Balogh Sándor – Szabó Éva: Koalíció és politikai érdekegyeztetés (A pártközi értekezlet).
1944. december 21–22-től 1949. május 15-ig, vagyis az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az Ideiglenes Nemzeti Kormány megalakulásától az országgyűlési választásokig, illetőleg a második Dobi-kormány megalakulásáig Magyarországon koalíciós kormányok voltak. Ebben a periódusban, de különösen az 1944 és 1947 közötti időszakban, addig, amíg ezeknek a kormányoknak a koalíciós jellege ténylegesen érvényesült, a pártközi értekezletek a politikai érdekegyeztetés fontos fórumai és intézményei voltak.
A koalíciós pártok vezetői korán felismerték, hogy a parlamentáris demokrácia meglevő intézményei önmagukban – minden különösebb előkészítés nélkül – nem mindig alkalmasak a politikai érdekegyeztetésre, a koalíción belüli együttműködés és a kompromisszumok megvalósítására. Ezért kivétel nélkül minden párt vezetői, képviselői időről időre szükségesnek tartották olyan pártközi értekezletek összehívását, ahol a résztvevők nyíltan, egyelőre nem a nyilvánosságnak szánt információk és vélemények cseréje útján, s nem utolsósorban a politikai és a személyi kompromittálódás veszélye nélkül közös nevezőre juthattak a felmerült vitákban, vitás kérdésekben.
A pártközi értekezlet napirendjén a törvényhozást, a kormányzást és közvetlenül a pártokat érintő bármely politikai, gazdasági és kulturális kérdés, illetőleg téma szerepelhetett. Mégis leginkább törvényjavaslatokat, kormányintézkedéseket, a hatalmi és egyéb pozícióknak a koalíciós pártok közötti elosztását vitatták meg és egyeztették, természetesen gyakran személyre konkretizálva. Az is előfordult, hogy a pártok miniszterei, országgyűlési képviselői a kormány vagy a parlamenti bizottság ülésén már vitára bocsátott előterjesztést indítványoztak a napirendről levenni, és a pártközi értekezlet előzetes állásfoglalását igényelték. A pártok vezetői és képviselői a pártközi értekezleten született megállapodásokat általában magukra nézve kötelezőnek tartották, és csak a legritkább esetben fordult elő – ha a kérdés olyan bizalmas volt – a megállapodás idő előtti „kiszivárogtatása” vagy megszegése.
A problémát itt legtöbbször az okozta, hogy a baloldali pártok (MKP, NPP, SZDP) esetében elegendő volt a Politikai Bizottság jóváhagyása, míg az FKGP-t illetően – a Politikai Bizottságon kívül – a parlamenti frakcióval, vagy legalábbis annak a vezetőségével is jóvá kellett hagyatni a pártközi értekezlet döntéseit. Ez azután nem ritkán időveszteséggel, sőt más bonyodalmakkal is járt.
A pártközi értekezlet nem jogszabály, hanem a szokásjog alapján működött. Összehívása kizárólag a koalíció tagjainak az igény szerint és javaslatai alapján történt. A pártközi értekezlet összehívását elvileg bármelyik koalíciós párt erre felhatalmazott képviselője kezdeményezhette.
A pártközi értekezletnek – személyi összetételét tekintve – alapjában véve háromféle formáját ismerjük: az egyik az ún. pártvezéri értekezlet, amelyet többnyire a köztársasági elnök, a parlament elnöke vagy a miniszterelnök hívott össze és rajtuk kívül a négy koalíciós párt vezetője vett részt. Ezeken a megbeszéléseken a legkényesebb kül- és belpolitikai kérdések, valamint személyi javaslatok szerepeltek. A megbeszélésekről jegyzőkönyv, s a legritkább esetektől eltekintve emlékeztető sem készült. Így ezekről legfeljebb a pártvezetők bizalmas tájékoztatói vagy netán elszólásai alapján szerezhetünk tudomást. A másik forma, amelytől ez az intézmény tulajdonképpen a nevét is kapta, a több-kevesebb rendszerességgel megtartott pártközi értekezlet volt, amelyen a pártvezetők, valamint az érintett pártok más vezető politikusai vettek részt. Ezen a fórumon úgyszólván bármilyen kérdés szerepelhetett – és szerepelt is – a napirenden. Ezekről a tanácskozásokról általában készült jegyzőkönyv, sőt a maga idejében röviden – kommüniké formájában – a sajtót és így a szélesebb közvéleményt is tájékoztatták. A harmadik forma az ún. szakértői értekezlet volt, amelynek pártonkénti személyi összetételét a napirendre tűzött téma szabta meg. Nem egyszer a pártközi értekezlet javasolta – akár albizottság formájában is – a szakértői értekezlet összehívását és egyben a témát is megjelölte. A szakértői értekezletről többnyire rövid jegyzőkönyv és állásfoglalás készült.
A fentebbieken túlmenően egyik-másik minisztériumban, törvényhatóságban stb. is tartottak esetenként vagy több-kevesebb rendszerességgel olyan szakmai, politikai megbeszéléseket, amelyeket szintén pártközi értekezletnek neveztek el.
I.
Az első pártközi értekezlet 1944. december 2-án Szegeden ült össze, ahol a felszabadult országrészben újjászerveződött öt párt (Magyar Kommunista Párt, Szociáldemokrata Párt, Nemzeti Parasztpárt, Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt, Polgári Demokrata Párt) képviselői lényegtelen, stiláris módosításokkal a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front prog
II.
A kormányalakításra irányuló pártközi tárgyalások már 1945. november 4-én, a nemzetgyűlési választások napján megkezdődtek. A Szakasits Árpád lakásán tartott pártközi értekezleten a házigazdán kívül Tildy Zoltán, Nagy Ferenc és Balogh István (FKGP), Rákosi Mátyás és Révai József (MKP), Erdei Ferenc (NPP), valamint Bán Antal és Száva István (SZDP) vettek részt.
Tildy Zoltán bevezetőben elmondta, a megbeszélés célja, hogy tisztázza a jelen levő pártok álláspontját a megalakítandó kormányt és programját illetően. Szerinte az új kormány legelső feladata a „lappangó válság” megoldása és az átmeneti állapot megszüntetése. Szakasits Árpád úgy látta, hogy legjobban az szolgálná az ország közvéleményének megnyugtatását, ha a választási eredményektől független és a tényleges erőviszonyoknak megfelelő kormány alakulna. A pártok képviselete mellett azonban nagyon fontos, hogy szakmailag is megfelelő emberek kerüljenek a tárcák élére. Rákosi Mátyás itt közbevetőleg megjegyezte, hogy az FKGP jobbszárnya ezt az „irányvonalat” aligha fogja követni. Szakasits erre azzal válaszolt, hogy „ha Tildy vállalni tudta pártjában az esetleges közös listát, valószínűleg vállalhatja a koalíciót” is. A jobbszárny ugyanis nem okozhat különösebb gondot, ha a kisgazdapárti vezetők az „őszintén demokratikus paraszti rétegekre” támaszkodnak. Ehhez Tildy még azt fűzte hozzá, hogy pártja parlamenti képviselőjelöltjeinek 2–3%-a nem ért egyet a vezetőséggel, 20–25%-át pedig ők nem igazán ismerik, de 70%-ukra biztosan támaszkodhatnak. A vezetőség eltökélt szándéka, hogy a pártot megtisztítja, és akár 20–25 képviselőt is készek lesznek eltávolítani a parlamenti frakcióból.
Ez után arról esett a legtöbb szó, hogy konkrétan milyen problémákkal találja majd magát szembe a megalakítandó kormány. Száva István szerint az új kormánynak és az összeülő új parlamentnek közjogi, közigazgatási és gazdasági jellegű problémákat kell megoldania. Révai József pedig az iránt érdeklődött, hogy az FKGP vezetőinek lesznek-e nehézségeik pártjukban az államosításokkal kapcsolatosan, közelebbről vállalni tudják-e a kisgazdapárti vezetők a nehézipar államosítását. Balogh István úgy vélte, hogy ez mindenkor a külföld reagálásától függ. Ezzel szemben Tildynek az volt a határozott véleménye, hogy a jól előkészített államosítás iránt a paraszti rétegek egészen bizonyosan „nagy szimpátiával” viseltetnek majd. Ő nem látott politikai akadályt az FKGP részéről az államosítást illetően. Lényegében ezt támasztotta alá Nagy Ferenc is, aki azt fejtegette, hogy a kisgazdapárt, amikor vállalta a koalíciót, „vállalta a többi pártok törekvésének elősegítését is”. Az FKGP különben is hosszú esztendők óta „nem kormányváltozást, hanem rendszerváltozást követelt”. Révai ezután arról érdeklődött, hogyan vélekedik a kisgazdapárt az egyházi befolyás visszaszorításáról a közoktatásban. Tildynek az volt a véleménye, hogy az egyházi iskolák megszüntetése mind anyagi, mind erkölcsi szempontból „megterhelést” jelentene a fiatal demokrácia számára. Ettől eltekintve pártja szívesen függetlenítené a közoktatást az egyházak túlzott befolyásától. Szakasits időszerűtlennek tartotta ennek a kérdésnek a felvetését és azt javasolta, hogy próbáljanak együtt dolgozni az egyházakkal és az azokból meglevő demokratikus rétegekkel közösen szorítsák vissza a „Mindszenty-áramlatot”. Rákosi felszólalásában az egész államapparátus megtisztítását minősítette a legidőszerűbb feladatnak. Erdei Ferenc ezt kizárólag a B-lista alkalmazásával vélte megoldhatónak. Ugyanakkor sérelmezte, hogy pártját eddig többnyire csak a „kész megegyezésekről” tájékoztatták. Az NPP vállalja a felelősséget a koalícióért – mondotta –, de ehhez az szükséges, hogy a koalíciónak valóban tagja is legyen és a döntések hozatalánál jelen legyen.
Szakasits Nagy Ferencnek válaszolva azt indítványozta, hogy a választási eredmények ismeretének hiányában egyszerűen „csak” beszélgessenek a kormány jövőbeli összetételével kapcsolatos elképzeléseikről. Tildy Zoltán nyíltan megmondta, hogy a kisgazdapárt minimálisan a tárcák felét követeli magának, esetleg a miniszterelnökséggel együtt. De amennyiben a nemzetgyűlési választásokon abszolút többséget kap, akkor sem törekszik olyan majoritásra, amely a munkáspártok érzékenységét sértené. Nagy Ferenc felvetette a Munkaügyi Minisztérium esetleges létrehozását, de ezt Bán Antal nyomban időszerűtlennek minősítette arra való hivatkozással, hogy a „mai gazdasági helyzetünkben” még gondolni sem lehet megfelelő szociálpolitikára, ami nélkül viszont egy ilyen minisztériumnak egyáltalán nincsen létjogosultsága. A pártközi tanácskozáson felmerült még a kereskedelmi és közlekedési tárca, valamint a Földművelésügyi Minisztérium kettéválasztása, az utóbbi esetében földművelési és földreform ügyekre. A jelenlevők egyöntetű helyesléssel fogadták Révai Józsefnek egy háromtagú „teljhatalmú gazdasági direktórium” létrehozására irányuló kezdeményezését is.
1945. november 4. és 14. között több ízben is találkoztak a pártok képviselői egymással az új kormány összetételével kapcsolatos elképzeléseik egyeztetése céljából. Az MKP megpróbálta az SZDP-vel és az NPP-vel külön-külön is egyeztetni a kormány összetételével kapcsolatos álláspontját. Így született meg azután az az elhatározás, hogy csak a miniszterelnökséget és a minisztériumok felét engedik át a kisgazdapártnak, amit ez utóbbi különösebb vita nélkül tudomásul is vett. Az egyes minisztériumok pártonkénti felosztását illetően azonban a baloldali pártok egymás között sem tudtak megegyezni. A szociáldemokraták és a kommunisták között főleg a Belügyminisztérium, a szociáldemokraták és a parasztpártiak között pedig a kultusztárca ügyében volt komoly ellentét. Az SZDP, az egyeztetések nyomán, cserébe a kereskedelmi tárcáért, amelybe az összes szövetkezeti ügyet is „beolvasztották”, lemondott a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumról. A kisgazdapárt saját miniszterét szerette volna a belügyi tárca élén látni, és hajlandónak mutatkozott az MKP külön igényét is kielégíteni. Elfogadta ugyanis azt a követelést, hogy a rendőrség kommunista párti belügyi államtitkár irányítása alá kerüljön. Az egyik belügyi államtitkárságot és az országos rendőrfőkapitány posztját az SZDP-nek is felajánlották a kisgazdapárti vezetők, de az elutasította ezt.
A pártok részesedése az új kormányban az 1945. november 8-i pártközi értekezleten körvonalazódott. Eszerint az FKGP kapta volna meg a belügy-, a külügy-, a honvédelmi, a közellátásügyi, a földművelésügyi és az újjáépítési minisztériumot, az MKP a népjóléti, a pénzügy- és a közlekedésügyi minisztériumot, az SZDP az igazságügy-, az iparügyi, valamint a kereskedelem- és szövetkezetügyi minisztériumot, s végül az NPP a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumot. A tervezett miniszterelnök Tildy Zoltán volt, aki úgyszólván egyöntetű támogatást élvezett a koalíció leendő tagjai részéről.
A kormány összetételével kapcsolatos tervet az SZDP vezetőségében rendkívül kedvezőtlenül fogadták. Bán Antal tájékoztatójához Justus Pál azt a megjegyzést fűzte, hogy „végzetesnek” tekinti a párt számára a koalícióban való maradást. Hasonlóan vélekedett Schiffer Pál is, aki pártpolitikai szempontból tartotta „szerencsétlennek” az SZDP-nek szánt tárcákat. A fentebbiek ellenére a pártközi értekezlet javaslatait a Pártvezetőség szótöbbséggel elfogadta. A kormány megalakulására mégsem kerülhetett sor, mert az MKP Politikai Bizottsága elutasította a november 8-i pártközi megállapodásokat. Vitatta a pénzügyi tárca elfogadásának célszerűségét és bizalmatlanságot jelentett be Kovács Bélával, a kisgazdapárt belügyminiszter-jelöltjével szemben.
Ezután Rákosi Mátyás felkereste Szakasits Árpádot és támogatását kérte az MKP-nak a belügyi tárcára vonatkozó igényét illetően. A szociáldemokrata vezető azonban elhatárolta magát a kommunista párt igényének a támogatásától. Ugyanakkor a parasztpárt vezető köreiben attól való félelmükben, hogy ha a Belügyminisztérium kisgazdapárti kézbe kerül – Kovács Imre kifejezésével élve –, „szétrúgják” a Nemzeti Parasztpártot, inkább kommunista párti belügyminisztert kívántak volna. Tildy Zoltán egyidejűleg – kétoldalú megbeszélés keretében – azt javasolta az SZDP vezetőinek, hogy a belügyi tárcát osszák fel Belügyminisztériumra és Közrendészeti Minisztériumra azzal, hogy az előbbit az FKGP, az utóbbit pedig az SZDP kapná. Az SZDP vezetőinek tulajdonképpen mindaddig tetszett a fentebbi javaslat, amíg meg nem tudták, hogy Tildy a Közrendészeti Minisztériumot a kommunistáknak is felajánlotta.
A kormányalakítási pártközi tanácskozások második hetében a kisgazdapárt – az MKP mindenfajta kompromisszumot visszautasító magatartása láttán – engedékenyebb hangokat ütött meg a Belügyminisztérium kérdésében is. Ez a körülmény bizonyos fokig a szociáldemokrata vezetőket is bizonytalanná tette. Elsősorban attól tartottak, hogy a kommunisták és a kisgazdák az SZDP rovására egyeznek meg. Az SZDP Politikai Bizottságán belül még csak fokozta a bizonytalanságot az a hír, hogy a SZEB elnöke november 14-re megbeszélésre hívta a pártok vezetőit. A 13-án ülésező Politikai Bizottság már korántsem ragaszkodott olyan határozottan a belügyi tárcához.
A SZEB elnökének a leendő koalíciós pártok vezetőivel történt találkozója után véglegesen eldőlt, hogy a belügyi tárcát az MKP kapja meg. Másnap, november 15-én megalakult Tildy Zoltán kormánya. A tárcák fele-fele arányú megosztását oly módon sikerült megoldani, hogy a szóban forgó elv érvényesítése érdekében új minisztériumot kreáltak. Így jött létre a Tájékoztatásügyi Minisztérium. A Tildy-kormányban három államminiszter is helyet foglalt, mégpedig Dobi István (FKGP), Rákosi Mátyás (MKP), Szakasits Árpád (SZDP). Az egyes tárcákat a következők töltötték be: Nagy Imre (MKP) belügyminiszter, Kovács Béla (FKGP) földművelésügyi miniszter, Tombor Jenő (FKGP) honvédelmi miniszter, Ries István (SZDP) igazságügyminiszter, Bán Antal (SZDP) iparügyi miniszter, Rónai Sándor (SZDP) kereskedelem- és szövetkezetügyi miniszter, Bárányos Károly (FKGP) közellátásügyi miniszter, Gerő Ernő (MKP) közlekedésügyi miniszter, Gyöngyösi János (FKGP) külügyminiszter, Molnár Erik (MKP) népjóléti miniszter, Gordon Ferenc (FKGP) pénzügyminiszter, Balla Antal (FKGP) tájékoztatásügyi miniszter, Antall József (FKGP) újjáépítési miniszter, Keresztury Dezső (NPP) vallás- és közoktatásügyi miniszter.
A Tildy-kormány megalakulása után sor került a politikai államtitkárok pártok szerinti elosztására is: a huszonkét államtitkár közül az FKGP kilencet, az MKP és az SZDP ötöt-ötöt, az NPP pedig hármat jelölhetett.
A kormányprogramot egyeztető pártközi tárgyalások a kormány összetételének nyilvánosságra hozása előtt és után is folytak. November végén a kisgazdapárt – saját programja nem lévén – elfogadta a baloldali pártok javaslatait. A programot 1945. november 30-án a kormány elnöke, Tildy Zoltán ismertette a nemzetgyűlésben.
Az államforma kérdése eredetileg nem szerepelt a kormányprogramban. A köztársaság megteremtésének időszerűségét az SZDP képviselője tette szóvá a Tildy-kormány parlamenti bemutatkozásakor. A szociáldemokrata javaslatot az MKP vezetői elvileg azonnal támogatták, az NPP és az FKGP viszont egyelőre hallgatott róla. A parasztpárti Szabad Szó 1946. január 1-jei számában jelentette be, hogy az NPP „népköztársaságot” akar. A kisgazdapárt vezetői közül előbb Dobi István, majd Tildy Zoltán nyilatkozott az államformáról, de kifejezetten a saját nevében. A kisgazdapárti parlamenti frakció – Nagy Ferenccel az élén – 1946. január 11-én foglalt állást a köztársaság mellett.
Ezt követően a négy párt képviselői pártközi értekezleten vitatták meg a köztársaságról szóló törvényjavaslatot. A tervezetet Ries István igazságügyminiszter dolgozta ki, a koalíciós pártok szakértőinek bevonásával. A pártközi értekezleten elhangzottaknál is élesebb viták zajlottak le azonban a nemzetgyűlés közjogi és alkotmányjogi bizottságában a köztársasági elnök jogköréről és megválasztásának módjáról. A pártközi tárgyalásokon nyitva hagyták a köztársasági elnök megválasztásának módját és a végső döntést a nemzetgyűlés politikai bizottságára bízták, amely a nyílt szavazás mellett döntött.
A köztársasági elnök jogkörét illetően a jövő szempontjából is igen tanulságos „pengeváltásra” került sor Rákosi Mátyás és Sulyok Dezső között a közjogi és alkotmányjogi bizottságban. Rákosi az elnöki jogkör szűkítésére irányuló javaslatát a következő szavakkal indokolta: „Ha valamit tanultunk az utolsó két évtized történetéből, az az, hogy az egyes ember ítélete, még ha köztársasági elnök is, vagy zseniális vezető, végeredményben a nemzetre romlást hoz”. Nem értve egyet ezzel Sulyok az alábbiakat fűzte ironikusan az elnök jogkörével kapcsolatos vitához: „A felelős minisztérium mindenkor a nemzetgyűlés bizalmának van alárendelve. Azonban az államfő is egy szerve a nemzeti szuverenitásnak, amit magából kibocsát, mint ahogy a felelős minisztériumot. Tehát a felelős minisztérium mellett külön szervként jelentkezik az államfő. Ha az államfőt kiütjük ebből a hármasságból, akkor megszűnt az államfői jogkör és minőség, akkor csak kertészeti kiállításokat nyit meg. Ez pedig nem szolgálja a demokráciát…”
A törvényjavaslat kidolgozásával párhuzamosan a pártok figyelme egyre inkább a lehetséges elnökjelölt személyére összpontosult. A baloldali pártok korán felismerték, hogy az adott viszonyok között kizárólag kisgazdapárti jelöltről lehet szó. Az FKGP-ban gyakorlatilag két politikusnak volt komoly esélye a köztársasági elnökségre: Tildy Zoltánnak és Nagy Ferencnek. Az utóbbi esélyét növelni látszott, hogy a parlamenti frakción belül ő rendelkezett többséggel. Olyan helyzet állt elő, hogy a saját frakciójában kisebb befolyással rendelkező Tildy a baloldal, a pártjában nagyobb támogatást élvező Nagy Ferenc pedig az egész jobboldal jelöltje lett. Végül is Nagy Ferenc felismerve e fonák helyzetet, az FKGP Politikai Bizottságának egyhangú döntése után, a frakció ülésén maga javasolta Tildy Zoltánt köztársasági elnöknek. Mint ismeretes, a nemzetgyűlés 1946. február 1-jén közfelkiáltással Tildy Zoltánt választotta meg a Magyar Köztársaság elnökévé.
*
1946. február végétől–március elejétől a pártközi értekezleteket jobbára a Baloldali Blokk és az FKGP egymásnak címzett nyilatkozatai, üzenetei, levélváltásai és nem utolsósorban azok a tömegakciók szorították háttérbe, amelyeket elsősorban a munkáspártok szerveztek. A nemzetgyűlés napirendjén szereplő törvényjavaslatokkal (a szénbányák államosítása, a földosztás befejezése stb.) kapcsolatosan a koalíció tagjai esetenként ezúttal is tárgyalóasztalhoz ültek, de figyelmüket és erejüket akkor is inkább a hatalmi pozíciókért folytatott küzdelem kötötte le. Ennek volt köszönhető például, hogy a márciusra, majd április első felére ígért kormányrendelet a B-lista alkalmazásáról csak 1946. május 19-én jelent meg.
Az FKGP Politikai Bizottsága 1946. május 20-i ülésén alakította ki azt a véleményét, mely szerint a belpolitikai problémák megoldásának legdöntőbb akadálya az, hogy a nemzetgyűlési választásokat nem követte a kormányzati pozíciók megfelelő pártonkénti elosztása. Leszögezte, hogy a választók 1945. november 4-i állásfoglalása a mai napig nem jutott kifejezésre az államigazgatás és az államrendészet területén. Ezért szállt síkra Nagy Ferenc 1946. február elején, kormányelnöki beiktatása után, a „közélet minden területére” vonatkozó és megígért „arányosítás” végrehajtása érdekében. A Politikai Bizottság konkrétan azt követelte, hogy a koalíció tagjai engedjenek át az FKGP részére további 10 alispáni, 5 törvényhatósági jogú városi polgármesteri, 14 megyei városi polgármesteri állást, valamint a járási főjegyzői, községi jegyzői és körjegyzői állások felét. Ugyancsak „arányosítást” követelt a Politikai Bizottság a minisztériumok és a minisztériumok alá rendelt hatóságok kulcspozícióiban. A megyei rendőrkapitányságok tekintetében pedig az volt az álláspontja, hogy ott, ahol a főispán nem kisgazdapárti, a rendőrkapitány legyen az. Végül a demokrácia „teljessé tételére” az önkormányzati választások kiírását és megfelelő választójogi törvény mielőbbi megalkotását sürgette. A fentebbi követeléseket a kisgazdapárt vezetői május 21-én levélben közölték a baloldali pártokkal.
A baloldali pártok közös szerve, a Baloldali Blokk végrehajtó bizottsága 1946. június 1-jei válaszlevelében helyeselte az önkormányzati választások megtartását, de csak a demokrácia érdekeinek megfelelő időpontban, közelebbről a demokratikus rend gazdasági és politikai megerősödése után. Ezért azt javasolta, hogy a belügyminiszter azonnal kezdje meg a választójogi törvény előkészítését, hogy a választást „kellő időpontban” meg lehessen tartani. A többi kérdés felvetését viszont a végrehajtó bizottság bel- és külpolitikai szempontból egyaránt időszerűtlennek minősítette. Ugyanakkor javasolta, hogy közvetlen tárgyalások útján küszöböljék ki „a pártok között kölcsönösen felmerült sérelmeket”.
Az 1946. június 3-án Varga Bélának, a nemzetgyűlés elnökének hivatalában megtartott pártközi értekezleten Szélig Imre és Schiffer Pál (SZDP), Nagy Imre és Kiss Károly (MKP), Kovács Béla és Balogh István (FKGP), valamint Erdei Ferenc (NPP) vettek részt. Varga Béla az „összejövetel” célját a koalíció megerősítésében és a demokratikus erők összefogásában jelölte meg.
A baloldali pártok válaszára Kovács Béla reagált, közölve, hogy a választ a miniszterelnök sem tudja elfogadni. A kisgazdapárti politikus szorgalmazta a községi választások mielőbbi lebonyolítását, majd a pozíciók elosztása tekintetében még szélesítette is az FKGP korábbi követeléseit. Szélig Imre válaszában kifejtette, hogy a választás, valamint a pozícióknak ilyen elosztása „a jobboldali erők fokozottabb érvényesülésére nyújtana lehetőséget”. Nagy Imre lényegében osztotta Szélig véleményét. Balogh István a tisztségek elosztása szempontjából a választásoktól várta a „megoldást”, és kérte, hogy a baloldali pártok a konkrét kisgazdapárti igények tekintetében addig is tegyenek engedményeket. Erdei Ferenc erre azt válaszolta, hogy itt valójában bizalmi kérdésről van szó, de a sérelmeket nem lehet függetleníteni az FKGP „fasiszta megnyilvánulásaitól”. Schiffer Pál szükségesnek és lehetségesnek látta a megegyezést. Kovács Béla újabb felszólalásában lényegében megismételte a pozíciók elosztására vonatkozó konkrét követeléseket és ezek határidős elfogadását indítványozta. A baloldali pártok jelen levő képviselői ezt határozottan elutasították és ezzel a pártközi értekezlet véget ért.
A baloldali pártok képviselői a június 3-i pártközi értekezlet tapasztalatait másnap, 4-én értékelték. Farkas Ferenc, Kossa István, Bán Antal és Rákosi Mátyás felszólalása után arra a következtetésre jutottak, hogy változatlanul a Baloldali Blokk végrehajtó bizottságának 1946. június 1-jei levelében foglaltakhoz tartják magukat.
Még ugyanezen a napon folytatta munkáját a pártközi értekezlet is, ahol Varga Bélán, Kovács Bélán és Balogh Istvánon kívül Nagy Ferenc is megjelent. Ezzel szemben a baloldali pártok képviseletét Bán Antal „erősítette meg” a jelenlétével. Varga Béla felkérésére Bán Antal ismertette a baloldali pártok álláspontját. Rámutatott, hogy a június 3-án elhangzottak „sokkal súlyosabb követeléseket is tartalmaznak”, mint az FKGP vezetőinek 1946. május 21-i levele. A Baloldali Blokk végrehajtó bizottságának az a határozott véleménye, mondta Bán, hogy előbb az inflációt kell megfékezni, a gazdasági ellehetetlenülést megakadályozni és csak azután lehet szó a személyi kérdésekről. Ezzel szemben Varga Béla pártja követeléseinek teljesítését a gazdasági stabilizáció „lelki alapjának” tekintette, amely nélkül „összeomlik az egész kormányzat”. Nagy Ferenc lényegében egyetértett Varga Bélával. Viszont az előbbieknél is jóval messzebbre ment el Kovács Béla, aki ismételten a kisgazdapárti követelések elfogadásától tette függővé a koalíciós együttműködést. Hiába figyelmeztetett Erdei Ferenc és hiába könyörgött Balogh István „valami megoldásért”, Kovács Béla hajthatatlan maradt. A pártközi értekezlet ezúttal is eredménytelenül fejeződött be.
A pártközi tárgyalások eredménytelensége azonban június elején mégsem vezetett a koalíciós kormányzás felbomlásához. A koalíciót ugyanis végső soron mind a baloldali pártok, mind a kisgazdapárt fenn kívánta tartani. A pénzügyi stabilizáció megteremtése és a békeszerződés aláírása előtt ugyanis egyetlen politikai irányzat sem akarta – és nem is tudta volna – egyedül vállalni a kormányzással járó felelősséget. Ilyen körülmények között azután a valóságban mindössze arról lehetett szó, hogy a vitázó felek a koalíción belüli erőviszonyokat, a hatalmi pozíciókat megpróbálják a maguk javára módosítani. Az ellentétek átmeneti feloldásához, pontosabban az enyhítéshez kétségtelenül az is hozzájárult, hogy Tildy Zoltán köztársasági elnök szintén az enyhülés irányában kereste a kibontakozást.
A koalíciós pártok vezetői 1946. június 5-én Leányfalun – Tildy Zoltán elnöki villájában és az ő közreműködésével – próbálták viták kérdéseiket tisztázni. A megállapodás alapjául olyan javaslat szolgált, amely szerint a pártok képviselői legalább egy esztendőre szóló kormányzati programot dolgoznak ki, s egyúttal kötelezettséget vállalnak mind a feladatok végrehajtására, mind a végrehajtás időpontjára vonatkozólag. A megállapodás-tervezet fontos alapelvként rögzítette, hogy a „pártok közös elhatározással megteremtik a tárgyi feltételeit annak, hogy sem az országos, sem a közéleti kormányzás területén egyik párt se érezzen méltánytalanságot”.
A pártközi értekezlet a fentebbi javaslatokat – úgy tűnik – magáévá tette. Ezenkívül megállapodás jött létre néhány konkrét kérdésben is. Így elhatározták az önkormányzati választások „megfelelő időpontban” történő lebonyolítását, több kisgazdapárti rendőrtiszt kinevezését, a B-lista folytán megüresedő alispáni és polgármesteri helyeknek kisgazdapárti emberekkel való betöltését stb.
1946. július 8-án a koalíciós pártok „vezérkara” ezúttal Tildy Zoltán fővárosi lakásán találkozott. A pártok képviseletében a következők voltak jelen: Nagy Ferenc, Varga Béla, Balogh István, Kovács Béla (FKGP), Szakasits Árpád, Bán Antal, Ries István, Horváth Zoltán (SZDP), Rákosi Mátyás, Rajk László, Gerő Ernő, Révai József (MKP), Veres Péter, Erdei Ferenc, Farkas Ferenc, Kovács Imre (NPP), Kisházi Ödön (Szakszervezeti Tanács).
Az elnöklő Tildy Zoltán bejelentette, hogy a pártvezéri megbeszélésen előzetesen úgy döntöttek, hogy három kérdést tűznek a pártközi értekezlet napirendjére: 1/ a pénzügyi stabilizáció, 2/ a pénzügyi stabilizáció politikai biztosítása, 3/ a SZEB jegyzéke. Rákosi Mátyás javaslatára a 2. és a 3. napirendi pontot felcserélték és tekintettel az ügy sürgősségére előbb tárgyalták a SZEB jegyzékét.
Az első napirendi pont előadója Nagy Ferenc volt, aki részletesen taglalta a pénzügyi stabilizáció megvalósításával kapcsolatos teendőket. Gerő Ernő, Szakasits Árpád, Kisházi Ödön, Farkas Ferenc, Ries István, valamint Veres Péter és Rákosi Mátyás felszólalásaikban többnyire terjedelmesen értelmezték és kiegészítették a miniszterelnök bevezetőjében elhangzottakat. De ez alkalommal igazán súlyos nézeteltérés nem keletkezett, éles vitára nem került sor. Jellemző, hogy Nagy Ferenc a pártja nevében – és egyetértésben Gerő Ernővel – vállalta a B-listázás júliusi befejezését. Egyetértett azzal is, hogy a rendeleteket szigorúan be kell tartani és példát statuáló büntetéseket kell kiróni. Ugyanakkor aggályosnak tartotta, hogy a kötött gazdálkodás nem terjed ki elég széles területre. A munkanélküli magán- és közalkalmazottak részére közmunkák szervezését javasolta.
Tildy Zoltán összefoglalójában szintén hasonló szellemben foglalt állást. „A stabilizáció körüli kérdésekben – hangsúlyozta a köztársasági elnök – mindenkinek végleges határozottságot kell mutatni, még a népszerűség rovására is. A stabilizációnak igen sok az ellensége, nemcsak politikai, hanem gazdasági síkon is azok körében, akik az utolsó hónapokban könnyen kerestek pénzt. Az agrárpártoknak a parasztság elé, a munkáspártoknak a maguk tömegei felé kell ezt a szerepet és keménységet vállalni”.
A második napirendi pont tárgyalásakor Nagy Ferenc ismertette a SZEB jegyzékét, és észrevételeket fűzött hozzá. A helyzetet azonban bonyolította, hogy a belügyminiszter a demokratikus államrend hatályosabb védelmére hivatkozva – és önhatalmúlag, a kormány állásfoglalását be sem várva – a fegyverszüneti egyezmény 15. pontja alapján 1946. július 4-én, 5-én és 6-án együttesen több mint 200 egyesület feloszlatását rendelte el. Rajk László ezzel nyilvánvalóan elébe kívánt menni a SZEB elnöke azon követelésének, mely szerint mindazokat az egyesületeket fel kell oszlatni és mindazokat a személyeket felelősségre kell vonni, amelyeknek, illetőleg akiknek állítólag része volt a szovjet hadsereg tagjai ellen elkövetett merényletekben (a SZEB jegyzéke egyébként 50 áldozatot említ), és akik szerepet vállaltak a jobboldali propagandában.
Nagy Ferenc általánosságban egyetértett a SZEB jegyzékében foglalt követelések teljesítésével, köztük a fegyverek azonnali beszolgáltatásának elrendelésével, a működő egyesületek belügyminiszteri ellenőrzésével, a három kisgazdapárti főispán lemondatásával, valamint a Független Ifjúság vezetőinek félreállításával. Ugyanakkor Pfeiffer Zoltán államtitkár leváltására, Gyulai László és B. Rácz Lajos képviselők felelősségre vonásához nem talált bizonyítékokat. A katolikus papoknak a szovjet hadsereg és a Szovjetunió elleni uszító propagandájával kapcsolatosan pedig javasolta, hogy figyelmeztessék az egyház vezetőit, indítványozta „ilyen értelemben átirattal fordulni a püspöki karhoz”. A legnagyobb problémának minden szempontból a KALOT és a Cserkész Szövetség feloszlatását látta. Varga Béla az előbbi feloszlatásának következményeit egyenesen katasztrofálisnak nevezte. Nem érdektelen idevonatkozó véleményét teljes terjedelemben idézni. A pártközi értekezlet jegyzőkönyve erről az alábbiakat rögzíti: „Varga Béla: A KALOT feloszlatását katasztrofálisnak tartja, mert ez az egész katolicizmust Mindszenty karjába kergeti. A maga részéről hajlandó személyesen elmenni az orosz parancsnoksághoz, megmagyarázni nekik felfogását, elhatározása megváltoztatása érdekében. Mindszenty fogja a KALOT-ot feloszlatni. [sic!] A papok magatartását illetően az a véleménye, hogy a demokráciának érdeke a papság megnyerése, amire megvan a lehetőség. Fontosnak tartaná, hogy mielőbb internuntius érkezzék Budapestre, aki nagyobb súllyal és tekintéllyel képviseli az egyházi szempontokat, mint Mindszenty. Felfogása szerint a mostani feszültség további megmaradása vagy fokozása katasztrofális következményekkel jár.”
A pártközi tanácskozás 1946. július 10-én folytatódott. A személyi összetételben mindössze annyi változás következett be, hogy Horváth Zoltánt Rónai Sándor, Farkas Ferencet Darvas József váltotta fel és részt vett a tanácskozáson a Szakszervezeti Tanács képviseletében Kossa István is. A pénzügyi stabilizáció belpolitikai feltételeinek megállapítása kapcsán Kovács Béla kitért a júniusi egyezményre, amelyet nem hajtottak végre. Szerinte azóta az FKGP-nak kellett volna betöltenie négy vagy öt megyei főkapitányságot, öt főkapitányhelyettesi állást és minden megyében legalább egy járási kapitányságot. Ezenkívül a belügyminiszternek kisgazdapártiakat kellett volna kineveznie közigazgatási vezető állásokba is. Kovács Béla újra szóba hozta a községi választások szeptemberi megrendezését. Nagy Ferenc ezt azzal nyomatékosította, hogy a választásokat a pozíciók elosztásánál is fontosabbnak tartja. Rákosi Mátyás a pénzügyi stabilizáció érdekeire való hivatkozással tartotta lehetetlennek a szeptemberi időpontot. Ezt támogatta Szakasits Árpád, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a választások előtt „minden reakciós elemet” el kell távolítani a közéletből. Erdei Ferenc pedig közigazgatási reform nélkül nem tudta elképzelni a választásokat. Tildy Zoltán lényegében egyetértett Rákosi szempontjaival, ugyanakkor az FKGP igényeit is indokoltnak látta és méltánylásukat javasolta. Kovács Béla újabb felszólalásában a korábbi megállapodások végre nem hajtásáért a Baloldali Blokkot tette felelőssé, majd hozzáfűzte, hogy hajlandó a szeptemberi időpontról lemondani, ha a május 21-i memorandumban foglalt kívánságaikat a Baloldali Blokk teljesíti. Révai József a Baloldali Blokk felelősségére történő utalást igyekezett elhárítani és azt javasolta, hogy a pénzügyi stabilizáció érdekeit szem előtt tartva állapítsák meg a községi választások időpontját, az új választójogi törvényt pedig hozzák összhangba a közigazgatási reformmal. Mindezek után Tildy Zoltán olyan nyilatkozatot javasolt, amelyben az áll, hogy az egész baloldal az őszi választások megtartása mellett van. A javaslatot Kossa István és Kovács Béla egyaránt elutasította. A pártközi értekezleten nem született megegyezés, csupán abban állapodtak meg, hogy július 15-én folytatják a tanácskozást.
Az 1946. július 15-i tanácskozáson Tildy Zoltán közölte, hogy Kovács Béla „csak úgy vállalja az ősszel megtartandó választások bejelentését, ha ezzel egyidejűleg az arányosítás is megvalósul”. A bejelentést az indokolta, hogy ezen a pártközi értekezleten sem Varga Béla, sem Kovács Béla nem vett részt. Hasonlóan valamilyen okból távol maradtak a Szakszervezeti Tanács vezetői is. Tildy – Nagy Ferenccel egyetértőleg – arról is szólt, hogy a közigazgatás reformja nélkül az FKGP sem gondol a választások megtartására. A helyi választások mielőbbi megtartását valamennyi párt egyformán sürgősnek tartja és erre sor kerül, mihelyt a közigazgatás és a választójogi törvény az ősz folyamán elkészül. De változatlanul a pénzügyi stabilizáció az ország legégetőbb kérdése, annak érdekeit és szempontjait kell „minden egyéb előtt figyelembe venni”. Nagy Ferenc a választások kérdésének „rendezése után” két témát javasolt megtárgyalni. Az egyik a B-lista folytán megüresedett állások betöltése, a másik pedig a Baloldali Blokk politikai kívánságai.
Szakasits Árpád Nagy Ferencnek válaszolva azt állapította meg, hogy a kisgazdapárt „a tisztogatás kérdésében a márciusi egyezmény határozatait nem hajtotta végre”. Szakasits elismerte, hogy a kisgazdapártnak a B-lista folytán megüresedett állások betöltését illetően jogos igényei vannak, de az elvileg sem fogadható el, hogy minden ilyen állás a kisgazdapártiaké legyen. Rákosi Mátyás többek között azt fűzte hozzá Szakasits véleményéhez, hogy az FKGP számokhoz kötött pozíciókat és állásokat kíván, de viszonosság nélkül, holott a júniusi megállapodás is a kölcsönösségen alapul. Tildy Zoltán felszólalásában arról tájékoztatta a pártközi értekezletet, hogy az FKGP már eddig is számos intézkedést tett a jobboldal ellen és sorainak megtisztítása érdekében. Ennek igazolására utalt a Kis Újság szerkesztőségének átalakítására, a Független Ifjúság vezetőségének leváltására, a kisgazdapárti nőmozgalom kifogásolt vezetőinek elmozdítására stb. Nagy Ferenc a Tildy Zoltán által bejelentett intézkedéseket csak kezdetlen tekintette, amelyek betartása nem tőle, hanem pártja Politikai Bizottságától függ. Annyit azonban elmondott, hogy világos és határozott demokratikus politikát kíván követni, aki ezt nem vállalja, azt tényleg kitessékeli a pártból. Gerő Ernő és Révai József itt azt jegyezték fel, hogy valóban nem az eltávolítottak létszámán múlik a kisgazdapárt megtisztítása, hanem a „kolomposok” elküldésén.
A további hozzászólások fontos elemeket tartalmaztak a Nagy Ferenc által eredetileg felvetett két kérdés tisztázása szempontjából. Ezt tükrözte az értekezlet határozata is. Rajk László javaslatára a pártközi értekezlet elfogadta, hogy a nyilatkozatot a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front nevében adják ki. A nyilatkozat megszerkesztésére Tildy Zoltán elnökletével bizottságot hoztak létre, amelynek Balogh István, Darvas József, Horváth Zoltán és Révai József lettek a tagjai. A nyilatkozatnak tartalmaznia kellett, hogy mi a reakció és kit tekintenek reakciósnak. A koalíció akadályozását, a stabilizáció gyengítését, a kormány külpolitikai vonalvezetésénél támadását, a demokráciaellenes fellépést, az antiszemitizmus minden formáját, az ellentétek szítását a falu és város között reakciós cselekedetnek tekintik. Ezek ellen a függetlenségi front közösen lép fel, jelentkezzenek azok akár a Sulyok-féle Magyar Szabadság Pártban, a kisgazdapárt jobbszárnyán, más pártokban, vagy a közélet bármely más fórumán. A koalíciós pártok eme közös nyilatkozatát a napi sajtó 1946. július 17-én közölte.
1946 augusztusában és szeptemberében kétségkívül a mezőgazdasági érdekképviselet ügye foglalkozatta elsősorban a koalíciós pártok agrárpolitikusait és szakértőit. Ennek az volt az előzménye, hogy már 1945 decembere óta folytak a kisgazdapárti előkészületek egy törvénytervezet kidolgozása céljából. A tervezet egy-egy példányát 1946. február elején kapták meg tanulmányozásra a koalíciós partnerek. A módosított változat április 5-én készült el, de most már hivatalosan a Földművelésügyi Minisztérium törvényjavaslataként szerepelt. A májusban lezajlott pártközi megbeszélések eredményeként lényegében megegyezés jött létre a koalíciós pártok képviselői között a mezőgazdasági érdekképviselet ügyében. Nagy Ferenc és Padányi Gulyás Béla ugyanis méltányolta a baloldal legfőbb követelését, a FÉKOSZ kizárólagos jogát a mezőgazdasági munkások munkaközvetítésére. A fentebbi megállapodást azonban B. Szabó István és Varga Bél június derekán felborították. Ennek következtében az 1946. június 23-i pártközi értekezleten szinte elölről kezdődött a vita, és B. Szabó elutasító álláspontja nyomán nem is jött létre megegyezés.
A minisztertanács augusztus elején „megfelelő előkészítés hiányában” ugyancsak levette napirendjéről a törvényjavaslatot. Ennek ellenére a nemzetgyűlés 1946. augusztus 23-i ülésén Kiss Sándor, a Parasztszövetség igazgatója – a koalíciós szabályokat és szokásokat mellőzve – önálló kisgazdapárti indítványként beterjesztette a mezőgazdasági érdekképviseletről szóló törvényjavaslatot. 1946. szeptember 11-én találkoztak az FKGP és az SZDP agrárpolitikusai, illetőleg szakértői, hogy valamilyen megállapodásra jussanak a belpolitikailag mindinkább kínossá váló kérdésben. A találkozó szociáldemokrata résztvevői hajlottak a kompromisszumra. Az FKGP képviselői ezen felbuzdulva kezdeményezték a pártközi értekezlet összehívását.
Az 1946. szeptember 17-i pártközi értekezleten a kisgazdapárt képviselői hajlandók lettek volna olyan alternatívát elfogadni, mely szerint a munkaközvetítése változatlanul a FÉKOSZ-ban történne, ámde a közvetítés körül felmerülő panaszok felülvizsgálatára vármegyénként vagy országosan felügyeleti szerv létesülne, amelyben a FÉKOSZ és a mezőgazdasági érdekképviselet küldöttei fele-fele arányban vennének részt. Megállapodás nem született, mivel a baloldal korántsem tudta ezt a javaslatot egyöntetűen elfogadni. A törvényjavaslattal kapcsolatos kisgazdapárti próbálkozásoknak azután a SZEB közbeavatkozása vetett véget: a törvényjavaslat korporációs jellegére hivatkozva, a fegyverszüneti egyezmény alapján kifogást emelt a kisgazdapárti törvényjavaslat további parlamenti tárgyalása ellen.
A „viharos szeptember” (a budapesti parasztnapok az FKGP rendezésében, a Kis Újság baloldalt támadó cikkei, polarizációs jelenségek az SZDP-ben és az NPP-ben, az MKP III. kongresszusa stb.) után 1946. október végétől ismét pártközi értekezletek következtek, amelyeken a résztvevők ezúttal is a pártok legtekintélyesebb vezetői voltak. Így az 1946. október 30-i pártközi értekezleten Varga Béla, Nagy Ferenc, Bognár József, Oltványi Imre, Rácz Jenő (FKGP), Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Rajk László (MKP), Szakasits Árpád, Bán Antal, Szélig Imre, Horváth Zoltán (SZDP), Veres Péter, Erdei Ferenc, Farkas Ferenc (NPP), Kossa István, Kisházi Ödön (Szakszervezeti Tanács) vettek részt.
A tanácskozáson Varga Béla elnökölt. Nagy Ferenc bevezetőjét követően – időrendi sorrendben – Rákosi Mátyás, Szakasits Árpád, Veres Péter, Kossa István, Bognár József, Gerő Ernő és Oltványi Imre fejtette ki a véleményét a belpolitikai helyzetről. A felszólalók – Veres Péter kivételével – meglehetősen bő terjedelemben elemezték-értékelték az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választások óta eltelt időszak belpolitikai fejleményeit és a koalíciós pártok egymáshoz való viszonyának alakulását. Általában mindenki a másik pártot hibáztatta, de ezen belül is a kommunista-kisgazda ellentétek domináltak. Az egyik oldalról minden felszólalásban több-kevesebb helyet az a kérdés, illetőleg téma foglalt el, hogy a munkáspártok, s főleg a kommunisták a bolsevizmus irányába igyekeznek sodorni az országot, a másik oldalról pedig az, hogy a kisgazdapárt passzivitásának, sőt közreműködésének köszönhetően a reakció, a jobboldal a régi rendszer visszatérését készíti elő Magyarországon.
Felmerült, hogy a stratégiai kérdések tisztázása után kellene konszolidálni a kormány tevékenységét, de mivel ebben a résztvevők sem bíztak, az a javaslat került előtérbe, hogy a megoldásra váró kérdések alapján szükséges és lehetséges a kormány politikáját meghatározni. A helyenkénti kemény „odamondogatások” sem változtattak azon a helyzeten, hogy senki sem akarta, illetőleg merte a koalíció felbontásának felelősségét magára vállalni. Ilyen körülmények között az elmérgesedő vitákat előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül az együttműködési készséget hangoztató szavaknak kellett felváltaniok. Ez tükröződött Varga Béla összefoglalójában is: „Az értekezleten teljes egyetértés alakult ki a kisgazdapárt és a Baloldali Blokk között az ellenforradalom és a reakció elleni közös küzdelmet illetően. A küzdelem felvételének módjait és pontjait konkretizálni kell.
Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes úr javaslatát, hogy tudniillik előbb a konkrét tényeket tárgyaljuk, annyival is inkább magunkévá tehetjük, mert ismerem a kisgazdapártot és mondhatom, hogy a kisgazdapártban nincs képviselő, aki a reakcióval és az ellenforradalommal ne szállnék teljes erejével szembe…”
Az 1946. november 5-i pártközi értekezleten – rövid kitérő után – valóban konkrét kérdések kerültek terítékre. Napirend előtt Veres Péter bejelentette Keresztury Dezsőnek, az egyetlen parasztpárti miniszternek a lemondását. A pártelnök szerint ebben az ügyben az jelenti az igazi problémát, hogy az NPP-ben nincsen olyan katolikus politikus, aki erre a nagyon nehéz posztra megfelelne. Az NPP Politikai Bizottsága eredetileg is Darvas Józsefet javasolta, de a miniszterelnök akkor sem és most sem vállalja a protestáns kultuszminisztert arra való hivatkozással, hogy Magyarországon ennek a tárcának az élére – szokásjog alapján – katolikus embert kell állítani és az államtitkár legyen, pontosabban lehet protestáns. A tanácskozáson mind Nagy Ferenc, mind Varga Béla is emellett tört lándzsát. Ezzel szemben Rákosi Mátyás cáfolatként hazai és főleg külföldi példákra hivatkozott, bár érződött, hogy inkább csak „akadékoskodik”. Olyan döntés született, hogy rövidesen több tárca élén személycserét hajtanak végre és ennek keretében igyekeznek az NPP számára is elfogadható megoldást találni.
A pártközi értekezleten nagyobb vita nélkül elfogadták – 1946. november 30-i hatállyal – az ipari árak „átlagosan és mérlegelten” 25%-kal történő csökkentését, a pénzügyi stabilizáció nyomán szélesre tárult agrárolló szűkítése jegyében. Nem sikerült ilyen könnyen megegyezésre jutni az ármegállapító bizottság összetételében. A kisgazdapárti képviselők ugyanis azt javasolták, hogy a Parasztszövetség és a szakszervezetek megbízottai is vegyenek részt abban. Veres Péter, a Parasztszövetség helyett a FÉKOSZ bevonását javasolta. Ugyanakkor a munkáspártok képviselői ezúttal egyöntetűen helytelenítették a társadalmi bizottsági megoldást. Ezek után abban állapodtak meg, hogy a Gazdasági Főtanács ülésére, amely az árakról dönt, meghívják – tanácskozási joggal – a Parasztszövetség és a Szakszervezeti Tanács két-két küldöttét is. Abban is megállapodtak rövidesen, hogy a kartelleket fel kell oszlatni, valamint hogy a mezőgazdasági és a kisipari hitelek érjék el az ipari hitelek 50%-át.
Nagyobb nehézséggel járt a földadó ügyének rendezése. Gerő Ernő azt indítványozta, hogy az öt kat. holdon aluli gazdaságokat ideiglenesen minden korlátozás nélkül mentesítsék a földadó alól. Rácz Jenő ezzel nem értett egyet és azt javasolta, hogy a birtokok csak 40 aranykorona alatti kataszteri tiszta jövedelem esetén mentesüljenek teljesen a földadó kötelezettsége alól, 40–60 aranykorona közötti kataszteri tiszta jövedelem mellett 50%-os kedvezményt kapjanak a földadó befizetésére. Bán Antal, Szélig Imre és Veres Péter felszólalása után a pártközi értekezlet egyhangúan Rácz módosító javaslatát fogadta el.
Szintén vita tárgyát képezte a földalapba befolyó pénzösszegek hovafordítása, amelyeknek jó részét eddig a földbirtokrendező szervek élték föl. Veres Péter és Farkas Ferenc azt szorgalmazta, a földbirtokrendező szervek személyi állományának fokozatos leépítését figyelembe véve, hogy azok a volt földbirtokosok és hozzátartozóik, akiknek semmilyen megélhetési lehetőségük nincsen, egy évi bérletnek megfelelő összeget kapjanak kártérítésként. A többiek viszont, akiknek egyéb jövedelmük is van, egyelőre várjanak. Ezzel a javaslattal Nagy Ferenc is teljes mértékben egyetértett, aki viszont az egyházi birtokok kárpótlásának az ügyét karolta fel. Több kiegészítő megjegyzés után olyan megállapodás született, hogy a földalapba befolyó pénzösszegeket elsősorban az újgazdák beruházásainak támogatására kell fordítani. A szövetkezeti törvénnyel kapcsolatosan pedig úgy döntöttek a pártközi értekezleten, hogy amennyiben az nem tárgyalható le három nap alatt, akkor ki kell mondani a sürgősséget.
Az 1946. november 12-i pártközi értekezleten folytatódott – az előző alkalommal megszakadt – vita a malmok államosításáról. Veres Péter a nagymalmok államosítását indokoltnak tartotta, de a kismalmokhoz nem kívánt hozzányúlni. Gerő Ernő álláspontjának mintegy a tisztázásaként elmondta, hogy a kismalmok esetében mindössze községi ellenőrzésről van szó, a nagymalmokkal azonban a súlyos uzsora miatt „valamit kell csinálni”. Szélig Imre, Marosán György és Kossa István a túlméretezett malomipar problémáit taglalta és az államosítás mellett foglalt állást. Elutasították Rácz Jenőnek az előző pártközi értekezleten elhangzott ama véleményét, hogy a külföldi kölcsönnel összefüggésben kell meggondolni az államosítást. Most viszont Nagy Ferenc óvott az államosítástól, nehogy elriasszák a külföldi tőkét. Emellett az államosítás költségeire is hivatkozott, majd az államosítás helyett az „egészen szigorú” ellenőrzést ajánlotta. A baloldali pártok képviselői – Rákosi Mátyás felszólalása után – tudomásul vették a miniszterelnök javaslatát és a pártközi értekezlet úgy foglalt állást, hogy a pénzügyminiszter előbb kidolgoztatja a malmok kényszertársításának tervét, azután döntenek ebben az ügyben.
Rácz Jenő a szérum- és a műtrágyagyártás államosításának az elhalasztását is a külföldi kölcsön veszélyeztetésével próbálta indokolni. De ezt az érvelést a baloldali pártok képviselői elutasították. Elsősorban Nagy Ferenc ellenállása miatt nem sikerült ebben a kérdésben megegyezni, és a pártközi értekezlet a döntést későbbi időre halasztotta.
1946. november 15-én a pártközi értekezleten nem tértek vissza a vegyipar államosítására, hanem döntően a bankok ellenőrzéséről vitatkoztak. Emellett megpróbálták tisztázni az előző tanácskozásokon már elfogadott megállapodások végrehajtásának az időpontját. Újabb kérdésként felmerült a társadalombiztosítás, amellyel kapcsolatosan a döntést előkészítő feltételekről vitatkoztak, cseréltek véleményt.
Az FKGP vezetői – az előzetes pártközi egyeztetést mellőzve – 1946. november 20-án személycseréket hajtottak végre Nagy Ferenc kormányában. Dobi István földművelésügyi minisztert Bárányos Károly, Bárányos közellátásügyi minisztert Erőss János, Balla Antal tájékoztatásügyi minisztert pedig Bognár József váltotta fel. A fentebbiek mintegy „ellentételezésként” a kisgazdapárti vezetők hozzájárultak egy-két parlamenti képviselőjük mentelmi jogának felfüggesztéséhez és Pfeiffer Zoltán igazságügyi államtitkár leváltásához. A köztársasági elnök a karácsonyi mezőhegyesi vadászat alkalmából kezdeményezett pártközi megbeszéléseket a koalíción belül felmerült belpolitikai ellentétek áthidalására. De ez sem vezetett eredményre s ebből Veres Péter másokkal együtt azt a következtetést vonta le, hogy a hónapok óta vitatott belpolitikai kérdésekben nincs kilátás megegyezésre.
1946. december végétől 1947. február végéig, pontosabban Kovács Bélának a szovjet hatóságok által történt február 25-i letartóztatásáig és elhurcolásáig a pártvezetők figyelmét és energiáját az ún. köztársaságellenes összeesküvés szinte teljesen lekötötte. Ezekben a hetekben-hónapokban talán még a korábbinál is sűrűbben találkoztak egymással, döntően két- és háromoldalú találkozókon, de ezeknek úgyszólván csak egyetlen témája volt: a „köztársaságellenes összeesküvés” és a konzekvenciák levonása.
Megjelent: Múltunk, 1994. 4. sz. 31–32., 40–57. o.
Vélemények, javaslatok