a hangot, amelyen ön beszél, legutoljára egy fiatalember használta. 1944 novembere volt. Az illető nyilas karszalagot s ruházata valamely pontján egy halálfejet viselt...
Farkas felugrott, rákvörös lett. Valami olyasmivel fenyegetőzött:
– Na, majd meglátják... meglátjuk...
Felugrott, kirohant, kis híján magával vitte az ajtót is... aztán jól bevágta maga mögött. És elfüstölgött.
Lányi megmérgelődött:
– Nem lett volna szabad ezt a hangot használnod... Még elvitet...
– Hát akkor minek hívatott le, Zsiga bácsi? – mondtam. Ám percig nem volt az az érzésem, mintha hangom, amely a Farkasénak csak visszhangja volt, holmi injúriákat vonhatna maga után. Nem is vont.
S aztán egy szép napon a Friss Újság irodájában megjelent Kállai Gyula. Déltájban Lányiék éppen ebédeltek III. emeleti lakásukon. Így Kállait – aki, mint mondta, a Pártközpontból a Friss Újság ügyében jött – felkísértem Zsigáékhoz. Itt – az ebédlőasztalnál – egy normális, baráti-üzleti tárgyalás alakult ki. Arról: társulás vagy eladás formájában miképpen lehetne megindítani és a Magyar Kommunista Párt irányítása alá vonni az ekkor már három éve bedöglesztett Friss Újságot.
Nem esett szó hármunk között Farkas Mihály túl heves üzleti közeledéséről. Kállai Gyula látogatását követően aztán felgyorsultak a lapindítási előkészületek.
Jártam ez ügyben – hol Lányi Zsigával, hol nélküle – Révai Józsefnél az Akadémia utcában. Nagy mumus hírében állt, de valahogyan meghatódtam, amikor íróasztala felett megláttam Pór Ady-portréját. Tárgyaltam Vas Zoltánnal is meg Csont Ferenccel, a Duna-völgyi Bank vezetőjével és egyik sajtóexponensükkel, Csala Sándorral.
Lassan a következő reális terv bontakozott ki. Lányi Zsigmond mint aki egészében jogos tulajdonosa a Friss Újság goodwilljének egy félmillió forintért – a Duna-völgyi Bankon keresztül – eladja a Magyar Kommunista Pártnak a lap jogát. A kizárólag a párt politikai direktíváit követő szerkesztőség beköltözik a Friss Újság szerkesztőségi helyiségeibe. Lányi Zsigmond mint tanácsadó – havi 3000 forintos tiszteletdíjjal – napi munkájával segíti a szerkesztőség munkáját. Főszerkesztőül a párt enyhe meglepetésemre Lestyán Sándort, a hajdani Rongyos Gárda után immáron a Magyar Kommunista Párt oszlopát jelöli ki. Én – esetleg – ügyvezető igazgató alkalmazottként veszek részt az indítandó lap munkájában. A lap címoldalán – de egyebütt sem – nem kerül közlésre, nem jut kifejezésre az, hogy ez az új Friss Újság immáron az MKP orgánuma. A lapot – ugyanúgy, ahogy régen – az Általános Nyomda állítja elő. Az adásvételi szerződés után az Általános Nyomda, vele a Nagymező utcai hatemeletes ház, valamint az ABC Kiadó s vele a Paulay Ede u. 55. sz. bérház, illetve üzemház változatlanul és száz százalékban Lányi Zsigmond tulajdonában marad. A Friss Újság a lap előállításáért – közösen kialakítandó – reális árat fizet az Általános Nyomdának.
A párt közölte: bizalmi emberként az egész lapvállalkozás élére kinevezi Gács Lászlót, az adminisztrációban pedig vezető szerep jut Zsigmondi Endrének. További kondíciójuk volt: a lapterjesztés régi apparatúráját, bizományosainak hajdani címjegyzékét bocsássuk a lapvállalkozás rendelkezésére. Én magam pedig a Pártközpontban, az Akadémia utcai sajtóosztályon Rosta Endrével – sorozatos megbeszélések által – közöljem mindazt, amit a 44-ben megszüntetett Friss Újság terjesztéséről, felépítéséről, adminisztrációjáról, ügynöki hálózatáról tudok. Így aztán reggelenkint rendszeresen felkerestem Rosta Endrét – a Kulturális Kapcsolatok Intézetének későbbi elnökét –, s vele és munkatársaival mindazt ismertettem, amit tudtam.
1947. június 27-ével azután meg is indult ez az új Friss Újság. A magam itteni foglalkoztatásáról az említett emberekkel, de Horváth Mártonnal is tárgyaltam.
Közben – meglehetősen kilógott a lóláb – ismeretlen, magát meg nem nevező személy rendőrségi feljelentést tett ellenem – fegyverrejtegetés miatt. (Máig őrzöm e tanulságos feljelentést.) A házkutatást és tervezett letartóztatásomat „foganatosítandó” rendőrtiszt egy nappal e házkutatás előtt fivérem útján értesített e névtelen feljelentésről. Így aztán a Czirok utcai lakásomon megjelenő s ott felületes kutatást végző szervek semmiféle fegyvert nem találtak lakásomon.
Az alakuló lap körül nagy lihegés csapott fel.
Ám amennyire imponált nekem a Pártközpontban észlelt gyors, értelmes és tárgyszerű munka – ilyesmit eladdig csak itt, régebben a kapitalista munkastílusban észleltem –, az is kiderült: a Friss Újság új, a párt által kijelölt garnitúrája kitűnő emberekből áll. (A már említett Gács Lászlón, Zsigmondi Endrén kívül a lap kötelékébe került dr. Agárdi Ferenc, Enczi Endre, Lovászy Márton, Pelbárt Oszkár és sok tehetséges fiatal.)
Nagyobb törtetést éreztem azon a poszton, amelyre nekem mint holmi „ügyvezette” igazgatónak kellett volna állnom. Végül is Nagy József – korábban a mi Friss Újságunk élelmes utazója – került erre a helyre. Nekem egy hónapos igazgatói próbaidőre adtak egy papírt. Ezzel, mondanom sem kell, nem itattam fel könnyeimet. És ezt az ajánlatot, azt is gyanítva, honnan fúj fegyverrejtegetésem szellője, nem fogadtam el. Jó orrom volt.
Így azután maradtam próféta. Azaz az Általános Nyomda igazgatója. Gács László és Zsigmondi megbíztak azzal, hogy nyomdai ügyeimen belül elsősorban a Friss Újság előállításával kapcsolatos dolgokkal külön foglalkozzam, s ezért havi nyolcszáz forintot biztosítottak számomra. Beértem vele.
Így hát – mi tagadás, nem sajnáltam – kicsöppentem ebből a 47-ben megindított Friss Újság-apparátusból. Lányi Zsigmond helyzetét kifogástalanul megnyugtatónak éreztem. A félmilliós vételár – az évek óta tartó nihilhez képest – tisztességes summa volt. A Friss Újság előállítása bőven biztosította nyomdánk fenntartását, bizonyos haszonnal. A magam nyomdaigazgatói szinekúrája is megfelelt igényeimnek.
Közben – ezekkel a dolgokkal egy időben – békésen s közös megegyezéssel elváltam [Lányi] Verától. A vagyoni kérdéseket, azt hiszem, a legkorrektebb módon tisztáztuk. Én – a magam üzleti gesztióival – tíz év alatt tehermentessé tettem a súlyos fontkölcsönnel megterhelt Paulay Ede utcai házat. És azzal, hogy a Friss Újság 1945-tel kezdődő felszámolásához a nyereségeimből vett két és fél kiló arannyal hozzájárultam, a Friss Újságtól, illetve a Hazai Hírlapkiadótól a nyomdavállalat számára megvásároltam a nagy többszínnyomó unikális rotációs gépet. Ezzel s más kisebb nyomdagépek invesztálásával is, mint azt Lányi Zsiga, Vera s az én szignómmal ellátott megállapodásaink mutatják, lényegében cca hatszázezer forinttal tettem gazdagabbá a konszernt, mint az eladdig volt. A részvényeket – amelyeknek részemre való 1940. évi átadását mindig formálisnak tartottam –, írtam is, már 1945-ben visszaadtam Lányi Zsigának. 1947-ben, amikor elváltunk, a kölcsönösen hatszázezer forintra értékelt saját nyereségemet pedig teljes egészében feleségemre, Verára, s általa kisfiunkra, Tamásra cedáltam. A Czirok utcai kis villában – ahol Vera és Tamás lakott – tulajdoni részem nem volt; azt egészében Tamás kapta mint kiskorú.
Így hát ugyanannyira egyetlen vas nélkül szálltam ki a Friss Újság-konszernből, a Lányi-féle vagyonból, mint amennyire egy árva fillér nélkül szálltam bele abba. [...]
Közben én már 1946 óta együtt éltem – későbbi – második feleségemmel, Károlyi Máriával. Őt baráti bizalmába fogadta Vera, és megszerette fiam, Tamás is. [...]
1948. március 24-én éjszaka hívott fel telefonon a Kóródy-féle Erzsébet körúti lakásomon unokafivérem és nyomdai cégvezetőm, Aigner József.
Megindultan közölte velem: őt éjszakáig benn tartották a vállalatnál. Holnap állami tulajdonba veszik az Általános Nyomdát, az ABC Kiadót. Vagyis mindazt, ami Lányi Zsiga kezén még megmaradt.
Másnap üzemi bizottságom, a Gazdasági s a Politikai Rendőrség meg a Könnyűipari Minisztérium küldötteinek népes koszorúja fogadott, amikor beléptem a Lányi Zsigmonddal közös első emeleti dolgozószobába. Leültettek.
S közölték: a megfelelő törvényerejű rendelet alapján két – még megmaradt – vállalatunkat mint középvállalatot állami tulajdonba veszik. Érvényét veszti Lányi s az én igazgatósági tagságom, s Lányi Zsigmonddal együtt igazgatói állásomból minden kártalanítás nélkül, azonnali hatállyal elbocsátanak. Le is út, fel is út!
Ezzel számomra lezárult ez a Friss Újság-blokk! Lányi számára azonban nem.
Délben ez a bizottság mindkettőnkkel közölte, ne hagyjuk el az épületet további intézkedésig. Tartsuk magunkat holmi házi őrizetesnek.
A figura a következő volt: ez az államosító komisszió fizikailag is kézbe kellett hogy vegye az Általános Nyomda és az ABC Kiadó teljes részvényállományát. Közöltem: én ezeket a részvényeket az utolsó szálig már évekkel ezelőtt átadtam, visszaadtam Lányi Zsigmondnak. Azoknak őrzési helyéről nem tudok. Azóta, 1945 óta sem láttam azokból egyetlen darabot sem.
Lányi húzta-halogatta a dolgot. S csak utóbb tudtam meg, miért. Beszélt – telefonon – régi barátunkkal, dr. György Ernővel, a kitűnő jogásszal is. György Ernő – telefonon – csak arra tudta rábeszélni Lányit: adjon át mindent!
Az az argumentum, hogy részvényvagyona két gyermekéé, az Amerikában élő s USA állampolgárságú Lányi Györgyé s az itt élő Veráé, nem érv! Lányi György Amerikában él, s nincs a részvények tényleges birtokában. És Lányi Zsigmondnak amúgy is korlátlan felhatalmazása van Lányi Györgytől arra – s ezt az államosító bizottság már megtalálta –, hogy minden vagyontárgyával atyja rendelkezzék.
Lányi végül is – enyhe és átmeneti rosszulléte után – elhatározásra jutott. Behívta Aigner József cégvezetőnket, s megkérte: nyissa ki – az egyik gardróbszekrény falába rejtett – faliszéfjét. Aigner ki is nyitotta ezt a – 41–44-ben általam használt – rejtett páncélszekrényt.
S ekkor derült ki – amiről sem Vera, sem én semmit sem tudtam –, nemcsak az államosító bizottság által keresett teljes részvénypakettek vannak itt. Hanem van itt vagy jó egy-másfél vagy kétkilónyi tört arany is.
Lányi – ez az okos üzletember – azt a saját szempontjából jóvá nem tehető hibát követte el: azt a félmilliós vételárat, amelyet a lapjogért a kommunista párttól megkapott, tört arany vásárlására fordította. És ezt az aranyat titokban ide rejtette el. Lakása helyett, ahol senki nem kutatta volna.
Ez a felfedezés mindannyiunkban kellemetlen és szomorú riadalmat keltett. A rendőrhatósági emberek, ha akarták volna, sem tehettek úgy, mint ha mindezt nem vennék észre. Maga az aranyfelhalmozás és rejtegetés ténye ekkoriban már krimenszámba ment.
Régi nyomdászainknak, az üb [üzemi bizottság] tagjainak arcán az őszinte megdöbbenést és sajnálatot láttam. Magam s ekkorra már odaérkező feleségem, Vera is nagyon megütközött: itt nem volt mit tenni, s nem volt mit szépíteni!
– Nos? – kérdezte az egyik rendőrtiszt.
Lányi Zsiga mit sem szólt.
Én – a bizottság engedelmével – megittam az üveg sörömet, amelyet még délelőtt ugyancsak engedelmükkel hozattam fel. Jólesett innom egyet, megvallom. Bár meleg vala e serital. [...]
Délutánra minden elrendeződött. Az államosítás megtörtént. Lányi törtarany-készlete pedig egészében a Gazdasági Rendőrség birtokába [került].
Jómagam estére immáron tulajdonosa lettem Magyarország összes országútjának. Mehettem, amerre a part szakad.
Távozóban a lépcsőházban Zsigmondi Endre szólított meg. A zsebembe dugott nyolcszáz forintot... Azt az összeget, amelyet az új Friss Újságtól havonta e lappal kapcsolatos különmunkámért mint nyomdaigazgató kaptam.
Lányi ellen – megfelelő megfontolások s utasítások után – aranyrejtegetés okán végül is nem tettek feljelentést. Azonban így nemcsak vagyonát, de a Friss Újság eladásáért kapott teljes vételárat is elveszítette. Meg kellett válnia – s tán ez volt számára a legnagyobb fájdalom – attól a tanácsadói pozíciótól is, amelyet az új Friss Újságnál betöltött.
Vera is elveszítette kis állását az Általános Nyomdánál. [...]
Én felköltöztem későbbi feleségem, Károlyi Mária Béla király úti villájába. Lányi – aki szintén ott kellett hagyja a Nagymező utcai lakását, kiköltözött Tamáshoz és Verához a szép Czirok utcába.
Én – miután adósságaimért két háziorvosom, ügyvédem, sőt még lakásadóm, Kóródy Béla özvegye is beperelt í0150 egy esztendeig mint „néger” még elevickéltem a rádiónál. Amikor onnan is kidobtak – s ennek oka Schöpflin Gyula barátom, az újdonsült svéd követ disszidálása volt –, a budai ásatásokhoz kerültem mint hetyke és töretlen „órabéres napszámos”.
Feleségemmel, Károlyi Máriával – aki rossz neve és nehézkes származása miatt sokáig, tíz-tizenkét évig legfeljebb takarítónő vagy jegyszedő lehetett – 1950-ben házasodtunk össze. Nemsokára megszületett kisfiunk, Péter.
Lányi Zsigmond – tán a sors kegye – 1950-ben, karácsony napján meghalt. Így elkerülte azt, hogy 1951. július 17-én – éppen Verával való esküvőnk tizenegyedik évfordulóján – őt is kitelepítsék.
Én magam – noha egy hajdani főúri villában s egy rossz nevű dzsentri-arisztokrata családban éltem – egy rendőrtiszt – Láng Róbert rendőr főhadnagy, Béla király úti lakótársam – jóvoltából második feleségestül elkerültem a kitelepítést!
[...]
1951. május eleje lehetett, amikor a Pasaréti téren összebotlottam az idős Czibor András ny. altábornaggyal; őt már régebben ismertem. (Liberális szellemű, antináci tiszt volt; jó ideig az egyik baloldali polgári lapban, tán Az Újságban vagy az Esti Kurírban írogatta – betűközeivel a betűinél többet, sokatmondó – stratégiai hadielemzéseit.) Az ostrom napjaiban is sokat találkoztunk.
Kicsit körülnézett, nem jár-e más erre, s félrevont:
– Biztos értesülésem van arról, hogy perceken belül megkezdik a tegnapi értelmiségiek, úriemberek összeszedését, s deportálják őket...
Csodálkozva néztem rá. Én, igaz, hogy (a szó szoros értelmében) fejemet porba dugva éltem, de efelől semmit nem hallottam. Pedig megfogyatkozott baráti körömben, de meg ásatási munkásaink közt is éppen elég sok jól értesült ember volt.
Czibor folytatta:
– Információm teljesen megbízható forrásból ered. Ez napokon belül bekövetkezik... Már megvannak a feketelistáik. Ti is nyilván éppen úgy beleestek ebbe, mint én... Hogyisne, a tegnapi katona! A reakciós „kegyelmes úr”... És mondd – folytatta –, van-e egy revolvered?
– Van – mondottam –, jól eldugtam Béla király úti lakásom padlásán.
– Gondolj rám – mondotta. – Ha ez bekövetkezik, arra kérlek, add ide, hozd el hozzám. Mert mielőtt elvisznek, főbe lövöm magam... Elég volt a nácik alatt... Mint kivert kutya éljek a saját hazámban?
Czibor jóslata igen hamar beteljesedett. A magam ígérete nem. Nem volt erőm, akaratom? Módom ahhoz, hogy – öngyilkossága végett – elvigyem neki ócska, de kedvelt utolsó pisztolyomat, kis browningomat? Másra tartogattam: magunkra. (Czibor András ny. altábornagy túlélte a kitelepítést, mint ezt velem kedves ismerősöm, Vajna Gitta közölte, még az 1960-as években is éjjeliőrködött a városligeti vásárváros területén.)
Amikor már naponta vitték el az embereket – köztük Czibort is –, Mária és én számot vetettünk:
– Egyikünk sem alkalmas a fizikai munkára! Ha ugyan csak erről van szó.
– Mi lehet a végcélja annak, hogy teherautókba vágják, s viszik a fenébe az embereket... A szólamok...
Így aztán szépen ott maradt a browning a padláson. Úgy véltük, ha mi is beleesünk ebbe a szórásba – miért is ne esnénk –, elintézzük a magunk sorsát. Mégpedig úgy, ahogyan azt Czibor gondolta. Senkink nem volt, akire akkor számíthattunk volna!
Pénzünk, ékszerünk, immár egy garasunk sem [volt]. A kisgyereken, Péteren pedig majd csak segítenek... ő aligha felelős azért a mérhetetlen bűnünkért, hogy ki fia-borja vagyunk, nem csak osztályidegenek. Segítők? Barátok? Mi senkire nem számíthattunk!
Nap mint nap komor teherautók álltak meg két rendőrrel egyes házak előtt. A lakosság fele aggódott; álmatlanul várta az értesítést. Reggel osztogatták ki a behívókat, a családra szóló új SAS-behívókat. Estére jöttek. Akkorra becsomagolhattak valami bútort, fekvőhelyet, ingóságot...
Vitték a jónépet. Hogy hová, afelől a behívó nem tájékoztatott. De a komor képű kísérő rendőrök sem. Kicsit hasonló jelenetek, mint pár éve a gettókban. Itt-ott öngyilkosság. Fél-háromnegyed napos esztelen és meddő kapkodás a mentesítésekért.
Július 17-e volt. Én ekkor – rövidebb időre – kis ásatási munkacsoportommal kinn dolgoztam az óbudai Kálvin utcában, a XIII. századi régi királyi, királynéi kastély romjainál. Ekkoriban találtuk meg – a romok fölött emelt református templom s a parókiaépület között – azt a szép, sárkányalakos ajtóbélletkövet, amely ma is a Budapesti Történeti Múzeum román kori kőfaragásanyagának egyik ékessége. Reggel eszembe jutott: ma van tizenegy esztendeje, hogy Vera meg én a Szilágyi Dezső téri református templomban örök hűséget esküdtünk egymásnak... Délutánra – ez volt aznapi tervem – átmegyünk hozzá és Tamáshoz, a Pasarétre.
Talán kilenc óra lehetett, amikor a Kálvin utcai romokhoz dúltan odaér feleségem, Mária:
– Verát, Tamást kitelepítik! Estére viszik őket! Vera telefonált a hegyre! De addigra te már eljöttél a Béla király útról... Rohanok ki a Czirok utcába... Csinálj valamit!
Lecsaptam kisded ásatási naplómat. Mit is tegyek? Kihez menjek? Kinek szóljak? Ki tud valamit csinálni? Tizenkét óra alatt!
Rohantam pár forinttal a zsebemben, taxival, be a Nádor utcába. Vas Zoltán az egyetlen, aki potens s jó akaratú...
A Tervhivatal volt itt; a Nádor meg a Zrínyi utca sarkán.
Elhatároztam, akárhogyan is, bejutok Vashoz. És megkérem: tegyen valamit Vera és Tamás ügyében... Hiszen kinek fájhatnak ők ketten?
Odaérek. A titkárnő közli:
– Sajnos Vas elvtárs már nincs itt. Vagy egy félórája repült el Moszkvába...
Ki a Pasarétre. Vera kétségbeesetten pakol. Ott van Mária. Meg a régi családi barátok közül Szalay Karola – az elvált Zingarelliné –, a balerina s lovagja, Sz. I. újságíró és Eöry Kató, a Nemzeti Színház tagja, két gyerekével. Megjelenik a közelben lakó Benkő Gyula is, magas rangú bíró. Az a férfiú, akit ifjúságom hajnalán mint az első képzett s meggyőződéses kommunistát ismertem meg. Estére jön a rendőrség! Addigra el kell hagyni a Czirok utcát, Tamás Appendóniáját, ezt a mese- és rémmesevilágot... A lakást ki kell üríteni. Ami ott marad – marad.
Néztem Vera „behívóját”... Hibás név!
Dr. Zalmán Lászlóné rt.-igazgató, nyomdatulajdonos neje és fia...
Sosem voltam Zalmán!... S hol van már ez a nyomda-„tulajdon”...
De nincs mit tenni.
Nincs kihez menni.
Telefonálgatok ide-oda... Haypáléknak, a református lelkészéknek, Heltai Jenőéknek.
Benkő Gyulával egy targoncán áttoljuk Vera és Zsiga bútorainak egy részét az ő Hadapród utcai lakásukra. Benkőt mélyen megrendíti az eset.
Később úgy mondta: ő ekkor, ennek a Czirok utcai élménynek hatása alatt jutott el a Rákosihoz való hűtlenség eszméjéig.
Hiszen Benkő családját – a náci üldözés idején – éppen fivérem, Kálmán mentette meg...
A barátaink közül ki-ki viszi, menti, ami a keze ügyébe kerül.
Mária meg én nem viszünk egyebet, csak pár játékot Tamástól, pár családi iratot. Ott marad – régebben Veránál hagyott – könyvtáram jó része is. De kit érdekel, mi marad, mi hová kerül? Amikor Verát s a kisfiamat viszik...
Délutánra nem bírom tovább. Benkőéktől – a Hadapród utca 1-ből – nem sietek vissza a Czirok utcába. Hanem egy derék vargabetűvel útba ejtem a Pasaréti téri Frank-féle korcsmát. Belebotlom Nagy Lajosba, az íróba.
Megtudja, mi van. Kegyetlen szóözönnel káromolja a fennálló „rendet”...
Estére nemcsak Nagy Lajos, az ég is elborul. Kegyetlen zivatar szakad a Hűvösvölgyre.
S beállít egy ponyvával lefedett, nyitott teherautó. Rendőrök. Már csak Juliska néni – a derék, kövér szakácsnő –, a Csocső spániel, Mária meg én búcsúztatjuk Verát, Tamást.
Tamás ballag el utoljára. A kapuig megyek vele. Zuhog az eső. A gyér villany- meg az erős autóreflektor-fény gyémántesővé varázsolja az esőcseppeket. Vera felmegy a teherautó rakterébe. Tamás kis pipaszár lábait még látom az esernyő alatt... Egy rendőr segíti fel, meg én. Behúzódik. Nem beszélünk.
S aztán a sötét teherautó indít, gyorsul. Lassan kifordul a Czirok utcából a Pasaréti útra. Eltűnik...
Mária meg én lehajtott fejjel indulunk neki a Svábhegynek. Helyesebben s korszerűbben: a „Szabadság-hegynek”...
Csak annyit tudok, Veráék kijelölt kényszerlakhelye: Gyöngyöshalász, Hegede-tanya.
No, hogy ne szaporítsam a szót: közel egy kerek napba telt, mire Gyöngyöshalászra ért ez a forró júliusi napon vesztegelgető szerelvény.
Vera ki akart ugrani a mozgó vonatból. Tamás – tízéves gyerek – rángatta vissza. S az útitársak? Akad köztük csendőrtiszt, aki hat éve még maga irányította zsidók kitelepítését. De akadt köztük zsidó, akit talán ugyanez a csendőrtiszt lökdösött be a deportáltak vonatába. Akadt köztük egy kis kispesti szabó is. Neki az volt a bűne, hogy valamikor – már a felszabadulás után – otthagyta varrógépét, s valamiféle élelmezési biztost csináltak belőle. A vonatot rendőrök kísérték. A vagonokból kilépni tilos!
Néha órákig álltak. Az ivóvíz felmelegedett. Öregek, síró kisgyerekek. A WC-ktől bűzlött a szerelvény...
Velük volt egy öreg, nyugdíjas ezredes. Amikor valahol Hatvan táján már harmadik órája álltak, s az utasokon pánik tört ki, ő is letette boros kulacsát, s lerántotta az ablakot.
A vasút mellett helyenkint egy-egy rendőr. Lassan sétálgatott köztük le-fel egy rendőr hadnagy.
Zsedényi vagy Zsombory ezredes lerántotta az egyik ablakot. És sztentori laktanyahangon – ahogyan azt még Ferenc József idején tanulta – ráordított a rendőr hadnagyra:
– Hadnagy! Mi történt? Ez az egész deportálási komédia nekem kezd ellaposodni... Sortüzeket akarok látni! Sortüzeket...! Mire várunk?
Dezsenyi, Zsedényi vagy Zsombory ezredes ugyanis abban a – széles körben elterjedt – hitben vala: a kitelepítettek vonata meg sem áll a sztyeppékig... És ott halál vár rájuk! Hát akkor minek húzni az időt?
Az ezredes egyébként útjára mindössze egy pokrócot hozott, egy hátizsákot, egy tábori széket. És vagy tíz liter bort. Ezzel tartotta ébren honfiúi búját.
Minekutána megérkeztek Gyöngyöshalászra, szétosztották a „déportáltakat” – a falu így nevezte őket. Verának, Tamásnak egy jóravaló paraszt házában adtak egy szobát. De ugyanebbe a szobába telepítettek egy házaspárt.
A középkorú férfiú egy kis egyszemélyes pincenyomda tulajdonosa volt – tehát ugyancsak „rohadt kapitalista”. S minekutána így négyesben aludtak együtt, nyomdászunk már a reggeli – lavórban való – fürdés idején visszaosont. Bekukucskált e helyiségbe. Éppen amikor Vera mosdott. Érdeklődését, úgy látszik, felettébb felkeltette ez a paradicsomi konvivium meg Vera meglesett aktja. Később aztán vége lett ennek a „Zsuzsanna és a vének” idilliumnak.
Én a Veráék megérkezését követő szombaton már Gyöngyöshalászon voltam. Hamarosan másutt kaptak elhelyezést.
És – a sors újabb grimasza – sem engem, sem Máriát, de a Béla király úti Károlyi–Pásztélyi együttes egyetlen tagját sem telepítették ki.
Utóbb úgy értesültem: amikor ezeket a listákat összeállították, a Béla király úti együttes ügyébe beleszólt egyik lakótársunk, Láng Róbert akkoriban rendőr főhadnagy. Ő atyjával, Láng Károly egykori parasztpárti újságíróval s a mamájával együtt a lakáshivataltól egy háromszobás lakrészt kapott Mária villájából. Igen derék emberek voltak.
S tetézte ezt a fonákságot: Verát – akitől már négy éve elváltam – az én korábbi foglalkozásom miatt telepítették ki Budapestről.
S mennyi baj volt és lett ezzel a „korábbi foglalkozásommal”!
A nyár során Vera és Tamás lassan kialakították életüket. Tamás valami furcsa nyaralásnak fogta fel a dolgot.
Én minden hétvégeken feljártam Gyöngyöshalászra, hogy valahogyan tartsam a lelket bennük.
De eljött az iskolaév kezdete.
S noha a lábamat lejártam, s lassan kiszabadításukra már egy egész gépezet megmozdult, egyelőre semmit nem tudtam elérni.
Őszelő volt, amikor Heltai Jenő betöltötte a nyolcvanadik születésnapját. Ünnepelték. Heltai – Lányi Zsiga ifjúkori törhetetlen barátja – nagyon szerette Verát. Tamás fiacskámat pedig nemegyszer meghívta, és sakkozott vele. Heltai 80. születésnapja tiszteletére Révai József miniszter ünnepi bankettet adott a szigeti Palatinus Szállóban.
Fel is köszöntötte. Heltai – válaszában – megköszöngette a nagy kitüntetést. S hozzáfűzte: Mint öregembernek csak egy kérése van. Szabadítsák ki, hozzák vissza Budapestre ifjúkori barátjának, Lányi Zsigának leányát és Zolnay Tamást, sakkjátszótársát.
Közben e hét végén is újra csak Gyöngyöshalászra mentem.
(Ide időnkint Kovács Berci is felment; Juliska néni a Czirok utcából élelmiszeres csomagokat állított össze Veráéknak. Ezeket fuvarozta Kovács Berci, meg a felesége által készített süteményeket.)
Amikor Gyöngyöshalászra érek, kiderül: nagy botrány! Tamás, akit beirattak a gyöngyöshalászi általános iskola ötödik osztályába, okmányt hamisított! Kis indexében ugyanis, amelyet – hatéves korában – születési anyakönyvi kivonata alapján állítottak ki, az „atyja foglalkozása” rubrikában ez állt: „rt. ügyvezető igazgató”.
Nos hát Tamás – aki már jól tudott arról, hogy mennyire kárhozatos egy ilyen atya és egy ilyen mesterség – gondosan áthúzta ezt a beírást, és gyerekes, verébfej nagyságú betűivel beírta: „segédmunkás”.
Amikor felelősségre vonták – közokirat-hamisítóként – teljes nyugalommal s a hitvallók hitével közölte:
– „Esz felel meg a valószágnak... szegédmunkász...”
S igaza is volt. Ekkor már semmi oka nem volt arra, hogy értelmiségi ivadékként becsméreljék... Személyemben s foglalkozásom által – órabéres napszámos – ő is a munkásosztály gyermeke lett!
Közben – a Heltai–Révai-féle mentési kísérlettel párhuzamosan – Vera ügyében sikerült Vas Zoltánt is elérnem. A svéd követséget is.
A helyzet abszurditását Vas is látta. Hiszen ő is tudta: Lányi Zsiga 1947-től a pártlappá lett Friss Újságnak dolgozott.
A következő héten éppen fenn ültem Béla király úti kis manzárdszobámban, s írógépemen – késő este volt – Heltai Jenőnek gépeltem egy levelet. Úgy véltem: ha semmi foganatja sincs intervenciójának, baráti gesztusát akkor is meg kell köszönnöm. Kis, bolthajtásos szobácskám ablaka nem a parkra, hanem az előkertre nyílt. Azon túl a Béla király út kaptatója.
Egyszerre valami fékcsikorgás... gépeltem tovább. De mintha lépkednének...
Kihajlani készülök az ablakon. S lenn a bukszusok közül megszólal egy gyerekhang:
– Papi! Itt vagyunk... Én vagyok! Tamás!
Lerohanok. S íme ott áll Vera, Tamás egy rendőrtiszttel. Magasabb rangú; egy igen udvarias százados vagy őrnagy.
Nagy ölelkezés. Szemembe szalad a könny. Még szerencse, hogy késő este van, sötét.
S kiderül: késő délután Gyöngyöshalászon megjelent egy dzsip egy gépkocsivezetővel és egy rendőr őrnaggyal. Ugyanez a gépkocsi, ugyanezzel a rendőr őrnaggyal.
Vera megrémült, amikor a tiszt közölte vele:
– Kisfiát vegye magához, meg a nesszesszerjét... parancsom van önöket Budapestre vinni... poggyászai itt maradnak... ezeknek visszaszállításáról később gondoskodunk.
S mikor a kocsihoz értek, a jó hír hozója közölte Verával:
– Hazaviszem önöket... szabadok!
Igen ám, de hová haza? A Czirok utcai emeleti kis lakást még elvitelükkor lepecsételték. Az alsó lakás lakója békén ott maradt; Juliska néni, a szakácsnő leköltözött az alsó lakás kis személyzeti szobájába.
A kocsi először elmegy a Czirok utcába. S kiderül: a lakásba már új lakó költözött. Bizonyos Márta elvtárs, valaminő karhatalmi testület altisztje. Családostul, kiutalással. Hát Vera, Tamás így kerül fel mihozzánk! A Béla király úti elvarázsolt kastélyba. Hová menjenek?
S így Vera, Tamás, meg Mária s Péter ezt az első, újra szabad éjszakát nálunk tölti egy – egy a széle-hossza – régi nagy franciaágyban.
De hát a Béla király úti villában nincs helyünk elég! Úgy teli van az a beutalt lakókkal, hogy mi is csak egy szobában – s egy ahhoz csatlakozó kis fürdőszobában – szorongunk. Emeleti kis manzárdszobám fűthetetlen; ez a kuckó a padlástérnek csupán egy deszka- és nádfalazattal kikülönített része.
Mit lehet csinálni? Vera és Tamás végül is leköltözött Anyámhoz. Ő is egyetlen lakószobában szorong. Ehhez egy pénztárszobából átalakított konyha s egy miniatűr kamra csatlakozik.
A többit elfoglalta hajdani trösztünk egyik üzemutóda, a Dohányjövedék központja, s maga az állami tulajdonba vett Általános Nyomda.
Így Vera – mint egykori saját házának Anyámnál bejelentett albérlője – beköltözik Anyám konyhájába. Tamás berendezkedik a miniatűr kamrában. Fontos, hogy itt vannak; élnek.
Persze Verának újra nincs állása. S mint kisül: még mindig megbélyegzett. Hiába doktorálhatott végre 1948-ban, csak kisebb, alkalmi tárlatvezetői megbízásokat kap egyes kiállításokon. Fivére, az Egyesült Államokban élő Lányi György havonta dollárokat küld, ez teszi lehetővé, hogy megéljenek. Én is fizetek immár havi 800 forintos segédkutatói fizetésemből – közben segédmunkásból segédkutatóvá léptem elő – húsz százalékot, 160 forintot. Nem megy vele Soroksárig...
S a többi kitelepített! Szűkebb rokoni, baráti körömből kitelepítik nagybátyámat s egyben keresztapámat, Zolnay Ödönt. Nyugdíjas miniszteri tanácsos, a Földművelési Minisztérium „mezőgazdasági cselédek jogvédő irodájának” volt főnöke; kissé konzervatív, liberális úr.
Tarnaleleszre kerül, Mocsáry Gábor ny. ezredes a szobatársa. Nehezen férnek meg egymással.
Tarnaleleszre kerül egy másik rokonunk, Veöreös Tibor is, nejestül. Veöreös – nyugdíjas huszár ezredes, a győri Zathureczky–Válkay-atyafiság tagja – itt értesül: megvonták nyugdíját, s itt áll egy garas nélkül. Szívszélhűdést kap, meghal.
Ugyanide kerül gróf Nyáry Boldizsár, egykoron Apám hivatali társa s barátja. (Nyáry ugyancsak a Legfőbb Állami Számvevőszéknél szolgált mint tanácsos. Ugyanaz a gróf Nyáry család ez, mint amelynek két tagja – Rudolf és Gyula – Mária feleségem családja körében, egy adoptálással s egy névházassággal kapcsolatban felbukkant.) Kitelepítik feleségemnek, Máriának egyik anyai nagybácsiját, a budai Széll Kálmán téren lakott öreg hadfiút, Peresztényi ezredest is, zsidó eredetű idős feleségével együtt.
Kitelepítik Dombrádra Szivy Ferenc huszár alezredest, nagybátyámat is. Fiatal feleségével, Csukly Piroskával s első házasságából, Pucher Iluskától származó két kislányával együtt.
Itt is népes a tábor. Ide került az öreg Károlyi György is – Imre unokatestvére – meg Tóth László, Apámék baráti körének tagja, a Nemzeti Újság hajdani, liberális szellemű főszerkesztője.
Az atyafiúi Rakovszky Menyhért – egykori pasaréti osztályostársam a 44-es ostrom idején – is sorra került. (Később Dömsödre költözött, s ott is halt meg.) De eltávolították, kitelepítették Budapestről, szép Balogh Ádám utcai házából hajdani mentoromat, Kornis Gyulát is. Ő, aki 1944-ben, a német megszállás után már ült egyet, majd a nyilas időkben – Apám személyi irataival – bujkált, ezt a hányattatást már nehezebben viselte el. Szerencséjére vele sodorták el Siklóssy Lászlónét is, a jeles művelődéstörténésznek, a parlamenti gyorsiroda egykori főnökének özvegyét. Mind Kornisban, mind Rakovszky Menyus bácsiban (aki szép verseket költött) bizakodó hangú levelekkel igyekeztem tartani a lelket. (Utóbb, amikor 1953-ban megszüntették az egész kitelepítési akciót, Kornis még visszakerült Pestre, de ő is csakúgy, mint Dömsödön Rakovszky Menyhért, hamarosan meghalt.)
A legszomorúbb kitelepítettek egyike Lőry úr volt, a Gugger-hegyi vendéglő egykori tulajdonosa. Daliás legény.
Vendéglőjében a Czirok utcai napokban sok jó délutánt-estét töltöttem el. Akkoriban is mindig nagy erdőbe mehetnékem volt, s hetenkint egy-kétszer – hacsak tehettem – megjártam a Pasarét fölé magasodó Gugger-hegyet. Hol feleségemmel mentem ide, hol Tamás fiacskámmal. Gyakran vetődtem itt össze Lőry kedvelt s megbecsült vendégeinek egyikével, Czibor Andrással, az antifasiszta generálissal. Nagy, csendes beszélgetések estek meg itt. Még Puskás Lajossal, Brelich Marióval is el-elmentünk Lőry úthoz. S noha 1951-re már a Gugger-hegyi vendéglő kiégett romhalmaz volt, Lőryt pedig – aki szintén kenyér nélkül kódorgott – hajdan árjának számító, szép élettársával együtt bevagonírozták.
[...]
A múzeum falain kívül sok minden piszkos dolog zajlott ebben a tündéri városkában [Egerben].
Nagy és nemes eszmék és a gyakorlat kissé eltért egymástól.
Ekkoriban rendelték el azt, hogy az egyházi intézmények könyvtárainak anyagát össze kell gyűjteni; ez a könyvanyag pedig idővel a Debrecenben felépítendő Nemzeti Könyvtár állagát gyarapítja.
Egerben volt hat vagy hét olyan szerzet, amelynek könyvanyagát a barátok már a XVIII. század eleje óta gyűjtögették. Kiemelkedett a ciszterciták gimnáziumának nagyszerű bibliotékája. Szerencsére az érseki líceum könyvtárához nem nyúltak; ennek elvitelére nem került sor, csupán – helyben hagyásával – állami tulajdonba vették. Ez a könyvtár azután nem is károsodott. De a többi? Pár könyvtári szakember úgy döntött, hogy a rendi könyvtárak könyveit a Megyeházára – annak folyosóira, udvarára – kell szállítani. Siralom volt elnézni ezt a „szakszerű” szállítást... Egy derék ember, Soós Imre, a megyei levéltáros szólt nekem:
– Válogass az ömlesztett anyagból, s vitess át a múzeumba mindent, aminek nyomdatörténeti vagy helytörténeti szempontból a múzeum hasznát veheti... Az talán megmarad! A többi...?
Hát így aztán százával leltároztuk be az egri Dobó István Múzeum könyvtára számára azokat a könyveket, amelyeket sebtében kiválogathattam.
Ez időben – 1952. június végén – Miskolcon a pesti kitelepítéshez hasonló kényszerkiköltöztetéseket kezdtek meg. A Nemzeti Múzeum Kalmár Jánost, a neves fegyvertörténészt s engem bízott meg azzal, hogy a Miskolcról kitelepített emberek elhagyott lakásait járjuk be. S szedjük lajstromba azokat a hátrahagyott műtárgyakat, amelyek muzeális értékűek, vagy képzőművészeti szempontból megőrzendők.
Üres lakások kulcscsomójával a zsebében csatlakozott kettőnkhöz egy miskolci városi tanácsi hivatalnok.
Siralmas látványokban volt részünk. Úgy látszik, nagyon hirtelen hajthatták végre ezeket a miskolci kitelepítéseket! Nekem összeszorult a gyomrom vagy a szívem, ahány lakásba csak beléptünk.
Az egyik lakásban – valami hivatalnoké vagy ügyvédé lehetett – még olyan eleven az élet nyoma, mintha lakói még csak a lépcsőházban vonulnának el. Egy kisgyerek ágyában benne a párna, a takaró, mellette egy cuclisüveg, belészáradt tejjel...
A falon zaj: még ketyeg egy „hosszú távra” állított falióra...
Kalmár is émelygett. Én még annál is jobban, mint amikor a Rozália-kápolnában az ódon papi harisnyából rázogattam ki a százötven éve holt ember lába ujjpereceit...
Sem Kalmár, sem én nem találtunk a múzeumnak kellő tárgyakat; pár faliórát, pár szignálatlan, gyenge festményt, szőnyeget – értelmetlenség lett volna elszállíttatni. Támolyogva vánszorogtunk el a miskolci Tiszai pályaudvarig. S szólni sem igen szóltunk egymáshoz.
Én mentem – Eger felé menet – Füzesabonyig.
Kalmár Budapestig.
Hamarosan megtudtam, hogy a miskolci kitelepítetteket vagy jó részüket Debrecen mellé, a Borsós-tanyára vitték. Idekerült Beliczay Miklós is, egy ideig budavári ásatási munkásunk, korábban Békés megye főispánja. (Beliczay mint talpraesett ember a Borsós-tanyán felcsapott kanásznak, két fia bojtárkodott.)
Zolnay László: Hírünk és hamvunk. Bp., Magvető Kiadó, 1986, 482–490., 492–493., 550–561., 578–580. o.
Zolnay László (1916–1985) művészettörténész, régész. 1938-ban bölcsészdoktori oklevelet szerzett, majd a Franklin Társulat könyvkiadójában lektor, valamint a Tükör és a Búvár című folyóiratnál segédszerkesztő volt. 1939 őszétől Lányi Zsigmond lapja, a Friss Újság munkatársa, 1941-től a lapot kiadó három vállalat cégvezetője lett. Részt vett az ellenállási mozgalomban, antifasiszta röpiratokat nyomtatott és terjesztett. 1948-ban, az államosítás után állása megszűnt. 1949-ig a Magyar Rádió Ifjúsági Osztályának munkatársa volt, majd a Budapesti Történeti Múzeumban ásatási segédmunkás lett. 1952-ben az egri Dobó István Múzeumban dolgozott. 1953-tól 1960-ig az esztergomi Balassi Bálint Múzeum igazgatója volt. 1961–1985 között a Budapesti Történeti Múzeum főmunkatársaként számos régészeti ásatást vezetett, nevéhez fűződik a budavári gótikus szoboregyüttes feltárása. Több művészettörténeti és művelődéstörténeti könyvet írt.
Vélemények, javaslatok