A kötött gazdálkodás kiépítése a stabilizációs program jegyében
Az 1945. évi választások után mind a kormány programjában, mind a pártok és politikusok megnyilatkozásaiban általános igényként fogalmazódott meg az infláció megállítása, a stabilizáció szükségessége. Az MKP kezdeményezésére 1946 elejétől a szakértők széles körének bevonásával megindult egy átfogó terv kidolgozása, ami végül is az új kormányzat első nemzetgazdasági terve lett.
Az MKP kezdeményező szerepét e téren is biztosította a GF gazdasági életben betöltött kulcsszerepe: a szükséges információk, kivitelezési eszközök, az egész gazdaságot átfogó koordinációs képesség birtoklása. Ugyanebbe az irányba hatott, hogy a stabilizálás nem épülhetett külföldi kölcsönre, a hazai források nagyarányú központi m ozgósítására viszont az MKP mutatkozott leginkább késznek, mivel ez a párt finanszírozáspolitikai elképzeléseivel teljesen egybevágott. A kommunisták kezdeményező pozícióját erősítette, hogy a stabilizáció megvalósíthatatlan lett volna nemzetközi jóváhagyá s, mindenekelőtt a Szovjetunió méltányló magatartása (a jóvátétel átütemezése) nélkül.
Az MKP kezdeményező szerepe következtében a stabilizációs gazdaságpolitika úgy kapcsolódott szervesen a kötött gazdálkodáshoz, hogy azt kiszélesítve előkészítette az 1947. augusztus 1-jével induló hároméves tervet.
Az MKP Politikai Bizottsága által 1946. február 11-én megtárgyalt stabilizációs elgondolást a kormány, az SZDP időközben kiadott elképzelésének figyelembevételével március 18-án fogadta el és április 6-án hozta nyilvánosságra. Ezt követően a koalíció valamennyi pártja igyekezett hasznosítani nemzetközi kapcsolatait. A stabilizációhoz a Szovjetunió említett segítségén kívül hozzájárult, hogy az ország visszakapta a Nemzeti Bank nyugatra hurcolt aranykészletét, illetve kisebb volumenű, akkor nagy jelentőségű segélyekben, árukölcsönökben részesült a Szovjetuniótól, nagyobb mértékben pedig a háború által kevésbé sújtott államoktól, a nemzetközi segélyszervezetektől.
Az infláció a pénz és az áru közötti egyensúly megbomlásából eredt. Mivel mind a tömeges pénzkibocsátás, mind a lecsökkent árualap hozzájárult az egyensúly hiányához, a stabilizációnak szükségképpen a gazdaság egész áruoldalát és az egész pénz- és hitelpolitikai oldalát át kellett fognia.
A jó pénz árufedezetének biztosítására a kormányzati tervezésnek ki kellett terjednie a mezőgazdasági termelés minden ágára, az ipari termelés legfontosabb területeire, a kereskedelemre, közlekedésre, az áruforgalom, a fogyasztás, az árak, a bérek és a jövedelmek szabályozására. Ugyanakkor meg kellett szüntetni a fedezetlen bankjegykibocsátást, rendezni kellett az államháztartást, az ár- és a bérpolitikával együtt szabályozni kellett az állami jövedelmeket s ezek forrását, az adópolitikát, mindezekkel összhangban érvényesíteni az új bank- és hitelpolitikát.
Az 1946. augusztus 1-jével életbe léptetett új árrendszert alapvetően az jellemezte, hogy teljesen elszakadt a világpiaci áraktól. Számítási alapját a szuverén módon kezelt 1938/39. évi áradatok képezték. Abból indultak ki, hogy a mezőgazdasági árak a világpiaci hatásoktól függetlenül, kormányzati döntéssel szabályozhatók. Ennek megvalósítását biztosította, hogy a kisüzemivé vált mezőgazdaság közvetlen külpiaci kapcsolatai végleg megszakadtak, a parasztság jövedelmét a mezőgazdasági árak, az ezt kiegészítő adók és beszolgáltatási terhek, tehát a kormányzati döntések határozták meg.
Az iparfejlődést kívánta ösztönözni, hogy az ipari termékek árát a mezőgazdaságiaknál általában jóval magasabban szabták meg, annak ellenére, hogy a háború után a világpiacon a mezőgazdasági árak sokkal inkább emelkedtek, mint az ipariak.
A paraszti értékviszonyítás alapját, a búza árát teljesen önkényesen, 40 Ft/q-ban állapították meg, ami az 1938/39. évi pengőár kétszeresének felelt meg. Ehhez „igazították” a többi mezőgazdasági termék árát. A búza termelői ára 1946 augusztusában 42, a kukoricáé 67, a burgonyáé 61 százalékkal lett alacsonyabb, mint az a pengő–forint általános szorzó alapján lett volna. Ugyanakkor a kenyér fogyasztói ára 25 százalékkal haladta meg – ugyancsak a pengő–forint szorzó alapján – az 1938/39. évi szintet, s a húsár, a cukorár is jóval magasabb lett a korábbinál. A növényi termékekhez képest általában magasabbra szabták az állatok és az állati termékek árszintjét, de még így is, míg a mezőgazdasági terménye k és állatok forintára átlag 3,2-szerese lett az 1938/39. évi pengőárnak, addig az iparcikkeknél ugyanez a szorzó 4,97 értéket mutatott.
Végeredményben a mezőgazdasági árak a háború előttihez képest 40–50 százalékkal maradtak el az ipari áraktól, vagyis a stabilizáció után hozzávetőlegesen még egyszer annyi mezőgazdasági munkát kellett adni az ipari termékekért, mint a háború előtt. Hozzátehetjük, hogy az ipari árszint 1929-hez képest már 1939-ben is 18 százalékkal haladta meg a mezőgazdaságit. Az árarányok at csak némileg módosította, hogy 1946. december elsejétől az iparcikkek egy részének árát 25 százalékkal csökkentették. A mezőgazdasági árak alacsony szintjét természetesen nem lehetett sokáig tartani, így amikor 1947 első felében néhány fontosabb termény, illetve termék termelői árát felszabadították, valamelyest emelkedett a mezőgazdasági árszínvonal, változatlanul fennmaradt azonban az ipari és mezőgazdasági árak közti különbözet. Mint egy magas szintű szakértői bizottság 1947 júniusában megállapította: ahhoz, hogy a mezőgazdaság termelési költségei megtérüljenek, a mezőgazdasági termékek árát, a földbér és a tőkék kamatigényének figyelembevételével, átlagosan 79,6 százalékkal kellene felemelni, de az áremelési szükséglet a 15 hold alatti birtok esetében ennél is nagyobb. Mivel az ipari termelésnél sem ismerték el a tőke utáni kamatigényt, a mezőgazdaságnál átlagosan 29, a növénytermesztésnél 34, az állattenyésztésnél 24,4 százalékos áremelést láttak szükségesnek. Azonban a stabilizációs árarányokat központilag lényegében nem módosították, így az agrárolló, az ipari és mezőgazdasági árszint közötti különbség, a szabadpiaci forgalom árnövelő hatása ellenére a hároméves terv első felében, a korábbiakhoz képest ugyan összébb csukódott, de még fennmaradt, ezt követőleg pedig újra szétnyílt. (1947 és 1949 között végül is az ipari árak átlagosan 21, a mezőgazdaságiak 47 százalékkal emelkedtek, vagyis a mezőgazdaság árrendszerből származó hátránya csökkent, de nem szűnt meg.)
A koalíciós pártok, ezen belül az agrárpártok a mezőgazdaság számára hátrányos árrendszer, illetve árarányok elfogadásakor tisztában voltak azzal, hogy ez a mezőgazdaság számára rendkívül kedvezőtlen következményekkel jár, de látták, hogy az újjáépítés megvalósíthatatlan a parasztság nagyobb megterhelése nélkül. Mindezt azonban eredetileg átmeneti szükségmegoldásként tették magukévá. A stabilizációs árviszonyok azonban az ötvenes években is érvényben maradtak, más gazdaságpolitikát szolgáltak, s a mezőgazdaság átmeneti megterhelése helyett az agrárágazatok megsarcolásához vezettek.
A stabilizációkor a béreket, jövedelmeket általában a háború előttieknek a felére tervezték. Az ipari munkás, ha a háború előtti teljesítmény 75 százalékát produkálta, 50 százalékos reálkeresetre tarthatott igényt.
Rendezték a fuvardíjakat (4,1-es), a lakbéreket (0,4-es), a nagykereskedelmi árszintet (3,6-os) és a pénzlábat (2,29-es szorzóval).
A stabilizációval kialakított agrárolló végeredményben nem az ipar jövedelmezőségét növelte. A viszonylag magas ipari árak előnyeit nem a gyáripar élvezte, mert különböző kötelezettségei és a termelés feltételei miatt nem nyílt módja érdemleges tőkefelhalmozásra. A termelés ösztönzése érdekében a gyáripari árakat oly módon állapították meg, mintha az ipari üzemek a háború előtti teljes kapacitással dolgoztak volna. A termelés mennyisége az 1946/47. gazdasági évben azonban átlagosan csak mintegy kétharmada volt az utolsó békeév teljesítményének, ugyanakkor – az erőgépek teljesítménye alapján becsült – teljesítőképesség 20 százalékk al haladta meg a háború előttit. A termelőkapacitások részleges kihasználatlanságával egyidejűleg nagymértékben visszaesett a munka termelékenysége: az 1946/47. gazdasági évben a teljesített munkaórák száma három százalékkal volt nagyobb, mint 1938-ban, a termelés mennyisége viszont 37 százalékkal maradt el a háború előttitől.
Az állam bevételeinek számottevő része a stabilizáció után egy ideig a megemelt adókból származott. Az egy főre jutó adóbevételen belül az 1946/47. gazdasági évben az egyenes adóbevétel 28, a forgalmi adóbevétel 75 százalékkal haladta meg a háború előttit. Rögzített árak mellett ez elsősorban a gyáripart sújtotta: egységnyi árura jutó adóköltség 1928-ban 2,5, 1938-ban 8,2, 1946/47-ben 15% volt.
Nagyságrenddel növekedett a szociális teh er munkaadó által fizetett költsége is. Emelkedett a társadalombiztosítási járulék összege, bővült a fizetett szabadság- és ebédidő, szaporodott a fizetett ünnepek száma, megnövekedtek a kulturális, sport-, egészségügyi, valamint a bölcsődei, óvodai költsé gek, újként jelentkezett az üzemi bizottságok tevékenységével összefüggő költség. Míg 1938-ban a vállalatok ilyen kiadásai nem érték el a kifizetett munkabérek 10 százalékát, addig 1946/47-ben megközelítették az ötven százalékát, vagyis a termelési érték 1 ,6 százalékáról 8 százalékára növekedtek. A felsorolt tényezők nagymértékben csökkentették a vállalkozói hasznot: az 1928-as konjunkturális évhez képest 21,5 százalékra, de 1938-hoz képest is 35,5 százalékra csökkent a tőke úgynevezett rentabilitása.
A vállalkozók terheit az említetteken túl növelte az is, hogy a különböző kamat jellegű költségek az 1946/47. gazdasági évben a korábbiaknak két-háromszorosát is elérték. A vállalkozói haszon akkor zsugorodott össze, amikor a befektetésekre a legnagyobb szükség lett volna, amikor a termelőberendezések nagy része elhasználódott, mivel a hadigazdálkodás idején felújításuk elmaradt. Az egykorú becslések szerint a hároméves terv kezdetére az iparba fektetett tőke lényegében felhasználódott, összege kisebb volt, mint amilyennek az a gyáripar kimutatott erőgép-teljesítménye alapján tűnt.
Mivel a stabilizáció egyik legfontosabb célkitűzését, az államháztartás egyensúlyának biztosítását az újjáépítéssel és a nemzetközi kötelezettségek teljesítésével egyidejűleg valósították meg, központi feladatnak tekintették az állami bevételek erőteljes fokozását. Ennek jegyében került sor a rendelkezésre álló erőforrások koncentrálására és központi újraelosztására. Ez a mezőgazdasági és ipari jövedelmek nagy részének, a magánfejleszté s alapjának elvonásán túl a bérből és fizetésből élők életszínvonalát is megszabta.
A gazdasági kormányzat, mint említettük, a stabilizációs reálbéreket eleve a háború előttinek mintegy felére tervezte. Igaz, hogy az értékviszonyok inflációs zavarainak megszüntetésével, a közellátás, a jegyrendszer kiterjesztésével javultak a bérből és fizetésből élők életkörülményei, reálbérük azonban a rendkívül alacsony színvonalról viszonylag lassan emelkedett.
A gazdaságpolitika irányítói úgy ítélték meg, hogy a stabil izációt követő első évben a bérek nagyobb mértékben emelkedtek, mint a gyáripari teljesítmények. Az 1946. augusztusi kiindulási helyzet ezt indokolta is, hiszen míg akkor a reálbér hozzávetőlegesen az 1938. évi érték 50 százaléka körül mozgott, addig az ipar teljesítőképessége már 75 százalék körül volt. A reális értékeléshez azt is figyelembe kell venni, hogy a vezetés véleményét alátámasztó statisztikák egyrészt nominálbérekkel (a kifizetett bérek összegével) operáltak, másrészt számított reálbéradataik nem mindenben tükrözték a valóságos összefüggéseket. A stabilizáció után ugyanis az élelmezési költségek a jövedelmek háború előttinél sokkal nagyobb részét kötötték le, márpedig ez utóbbiak árszintje a létfenntartási költségek minden más eleménél – kivéve a ruházkodási költségeket – magasabb volt.
A kormányzati álláspontnak megfelelő adatok szerint a gyáripari reálbérek 1947 augusztusában elérték az 1938. évi szint 86 százalékát, 1948 januárjában pedig megközelítették annak 96 százalékát. Más számítások ezzel szemben arra mutatnak, hogy 1947 júliusában a gyáripari munkások reálbére átlagosan a háború előttinek 67 százaléka volt, 1947 októberében pedig még mindig csak 71 százaléka. Az előző adattal összehasonlítható gyári reálbérek (a munkások és tisztviselők átlagos reálbére) még ennél is alacsonyabb szinten álltak, mivel a gyáripari tisztviselők reálbére 1947 júliusában az 1938. évinek 49–59 százalékát tette ki, októberben pedig 54–63 százalékát.
A bérből és fizetésből élők reáljövedelmének részletes vizsgálata alapján megállapítható, hogy a stabilizációtól kezdve határozottan érvényesült a gazdaságpolitikát irányítóknak az a törekvése, amely a különböző rétegek közti különbségek csökkentésével általában alacsony, de lehetőleg stabil életszintet kívánt biztosítani. Míg az átlagos munkásreálbér 1947 júliusában a háború előtti 67 százalékának felelt meg, a betanított és segédmunkások reálbére megközelítette az 1938. évi 80 százalékát, a szakmunkásoké alig érte el a 60 százalékát, a mestereké és a csoportvezetőké pedig 55 százalékon állt. A gyáripari tisztviselők említett alacsony reálbérszintjénél is kedvezőtlenebb volt a korábban igen jól fizetett köztisztviselők helyzete: reálbérük 1947 júliusában a háború előtti 37 százalékát, 1947 októberében 43 százalékát tette ki. A jövedelmek további nivellálódásához vezetett a gyáripari bérek 1947. augusztusi 15 százalékos kormányzati emelése, amely mintegy elismerve a reálbérek alacsony színvonalát, a hároméves terv jobb fogadtatását kívánta szolgálni.
Az életfeltételeket természetesen a reálbérek mellett más tényezők is befolyásolták. Míg a közellátási gondok enyhülése hozzájárult a közérzet javulásához, addig a munkaintenzitás fokozására irányuló intézkedések, valamint az időközben még tovább emelkedő munkanélküliség ellenkezőleg hatott. A termelékenység emelésének fontos – sőt tulajdonképpen legfontosabb – eszközéül szolgált a teljesítménybérezés széles körű bevezetése: 1946 októberében a gyáripari munkások közel 64 százaléka dolgozott időbérben és csak 36 százaléka teljesítménybérben, 1947 augusztusára az előbbi arány 26, illetve 74 százalékra módosult. A munkanélküliek száma – nem teljes körű adatok szerint – az 1946. augusztus havi 31 ezerről 1947 januárjára 54 ezerre, ugyanezen év decemberében pedig majdnem 116 ezerre nőtt. 1947 végén az összes munkanélküliek 72 százaléka volt ipari munkás, 4 százaléka kereskedelmi alkalmazott és 13 százaléka egyéb fizikai munkás. A munkanélküliség növekedése munkaerő oldalról két forrásból eredt, az értéktelen inflációs keresetek miatt a stabilizáció előtt munkát nem vállalókból, a vidékre költözött munkavállalók visszatéréséből és a gyarapodó számban hazatérő hadifoglyokból.
Az ipar munkaerő-felszívó képességének szűk határait mutatja a mezőgazdasági bérmunkásság nagy száma. Míg a földigénylők közül csak mintegy 21 ezer nem jutott földhöz, a tényleges kimaradtak számát pedig másfélszázezerre becsülték, addig a mezőgazdasági bérmunkát vállalók száma 1947/48-ban megközelítette a félmilliót. Ha figyelembe vesszük azt, hogy jelentős részük az 5 hold alatti birtokkal rendelkezők közül került ki, akkor is nyilvánvaló, hogy további nagy munkaerő-tartalékokat rejtett a mezőgazdaság. Ez elvben lehetőséget teremtett akár a mezőgazdasági munka intenzív irányba való fejlődésére, akár a további iparosításra. A hároméves terv kezdetén a mobil munkavállalók általában a mezőgazdaság felé orientálódtak, mert ott kedvezőbb feltételekkel számoltak: az ipari munkabérek pengő–forint szorzója 1947 nyarán kb. 3,5 volt, ezzel szemben a mezőgazdaságban a pénzben fizetett bérek szorzója meghaladta a négyet. Ehhez járult még, hogy a természetbeni bérek értéke jelentős mértékben megemelkedett, még ha a háború előttihez képest mennyiségileg valamelyest csökkent is.
A stabilizáció után sem éledtek fel a bank- és a hit elélet hagyományos formái. A kormányzat a gazdaságpolitika egyik legfontosabb eszközének a rendkívül szűkre szabott – restrikciós – pénz- és hitelkibocsátást tekintette. Az 1946. augusztus végéig forgalomba került 356 millió forint reálértéke az 1937/38. évinek csupán 17,5 százalékát tette ki, s az év végéig a kibocsátott pénzmennyiségé (1023,7 millió forint) még mindig a háború előttinek ötven százaléka alatt maradt. A szigorú határok közé szorított pénzkibocsátás eleve akadályozta a bankbetétképződés megindulását. Egy nagy bank szokásos működéséhez legkevesebb 400 millió forintos betétre lett volna szükség, de a teljes magyar betétállomány egy évvel a stabilizáció után sem érte el még ezt a szintet. A bankok tehát nem rendelkeztek érdemi tőkével s így nem kezdeményezhettek jövedelmező ügyleteket. Feladatuk továbbra is a hiteligények előterjesztése, illetve lebonyolítása maradt, és az ezért elszámolható jutalék csak az apparátus fenntartásához szükséges összegeket biztosította. Némi hasznot csak az áru-, illetve a kosztkamatügyletek (napi, heti lejáratú hitelügyletek) hajtottak (az utóbbiakat a rendelkezések tiltották).
A fő, szinte egyetlen hitelforrás 1946 augusztusa után is a Magyar Nemzeti Bank maradt. A stabilizáció védelmére hivatkozva, a kibocsátható hitelek összegét és az egyes hitelek felső határát folyamatosan állapították meg. A hiteligényeket végső soron minden esetben a GF felügyelete alatt álló állami szervek bírálták el, s még a bankok saját, szűkös eszközeinek hitelként történő hasznosítását is ezek az intézmények engedélyezték. Az előírások betartását szigorú állami ellenőrzési rendszer garantálta. Az államilag ellenőrzött, szabályozott hitelkibocsátás – összhangban a pénzpolitikával – jóval elmaradt a szükségletektől: a gazdaság 1946 augusztusától decemberéig összesen 495 millió forintot kapott ezen az úton (havonta a hónapok sorrendjében: 74, 125, 200, 57, 39 millió forintot).
A hitelek számottevő része a terményfelvásárlás céljait és az állami tulajdonú, illetve kezelésű vállalatok forgótőke-szükségletét elégítette ki. A magántulajdonban működő üzemek igényei tehát még a szűk kereten belül is háttérbe szorultak, s a nekik juttatott hitelek többsége is akcióhitel volt vagy – elsősorban az állami megrendelésekhez igazodva – közvetlen termelési célokat szolgált.
Az állami finanszírozáspolitika a bankrendszerben érvényesülő befolyásával mind a mezőgazdaságban, mind az iparban a tartalékok mozgósítására törekedett. A mezőgazdaság az ipari hiteleknek csak töredékét kapta az infláció periódusában is és a stabilizáció után is. Az 1946/47. gazdasági évben a mezőgazdaság 434 millió forintos hitele nem érte el az ipari hitelek egyhatodát. Ugyanakkor a hitelfeltételek még az iparénál is kedvezőtlenebbek voltak: csak a szántási hiteleket számolták el 9 százalékos kamattal, de például az őszi vetőmagkölcsönt már 50 százalékos természetbeni kamattal terhelték. 1948-ban, az 594 millió forintnyi összeget tekintve, némileg javult a mezőgazdaság hitelellátása, de részesedése az összes folyósításból továbbra is rendkívül csekély, mindössze 12 százalékos volt.
Végeredményben tehát a stabilizációs pénz-, hitel- és bankpolitika megteremtette az állam hitelmonopóliumát, az intézményrendszer formális megváltoztatása nélkül megszüntette a pénzintézetek hagyományos vállalko zói, bankári tevékenységét, és döntően szolgáltatói feladatokra korlátozta munkájukat. Az államigazgatás pénz- és hitelpolitikában játszott döntő szerepe nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a gyáripar és a kereskedelem magánvállalatai az inflációs és stabilizációs politika következtében egyoldalú pénzügyi függőségbe kerültek az állammal szemben. 1947-ig még arra sem volt módjuk, hogy teljes képet alkossanak érvényesíthető követeléseikről, illetve tartozásaikról.
A tőkeképződést az állam az iparban, a mezőgazdaságban, a gazdasági élet egyéb területein nemcsak gazdasági kötöttségekkel korlátozta, hanem hatalmi eszközökkel is.
A stabilizáció és a forint védelmében a kormányzat 1946. november 1-jén úgy rendelkezett, hogy az állammal és üzemeivel szemben a köve telések, beleértve a fegyverszüneti egyezmény alapján teljesített szállítások és szolgáltatások ellenértékét is, átmenetileg „bírói úton nem érvényesíthetők”, vagyis behajthatatlanok. Még ugyanebben az évben a rendelkezés hatályát 1947. dec. 31-ig, majd újabb rendeletekkel további intézkedésig meghosszabbították (ily módon a rendezés végleg elmaradt). Ugyanakkor az állam és vállalatai saját követeléseiket behajthatták, és ennek a rendelkezésükre álló minden eszközzel igyekeztek is érvényt szerezni.
A tőkeképződés akadályozásában egyre nagyobb jelentősége volt az államapparátus ellenőrző és rendészeti tevékenységének. A fokozatosan megerősödő államigazgatási és helyi közigazgatási apparátus már az inflációs időszakban is teljes súlyával működött közre a kötöt t gazdálkodás megerősítésében és a rendelkezések érvényesítésében. Mindenütt, ahol üzemi bizottságok működtek, e testületek egyik legfontosabb feladatává a munkahelyi gazdasági vezetés és a tulajdonos tevékenységének ellenőrzése vált. Az infláció kaotikus pénzügyi viszonyaihoz képest most már jobban át tudták tekinteni a vállalati gazdálkodást. Az üzemi bizottságok kontrollja azonban csak kiegészíthette, segíthette az állami ellenőrzést, illetve rendészeti munkát.
Az ellenőrzés a stabilizációval minden korábbinál szigorúbbá, átfogóbbá vált s a gazdasági élet jószerint minden területére kiterjedt. A stabilizációval megszervezett Anyag- és Árhivatalnak egyik legfontosabb feladata – az árszabályozás mellett – az árellenőrzés volt. E feladat ellátására országos hálózatot hoztak létre több tízezer kellően felkészített árellenőrrel, akiknek munkáját a rendőrség, a pénzügyőrség és a pártok önkéntes ellenőrei segítették. Az ország minden közigazgatási egységében a helyi állami tisztviselők közül úgynevezett árfelügye leti előadót jelöltek ki, aki egy külön erre a célra életre hívott bizottság segítségével tett eleget kötelességének.
A hatósági ellenőrzésben jelentős szerepet játszott az inflációs időszakban megszervezett gazdasági rendőrség is. 1946-ban csupán a stabilizációig (vagyis hét hónap alatt) 14 ezer feljelentést vizsgáltak ki, amelyek közül közel ötezer árdrágítást, mintegy négyezer árurejtegetést, háromezer-hétszáz valuta- és aranyüzérkedést jelzett. Közel ötezer házkutatást tartottak, gazdasági visszaélés vádjával több mint ezer személyt tartóztattak le, és több száz embert internáltak. A stabilizáció védelmére kiadott rendeletek az árdrágí tásért, illetve árurejtegetésért rendkívül súlyos büntetéseket helyeztek kilátásba. Az árdrágítás egyszerű esete 5 évig terjedhető börtönnel, súlyosabb esete 10 évig terjedhető fegyházzal volt sújtható, sőt amennyiben a gazdasági rend nagyobb sérelmet szenvedett, halálbüntetést is kiszabhattak. Az árdrágítók ügyét gyorsított eljárásra utalták, ami alkalmat nyújtott arra is, hogy a tettenérés után akár órákon belül börtönbe kerüljön a vétkes. Csupán 1947. utolsó negyedévében, csak az Anyag- és Árhivatal feljelentése alapján, több mint 1500 esetben szabtak ki büntetést. A legsúlyosabb hétévi fegyház volt, a legkisebb egy nap, az átlagos 30 nap. Kisebb vétkeknél megelégedtek pénzbüntetéssel (átlag 300 Ft-tal).
A hatalmas apparátus feladata elsősorban a megelőzés és az elrettentés volt. Ezt kiegészítette a pártok és az állam „síberek, feketézők légiója”, „árurejtegető tőkések” ellen irányuló általános propagandája, amely az esetek többségében a gazdasági nehézségek okaként és nem következményeként állította be a visszaéléseket. A közhangulatban – nem utolsósorban a propaganda hatására – végül is egyre inkább összemosódott a nyerészkedés a nyereséges vállalkozással. Nem egy vidéki városban vezetett a „feketézők”, „nyerészkedők” elleni propaganda-hadjárat következtében felizzott hangulat lincseléshez.
A stabilizációval állandósult és intézményesült az a már 1945-től érvényesülő tendencia, amely most már tudatos gazdaságpolitika következményeként tette lehetetlenné az érdemi magántőke-felhalmozást. A termelés biztosítása a gyáripar jelentős részében csak külső forrásokból, döntően az államilag ellenőrzött hitelrendszeren keresztül volt csak lehetséges, a mezőgazdaságban pedig legfeljebb naturális gyarapodásból, termény ek mennyiségének növekedéséből, illetve az állatok szaporulatából.
[...]
Pető Iván–Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története. I. Budapest, 1985. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 67–76.o.
Vélemények, javaslatok