Békés Csaba: A hidegháború eredete
A Szovjetunió, illetve a kelet-közép-európai kommunista rendszerek összeomlása után megvalósulni látszott a hidegháború történetével foglalkozó kutatóknak az a régi álma, hogy a keleti levéltárak megnyílása választ ad majd a releváns források hiányában mindaddig megválaszolatlan kérdésekre. A moszkvai archívumok, mindenekelőtt a legfontosabb dokumentumokat őrző Elnöki Levéltár anyaga ugyan mindmáig csak erősen korlátozott mértékben áll az érdeklődők rendelkezésére, az elmúlt mintegy tíz évben nagy számban váltak ismertté az egykori szovjet vezetés és a keleti blokk politikáját megvilágító iratok, különösen a hatvanas évek elejéig tartó korszakra vonatkozóan. Mindezek alapján számos tanulmány, monográfia, forrás-közlés és dokumentum-kötet látott napvilágot főként a második világháborút követő évek szovjet külpolitikájának különböző aspektusairól, a kilencvenes évek közepén pedig az Egyesült Államokban szinte egyidőben jelent meg három olyan interpretációs-kísérlet, melynek szerzői nem kevesebbre vállalkoztak, mint hogy az elmúlt fél évszázad során felhalmozott tudásanyag és az új források összevetésével, együttes elemzésével hoznak létre új szintézist a hidegháború kialakulásáról és annak első, korai korszakáról. John Lewis Gaddis: We Now Know. Rethinking Cold War History, Vojtech Mastny: The Cold War and Soviet Insecurity. The Stalin Years, valamint Vladislav Zubok–Constantine Pleshakov: Inside the Kremlin’s Cold War. From Stalin to Khruschcev című munkái azóta is meghatározzák a hidegháború történetével kapcsolatos vitákat. Ezek a kitűnő művek ugyan sok kérdésre új vagy újszerű válaszokat adtak, azonban számos területen egymástól is markánsan különböznek, így hát most sem született meg a mindenki számára elfogadható Egy Igaz Olvasat: ilyenre valójában nincs is szükség; ebben mindenképpen egyetérthetünk Melvyn P. Lefflerrel, aki legutóbbi tanulmányában maga is a „termés" áttekintésére, elemzésére vállalkozott. Az említett új monográfiák ugyanis nem csak hogy nem eredményezték valamiféle tudományos konszenzus kialakulását, hanem éppen hogy új lökést adtak a különböző iskolák között régóta folyó viták feléledésének.
A hidegháború története mint műfaj, lényegében amerikai tudományág volt egészen az 1980-as évekig, amelynek három fő iskolája létezett. A tradicionális vagy realista irányzat képviselői lényegében azt vallották, hogy a Szovjetunió, illetve Sztálin agresszív expanziós törekvései voltak felelősek a hidegháború kialakulásáért. Az ún. revizionisták az 1960-as évektől ennek az ellenkezőjét állították, vagyis hogy alapvetően az Egyesült Államok gazdasági expanziója váltotta ki a hidegháborút; a szovjet lépések csupán logikus reakciónak tekinthetők. Az 1980-as években megszületett poszt-revizionista iskola, amelynek vezéralakja John Lewis Gaddis úgy próbált szintézist létrehozni, hogy igyekezett mindkét korábbi interpretáció érvanyagából a racionálisnak tekintett elemeket felhasználni, ugyanakkor a fő felelősség tekintetében végül ez az irányzat is a sztálini politika szerepét hangsúlyozza elsősorban. Lényegében ezt teszik az említett három új monográfia szerzői is, amiből akár arra is következtethetnénk, hogy legalább ebben az alapvető kérdésben konszenzus született. Ez azonban koránt sincs így: Melvyn P. Leffler korábban említett tanulmányában például az elmúlt évtized új irodalmának áttekintése alapján határozottan fenntartja korábbi álláspontját, miszerint a hidegháború kialakulásáért mindenekelőtt az Egyesült Államokat terheli a felelősség.
Az eddig előkerült nagy számú új forrás sem hozott tehát igazi áttörést a hidegháborúval foglalkozó kutatások terén: a témát vizsgáló szakembereknek ezután is maguknak kell kialakítaniuk a saját interpretációjukat a sokszor többféleképpen is értelmezhető dokumentumok gondos elemzésével, a régi és az újabb irodalomban kifejtett érvek összehasonlító vizsgálatával, az ismert és az új információk kritikai egybevetésével, és mindezeken túl az ismeretek kontextusba való helyezésével és a dolgok logikájának lankadatlan kutatásával.
Mindezek figyelembevételével az alábbiakban a magam részéről arra teszek kísérletet, hogy két alapvető kérdésre adjak választ:
1. Az Egyesült Államokat vagy a Szovjetuniót terheli inkább felelősség a hidegháború kialakulásáért?
2. Volt-e Sztálinnak terve a kelet-közép-európai térség szovjetizálására, illetve hogy a kommunista hatalomátvétel oka, vagy pedig következménye volt a szövetséges nagyhatalmak közötti szakításnak, a hidegháború kialakulásának?
Az első kérdést illetően a magam részéről úgy gondolom, hogy a ma ismert források alapján valójában nem dönthető el teljes egyértelműséggel, hogy melyik fél kezdte a hidegháborút. Egyoldalú felelősség helyett inkább az egymás szándékai iránti kölcsönös gyanakvás folyamatos és fokozatos erősödéséről, a kölcsönös bizalomvesztésnek egy olyan eszkalációjáról beszélhetünk, amely bizonyos értelemben szükségszerűen vezetett ehhez a konfliktushoz. Ez annál is inkább valószínű, mert azt ma már egyértelműen lehet tudni, hogy a hidegháborút egyik fél sem akarta. Nemcsak, hogy egyik fél sem volt érdekelt benne, hanem arról van szó, hogy azok a konkrét lépések, amelyek mindkét fél részéről egyenként végül összességükben a hidegháborús konfliktus kialakulásához vezettek, önmagukban nem ezt célozták.
Miért történt hát mégis minden úgy, ahogyan történt?
Az, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió között ellentétek lesznek a háború után, nem volt váratlan dolog, tulajdonképp az lett volna furcsa, ha egyáltalán nem lett volna köztük ellentét, és olyan relatíve korrekt (fegyver)baráti együttműködés folytatódott volna békeidőben is, mint amit a háború kényszere hozott annak idején. Az igazi kérdés az, hogy a szembenállásnak ez az 1949 és 1953 között megvalósult drasztikus formája, a totális konfrontációra és egymás létjogosultságának teljes tagadására épülő, kimondottan primitív változata miért alakult ki? Különösen annak tudatában érdekes ez, hogy kelet-nyugati viszony, illetve szovjet-amerikai viszony létezett a két világháború között, valamint 1953 után egészen a Szovjetunió összeomlásáig is, és ez a viszony egyik korábbi vagy későbbi korszakban sem mutatta ugyanezeket a totálisan ideologikus jellemzőket.
Melyek voltak tehát azok az érdekek, motívumok és konkrét lépések, amelyek végül a hidegháborús konfrontáció kialakulásához vezettek?
A Szovjetunió szerepével kapcsolatos legfontosabb kérdés: vajon alapvetően egy agresszív, expanziós törekvés jellemezte a sztálini politikát ebben az időszakban, vagy inkább egy reálpolitikai belátásokra alapozott óvatos visszafogottság? A kérdésre a könnyebb megjegyezhetőség (és talán még inkább: idézhetőség) érdekében mind a korábbi, mind pedig a legújabb feldolgozások igyekeznek egyértelmű, vagy-vagy típusú választ adni: a revizionista irányzat képviselői hagyományosan az utóbbi nézetet vallották, míg Gaddis, Mastny valamint Zubok és Plesakov – bár eltérő hangsúlyokkal – a szovjet biztonsági igényekből fakadó expanziós szándékot tartják a fő jellemzőnek. Én viszont úgy gondolom, hogy ez két tényező jól megfért egymással a szovjet politikában, mert mindegyiknek megvolt a maga nagyon is fontos szerepe.
A szovjet külpolitikának a fő célja ebben az időszakban – valamennyi új feldolgozás szerint – a minél nagyobb biztonság elérése volt. Ehhez alapvetően egy hagyományos stratégiai szemlélet, vagyis a nagyobb terület: nagyobb biztonság elve szolgáltatott elméleti alapot. Ennél újabbat, jobbat, Sztálin sem tudott kitalálni, ez a cári örökség része volt, és ezt a doktrínát igyekeztek is maximálisan alkalmazni, így próbálva igazolni a valóban létező szovjet expanziós törekvéseket.
A Balti államok és Kelet-Közép-Európa esetében a jogos szovjet biztonsági igények elismerése jegyében mindezt a nyugati szövetségesek is tolerálták (erre később még részletesen kitérek), így ez az expanzió nem okozott valódi konfliktust a Nyugattal. Ez Sztálin számára elsődleges fontosságú volt, hiszen ma már biztosan tudjuk, hogy 1947 előtt nem állott érdekében, és ezért nem is kívánta felmondani a kooperációt a nyugati nagyhatalmakkal.
Az igazi kérdés számomra éppen ezért az, hogy mivel magyarázhatók azok a szovjet expanziós törekvések, amelyek a nyugati szövetségesek potenciális érdekeit sértve, határozottan a konfrontáció veszélyét hordozták magukban.
Ilyenek voltak a tengerszorosok ellenőrzése ügyében Törökországhoz intézett ultimátumok, az Észak-Irán megtartására irányuló próbálkozás, a japán megszállásban való részvétel igénye, az olasz gyarmatok iránti igény bejelentése, és bizonyos értelemben ide tartozik a német jóvátétellel kapcsolatos szolidnak éppen nem nevezhető szovjet politika is.
A választ erre a kérdésre a soha vissza nem térő alkalom kényszere tézisében fogalmaznám meg. Mit is jelent ez igazából? Sztálin nagyon jól tudta, mi történt az első világháború után: a győztesek érdekei szerint létrejött egy olyan békerendezés, amely Európa térképét teljesen átrajzolta. Oroszország mint vesztes nem tudott mindebben részt venni, tehát nem volt esélye területi nyereségre szert tenni. A második világháború befejezése után azonban a Szovjetunió pozíciója és nemzetközi presztízse soha nem remélt mértékben megerősödött, Sztálin számára tehát logikusnak látszott, hogy országa érdekei minél nagyobb mértékben érvényesüljenek a háború utáni békerendezés során. Sztálin azt is nagyon jól tudta, hogy a rendezés – ugyanúgy mint az első világháború után – jó esetben egy-két év alatt megtörténik, és úgy vélte: ez alatt az idő alatt sok mindent meg lehet és meg is kell próbálni. Hiszen most minden képlékeny, most minden olyan állapotban van, hogy ez különösebb veszély nélkül megtehető. Az is világos volt számára ugyanakkor, hogy ha megtörténik egy ilyen rendezés, azt követően már csak nagyon komoly konfliktusok, új háborúk árán, adott esetben új világháború árán lehet újabb területekhez jutni, ami a nagyobb terület: nagyobb biztonság alapelve szerint mindvégig a fő szempont volt. Zubok és Plesakov egy fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy ezek a nyugati hatalmak türelmét nagyon is próbára tevő próbálkozások igazából nem voltak valódi agresszív expanziós törekvések és igények. Nem véletlen, hogy ezek a követelések sok esetben később egyszerűen eltűntek. Ha ugyanis megfelelő határozott ellenállásba ütközött egy-egy próbálkozásuk, a szovjetek felhagytak annak erőltetésével. Ezért vonultak ki végül 1946 tavaszán Észak-Iránból, és ezért szűntek meg az Ankara elleni fenyegetések is, amikor a szovjet hírszerzés megtudta, hogy az Egyesült Államok katonai fellépést fontolgat Törökország védelmében.
Ugyanakkor fontos szempont az is, hogy Nyugaton mindezeket mégis valódi expanziós törekvésnek, valódi agresszív szándéknak értelmezték és fogták fel, és ily módon ezek – Sztálin szándékaival ellentétben – a konfrontáció eszkalálódásának nagyon fontos elemeivé váltak.
Sztálin expanziós törekvéseit tehát nézetem szerint egy sajátos kettősség jellemezte:
1. Ezek egy része cinikusan pragmatikus, az aktuális hatalmi szövetségi viszonyokhoz igazított és a reálpolitikai lehetőségek maximális kihasználását célzó elképzelés volt.
2. Más részük viszont próba-szerencse alapon végrehajtott irreális próbálkozás volt, amely inkább a későbbi, hruscsovi kalandor-külpolitika jellemzőivel mutatott rokon vonásokat.
Mit is jelent mindez? Mindenekelőtt azt, hogy 1940-ben, Molotov berlini tárgyalásai idején, amikor egy rövid ideig a német „szövetség" volt az időszerű viszony, a szovjet érdekszféra egészen másképpen alakult, mint néhány évvel később, a háború közepén, illetve a háború végén. Akkor az a tengerszorosok ellenőrzését, a Perzsa-öblöt, az Arab-tengert foglalta magában, illetve Észak-Kína visszaszerzése volt a cél. Ismeretes, hogy a Perzsa-öböl és az Arab-tenger később, a háború alatt és után fel sem merült mint a szovjet befolyási övezet része: azt, hogy 1940-ben ezeket a területeket Sztálin a Hitlerrel való egyezkedés során „megszerezhetőnek" tartotta, azzal magyarázható, hogy azok egy harmadik fél, a Németországgal éppen háborúban álló Nagy-Britannia érdekeltségét képezték.
Jellemző, hogy ebben az időszakban Kelet-Európában, – ami később a legfontosabb terület lett az expanzió szempontjából – a Szovjetuniót csak Bulgária érdekelte. Persze nem véletlenül, hiszen Kelet-Európa ekkor kvázi potenciális német élettérnek számított. Fontos szempont az is, hogy Szahalinra és a Kurili-szigetekre sem jelentettek be igényt, amelyek később szintén előkelő helyen szerepeltek a szovjet expanziós törekvések között, mert egy ilyen lépés a Németországgal szövetséges Japán érdekeit sértette volna.
A Szovjetunió elleni német támadás után azonban minden alapvetően megváltozott:
az új szövetségi rendszer a szovjet vezetés számára az érdekszféra-politika terén is új prioritások kijelölését tette szükségessé.
Ekkortól a sztálini figyelem fokozatosan Kelet-Európa felé fordult, hiszen a háborús helyzet kedvező alakulásával egyre inkább remélhető volt, hogy ez a terület, – amely addig az éppen legyőzés alatt álló Németország életterét képezte – hamarosan gazda nélkül marad. Ez kiváló alkalmat teremtett arra, hogy a háború után a Szovjetunió mindig is sebezhetőnek tartott nyugati határainak a biztonságát egy baráti államok alkotta övezet létesítése garantálja. 1941 végétől kezdődően a forrásokban egyre gyakoribbak az utalások egy ilyen elképzelés körvonalazódását illetően, az Ivan Majszkij vezette bizottság által 1944 januárjában kidolgozott tervezet pedig már koncepcionálisan is megfogalmazta ezt a törekvést. Ez a terv a háború utáni időszakban Észak-Európában kifejezetten egy semleges zóna létrehozását tartotta volna kívánatosnak a Szovjetunió biztonsága érdekében, az ország nyugati határai mentén fekvő országokkal való jövőbeli kívánatos viszonyt pedig lényegében az 1948 után kialakult szovjet-finn kapcsolatok jellemzőihez hasonlónak írta le.
Mindez ugyanakkor Sztálin reményei szerint a nyugati szövetségesekkel való konfliktus vállalása nélkül lett volna megvalósítható, hiszen most is, mint 1940-ben Berlinben, a Szovjetunió egy harmadik fél, – ráadásul ez esetben az éppen közösen legyőzött ellenség, Németország – rovására kívánta befolyási övezetét kiterjeszteni.
Az expanziós törekvésekkel együtt azonban az óvatosság és mérsékletesség is jelen volt a sztálini külpolitikában ebben az időszakban. Sztálin ugyanis kifejezetten óvakodott attól, hogy a Nyugat közvetlen érdekszférájába avatkozzon be. Erre jól ismert példákat lehet említeni: a szovjet vezetés nem nyújtott támogatást a görög kommunista partizánoknak, nem támogatta Jugoszlávia területi igényeit Olaszországgal és Ausztriával szemben, a nyugati kommunista pártok számára népfrontpolitika volt ebben az időszakban érvényben, és a nemzeti újjáépítésben való hatékony részvétel volt az egyik fő feladatuk, nem pedig a hatalom megragadása. Talán még ezeknél is fontosabb azonban, hogy Sztálin a kínai polgárháborúban nem támogatta Maót, mert úgy gondolta, hogy bizonyos értelemben Kína nyugati érdekszférának számít, és attól tartott, hogy a kommunisták támogatása és hatalomra juttatása Kínában az Egyesült Államokkal való összeütközést eredményezné. Sztálin még 1949-ben is tett olyan konkrét kijelentéseket, amelyek a jaltai egyezményre utaltak vissza, és ezt a fajta aggodalmat hangsúlyozták. Sőt bizonyos mértékig még Kelet-Közép-Európa szovjetizálási folyamatát is befolyásolta ez az óvatosságra való törekvés. Ez mindenekelőtt abban érhető tetten, hogy elsősorban azokban az országokban szorgalmazták, illetve engedélyezték, hogy a helyi kommunista párt viszonylag korán döntő hatalmi pozícióba kerüljön, ahol erre a helyi viszonyok is lehetőséget teremtettek, és mindezt viszonylag békés eszközökkel lehetett véghez vinni.
Az Egyesült Államok szerepével, illetve felelősségével kapcsolatban a fő kérdés úgy merül fel, hogy a korabeli amerikai politika vajon csupán folyamatosan reagált a konfrontáció irányába ható szovjet lépésekre, vagy pedig ezeket a lépéseket éppen a szovjet biztonsági érdekeket sértő amerikai intézkedések provokálták ki?
Kizárásos válasz szerintem erre a kérdésre sem adható, mert lényegét tekintve a kérdésben foglalt mindkét állítás igaz.
Az utóbbival kezdve: az Egyesült Államoknak számos olyan lépése, illetve politikai tette volt ebben az időszakban, amelyek szándékuk ellenére, egyszerűen az összeegyeztethetetlenség, vagyis a két politikai rendszer alapvetően eltérő jellege miatt mégis konfliktus forrásává vált a Szovjetunióval fenntartott kapcsolatban.
A legfontosabb ezek közül a háború utáni világ berendezésére vonatkozó amerikai elképzelések, vagyis az „egy világ koncepció", a nyitott piacok elve és a demokrácia propagálása. Mindezek eleve ellentétben álltak a szovjet érdekekkel és Moszkvában nem növelték az Egyesült Államok iránti bizalmat. Az amerikai elképzelések alapján létrehozott Világbank és Nemzetközi Valuta Alap piacgazdaságot feltételezett, ezért a Szovjetunió nem csatlakozott ezekhez az intézményekhez. A távolmaradás viszont növelte iránta a nyugati partnerekben az eredendően is meglévő bizalmatlanságot. Mindez előrevetítette a nagyhatalmi koalíció későbbi felbomlását.
Az atombomba létrehozása szintén olyan fejlemény volt, amely az eredeti szándékoktól függetlenül végül szükségszerűen járult hozzá a hidegháborús konfrontáció elmélyüléséhez. A tengelyhatalmak ellen kifejlesztett szuperfegyver ugyanis Sztálin számára a háború végére kialakult hatalmi egyensúly megbontását jelentette, amely a szovjet vezetést válaszlépések megtételére kényszerítette. Jól működő hírszerzésük révén már korán tudtak a készülő bombáról, 1943-tól a szovjetek saját kísérletekbe kezdtek, 1946 januárjában pedig Sztálin már egy nukleáris szuperhatalom létesítésére adott parancsot az orosz atomtudósoknak. Az ekkor megkezdődött szovjet-amerikai fegyverkezési verseny viszont törvényszerűen siettette a konfrontációs tendenciák erősödését.
A német kérdés és a Marshall-terv viszont olyan problémák, melyek arra szolgáltatnak példát, hogy ezekben a kérdésekben az Egyesült Államok politikáját alapvetően az határozta meg, hogy elhárítsák azt a veszélyt, amit a szovjet befolyásnak Európa nyugati felére történő kiterjesztése jelenthetett volna.
Németország megosztottsága, pontosabban a szovjet megszállási zóna léte, véleményem szerint eleve kudarcra ítélt minden olyan törekvést, amely a háború utáni rendezés során Németország egységének helyreállítását tűzte ki célul. Habár eredetileg mind a nyugati szövetségesek, mind pedig a Szovjetunió az egyesítés mellett voltak, hamar kiderült, hogy a megvalósítással kapcsolatos elképzelések egyeztetésére nincs remény. Sztálin ugyanis a tartós megosztottságban a német revansizmus újjáéledésének veszélyét látta, s ezért hajlott az egyesítésre, ám – érthető módon – legnyugatibb és talán legértékesebb hódítását, Németország keleti felét csak megfelelő ellentételezés esetén lett volna hajlandó feladni. Sztálin egy olyan Németországot szeretett volna, amely gazdaságilag-katonailag gyenge, s így nem jelent további fenyegetést a Szovjetunióval szemben, ugyanakkor semleges, tehát nem válhat részévé egy esetleges későbbi szovjetellenes szövetségnek. A semlegességhez emellett Moszkvában olyan reményeket is fűztek, hogy az feltétlenül a nyugati befolyás csökkenését eredményezné, ez pedig – számolva a háborút követő rendkívüli gazdasági helyzet és nyomor erjesztő hatásával – jelentősen megkönnyíthette volna a kommunista párt, s azon keresztül a Szovjetunió befolyásának az egész országra történő kiterjesztését.
Valószínű, hogy Sztálin nem is egy szovjetizált, hanem inkább egy finlandizált Németországot képzelt el végcélként, hiszen biztonsági igényeinek az is kiválóan megfelelt volna. Abban viszont aligha reménykedhetett, hogy egy kommunista rendszer kiépítését a nyugati nagyhatalmak, mindenekelőtt az Egyesült Államok ölbe tett kézzel nézték volna. A valóságban azonban számukra a semlegesség sem volt elfogadható, hiszen ez egy olyan vákuumot konzervált volna a kontinens kellős közepén, ami beláthatatlan veszélyt jelentett volna az európai státus quo-ra. Éppen ezért az amerikai vezetés, hamar belátva a megegyezés reménytelenségét – mentsük, ami menthető alapon – már 1946 elejétől az önálló Nyugat-Németország létrehozásán munkálkodott.
Ma már tudjuk, hogy az igazi fordulópont a szovjet-amerikai viszony alakulásában nem a Truman-dokrtina meghirdetése, hanem a Marshall-terv bejelentése volt. A terv hivatalosan Európa újjáépítését célozta, valójában azonban az egyik fő feladata a potenciális szovjet befolyás kizárása volt a háború sújtotta Nyugat-Európában és mindenekelőtt Németország nyugati zónáiban. A Marshall-terv tehát az amerikai feltartóztatási politika egyik első és leghatékonyabb eszközévé vált. Mindez még nem vezetett volna feltétlenül szakításhoz a két szuperhatalom között, ám az a körülmény, hogy a segélyt a Szovjetuniónak és a kelet-közép-európai államoknak is felajánlották, olyan stratégiai csapdát jelentett Sztálin számára, amiből csak vesztesen lehetett kikeveredni. Ha ugyanis elfogadja az ajánlatot, akkor a nyugati befolyást tartósan fönntartja és újjáteremti a kelet-európai érdekszférájában; ami számára nem volt elképzelhető. Ha viszont elzárja Kelet-Európát ettől a programtól és annak hatásától, akkor ő maga hajtja végre Európának azt a kettészakítását, amit a Nyugattal való kooperáció fenntartása érdekében Sztálin is igyekezett elkerülni. Minthogy ezt a dilemmát még ő sem tudta feloldani, mint tudjuk, Sztálin némi habozás után végül a szakítás mellett döntött.
A másik alapvető kérdésre, vagyis, hogy Kelet-Közép-Európa szovjetizálása oka, vagy pedig következménye volt-e a hidegháború kialakulásának, nézetem szerint, szintén nem adható kategorikus, azaz igen-nem, is-is vagy akár sem-sem típusú válasz.
A nyugati szövetségesek ugyanis a Szovjetunió kelet-közép-európai hódításit kezdettől fogva hallgatólagosan tudomásul vették, bár kétségtelenül reménykedtek abban, hogy Sztálin nem feltétlenül fog a térség szovjetizálására törekedni, ahogyan az a Balti államokkal történt, hanem itt megelégszik egyfajta regionális finlandizáció nyújtotta biztonsági garanciákkal. A reménykedésen túl mást nem is igen tehettek, hiszen, ha nem akartak háborút indítani a Szovjetunió ellen – ami a legkevésbé sem állt érdekükben – a nyugati hatalmaknak nem voltak hatékony eszközeik a kelet-európai fejlemények befolyásolására. A sztálini vezetés ugyanakkor stratégiailag elsőrendű fontosságúnak tekintette ezt a területet, és Zubok és Plesakov könyvéből ma már tudjuk, hogy háborús konfliktust is készek voltak vállalni a térség megtartása érdekében. Ezért azután a szovjetek még az amerikaiak és a britek – meglehetősen ritka és nem túl határozott – tiltakozásait is legtöbbször a „belügyekbe" való beavatkozásnak tartották, s ez csak tovább növelte eredendő bizalmatlanságukat és gyanakvásukat a nyugatiak valódi kooperációs szándékait illetően.
A Kelet-Közép-Európa regionális finlandizációját illető nyugati reményekkel látszólag összecseng a korábban említett Majszkij-terv. Csakhogy ez a javaslat 1944 januárjában készült, amikor a szovjet vezetés még nem láthatta előre a jövőt, vagyis, hogy nagyon hamar nem csupán befolyást gyakorolhat majd az adott terület fölött, hanem azt teljes mértékben birtokba veheti.
A térség semlegesítésére vonatkozó mindkét említett elképzelés szépséghibája tehát az, hogy azok – az első esetben még, a másodikban már – a birtokon kívüliség alapjáról fogalmazódtak meg: ezért nem tekinthető a Majszkij-terv olyan bizonyítéknak, amely Moszkva szovjetizálási törekvéseinek hiányát igazolhatná az 1947 előtti időszakban, és ugyanezért nem volt realitása a finlandizált Kelet-Közép-Európára vonatkozó nyugati vágyaknak sem a második világháború után.
Mindezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy a Nyugat számára a térségről való kényszerű lemondást nagymértékben megkönnyítette, hogy a szovjet terjeszkedés nyugati határa – Németország és Ausztria keleti felének leszámításával – nagyjából Európának azt a periférikus részét foglalta magában, amely a korábbi századokban is mindig a török, orosz és Habsburg birodalmak részét vagy befolyási övezetét, a két világháború között pedig Németország potenciális életterét képezte, ahol a nyugat-európai nagyhatalmaknak hagyományosan sohasem volt komoly befolyása.
Kelet-Közép-Európa szovjetizálása tehát közvetlenül nem befolyásolta a kelet-nyugati viszony alakulását, így – bár mindmáig sokan állítják ennek az ellenkezőjét – nem volt oka a hidegháború kialakulásának. A korábban kifejtetteken túl ezt az bizonyítja legjobban, hogy amennyiben a Nyugat valóban „casus belli"-nek tekintette volna a kommunista hatalomátvétel veszélyét a Szovjetunió által felszabadított és megszállt területeken, akkor az 1947 márciusában valójában a további kommunista terjeszkedés feltartóztatása céljából meghirdetett Truman-dokrtinát már 1945–46-ban életbe kellett volna léptetni. A legújabb kutatások ugyanis azt mutatják, hogy a formális közjogi állapotoktól és többnyire koalíciós politikai berendezkedéstől függetlenül – Németország szovjet zónáját leszámítva – a régió valamennyi országában már ekkor olyan meghatározó pozícióban voltak a helyi kommunista pártok, amelynek alapján sokkal inkább beszélhetünk kvázi szovjetizált (Albánia, Jugoszlávia, Bulgária, Lengyelország) és pre-szovjetizált (Magyarország, Csehszlovákia) országokról, mintsem demokratikus közjátékról, vagy korlátozott parlamenti demokráciáról.
Közvetett formában, áttételesen azonban mégis volt bizonyos hatása a kelet-európai helyzet folyamatos romlásának a Szovjetunióval kapcsolatos nyugati politika alakulására. Mivel ugyanis a nyugati politikusok saját közvéleményük előtt nem vallhatták be, hogy hallgatólagosan tudomásul vették: Kelet-Közép-Európa a Szovjetunió kizárólagos érdekszféráját képezi, ezért időről-időre kénytelenek voltak a szovjetizálási folyamat egyes drasztikus, agresszív lépéseit nyilvánosan, olykor kemény hangon bírálni. Ez bizonyos értelemben visszahatott a belső politikai diskurzus alakulására, azt az amúgy is meglévő gyanakvást erősítvén, hogy a szovjet vezetés megbízhatatlan, agresszív, egyoldalú biztonságra törekszik, tehát nem érdemes vele tovább együttműködni, kooperálni.
Az a keleten és nyugaton egyaránt máig népszerű tétel sem igazolható a források alapján, hogy Kelet-Közép-Európa szovjetizálása egyenes következménye volt a nagyhatalmi koalíció megbomlásának, a Truman-doktrína és a Marshall-terv meghirdetésének, vagyis hogy Sztálin 1947 előtt nem tervezte a térség országainak szovjet mintára történő átalakítását. Kétségtelen ugyan, hogy a kommunista hatalomátvétel folyamatának felgyorsítására és befejezésére, valamint a sokszor egymással is konfliktusban álló országok egy táborba terelésére, a KOMINFORM megalakítására valóban a Marshall-terv nyomán előállt, korábban említett csapdahelyzet következményeként került sor, mindennek azonban komoly előzményei voltak. A fenti tételt rendszerint azzal szokták alátámasztani, hogy az új források tanúsága szerint is a helyi kommunista vezetők a háború utáni első néhány évben kevés információt kaptak Sztálin szándékairól, illetve, hogy mindezidáig semmilyen „forgatókönyv" nem került elő a hatalomátvétel lebonyolítására vonatkozóan. A valóságban viszont a kommunista pártok nagyon is tisztában voltak a feladatukkal és ennek megfelelően cselekedtek. A közvetlen cél ugyanis nem a hatalom átvétele volt, hanem a demokratikus intézményrendszer formális fenntartása mellett olyan hatalmi monopólium megszerzése, amely lehetőséget teremt a szovjet rendszer fokozatos, „békés" úton történő, zökkenőmentes, azaz polgárháború nélküli bevezetésére. Sztálin ugyanis mindezt a nyugati szövetségesekkel fenntartott kooperáció alapján képzelte megvalósíthatónak. Ezt a nagyon is létezett „forgatókönyvet" egy magyar forrás, Rákosi Mátyásnak az MKP KV 1946. május 17-i ülésén elmondott beszéde tartalmazza. Rákosi, aki a béketárgyalások előkészítése ügyében március végén titkos küldetésben Moszkvába utazott, április 1-jén tárgyalt Sztálinnal és Molotovval, és az ott hallottakat osztotta meg a párt vezetőivel. A beszédben három, Sztálintól származó, rendkívül figyelemre méltó információ szerepel:
1. A szovjet vezetés tervbe vette egy új kommunista világszervezet létrehozását (a Rákosi által részletesen leírt modell megegyezik a későbbi KOMINFORM-mal).
2. Az elkövetkező húsz-harminc évben Sztálin szerint nem lesz újabb világháború.
3. Új helyzet állt elő az osztályharc terén.
A beszédnek erre a harmadik tételre vonatkozó részét annak nagy jelentősége miatt teljes terjedelemben idézem: „Ennek a koncepciónak egyik része az, hogy a változott viszonyok között, amelyik országban meg fog érni a proletariátus felszabadításának, vagy a szocializmusnak az előfeltétele, ott meg is fogják tenni, tekintet nélkül arra, hogy kapitalista környezetben van-e az illető ország, vagy nem. Ez is egy új perspektíva, ami annyit jelent, hogy abban az országban, ahol a Kommunista Párt munkájának eredményeképpen ezek az előfeltételek megvannak, ott meg is kell valósítani. Ez minden kommunista pártnak egy újabb serkentés, mert mostan elsősorban a saját munkájuktól függ, hogy megteremtik-e a saját hazájukban a proletariátus felszabadításának előfeltételeit."
Ez az 1946 tavaszán Moszkvából érkezett „serkentés" Magyarországon is megtette a hatását, az erőgyűjtés szakasza véget ért, a teljes kommunista hatalomátvétel kezdetét valójában ettől az időponttól számíthatjuk. A sztálini koncepció egyik része tehát szinte maradéktalanul teljesült, 1948 közepére Kelet-Közép-Európa szovjetizálása lényegében befejeződött, mégpedig polgárháború nélkül. Mindez azonban végül mégsem az eredeti elképzelés szerint történt, mivel ezzel egyidejűleg a nyugati szövetségesekkel való együttműködést – a fent vázolt okok miatt – nem sikerült fenntartani. A „szocialista világrend" kiterjesztésére így új viszonyok között, a kibontakozó hidegháború légkörében kellett sort keríteni, amihez viszont 1947 szeptemberében a KOMINFORM megalakításával egy újabb, most már félreérthetetlen moszkvai serkentésre volt szükség.
Az itt közölt írás A fordulat évei, 1947–1949 című, 1998. szeptember 10–11-én Budapesten a Magyar Nemzeti Galériában megrendezett tudományos konferencián elhangzott előadás szerkesztett, bővített és átdolgozott változata.
Vélemények, javaslatok