Ivan M. Majszkij: A jövendő világ kívánatos alapelveiről (1944)

Az Isztocsnyik című folyóirat 1995. évi 4. száma az Orosz Föderáció Elnöki Levéltára iratanyagából adott közre egy dokumentumválogatást, amely bepillantást enged a szovjet külpolitikának a második világháborút követő rendezésről alkotott, számunkra eddig teljesen ismeretlen elképzeléseibe. Az alább közölt dokumentumban Majszkij külügyi népbiztoshelyettes vetette papírra a háború utáni rendezésről kialakult elképzeléseit. A dokumentum azért különösen érdekes számunkra, mert a szovjet külpolitikai érdekek kendőzetlenül, teljes nyíltsággal kerülnek benne megfogalmazásra. A fő célkitűzés szerinte a kontinentális biztonság megteremtése, a „fél évszázados béke”, olyan állapot létrehozása volt, amely egész Európában (sőt azon kívül is) megakadályozza a Szovjetunió biztonságának veszélyeztetését; valamennyi probléma megoldását ennek a célnak rendelve alá. Rendkívül hosszú feljegyzésében szinte az egész világra kiterjedően elemezte az ehhez szükséges lépéseket, s Európa sorsát illető véleményei, javaslatai a legtöbb esetben helytállónak bizonyultak. A „biztonság” megteremtésének legfontosabb eszköze a Szovjetunió befolyási övezetének bővítése, a kontinentális hegemónia megszerzése volt. A legnagyobb ellenfelet, Németországot 10 éves megszállással és a Majszkij által is helyeselt feldarabolással akarta az európai politika alakításából hosszú időre kizárni. Franciaország gazdasági megerősítését nem ellenezte, viszont katonai megerősítését nem tartotta szükségesnek, s vele szemben egy szovjetbarát, demokratikus Spanyolországban látta a lehetséges szövetségest. Törökország minden lehetséges módon történő meggyengítésével egyrészt tengeri kijáratot szeretett volna biztosítani a Szovjetuniónak, másrészt a balkáni kérdés szovjet érdekek szerinti rendezését kívánta elősegíteni. Érdekes módon két ország van – Finnország és Románia –, ahol Majszkij a politikai befolyáson kívül tartós katonai jelenléttel is számolt.

Majd csak bő egy év múlva ül össze a jaltai konferencia, de már látszottak a későbbi befolyási övezetek körvonalai, Görögországot már ekkor angol érdekszférának tekintették, viszont Kelet-Közép-Európa sorsának formálására a Szovjetunió tartott igényt.

Minket természetesen a térségünket s benne Magyarországot érintő elképzelései érdekelnek leginkább. Majszkij feljegyzésében érthető módon azoknak az országoknak szentelt nagyobb figyelmet, amelyek a Szovjetunió közvetlen szomszédai voltak. Ebből a szempontból Jugoszlávia és Magyarország nem volt különösen érdekes a szovjetek számára. (Magyarországnak csak 1945. június 29-e, Kárpátalja Szovjetunióhoz csatolása után lett közös határa a Szovjetunióval.) Azzal mindenki tisztában volt, hogy Magyarország mint ellenséges állam nem számíthat különösebben kedvező elbírálásra, s aligha lehetett kétséges, hogy le kell mondania a hitleri Németország segítségével szerzett területekről, vagy azok nagy részéről. Nyilvánvaló volt, hogy az Erdélyre vonatkozó háromhatalmi döntés elvesztette érvényét, de ekkorra még nem dőlt el, hogy mi lesz a terület háború utáni sorsa. Ne felejtsük el, hogy a dokumentum megszületésekor még Románia is hadban állt a Szovjetunióval, s az erdélyi kérdés megoldására a Szovjetunióban – és szövetségesei körében – is többféle elképzelés élt egymás mellett. (A határkérdést még a Romániával 1944. szeptember 12-én aláírt fegyverszüneti egyezmény 19. paragrafusa is nyitva hagyta.) A nemzetiségi elv tiszteletben tartására mutatkozó hajlandóság pedig mindenképpen némi reménnyel kecsegtethetett a háború utáni igazságosabb rendezést illetően.

Jugoszlávia jövőjét a balkáni kérdés rendezésével összefüggésben tárgyalja a feljegyzés, szorgalmazza területi integritásának helyreállítását, és említést tesz ugyan kölcsönös segítségnyújtási egyezmény kötésének lehetőségéről, de stratégiai szempontból a szovjetek számára sokkal fontosabb Románia és Bulgária leendő határainak megállapítása és kétoldalú szerződések kötése.

A Szovjetunió közép-európai politikájában Csehszlovákia kitüntetett szerepet kap. Csehszlovákia nem tartozott a csatlós országok közé, nem voltak közöttük területi viták, s a jó kapcsolatok erősítését szolgálta a két ország között 1943 végén megkötött húsz évre szóló kölcsönös segítségnyújtási egyezmény. Csehszlovákiára tehát bizton építhetett a szovjet külpolitika, annál is inkább, mert nyugati szomszédai közül Lengyelország sem tartozott ugyan a csatlós országok közé, vele azonban területi vitái voltak: a szovjet vezetés a Curzon-vonalat szerette volna elismertetni a szovjet–lengyel határ alapjául, erre azonban a lengyelek nem mutattak hajlandóságot. Fülöp Mihály szerint a vitás területi kérdéseknél az etnikai elv előnyben részesítését Litvinov ajánlotta, mivel Lengyelország a történelmi jogra hivatkozva támasztott igényt Nyugat-Ukrajnára és Belorussziára.

Régiónk későbbi sorsára nézve meghatározó volt, hogy a Szovjetunió geopolitikai érdekeiből kiindulva Majszkij elvetett mindenféle konföderációs kísérletet, hiszen a „legerősebb szárazföldi hatalom” számára sokkal kedvezőbb volt a kisállami széttagoltság stabilizálása, mint egy erős hatalmi csoportosulás létrejötte szomszédságában.

Majszkij figyelme kiterjedt az Európán kívüli világra is, itt a szovjet külpolitika Közel-Kelet felé és Kína irányába történő nyitása érdemel külön is említést.

Bár Majszkij a „négy nagy”-ról beszélt, valójában hárompólusú világban gondolkodott, amely az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió együttműködésére épült volna. Az együttműködést zavaró, a feljegyzésében több helyütt említett proletárforradalom kitörésének lehetőségét Majszkij indirekt módon mindannyiszor elvetette, a békés együttélés korszakának eljövetelében bízott, amelyben egy – Ázsiára és Afrikára is kiterjedő – szovjet–angol szövetség képe bontakozott ki. Majszkij komolyan hitt a 20 évre kötött szovjet–angol szövetség fennmaradásában, s ennek érdekében a Szovjetunió engedményeket is hajlandó lett volna tenni Anglia javára.

A Majszkij által papírra vetett fő stratégiai célkitűzések nem a hidegháború irányába mutattak, megvalósulásuk esetén biztosíthatták volna a két világrendszer békés egymás mellett élését. A feljegyzés további sorsa azonban számunkra ismeretlen, s nem tudjuk azt sem, szerzője milyen mértékben gyakorolhatott – s gyakorolhatott-e egyáltalán – befolyást a háború utáni szovjet külpolitika alakítására.

I. M. Majszkij feljegyzése a „jövendő világ kívánatos alapelveiről”

Még Londonban tartózkodván sokat foglalkoztam az eljövendő világ és a háború utáni berendezkedés kérdéseivel. Időre időre táviratilag tájékoztattam Önt e témát érintő elképzeléseimről. Moszkvai munkám során naponta ugyanezekkel a problémákkal kerülök szembe. A mellékelt feljegyzésben megpróbáltam egybefűzni a témával kapcsolatos gondolataimat. Feltételezem, hogy ezek a gondolatok – különösen a részletekben – különböző javításokat és módosításokat igényelnek. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy feljegyzésem még ebben az esetben is – mint alapanyag – hasznára lehet Önnek álláspontunk végleges kidolgozásakor.

1. Általános helyzet

Ahhoz, hogy felvázoljuk a jövendő világ kívánatos feltételeinek akár csak általános sémáját is, mindenekelőtt elengedhetetlen világosan megfogalmazni azt a konkrét célt, amire ezzel törekszünk, mert a cél igen jelentős mértékben meghatározza az eszközöket. Úgy képzelem el, hogy az eljövendő világ és a háború utáni rend felépítésénél konkrét célunk olyan állapot létrehozása kell, hogy legyen, amelyben hosszú időre garantálva lenne a Szovjetunió biztonsága és a béke megőrzése, legalább Európában és Ázsiában. Mit kell érteni a „hosszú időre” kifejezés alatt? Én ez alatt a kifejezés alatt olyan időszakot értek, ami elengedő ahhoz, hogy:

a) A Szovjetuniónak sikerült olyan hatalmassá válnia, hogy számára már Európában és Ázsiában semmilyen agresszió nem lehetne félelmetes. Sőt, hogy egyetlen európai vagy ázsiai hatalomnak, illetve hatalmi kombinációnak még csak eszébe se juthasson ilyen szándék.

b) Európa, legalábbis a kontinentális Európa szocialistává tudott válni, kizárva ezen a földrészen ily módon magának a háború kirobbanásának a lehetőségét.

Hogyan lehet kifejezni ezt a „hosszú időt” konkrét számokban? Jósolni természetesen nagyon nehéz, és kezeskedni valamilyen pontos évszámért senki sem fog. Hozzávetőleges számításaim eredménye a következő: ha feltételezzük, hogy a Szovjetuniónak kb. 10 évre van szüksége a háború okozta sebek begyógyítására, akkor a biztonság és béke „hosszú ideje”, amire nekünk a jelenlegi háború befejezésekor törekednünk kell, minimum 30, maximum 50 év. Durván két nemzedék életéről van szó.

Az adott általános helyzetből kiindulva az alábbiakban hadd fejtsem ki az eljövendő világ számunkra kívánatos alapelveit.

A fent megnevezett cél elérése érdekében mindenekelőtt elengedhetetlen, hogy a Szovjetunió a jelenlegi háborúból előnyös stratégiai határokkal kerüljön ki. Ezeknek a határoknak alapjául a Szovjetunió 1941-es határait kell venni. Ez nem zárja ki, természetesen, ezeknek a határoknak részleges módosítását (például Lengyelországgal, Romániával, Finnországgal stb.), sikerünktől vagy attól függően, szükséges-e számolni az USA és Anglia politikájával. De alapul mégis az 1941-es határnak kell szolgálni. Ugyanakkor ezekben a határokban a következő módosításokat kell eszközölni:

a) Petsamo körzetét a Szovjetunióhoz kell csatolni.

b) Dél-Szahalinnak, amit most Japán birtokol, vissza kell térnie a Szovjetunióhoz.

c) A Kuril-szigetek láncolatának, amely a Szovjetuniót elkeríti a Csendes-óceántól, át kell kerülnie hozzánk. Dél-Szahalin és a Kuril-szigetek megszerzése egyáltalán nem függ szükségszerűen össze a Szovjetuniónak a Japán elleni háborúba való bevonásával, de ezt a kérdést részletesebben a későbbiekben érintem (l. a „Japán” c. fejezetet).

d) Minden körülmények között (még Lengyelországgal és Romániával történő határmódosítás esetén is) biztosítani kell a közös határt Csehszlovákiával.

Továbbá a következő, a Szovjetunió határaival szoros kapcsolatban álló intézkedések szükségesek:

e) Az egyik oldalon a Szovjetunió, a másikon Finnország és Románia között hosszú időre szóló kölcsönös segítségnyújtási egyezményeket kell kötni, a nevezett országok területén a szükséges mennyiségű bázisoknak – katonai, légi, tengeri – a Szovjetunió rendelkezésére bocsátásával. Azonkívül a Szovjetuniót stratégiailag és gazdaságilag fontos vasúti és közúti rendszerrel össze kell kötni Finnországgal és Romániával.

f) A Szovjetunió számára garantálni kell az Iránon keresztül a Perzsa-öbölbe vezető tranzitutak szabad és kényelmes használatát. E célból (és más meggondolásokból) az 1942-es angol–szovjet–iráni egyezményt fenn kell tartani azokkal a változtatásokkal, amelyek majd a háborúból a békébe való átmenetből következnek.

A Németország jövőjét érintő kérdés a mi szemszögünkből természetesen alapvető kérdésként jelenik meg. Úgy vélem, hogy itt nekünk arra kell törekedni, hogy Németországot a fent megjelölt időszakra (30–50 év) a lehető legteljesebb módon „ártalmatlanítsuk”, vagyis olyan feltételeket kell teremteni, amelyek esetén Németországnak még csak eszébe sem juthat semmiféle agresszió senki ellen. Ebből a szemszögből, véleményem szerint szükséges:

a) A stratégiailag fontos pontok megszállása egész Németország területén hosszú időre (legalább 10 évre). A megszállás mértékét és terhét magától értetődően a körülményektől függően variálni lehet. Mindazonáltal a megszállás végső időtartama aligha lehet kevesebb 10 évnél, ha a fentebb kifejtett általános helyzetből indulunk ki.

b) Németország feldarabolása egy sor többé-kevésbé független államalakulatra. Nem érintem itt konkrétabban a témát, mert a feldarabolás meglehetősen bonyolult kérdés, amit speciálisan Litvinov elvtárs bizottságában dolgoznak ki. Én csupán az adott összefüggésben ennek az intézkedésnek a szükségességét említem meg. A magam részéről csak egy megjegyzést teszek. Angliában és az USA-ban jelenleg nem ritkán hallható olyan vélemény, hogy a feldarabolás nem célravezető, mert csak a nacionalista mozgalom feléledését vonja maga után a németek között, és végeredményben a német népek egyesüléséhez vezet. A dolgok ilyen menete teljesen valószínű. Mindazonáltal a feldarabolást mégis hasznosnak vélem, mert Németország meggyengítésének fontos tényezőjét fogja hosszú időre jelenteni, és ennek a helyzetnek a megszüntetése nagy mértékben leköti a német nemzeti energiát, mely máskülönben veszélyesebb irányban hatna.

c) Németország leszerelése – katonai, ipari és ideológiai. A legegyszerűbb és általánosan elismert a katonai leszerelés, amit még a fegyverszüneti stádiumban végre lehet hajtani. Az ilyen lefegyverzés ellen aligha várható ellenvetés Anglia és az USA részéről. A háború utáni Németországban vagy a helyén létrejövő német államokban nyilvánvalóan nem lehet megengedni semmilyen fegyveres erőt a rendőrségen kívül. Itt is, csakúgy mint a megszállás kérdésében a távolabbi jövőben a körülményektől függően bizonyos módosításokat lehet végrehajtani. Ugyanakkor a háború befejezése utáni első szakasz idején Németország vagy a német államok semmivel nem rendelkezhetnek a rendőrségen kívül.

Bonyolultabb és nehezebb problémát jelent Németország ipari leszerelése, mert ez egy sor gazdasági körülményt érint, nem csak németet, hanem európait, sőt a [gazdasági] világrendszert is, azonfelül ellenkezést válthat ki az USA és Anglia részéről. Az adott kérdés kidolgozása az általam vezetett jóvátételi bizottságban folyamatban van. Úgy vélem ugyanakkor, hogy nekünk minden körülmények között ragaszkodni kell Németország katonai potenciáljának maximális felszámolásához, törekedve arra, hogy programunkat e területen a szövetségesek a lehető legteljesebb mértékben elfogadják.

Még bonyolultabb és nehezebb probléma Németország ideológiai leszerelése. A német nép nemzedékek sora alatt (különösen a poroszok) meghatározott szellemben nevelkedett, és ez olyan talaj volt, amin a hitlerizmus gyorsan és buján felvirágzott. A Szovjetunió biztonságának és az európai béke megőrzésének érdekében feltétlenül szükséges a német nép ideológiai átnevelése. Ez a kérdés rendkívül kényes. Angliában és Amerikában mostanság nem kevés tervezet létezik az ilyen átnevelésre, amelyek gyakran nem csupán fantasztikusak, de egyenesen ártalmasak. Nem könnyű megtalálni a helyes vonalat és a helyes formát a német nép átnevelésének kérdésében. Mindazonáltal a problémát szintén meg kell oldani, ha biztosítani akarjuk a tartós békét Európában. Egyébként a német nép ideológiai leszerelésének a kérdése a legkevésbé kidolgozott. Úgy gondolom, hogy a közeli hónapokban a legkomolyabb figyelmet kell fordítani a témára.

d) A jóvátétel és egyebek között a munkaerővel teljesítendő jóvátétel behajtása Németországtól hosszú idő alatt (legalább 10 év). A kérdésnek két oldala van: egyrészt a jóvátételnek Németország és a többi ország által a Szovjetuniónak okozott károk mielőbbi helyreállítását kell szolgálni, másrészt a munkaerővel történő jóvátételnek, vagyis a német népgazdaságból évente néhány millió munkaegység kivonásának elkerülhetetlenül gyengítenie kell Németország gazdaságát és katonai potenciálját.

e) A háborús bűnösök szigorú megbüntetése, a terminológiát szélesebben értelmezve, beleértve ebbe nemcsak azokat a személyeket, akik a harctéren vagy a megszállt területeken követtek el bűncselekményeket, hanem az SA, SS tagjait, a náci párt apparátusát és a hozzá kapcsolódó intézményeket is, a katonai, légi, tengeri és adminisztratív vezetés széles köreit. E területen kétségtelenül komoly ellenállásba fogunk ütközni Anglia és az USA részéről. De itt is törekednünk kell programunk lehetőség szerinti maximális megvalósítására.

Úgy tűnik nekem, hogy a fent megnevezett intézkedések összessége, amennyiben végrehajtásukat a szövetségesek szigorúan ellenőrzik, alkalmasak arra, hogy „ártalmatlanná tegyék” Németországot 30–50 évre. Természetesen ez nem maradna egyszer s mindenkorra így, és a Németországra nehezedő erős nyomást fokozatosan csökkenteni lehet és kell, attól függően, hogy mennyire sikerül átnevelni a német népet, amiről már korábban említést tettem. Amennyiben a német nép őszintén a szocialista Németország létrehozásának útjára lép, a nyomás teljesen megszüntethető. De ez még a jövő zenéje. A háborút közvetlenül követő időszakot azonban az a büntetés kell hogy meghatározza, amelyet az általa elkövetett bűnökért Németország megérdemelten szenved el.

Németország ártalmatlanítása a Szovjetunió biztonságának és az európai tartós béke megőrzésének legfontosabb feltétele. Ugyanennek másik feltétele annak megakadályozása, hogy létrejöjjön Európában erős szárazföldi hadsereggel rendelkező másik hatalom vagy hatalmi kombináció. Számunkra legkedvezőbb egy olyan helyzet, amelyben a háború utáni időszakban Európában egyetlen erős szárazföldi hatalom lenne – a Szovjetunió, és egyetlen erős tengeri hatalom – Anglia. Anglia jövőbeni szerepéről valamivel később részletesen beszélek (l. a „Perspektívák” c. fejezetet). Most csak a kép teljessége végett szólok róla. Az adott szituációból egy sor gyakorlati következtetés vonható le, amelyekről majd lentebb lesz szó.

A Szovjetuniónak meglátásom szerint előnyös, ha elősegíti Franciaországnak mint többé-kevésbé jelentős európai hatalomnak helyreállítását, ugyanakkor nem előnyös különösebb erőfeszítéseket tennie korábbi katonai hatalma felélesztéséhez. Ennek két fő oka van.

Először, még ha a háború utáni periódusban lehetséges is volna erős francia hadsereg létrehozása, ez bizonyos fokig csak gyöngítené a Szovjetuniónak – mint egyetlen erős európai szárazföldi hatalomnak – a helyzetét, és megkönnyítené valamilyen szovjetellenes csoportosulás létrejöttét (l. a „Perspektívák” c. fejezetet).

Másodszor, ebben az időszakban egy erős francia hadsereg létrehozásának és egyáltalán Franciaország mint igazi nagyhatalom felfegyverzésének a lehetősége objektív okok miatt meglehetősen kétséges, és mert az a politika, amely hasonló célokat tűzne ki, nem lenne reális politika, s a Szovjetuniónak csak csalódást okozna és veszélyeket hozna.

Ezen objektív okok közül a legfontosabb Franciaország lakossága.

Portugáliával hasznos volna helyreállítani a diplomáciai kapcsolatot, és Lisszabonban, amely érdekes megfigyelési pont, saját misszióval rendelkezni. Úgy tűnik számomra, hogy ez a háború befejezése után, amely kétségtelenül a Salazar-rezsim bukásához vezet Portugáliában, teljesen elképzelhető lesz.

Áttérve az európai kis országok sorsára, feltétlenül alá kell húzni, hogy a Szovjetuniónak nem érdeke, legalábbis a háború utáni első szakaszban, a különböző fajta – dunai, balkáni, közép-európai, skandináv stb. – föderációk létrehozásának támogatása, amelyekről annyit beszélnek most Nyugaton. Ezért a mi irányvonalunknak a szovjet delegáció által a moszkvai konferencián tett bejelentéseknek a szellemében elutasítónak kell maradni.

A Szovjetunió célja egy független, életképes Lengyelország létrehozása, de nem vagyunk érdekeltek egy túlságosan nagy és túlságosan erős Lengyelország létrejöttében. A múltban Lengyelország szinte mindig ellensége volt Oroszországnak, s hogy a jövendő Lengyelország igaz barátja lesz-e a Szovjetuniónak (legalábbis az elkövetkező nemzedék élete alatt), senki nem állíthatja határozottsággal. Sokan kételkednek ebben, és az igazság megköveteli, hogy azt mondjam, az ilyen kétkedésnek kellő alapja van. Tekintettel a fentebb kifejtettekre, a háború utáni Lengyelországot a lehető legkisebb mértékben, a néprajzi határok elvét szigorúan követve elővigyázatosabban kell létrehozni. Konkrétan, Lengyelország keleti határának az 1941-es határ mentén vagy ahhoz közel kell haladnia (pl. a „Curson-vonal” mentén), miközben Lvovnak és Vilnának minden körülmények között a Szovjetunió határain belül kell maradnia. Nyugaton Lengyelországhoz tartozhat egész Kelet-Poroszország, vagy talán még jobb ha annak egy része, és Szilézia bizonyos részei, de a németek kitelepítésével. Teschent vissza kell adni Csehszlovákiának. Lengyelország, ha akar, ezen az alapon csatlakozhat harmadik tagként a nemrég megkötött csehszlovák–szovjet kölcsönös segítségnyújtási egyezményhez.

Lengyelországgal ellentétben a Szovjetunió számára előnyös, ha egy erős Csehszlovákia létrehozására törekszik, amely lakossága politikai hangulatára, valamint a nemrégiben aláírt 20 évre szóló csehszlovák–szovjet kölcsönös segítségnyújtási egyezményre tekintettel, képes arra, hogy fontos közvetítője legyen befolyásunknak Közép- és Délkelet-Európában. Konkrétan, Csehszlovákiát minimum régi határai közt kell helyreállítani, Teschen hozzáadásával. Ha Európa térképének végső átrajzolásakor lehetséges lesz még valamit Csehszlovákiához hozzácsatolni, meg kell tenni. A csehszlovákok kérésének megfelelően a németeket ki kell telepíteni az ország területéről. A Szovjetunió és Csehszlovákia között, amint már fentebb említettem, elegendő hosszúságú közös határt kell kialakítani. Mindkét országot jó közlekedési utaknak kell összekötni.

A Szovjetunió nem érdekelt erős Magyarország létrehozásában. Ezen kívül Magyarországnak, úgy mint Olaszországnak is, értésére kell adni, hogy a szövetségesek nem felejtették el a jelenlegi háborúban elfoglalt pozícióját. Ezért a Szovjetunió politikájának Magyarországgal kapcsolatban arra kell korlátozódnia, hogy megőrizze a magyar államot, de lehetőség szerint szűkítse területét a néprajzi elvet szigorúan követve. Azokban az esetekben, ha az adott elv alkalmazásában valamilyen kétség merül fel, a kérdést Magyarország ellenére kell megoldani. Az Erdéllyel kapcsolatos háromhatalmi döntést felül kell vizsgálni a nemzetiségi elvnek megfelelően, de bizonyos előnnyel Románia javára, amelynek, mint fentebb már említettem, a háború után kölcsönös segítségnyújtási egyezményt kell kötnie a Szovjetunióval, és amely ily módon délkeleten védelmünk fontos tényezőjévé válik. Magyarországot, legalábbis a háborút követő első években, nemzetközi elszigeteltségben kell tartani. Magyarországra ugyancsak jóvátételt kell kiróni.

Az elmúlt hónapok eseményei a Balkánon a helyzetet lényegesen tisztázták, ezért számítani lehet arra, hogy a hírhedt „balkáni kérdés” ezután a háború után véglegesen megoldódik, vagy legalábbis a megoldás útjára került. Úgy vélem, hogy a Szovjetuniónak a Balkánt illetően a következőkre kellene törekednie:

1. Romániának a háború után hosszú időre szóló kölcsönös segítségnyújtási egyezményt kell kötnie a Szovjetunióval (erről fentebb már volt szó).
2. Jugoszlávia a háború befejezése után (vagy talán még előbb) a jelenleg Tito körül csoportosuló elemek megerősödése esetén valószínűleg szintén hosszú időre szóló kölcsönös segítségnyújtási egyezményt akar kötni a Szovjetunióval. A Szovjetuniónak el kell fogadni a jugoszláv demokratikus erőknek ezt a kívánságát. Ugyanakkor nem lenne célszerű elfogadni Péter király kormányának hasonló típusú egyezmény megkötésére nemrég tett javaslatát.
3. Bulgáriában a mostani vezető réteg likvidálása után, ami a háború végére elkerülhetetlenné válik, mindent figyelembe véve, szintén fellép egy erős irányzat a Szovjetunióval való kölcsönös segítségnyújtási egyezmény megkötése érdekében. Előzékenynek kell lennünk ezzel az irányzattal.
4. Görögország kérdése valamivel bonyolultabb. A Szovjetunió Görögországban jóval kevésbé érdekelt mint a többi balkáni országban, Anglia viszont éppen ellenkezőleg, Görögországban rendkívül érdekelt. Ezért Görögországgal kapcsolatban különösen nagy elővigyázatosságot kell tanúsítani. Ha a demokratikus Görögország a többi balkáni állam példáját követve szintén kölcsönös segítségnyújtási egyezményt akarna kötni a Szovjetunióval, nem lenne okunk elbátortalanítani. Ugyanakkor, ha ilyen kétoldalú görög–szovjet egyezmény megkötése Angliával szemben valamiféle bonyodalom létrejöttével fenyegetne, meg lehet kísérelni a probléma megoldását háromoldalú kölcsönös segítségnyújtási egyezmény megkötése útján Anglia, Görögország és a Szovjetunió között (Irán mintájára).
5. Ami a területi kérdéseket illeti, ott a kép a következőképpen néz ki: Jugoszláviát helyre lehet állítani régi határai között, ha szükséges ilyen-olyan részleges módosításokkal. Görögországot szintén újjá lehet alakítani régi határai között, s azon felül megkaphatja a Dodekániszoszt (Dodekanésziaszt), amire teljes egészében rászolgált Olaszország és Németország elleni hősies harcával. Bulgáriának az általa annektált területeket vissza kell adnia Jugoszláviának és Görögországnak, talán Dedeagacs kivételével, mert Dedeagacs megtartása a bolgár–szovjet kölcsönös segítségnyújtási egyezmény megkötése esetén a Szovjetunió érdekét szolgálná. Görögországnak Dedeagacsért elegendő kompenzáció volna a Dodekániszosz-szigetcsoport (Dodekanésziasz). A Bulgária és Románia közötti határkérdést a Szovjetunió érdekeinek megfelelően kell megoldani. Albánia és Macedónia kérdése speciális vizsgálatot igényel. Természetesen a Balkánon minden területi átalakításnál alapjában véve a nemzetiségi elvből kell kiindulni.
6. Romániát és kisebb mértékben Bulgáriát jóvátétel fizetésére kell kötelezni. Természetesen ez az éppen csak odavetett balkáni intézkedési program bonyolult és kényes ügy, amelynek megvalósítása körültekintést igényel. Nem hiába volt a Balkán eddig mindig Európa puskaporos hordója. A balkáni belső ellentmondások mellett figyelembe kell venni más hatalmak, elsősorban Anglia politikáját is. Mindazonáltal a fentebb kifejtett program számomra a „balkáni kérdés” megoldása érdekében nemcsak sokat ígérő, de egyszersmind eléggé reális is. Végső esetben (ha Anglia részéről túlságosan erős ellenállás lenne) valamilyen kompromisszumot lehetne kötni vele, és például megpróbálni a kölcsönös segítségnyújtási egyezmények kérdését a hármas egyezmény szempontjából szabályozni, Anglia, a Szovjetunió és a megfelelő balkáni állam között. Kivételt csak Romániával kell tenni, amellyel az egyezménynek feltétlenül kétoldalúnak kell lennie. Földrajzi és más egyéb feltételek folytán (l. a „Perspektívák” c. fejezetet) a hármas paktum Jugoszláviával vagy Bulgáriával gyakorlatilag a szovjet befolyás megerősödését jelentené a térségben.

Amennyire előre látható, a skandináv államokban a háború után nem várhatók hatalmas változások sem területileg, sem a belpolitikai helyzetet illetően. Lehetséges, hogy Dánia felveti az 1864. előtti határ helyreállítását Németországgal. A Szovjetuniónak nincs oka ez ellen ellenvetést tenni. Izland természetesen már nem akar Dániához visszatérni. Gyakorlatilag Izland valószínűleg olyasféle lesz, mint az USA domíniuma. A Szovjetuniónak nincs különösebb oka beleavatkozni ebbe a kérdésbe. Az egyetlen dolog, amiben a Szovjetunió érdekelt, hogy a háború utáni években ne jöjjön létre valamiféle skandináv föderáció. Úgy gondolom, hogy azzal a befolyással, amellyel a Szovjetunió rendelkezni fog az európai ügyekre, ez elkerülhető lesz. A balti-tengeri kijárat kérdése nagyon fontos a Szovjetunió számára. Ez a számunkra kívánatos nemzetközi döntések speciális áttanulmányozását és megfogalmazását igényli. Nem kizárt, hogy Anglia (talán az USA is) a háború után saját bázissal akarnak rendelkezni Norvégia atlanti partjánál. Az angolok–amerikaiak hasonló szándékai valószínűleg kedvező fogadtatásra találtak volna a norvég vezető körök részéről (erre a következtetésre lehet jutni néhány beszélgetésből, amelyeket Londonban folytattam a norvég külügyminiszterrel, Trygve Lievel). A Szovjetunió szemszögéből kívánatos volna megelőzni egy ilyen megállapodást. Ha pedig ez lehetetlen lenne, a következő kompromisszumon gondolkodunk: Norvégia atlanti partjánál nemcsak Anglia (és az USA), hanem a Szovjetunió is kapna bázist.

A Szovjetunió közvetlenül nem érintett Hollandia és Belgium sorsában. Ezért Európa ezen részén megmaradhat a fejlődés megfigyelőjének szerepében, amennyiben az adott események nem adnak okot a béke megsértése miatti aggodalomra. Nagyon valószínű, hogy Anglia saját bázisokat (tengeri, katonai, légi), és kölcsönös segítségnyújtási vagy más hasonló megállapodásokat akar Hollandiával és Belgiummal. A Szovjetuniónak nincs oka ellenvetést tenni. Elképzelhető, hogy a körülmények bizonyos fordulata esetén egész Belgium vagy legalábbis annak vallon része Franciaországhoz akar csatlakozni. A Szovjetuniónak nincs oka hasonló lépés ellen sem ellenvetést tenni.

Függetlenül attól, hogy Törökország belép-e a háborúba vagy sem, a Szovjetunió politikájának a háború után Törökországgal kapcsolatban arra kell irányulnia, hogy megakadályozza Törökország megerősödését, és a lehetőségekhez képest teljesen kizárja beavatkozását a balkáni ügyekbe. Nevezetesen, Dodekániszoszt (Dodekanésziaszt) semmilyen esetben nem lehet átengedni Törökországnak. Fel kell használnunk minden lehetséges módszert és eszközt, hogy Törökország pozícióját a tengerszorosok „őreként” meggyöngítsük. A legjobb módja ezen cél elérésének a fentebb már említett balkáni egyezmények programja, különösen a Szovjetunió megállapodásai Romániával és Bulgáriával.

Iránnal, azzal az országgal kapcsolatban, amely fedezi kaukázusi szárnyunkat, és biztosítja kapcsolatunkat a Perzsa-öböllel, a Szovjetunió célja a baráti viszony megőrzése és továbbfejlesztése kell legyen. Ebből a szempontból a következők kívánatosak:

1. Az 1942-es háromoldalú angol–szovjet–iráni kölcsönös segítségnyújtási egyezmény fenntartása bizonyos módosításokkal. Ha a háromoldalú paktum valamilyen oknál fogva megszűnik, célszerű kétoldalú szovjet–iráni kölcsönös segítségnyújtási egyezményt kötni.
2. A háború után vegyes szervezetet (szovjet–angol–iránit vagy szovjet–angol–amerikai–iránit) kell létrehozni az iráni közlekedési útvonalak fenntartására és fejlesztésére, mert teljesen nyilvánvaló, hogy Irán egyedül nem képes megbirkózni ezzel a feladattal, jó tranzitutak nélkül pedig illuzórikussá válik kijutásunk a Perzsa-öbölhöz.
3. Külön figyelmet kell fordítani Irán északi részének meghódítására gazdasági, kulturális és politikai intézkedések egész sorának segítségével (szovjet kórházak és szovjet iskolák irániaknak, szovjet mozifilmek és színházak, iráni fiatalok küldése a Szovjetunióba tanulni, orosz nyelv oktatása iráni iskolákban, szovjet segítség az iráni fegyveres erők megszervezésében stb.).

Ez a széles terület, amelyet főként arab törzsek laknak, eddig szinte teljesen kívül esett a szovjet befolyási övezeten. Éppen csak a közelmúltban jelent meg missziónk Egyiptomban, a többi felsorolt országban pedig még nincs képviselőnk. Közben különböző jelek alapján arra lehet következtetni, hogy a szovjet befolyás erősítésére az alap kétségkívül megvan. Ezt magam konstatáltam, amikor a múlt év őszén (Londonból történő visszatérésemkor) Kairóból Teheránba utaztam. Számomra ezért rendkívül hasznosnak tűnik, hogy megtegyük a lehetséges intézkedéseket bagdadi diplomáciai missziónk létrehozására és konzulátus nyitására Szíriában, Libanonban, Palesztinában. Szaúd-Arábiával a diplomáciai kapcsolatokat már régen létrehoztuk, de eddig nem használtuk fel képviselőink odaküldésére. Ezt meg kell tenni.

Az említett területeken célunknak a szovjet befolyás erősítésének kell lennie a gazdasági, kulturális és politikai szférában. Az objektív feltételek ehhez kétségtelenül adottak, csak ki kell használni őket. Természetesen eközben bizonyos óvatosság szükséges, hogy elkerüljük a konfliktust Angliával (és az USA-val). Mindazonáltal munkánkhoz széles körű lehetőségek vannak itt.

Az adott összefüggésben meg kell említeni az utóbbi években erősen fejlődő pánarab mozgalmat, amelynek bázisául az imént felsorolt közel-keleti arab országok szolgálnak. Hivatalos célként a mozgalom a Pánarab Föderáció létrehozását jelölte meg. Nehéz megmondani, hogy ez az ötlet a gyakorlatban mennyire megvalósítható. Sok a nehézség, amelyek az arab törzsek évszázados széttagoltságában, vezetőik dinasztikus versengésében gyökereznek. Kétségtelen az is, hogy az angolok formálisan mintha rokonszenveznének a pánarab eszmével, a valóságban azonban a kulisszák mögött kitartó munkát végeznek szétbomlasztására. Az adott körülmények között a Szovjetunió számára az lenne a legkedvezőbb, ha a pánarab mozgalmat illetően elvileg jóindulatú pozíciót foglalna el, de semmiféle aktív támogatást nem nyújtana. Nem felelne meg az érdekeinknek, ha ennek kapcsán az adott időszakban Angliával bonyodalomba keverednénk.

A Szovjetunió diplomáciai tevékenysége az imént említett országokban, valamint kölcsönös segítségnyújtási paktumok a balkáni államokkal (különösen, ha Bulgáriának sikerül megtartani magának Dedeagacsot) a Szovjetuniónak kijáratot jelentenek a Földközi-tengerhez, Törökország és a tengerszorosok megkerülésével.

A Szovjetunió nem érdekelt abban, hogy háborúba keveredjen Japánnal, de nagyon is érdekében áll Japán katonai megsemmisítése, mert ez utóbbi nélkül nem lehet Ázsiában tartós békére számítani. A Németország feletti végleges győzelemig a szövetségesek minden valószínűség szerint nem fogják hivatalosan felvetni előttünk a Japán elleni hadba lépés kérdését. Ugyanakkor szinte kétségtelen, hogy Németország veresége után ezt megteszik (különösen az USA). Taktikánknak nyilvánvalóan arra kell irányulnia, hogy ügyes manőverezésekkel elkerüljük nyílt bevonásunkat a Japán elleni háborúba. A Szovjetunió szempontjából sokkal kedvezőbb volna, ha Japán megsemmisítésének „dicsőségét” átengednénk az angoloknak és az amerikaiaknak. Ezzel emberi és anyagi erőinket takarítanánk meg, s ez egyszersmind rákényszerítené az USA-t és Nagy-Britanniát saját emberi és anyagi tartalékai szétszórására. Ettől az USA háború utáni imperialista hevülete is lehűlne valamennyire (l. a „Perspektívák” c. fejezetet). Ez reváns is lehetne a második front kérdésében elfoglalt angol–amerikai álláspontokért.

Fentebb már említést tettem arról, hogy a Szovjetuniónak ebben a háborúban a Távol-Keleten Dél-Szahalin és a Kuril-szigetek láncolatát kell megszereznie. Nem hiszem, hogy ehhez nekünk feltétlenül részt kell venni a Japán elleni háborúban. Teljesen elegendő, ha a békekonferencián a világtérkép általános átrajzolásakor, a nagy és kis hatalmak bonyolult manőverezésében a Szovjetunió megkapná az imént megnevezett területeket anélkül, hogy egyetlen lövést tett volna a Távol-Keleten – természetesen ennek elengedhetetlen feltétele, hogy az USA és Anglia tényleg megsemmisítsék Japánt. Ezután Japán számára hasonló típusú rendet kell megállapítani, mint Németországnak.

Japán vereségével realizálható lesz az alapvető cél, amelyben érdekeltek vagyunk, amennyiben Kínáról van szó. A későbbiekben a Szovjetuniónak arra kell törekednie, hogy a szovjet befolyás minél mélyebben behatoljon Kínába, és lehetőleg barátságosabb kapcsolat szilárduljon meg, ugyanakkor Kína igazi nagyhatalommá alakulásához (gazdasági, politikai és katonai téren) a Szovjetunió által nyújtott segítség mértékét belső fejlődésének folyamata kell, hogy alapvetően meghatározza. Ha ennek a fejlődésnek a tendenciája Kínában és vezető köreiben a valóban demokratikus, progresszív-nemzeti, a Szovjetunió iránt barátságos elemek megerősödéséhez és megszilárdulásához vezet, segítségünk természetesen sokkal intenzívebb lesz, mint ellenkező esetben. Elképzelhető olyan helyzet, amelyben egyáltalán nem leszünk érdekeltek (legalábbis bizonyos időszakra) abban, hogy Kína megerősödését elősegítsük, mert meghatározott körülmények között a Szovjetunió számára komoly veszéllyé alakulhat át (l. lentebb, a „Perspektívák” c. fejezetet).

A Szovjetunió abban érdekelt, hogy a háború után nevezett országok társadalmi berendezkedése a népfront eszméjének szellemében a széles demokrácia elvein nyugodjék. Van alapunk feltételezni, hogy olyan országokban, mint Norvégia, Dánia, Hollandia, Belgium, Franciaország, Csehszlovákia ezek az elvek bármilyen külső nyomás nélkül megvalósulnak. Másképpen áll a helyzet olyan országokkal, mint Németország, Olaszország, Japán, Magyarország, Románia, Finnország, Bulgária, Lengyelország, Jugoszlávia, Görögország, Albánia: itt elképzelhető, hogy a valódi demokratikus rendszerek létrehozásához különböző kívülről, vagyis elsősorban a Szovjetunió, Anglia, az USA részéről jövő intézkedéseket kell alkalmazni. Ettől a „beavatkozás más államok belügyeibe” lépéstől nem kell visszariadni, mert az országok államberendezkedésének demokratikus volta a béke tartósságának egyik jelentős garanciája, s mert a szövetségesek mostani háború utáni alapvető feladatának az európai biztonság új, hatékonyabb rendszere kiépítésének kell lennie, méghozzá Európa határain kívül is. Természetesen minden egyes országban figyelembe kell venni a helyi feltételeket, tradíciókat, és a befolyásolás módszereit taktikusan, az adott országnak megfelelő szellemben kell változtatni – de ugyanakkor ezt a feladatot nem lehet megkerülni.

Az érintett problémával kapcsolatban különösen óriási jelentőséggel bír Anglia és az USA álláspontja. Nem kétséges, hogy az USA az európai országok jövendő berendezkedésének kérdésében eddig retrográd vonalat vitt. A külügyminisztériumban és azon kívül (különösen az amerikai katolikusok) nagyon befolyásos elemek európai konzervatív-klerikális blokk létrehozásáról álmodoztak a „keleti bolsevizmus” ellensúlyozására. Innen ered Washington játéka Vichyvel, Francóval, Darlannak, a római pápával, Habsburg Ottóval, a lengyelekkel stb. Ugyanakkor az elmúlt év folyamán az amerikaiak nem kevés pofont kaptak ezért a politikáért, és jelenleg, amint ezt az olaszországi kérdésekben létrejött Konzultatív Tanács megalakulása mutatja, Washington láthatólag hajlamos a demokratikusabb elemek után igazodni Európában.

Ami Angliát illeti, ebben a kérdésben már a kezdetektől fogva sokkal rugalmasabban és ravaszabban manőverezett. Eden nem egyszer mondta nekem, hogy a háború utáni Európa államaiban „nemzeti front” kormányok létrehozása rajzolódik ki előtte, amelyekbe be kell kerülnie minden államban az összes nagy haladó pártnak. Természetesen Eden nem volt hajlandó a „haladó” pártok fogalmát túl szélesen értelmezni, mindazonáltal megértette, hogy a reakciós elemekbe helyezni a reményt rossz és egyáltalán nem reális politika. Az angolok jobban ismervén Európát, és több politikai tapasztalattal rendelkezvén, mint az amerikaiak, az európai ügyekben lényegesen kevesebb hibát követtek el, mint szövetségeseik. A legfontosabb, hogy képesek voltak számolni a tényekkel, függetlenül attól, hogy tetszettek nekik ezek a tények vagy sem. Legjobb példa erre Jugoszlávia: alighogy kiderült, hogy a partizánok reális erőt jelentenek ebben az országban, a brit kormány sietett elküldeni katonai misszióját Titóhoz, a Mihajlovič-tyal fenntartott hosszú és még korántsem megszüntetett kapcsolat ellenére.

Az imént kifejtettekből kiindulva van alapunk azt gondolni, hogy a háború utáni Európa országaiban a demokratikus rendszerek ügyében az együttműködés a Szovjetunió, Anglia és az USA között bár nem lesz mindig könnyű, de lehetséges lesz.

Az ilyen szervezetek – politikai, katonai, gazdasági, pénzügyi – a háborút követő békés körülmények között elengedhetetlenek lesznek, és már elkezdődött megszületésük. Ezzel kapcsolatban az első fecskének lehet tekinteni az UNNRA-t. A moszkvai és a teheráni konferenciák nyilvánvalóan nyitányai voltak valamilyen, a béke és biztonság megőrzésére irányuló politikai jellegű nemzetközi szervezet létrehozásának a háború utáni időszakban. Ugyanakkor nagyon sok dolog nem világos még ezen a téren: milyennek kell lenni egy ilyen nemzetközi szervezet struktúrájának? Milyen összetételűnek kell lennie? Milyen jogainak és kötelezettségeinek kell lennie? Mindezekre a kérdésekre és több másra most még nehéz határozott választ adni. Még sok elméleti előkészítő munka és nem kevés kísérletezés áll előttünk. Ez idáig csak egyetlen általános jele van a Szovjetunió ezzel kapcsolatos nézeteinek: utalás az európai demokratikus országok katonai szövetségére Sztálin–Sikorski 1941. december 4-i deklarációjában. Ugyanakkor ez a gondolat még nem került részletesebb és konkrétabb értelmezésre. Nem merülve el a béke és biztonság megőrzésére hivatott leendő nemzetközi szervezet alkotmányának részleteiben, itt csupán néhány alapelvet lehet kimondani, amelyen ennek a szervezetnek fel kell épülnie. Íme:

1. a döntő szerepet az adott szervezetben a „négy nagynak” (Szovjetunió, USA, Anglia és Kína) kell biztosítani;
2. a szervezetnek lehetővé kell tenni, hogy döntéseit véghezvigye, ha ez szükségesnek mutatkozik, kényszerítőleg;
3. a volt ellenséges országokat a háború utáni időszakban távol kell tartani a szóban forgó szervezettől.

Ehhez hozzá kell tenni még egy kívánságot, nevezetesen, hogy a béke és biztonság megőrzésére létrejövő majdani nemzetközi szervezet székhelye ne Genfben legyen: bármiféle asszociáció a Nemzetek Ligájával csak gyengítené befolyását és presztízsét.

A Szovjetunió közvetlenül nem érintett a gyarmatok kérdésében. Ugyanakkor a Szovjetuniónak nyilvánvalóan részt kell venni a békekonferencián és más különböző nemzetközi összejöveteleken azokban a döntésekben, amelyek egy sor gyarmat sorsát érintik. Példaként felhozhatjuk akár az olasz birtokokat Afrikában – mi lesz velük a háború után? Teljesen nyilvánvaló, hogy nem kerülhetnek vissza Olaszországhoz, mert Anglia semmiképpen nem engedi meg, hogy az észak-afrikai part jelentős része „idegen” kezekben legyen. Anglia valószínűleg nem akar teljesen lemondani Eritreáról és Szomáliáról. Másik illusztrációul szolgálhat Hollandia-India, amelynek háború utáni sorsa meglehetősen homályos (az amerikaiaknak vannak bizonyos szándékaik vele).

A gyarmatok kérdésében Anglia és az USA között, mint ismeretes, elég jelentős különbségek vannak. Anglia, amely hatalmas gyarmatbirodalommal rendelkezik, nem tartja szükségesnek, hogy a dolgok jelenlegi rendje megváltozzon. Ellenkezőleg, az USA, amely eddig csak néhány gyarmattal rendelkezett, és most lép be az intenzív imperialista expanzió időszakába, a régi gyarmatbirodalmak feloszlatásának és a régi gyarmatok sajátos nemzetközi mandátumokká alakításának gondolatát terjeszti elő. Más szóval a „mandátumok” kapuján keresztül akar az USA utat találni Anglia, Franciaország, Hollandia, Belgium, Portugália gyarmatbirtokába. Arra számítanak, hogy gazdasági erejük következtében nagyon gyorsan a „mandátumok” tényleges gazdáivá válhatnak.

Ebből a szempontból Anglia és az USA között hatalmas konfliktusok érlelődnek, és ezen konfliktusok kimenetelést illetően sok függhet a Szovjetunió pozíciójától. Angliában és az USA-ban úgyszintén különböző tervezetek vannak a gyarmati nyersanyag ilyen vagy olyan fajtájának az „érdekelt hatalmak” által történő közös felhasználására. Így például amerikai kormánykörökben létezik egy elképzelés egy USA-t, Angliát, Szovjetuniót, Hollandiát és néhány más hatalmat magába foglaló nemzetközi „pool” [érdekszövetség] létrehozására Holland-India és Malajzia természeti kincseinek kiaknázásában. Afrika néhány régióját illetően hasonló terveket dolgoznak ki.

A gyarmatok kérdése a háború utáni átalakulás kétségtelenül egyik legfontosabb problémája. Nálunk ez idáig ezzel még nagyon keveset foglalkoztak. Sürgősen fel kell készülni erre a lehetőségre.

Ha a Szovjetunió közvetlenül nem is érdekelt a gyarmatok kérdésében, annál inkább érdekelt abban, hogy milyen jellegűek lesznek háború utáni gazdasági kapcsolataik az USA-val és Angliával. Először is, teljesen nyilvánvaló, hogy éppen ez a két hatalom fogja általában a legnagyobb szerepet játszani a világ jövőbeni áruforgalmában. Másodszor – és ez különösen fontos – az USA és Anglia bizonyos feltételek mellett rendkívül fontos forrásai lehetnek a Szovjetunió megsegítésének népgazdaságunk háború utáni helyreállításában.

Valójában ez a helyreállítás nyilvánvalóan a) saját készleteink, b) jóvátétel és c) Anglia és az USA gazdasági segítségének számlájára fog végbemenni. Mivel még a jóvátétel legoptimálisabb változata is csak egy részét képes fedezni azoknak a károknak, amelyeket a háború a Szovjetuniónak okozott, az USA és Anglia segítsége komoly jelentőséggel bír. A kapitalista vezető réteg természetesen mindkét országban törekedni fog arra, hogy ezt a segítséget a szokásos kereskedelmi alapra helyezze, még ha többé-kevésbé hosszú lejáratú hitelek bevonásával is. A Szovjetunió szempontjából éppen ellenkezőleg, az említett segítséget sokkal kedvezőbb feltételek mellett lenne kívánatos megkapni, a legjobb lenne a kölcsönbérleti szerződés szerinti ellátás formájában.

Úgy vélem, hogy az adott kérdésben a tárgyalásokat nem kellene a háború utáni időszakra halasztani, mert a háború menetében, amikor az amerikaiak és az angolok még a „katonai atmoszféra” hatása alatt vannak, könnyebben belemennének bizonyos engedményekbe, mint később, amikor a békeidőszak hagyományos kereskedelmi pszichológiája érvényesül. Ráadásul jelen pillanatban nyugati szövetségeseinknek bizonyos mértékben „rossz a lelkiismeretük”, mivel nem nyújtottak elég katonai segítséget a Szovjetuniónak, ezért hajlamosabbak a gazdasági ellátás területén előzékenyebben bánni velünk. Az említett elgondolásokból kiindulva feltételezem, hogy a közeljövőben ki kellene használnunk Edennek és Hullnak a moszkvai konferencián tett ajánlatát, és elkezdeni a gazdasági tárgyalásokat az amerikaiakkal és az angolokkal. Ezeken a tárgyalásokon, úgy vélem, a kérdést a következőképpen lehetne felvetni:

1. Az USA és Anglia (különösen az USA) szövetségesi kötelességeik megértéséből kiindulva a háború utáni 5–10 évben garantálják a Szovjetunió számára a helyreállítás szempontjából legfontosabb termékek szállítását, amelynek listáját pontosítani lehetne a kölcsönbérlet útján.
2. Az ebből a szempontból kevésbé fontos árukat hosszú lejáratú hitel alapján adják át nekünk.
3. Minden egyéb a normális kereskedelmi ügyletek útján történik.

Az egyszerűség kedvéért röviden összegzem a jövendő világ kívánatos alapelveiről fentebb kifejtett gondolataimat.

1. Általános irányelv: a Szovjetuniónak biztosítani kell a békét Európában és Ázsiában 30–50 évre.
2. Ennek érdekében a Szovjetuniónak a jelenlegi háborúból kedvező stratégiai határokkal kell kikerülni, amelyek alapjául az 1941-es határoknak kell szolgálni. Ezen kívül nagyon fontos lenne, hogy a Szovjetunióhoz kerüljön Petsamo, Dél-Szahalin és a Kuril-szigetek láncolata. A Szovjetuniónak és Csehszlovákiának közös határral kell rendelkezni. Az egyik oldalon a Szovjetunió, a másik oldalon Finnország és Románia között kölcsönös segítségnyújtási egyezményeket kell kötni, a nevezett országok területén katonai, légi és tengeri bázisoknak a Szovjetunió rendelkezésére bocsátásával. A Szovjetunió számára ugyancsak garantálni kell a Perzsa-öbölhöz Iránon keresztül vezető tranzitutak szabad és kényelmes használatát.
3. Németországot a háború után legalább 10 évre meg kell szállniuk a szövetségeseknek, szét kell darabolni néhány kisebb-nagyobb független államra, és hármas leszerelésnek kell alávetni – katonainak, iparinak és ideológiainak. Németországot súlyos jóvátételi (többek között munkaerővel történő) terheknek kell alávetni, és a háborús bűnösöket, a fogalmat tágan értelmezve, szigorúan meg kell büntetni.
4. Európa többi részén nem lehet megengedni erős szárazföldi hadsereggel rendelkező különálló államok vagy államcsoportok létrejöttét. A háború utáni Európában csak egyetlen hatalmas szárazföldi hatalom – a Szovjetunió, és egyetlen erős tengeri hatalom – Anglia maradhat.
5. Franciaországot helyre kell állítani, úgy mint többé-kevésbé nagyhatalmat, de nem célszerű támogatni korábbi katonai erejének újjászületését.
6. Olaszországot meg kell őrizni mint európai államot (beleértve Szicíliát és Szardíniát), de bármiféle afrikai birtok nélkül.
7. A Pireneusi-félsziget nem képezi a Szovjetunió közvetlen érdekszféráját, ugyanakkor az összeurópai politikai vonatkozásában a Szovjetunió számára fontos a demokratikus és országunk iránt barátságos köztársasági Spanyolország újjászületése. Portugáliával hasznos lenne diplomáciai kapcsolatot létesíteni, ami a háború utáni európai helyzetet tekintve valószínűleg magától megtörténik.
8. A Szovjetunió szempontjából a háborút követő Európában nem kívánatos a kis államok föderációjának (dunai, balkáni, skandináv) létrejötte.
9. Lengyelországot mint független és életképes államot kell helyreállítani, de a lehető legkisebb határokon belül. Keleten a lengyel–szovjet határ alapjául az 1941-es határt kell megállapítani. Nyugaton megengedhető Kelet-Poroszország teljes vagy részleges, valamint Szilézia bizonyos részeinek hozzácsatolása Lengyelországhoz. Ezen az alapon Lengyelország, ha akar, csatlakozhat a szovjet–csehszlovák egyezményhez.
10. Csehszlovákiát lehetőség szerint meg kell erősíteni – területileg, politikailag, gazdaságilag. Úgy kell rá tekinteni, mint befolyásunk közép- és délkelet-európai előretolt hadállására.
11. Magyarországot az Erdéllyel kapcsolatos háromhatalmi döntés felülvizsgálatával és más módon területében csökkenteni kell a néprajzi elv követésének alapján. Magyarországra jóvátételt kell kiróni, és a háború utáni első években nemzetközi elszigeteltségben kell tartani.
12. A Balkánon kölcsönös segítségnyújtási paktumok kötése kívánatos az egyik oldalon Románia, Bulgária, Jugoszlávia, a másik oldalon a Szovjetunió között. Görögországgal a kapcsolatot szükség esetén Angliával, Görögországgal és a Szovjetunióval kötött hármas szövetséggel lehet kialakítani. Jugoszláviát a régi határai között kell helyreállítani. Görögországnak a háború előtti területeihez meg kell kapnia Dodekániszoszt (Dodekanésziaszt). Bulgáriának vissza kell adnia a Jugoszláviától és Görögországtól annektált területeket. A Bulgária és Jugoszlávia közötti határt a Szovjetunió érdekeinek megfelelően kell megállapítani. Romániát és Bulgáriát jóvátételre kell kötelezni. A fent említett program végrehajtásakor nagy elővigyázatosságot kell tanúsítani. Ugyancsak fontos, hogy elkerüljük a bonyodalmakat Angliával.
13. Skandináviában általában és egészében a háború előtti „status quó”-t kell helyreállítani, ugyanez vonatkozik Belgiumra és Hollandiára is. A Szovjetuniónak nem lehet ellenvetése, hogy Anglia ez utóbbi országokban bázisokat kapjon, ugyanakkor Anglia bázisszerzése Norvégia atlanti partjainál ellentétes lenne érdekeinkkel.
14. A Szovjetunió érdekelt Törökország befolyásának csökkentésében, különösen a Balkánon. Minden lehetőséget fel kell használni Törökország szerepének, mint a tengerszorosok „őre”, gyengítésére.
15. A Szovjetuniónak érdeke, hogy fejlessze és erősítse a baráti kapcsolatokat Iránnal. Feltétlenül fenn kell tartani (bizonyos módosításokkal) az 1941-es hármas, angol–szovjet–iráni egyezményt, és erősíteni kell a szovjet befolyást Észak-Iránban az Iránon keresztül vezető tranzitutak támogatását és fejlesztését szolgáló nemzetközi szervezet létrehozásával.
16. A Szovjetuniónak érdekében áll a szovjet politikai és kulturális befolyás elterjesztése és megerősítése Irakban, Szíriában, Libanonban, Palesztinában és Egyiptomban, amelynek érdekében diplomáciai és kultúrpolitikai jellegű intézkedéseket kell hozni. A pánarab mozgalmat illetően elvileg jóindulatú pozíciót kell elfoglalni, de aktív segítségnyújtás nélkül. A Szovjetuniónak a régióban végzett munkája közben kerülnie kell a konfliktusokat és bonyodalmakat Angliával.
17. A Szovjetuniónak nem érdeke, hogy háborúba keveredjen Japánnal, de nagyon is érdekében áll, hogy az angol–amerikai erők megsemmisítsék Japánt. A szovjet érdekek szempontjából helyes lenne úgy manőverezni, hogy a világtérkép háború utáni általános átrajzolásakor megkapja Dél-Szahalint és a Kuril-szigeteket anélkül, hogy háborús cselekményekbe bocsátkozna Japánnal. Ez nem könnyű, de nem is lehetetlen.
18. A Szovjetuniónak érdekében áll a baráti kapcsolatok kiszélesítése és megszilárdítása Kínával, de a fejlődéséhez és igazi nagyhatalommá válásához nyújtott segítség mértéke attól függ, milyen jellegű erők lesznek a háború után Kína vezetésében.
19. A szovjeteknek az az érdekük, hogy a háború után az ellenséges és ellenség által megszállt országokban az államrendszerek a széles demokrácia elvein épüljenek fel. Ezen cél elérése érdekében Angliával és az USA-val együttműködve megengedhető bizonyos befolyás az említett országok belügyeire.
20. A Szovjetunió érdekelt a háborút követő időszakban a béke és biztonság megőrzése végett nemzetközi szervezet létrehozásában, amely a „négy nagy” (Szovjetunió, USA, Anglia, Kína) vezető szerepén és azon az elven épülne fel, amely szükség esetén lehetővé tenné, hogy határozatait kényszerítő módon is végrehajthassa. A háborút követő első időszakban a volt ellenséges országokat ilyen típusú nemzetközi szervezetbe nem kell beengedni.
21. A Szovjetunió a gyarmati kérdésben nincs közvetlenül érdekelve, de a békekonferencián és egyéb helyeken részt kell venni a döntéshozatalban ebben a kérdésben. Feltétlenül szükséges minél előbb kidolgozni a problémát.
22. A Szovjetuniónak különösen nagy szüksége van Anglia és az USA segítségére háború utáni újjáépítésében. Az ezzel kapcsolatos tárgyalásokat már most el kellene kezdeni. Biztosítani kellene, hogy a háború utáni 5–10 év folyamán a kölcsönbérlet alapján megkapjuk az újjáépítéshez legszükségesebb árukat, a kevésbé fontosakat pedig hosszú lejáratú kölcsönök formájában.

Befejezésül szerettem volna kifejteni véleményemet a nemzetközi erők alakulásáról, úgy, ahogy a háború után vagy legalábbis a háború utáni első szakaszban várható.

Németország és Japán megsemmisítése után, gyenge Franciaország és Olaszország megléte esetén a világban négy tényleges nagyhatalom marad – Szovjetunió, USA, Anglia, Kína –, amelyek közül az utolsót (Kínát) a következő nemzedék élete alatt, adottságait tekintve csak névlegesen lehet a nagyhatalmakhoz sorolni. Ily módon a világpolitika területén a vezető szerep a Szovjetunióé, az USA-é és Angliáé, és az események menete nagy mértékben e három hatalom között kialakult viszonytól függ majd.

Milyen lesz az USA valószínűsíthető álláspontja a háború után, különösen az első szakaszban? Minden jel arra vall, hogy az USA ebben a periódusban a legnagyobb mértékben a dinamikus imperializmus erődje lesz, amely a világ különböző részein – Amerikában, Ázsiában, Ausztráliában és Afrikában – energikusan széles körű expanzióra törekszik. Ez az expanzió valószínűleg nem kerüli el Európát sem, bár itt némileg más formát kell öltenie, mint másutt. Magától értetődő, hogy az amerikai expanzió új típusú expanzió lesz: fegyvere nem annyira a területi annexió (habár bizonyos esetekben nem zárható ki), hanem inkább a pénzügyi-gazdasági annexió lesz. Ilyen tendencia már most teljesen nyilvánvalóan megfigyelhető a gyarmati kérdésben, a polgári repülés területén, a háború utáni kereskedelmi hajózás szférájában. Hiszen az USA ebből a háborúból a világ legnagyobb kereskedelmi és légi flottájával és további növekedésük szinte korlátlan technikai lehetőségeivel kerül ki. A háború általában is elősegítette az USA termelési kapacitásának jól megalapozott növekedését – ez azt jelenti, hogy a háború után még sokkal nagyobb mértékben, mint előtte, érdekében fog állni külkereskedelmének kiszélesítése és új, előnyös piacok felkutatása. Nem véletlen, hogy már most gyökeret akarnak ereszteni Nyugat- és Észak-Afrikában, Arábiában és Iránban. Különösen nagy reményeket fűznek Kínához. A republikánusok hatalomra kerülésével, ami előbb vagy utóbb elkerülhetetlen, az USA imperialista politikája sokkal nyíltabb és cinikusabb formát ölt, mint ez Roosevelt alatt elképzelhető. És mivel még nem látszanak olyan jelek, amelyek az USA-n belül ezen politika erős belső ellenzéke növekedési lehetőségére utalnának, az öt kontinens valamennyi népének az amerikai imperialista irányzattal – mint a háború utáni nemzetközi helyzet fontos tényezőjével – egészen komolyan számolnia kell.

Teljesen más helyzetben lesz a háború után Anglia. Történelmi fejlődésének abban a szakaszában van, amikor a brit imperializmus egykori dinamizmusának nagyobb részét elveszítette, és átalakult konzervatív imperializmussá. Természetesen az angoloknak sincs ellenükre, hogy rátegyék a kezüket arra, „ami rosszul fekszik”, és „kikerekítsék” óriási birodalmukat. Valószínűleg így is lesz a háborút követően. Ugyanakkor Anglia elsősorban nem új szerzeményekre, hanem annak megtartására gondol, ami már megvan.

Az elmondottakhoz hozzá kell tenni, hogy Anglia a mostani háborúból az előzővel összehasonlítva kétségtelenül szegényebben és gyengébben kerül ki. Ezen évek alatt például felélte szinte valamennyi külföldi befektetését, adósságokat csinált az USA-ban, és kénytelen volt az amerikai torpedónaszádokért bázisokkal és területekkel fizetni. Élelmiszert és fegyvert Anglia most az óceánon túlról kap kölcsönbérlet formájában, miközben még nem tudja, hogyan kell ezért fizetnie. Befolyásos amerikai körök arra készülnek, hogy kompenzációképpen birodalmi preferenciák hatályon kívül helyezését követeljék, vagyis a kapuk megnyitását Amerika előtt a Brit Birodalom piacainak meghódítására. 1941 tavaszán (még a Szovjetunió elleni német támadás előtt) az elhunyt Beatrice Webb mély szomorúsággal a hangjában elmondta, hogy a háború után az Egyesült Államok Anglia elleni gazdasági annexióját várja. Abban az időben Angliában sok gondolkodó embernek volt ugyanez a véleménye. Természetesen a Szovjetunió hadba lépése megváltozatta a helyzetet, és bizonyos mértékben megmentette Angliát az amerikai annexiótól. Mindazonáltal a háború utáni általános gazdasági helyzet nehéz lesz, és különböző veszélyes következményekkel jár, beleértve a tömeges munkanélküliséget.

Anglia számára a háború után a népességalakulás ugyanazon problémája fog teljes egészében jelentkezni, amely Franciaországban olyan végzetes szerepet játszott. Az elmúlt 15–20 évben a születési arányszám Angliában állandóan csökkent, és a statisztikusok számítása szerint ha ebben a tendenciában nem következik be komoly változás, 1950-től Anglia lakosságszáma elkezd abszolúte csökkenni. A népesség problémája komoly aggodalmakat vált ki Angliában, de egyelőre még senki nem tud valamiféle hatékony intézkedést javasolni ennek megoldására. De hiszen ez nem is olyan egyszerű a burzsoá társadalom keretei között. Ez a körülmény természetesen még nagyobb mértékben óvatos, bármiféle veszélyes kalandtól mentes politikát diktál Anglia számára a háború utáni időszakra.

Végezetül még egy tényező van, amely ugyanebbe az irányba hat; a Brit Birodalom belső fejlődésének tendenciája. A mostani háború előtt széles körben elterjedt vélemény volt, hogy ez a birodalom az első komoly megpróbáltatásra szétesik. Ez tévesnek bizonyult. Ugyanakkor nagy hiba lenne az ellenkező végletbe esni, és a mostani háború tapasztalatából olyan következtetésre jutni, hogy a Brit Birodalom évszázadokra megingathatatlan. Még napjainkban is a birodalom egyes részeinek magatartása egészen más volna, ha Anglia ellensége nem a hitleri Németország, hanem valamely más ország, mondjuk az USA lett volna. Annál óvatosabbnak kell lenni a jövőt illető véleményekben. Valójában a Brit Birodalom alapvető fejlődési tendenciája a centrifugális hatások fokozatos megerősödésének irányába hat. Igaz, London a rá jellemző ravaszsággal és rugalmassággal bizonyos mértékig fékezni tudja ezt a folyamatot, de megállítani nem képes. London lassan bár, de visszavonul. Most Kanada, Ausztrália, Dél-Afrika (nem is beszélve Írországról, amely még mindig diplomáciai kapcsolatot tart fenn Németországgal) sokkal inkább független országokhoz hasonlítanak, semmint Anglia tengeren túli vazallusaihoz. Ennek külső megnyilvánulásai formája az említett domíniumok külföldi diplomáciai képviselőinek egyre növekvő száma, többek között a Szovjetunióban is. A messzebb látó londoni politikusok a jelenlegi nehéz helyzetből a kiutat a háború után az egyenjogú brit államok szövetségének létrehozásában látják, amelybe az anyaország és domíniumok tartoznának, és amelyben Anglia megőrizvén hatalmát a birodalom többi része felett, az „első az egyenlők között” pozíciót foglalná el. Nehéz ugyanakkor megmondani, hogy hasonló tervezetek megvalósulnak-e. Megvalósulásuk útjában hatalmas akadályok állnak – belső jellegűek (India problémája) és külső természetűek (az USA törekvése Kanada és Ausztrália „meghódítására”). Egy azonban minden körülmények között biztos: a birodalmi belügyek állapota Angliának ismét a józanság és az óvatos lavírozás politikáját sugallja.

Ily módon Anglia a minket érdeklő időszakban stabilizáló jellegű tényező lesz. De nem csak magáról Angliáról van szó. Abból, amit fentebb az USA pozíciójáról mondtam, teljesen nyilvánvaló, hogy a világhelyzetet a háború utáni korszakban az angol–amerikai ellentmondás fogja színezni, mert mindkét ország érdekei ütköznek és ütközni fognak egy sor problémában és egy sor területen. Eközben az USA lesz a támadó fél, és Anglia lesz a védekező fél, ráadásul a gyengébb és kimerült fél. Függetlenül Anglia azon törekvésétől, hogy békés úton megtartsa azt, amije már van, kénytelen lesz nehéz gazdasági és politikai küzdelmet folytatni az USA-val, és egyik fontos állását a másik után feladni.

Ilyen lesz nyilván az a helyzet, amelyben a Szovjetuniónak a háború után ki kell bontakoztatnia saját politikáját.

Milyenek lesznek a Szovjetunió valószínűsíthető kapcsolatai az USA-val és Angliával?

Itt két variáció lehetséges.

Ha a háború utáni első szakasz Európában a proletárforradalmak kibontakozásához vezet, akkor a Szovjetunió és az Egyesült Államok, illetve Anglia viszonya feszült, sőt éles jelleget ölt. A kapitalizmus–szocializmus alapvető ellentmondásai előtérbe kerülnek. Különösen világosan megmutatkoznak ezek az ellentmondások a Szovjetunió és az USA kapcsolatában, mert a hivatkozott esetben mindkét ország a társadalmi feszültség két ellentétes pólusa lesz.

Ugyanakkor, ha a közeljövőben nem következik be proletárforradalom Európában, akkor nincs okunk azt várni, hogy a Szovjetunió kapcsolata az USA-val, illetve Angliával rossz lesz. A Szovjetunió érdekelt abban, hogy fenntartsa a jó kapcsolatot Angliával és az USA-val, úgy népgazdasága háború utáni újjáépítésének szükségleteiből, mint a béke megőrzésének igényéből kiindulva, amelyhez valamennyi említett ország együttműködése feltétlenül szükséges. Másrészt sem az USA-nak, sem Angliának nincsenek (és előre nem láthatóak) semmilyen nehezen megoldható területi vagy gazdasági vitái a Szovjetunióval, az USA imperialista expanziója pedig, amiről korábban már volt szó, elmegy mellettünk. Ellenkezőleg, gondolhatnánk, az USA imperialista tervei megvalósításakor érdekelt lesz legalább a Szovjetunió semlegesítésében.

Ami Angliát illeti, szívében rögtön két lélek fog lakni. A rendszer szociális-gazdasági jellege és a kulturális-történelmi tradíciók közössége Angliát Amerika felé löki, de éppen Amerika lesz leghatalmasabb ellensége és konkurense a világpiacon a gyarmatok, a polgári repülés, a kereskedelmi flotta stb. területén. Ellenkezőleg, érdekei, harca a világuralomért Angliát a Szovjetunió felé lökik, de a szociális-gazdasági rendszer jellege és a kulturális-történelmi tradíciók közötti különbségek nehézségeket fognak okozni a két ország közeledésében. Ebben a helyzetben Anglia, a legvalószínűbb, a politikai ügynökösködés számára oly megszokott útján fog haladni, és az amerikai kártyával a Szovjetunió ellen, a szovjet kártyával az USA ellen kezd játszani. Meg fogja próbálni különböző konkrét kérdésekben minden elérhető eszközzel megtalálni a kompromisszumot óceánon túli hatalmas vetélytársával, és egészen valószínű, hogy ezen az úton jelentős (még ha ideiglenes is) sikereket képes elérni. Mert Anglia messze felülmúlja az USA-t abban, hogy a világerők harcában az egyik legfontosabb tényezővel rendelkezik – hatalmas történelmi tapasztalattal és olyan kiválóan kiképzett káderekkel, akik képesek a világpolitika neki megfelelő alakítására.

Mindamellett a dolgok logikája Angliát mindinkább a Szovjetunió felé sodorja, mert a háború után harca alapvetően mégiscsak az USA-val lesz. Nem kizárt, hogy a dolgok ilyen logikája megerősítésre talál bizonyos folyamatokban is, amelyek a nem túl távoli jövőben az eddiginél progresszívebb erők hatalomra kerülését ígérik.

Az imént elmondottakból kiindulva hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az 1942-ben Anglia és a Szovjetunió között 20 évre megkötött szövetségi szerződés háború utáni megerősítésének és fejlődésének reális alapja van. Hajlamos vagyok arra is gondolni, hogy a Szovjetunió ebben az időszakban érdekelve lesz Anglia nagyhatalomként való fennmaradásában, többek között érdekében áll majd, hogy Anglia erős tengeri flottával rendelkezzen, mert ilyen Angliára van szükség az USA imperialista expanziójának egyensúlyozására (erős szárazföldi hatalom Anglia soha nem lesz – ehhez hiányzik tradíciója, készsége, hajlandósága, szüksége). És habár a háború utáni legközelebbi években aligha kell Washington részéről számunkra különösen kellemetlen meglepetést várni, a távolabbi jövőben nem lehet ezért kezeskedni.

Természetesen az USA nem hatalmas szárazföldi hatalom a szó általunk használt értelmében, és aligha lesz valaha is az. Ebben a vonatkozásban sok a közös vonás Angliával. A Szovjetunió és az USA között két óceán terül el, amely országunkat viszonylag támadhatatlanná teszi még az amerikai légierő számára is (legalábbis a háború utáni első szakaszban). Ugyanakkor egyáltalán nem zárható ki, hogy ha a távolabbi jövőben az USA és a Szovjetunió között valamilyen éles nézeteltérés támadna, Amerika komoly nehézségeket tudna támasztani a Szovjetunió számára. Így például különböző módon elkezdhetné ösztönözni Németország és Japán újjászületését a mostani háború eredményeképpen bekövetkezett összeomlásuk után. Ugyancsak meg tudnának szervezni egy szovjetellenes blokkot Európában, felhasználva ehhez olyan országokat, mint Franciaország – különösen ha Franciaország erős szárazföldi hadsereggel rendelkezne. Még veszélyesebb lenne az USA szövetségre lépése Kínával, amelynek éle a Szovjetunió ellen irányulna. Az amerikai technika, valamint a kínai élőerő nagy fenyegetést jelenthetne a Szovjetunió számára. Fölösleges mondani, hogy a háború utáni időszak számára milyen veszély hárul el azzal, hogy a tönkrement, meggyengült, rosszul szervezett Kínának csak nehéz és kínzó sebeinek gyógyításával kell törődnie. De ki tudja, hogy mi lesz a helyzet 20–25 év múlva? Ki garantálja akkor a lehetetlenségét egy Szovjetunió iránt ellenséges amerikai–kínai kombinációnak?

Ily módon a Szovjetunió előtt a háború utáni időszak külpolitikájának a következő lehetséges és kívánatos vonalai rajzolódnak ki: a baráti kapcsolatok megerősítése az USA-val és Angliával; az angol–amerikai nézeteltérések kihasználása a szovjet érdekeknek megfelelően, az Angliával való szorosabb kapcsolat lehetőségével; a szovjet befolyás erősítése Kínában minden lehetséges módon; a Szovjetunió átalakítása vonzásközponttá minden igazán demokratikus kis és közepes ország, és minden ország valóban demokratikus elemei számára, különösen Európában; Németország és Japán nemzetközi tehetetlenségének fenntartása legalább addig a pillanatig, amíg ezek az országok őszinte törekvést nem mutatnak arra, hogy az igazi demokrácia és szocializmus útjára lépnek.

Valamennyi fent kifejtett gondolat az eljövendő világ alapelveiről csak abban az esetben érvényes, ha a háború nem vezet valódi proletárforradalomhoz Németországban. Ha ilyen forradalom véghezmenne, akkor ezeket a gondolatokat és gyakorlati következtetéseket felül kell vizsgálni.

In Külpolitika, 1996. 3–4. Sz. 154–184. o.

Vélemények, javaslatok

Az oldal létrehozásának dátuma: 2001. január 16. kedd
Utolsó módosítás: 2001. január 16. kedd
Copyright © 2000 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány

Elejére