BEGYŰJTÉS
A beszolgáltatási rendszer természetesen nem volt ismeretlen Nagy Imre számára –földművelési miniszterként, később osztályvezetőként és nemzetgyűlési képviselőként számos alkalommal foglalkozott már vele. A szovjet típusú agrárfejlődés, másrészt az ötvenes évtizedbe forduló, egyre inkább hadigazdaságra hasonlító magyar gazdálkodási szisztéma részeként teljesen természetesnek tartotta, hogy a központosító, újraelosztó, tervező állam nem bízza az élelmiszergazdaság fontos területét (sem) teljes egészében a piacra és annak szereplőire. 1945 után, a háborús katasztrófa és a megszállás szükséghelyzetében ráadásul a szabadpiac intézményének korlátozását a gazdaság állapota, tehát objektív kényszer is előírta. A kérdés az volt, hogy a korlátozások rendszere – így az a jelenség, hogy a mezőgazdasági termelők általában termékeikkel egyáltalán nem, legfeljebb igen csekély részével rendelkezhettek – fennmarad-e a rendkívüli viszonyok várható elmúlta után is. Politikai kérdésről volt tehát szó, és a Magyar Kommunista Párt részéről éppen Nagy Imre volt az, aki a nemzetgyűlés 1947. tavaszi vi-tájában pártja nevében azt javasolta, hogy „jó közepes termés" esetén töröljék el a beszolgáltatást, vagy legalább az alsó birtokkategóriákban mérsékeljék a kirótt termékmennyiséget. Az utóbbira ezt követően, köszönhetően a széles egyetértésnek és a derűlátó termésbecsléseknek, sort is kerített a Gazdasági Főtanács és a kormány, de a kedvezmények egy részét hamarosan visszavették a vártnál rosszabb terméseredmények és ellátási nehézségek miatt. 1948 tavaszától, a kommunista hatalomátvétel befejeződésétől kezdve fel sem merült annak lehetősége, hogy a beszolgáltatási rendszert egészében megszüntessék, hiszen a gazdaság minden területén visszaszorult, majd eltűnt a szabadpiac.
Az 1950 végén létrejött élelmezési minisztérium legfontosabb feladatát az állami begyűjtés irányítása jelentette. A begyűjtés szó gyűjtőfogalom: az államilag beszedett, majd a központból különféle célokra (fogyasztás, export, tartalék) újraelosztott élelmiszerkészlet biztosítását jelentette, különböző formákban. Ezek közül legfontosabbak a természetben fizetendő földadó, a kötelező terménybeszolgáltatás, a termelési szerződés szerinti, illetve „szabad" (rögzített állami felvásárlási áron történő) központi felvásárlás, valamint néhány más, csekélyebb jelentőségű tétel (cséplési díj, őrlési díj stb.). Ezek közül is a legfontosabb a kötelező beszolgáltatás.
A kötelező beszolgáltatás tulajdonképpen évente meghatározott mennyiségű mezőgazdasági termék rögzített (a piacinál jóval alacsonyabb, rendszerint az önköltséget sem fedező) áron történő, kirovással kötelezővé tett állami felvásárlását jelentette (a „felvásárlásnak" nevezett formában valamivel magasabb volt az ár, és a kirovás eleme gyengébb). Alapját a földtulajdon után rendszerint terményben fizetendő állami adó képezte, tehát bázisa egy másik begyűjtési forma mennyisége. A földadó 1946. január 1-jétől minden aranykorona föld után 4 kg búza volt (előzőleg 1 kg), amelyet egyszerre kellett leróni aratás után, augusztus 1. és 15. között. Ezt a mennyiséget a szántóterület nagyságától függően egy számmal megszorozták, s a kapott búzamennyiség (leszámítva belőle az adót) adta a kötelező beszolgáltatás termelőre kirótt mennyiségét. Az 1948–49-es mezőgazdasági évben például az 1–5 katasztrális holdas birtokkategóriában a szorzószám 1 volt, vagyis a beszolgáltatás megegyezett az adóval – a törpebirtokosokat tehát a rendszer nem kötelezte külön termékátadásra. Egy tízholdas birtok szorzószáma 1,6 volt. Gazdáját tehát, ha pl. földje 15 aranykorona értékű, 960 kg búzakilogramm beadására kötelezték. Ebből 600 kg-ért földadó fejében semmit sem kapott, 360 kg-ért pedig „beszolgáltatási árat", amely jóval a szabadpiaci ár alatt maradt. A szorzószám progresszíven növekedett birtoknagyság szerint, a jelzett évben 25 kat. holdig 3,50-ig 3,8 volt, 80 hold felett pedig 4,2. A rendszerbe már ekkor beépültek különféle kedvezmények és hozzáadott korlátozások, így pl. a szántóterületen túli más művelési ágak utáni részt bizonyos hányad felett nem kellett fizetni, de kenyérgabonából és napraforgóból a háztartási és gazdasági szükségleten túl – ezt az állam határozta meg – minden felesleget be kellett szolgáltatni. A kötelező beszolgáltatás mértékét lényegében minden alapvető mezőgazdasági termék után kiszámították, de csak bizonyos termékekben lehetett kiegyenlíteni a kötelezettséget, amelyet 1948-tól „búzakilogrammban" határoztak meg. Ezen felül a gazdaságokat külön számolt tej- és zsírbeszolgáltatás is terhelte. 1948-ban, viszonylag jó terméseredmények mellett a gazdaságok nagy többsége teljesítette is kötelezettségét, ebben az évben a termés kb. 25%-a került e csatornákon keresztül állami kézbe, ebből mintegy 13% ellenszolgáltatás nélkül (adó, különféle – cséplési, őrlési, olajütési – vámok).
A progresszív rendszerbe ebben az évben, 1948 nyarán kerültek az első „büntető" többletterhek a kulákoknak tekintettek vállára. Az első évben a fogalom pontos meghatározása sem sikerült egyértelműen: az 1948. június 27-én kivetett progresszív mezőgazdaságfejlesztési járulékot azok fizették, akiknek birtoka a 15 holdat vagy 150 aranykorona értéket meghaladta. Ugyanez év novemberében külön zsírbeszolgáltatási kötelezettséget róttak azokra, akik földtulajdona meghaladta a 25 holdat illetve a 250 aranykorona értéket. Az említett járulékot 1949 elejétől azok fizették, akiknek földje a 25 holdat, aranykorona értéke a 350-et haladta meg – továbbá bizonyos nagyságú (évi 5000 Ft feletti) egyéb jövedelemmel bírtak. Ezenkívül kuláknak tekintették azokat, akik a birtokhatár alatt maradtak, de valamilyen vállalkozással (italmérés, bérbe adható erőgép stb.) rendelkeztek. 1949 elején mintegy 63 ezer gazdaságot tekintettek hivatalosan kulákgazdaságnak, ebből 16 ezer a 25 holdas birtokhatár alá esett.
1949-ben a beszolgáltatás rendszere nagyjából változatlan maradt,
a földadóra épített szorzókulcsokat 25 katasztrális holdig alig változtatták,
efölött azonban a kuláknak nyilvánítottakat sújtó kirovás jelentősen megnőtt,
és a lehetséges enyhítések, kedvezmények szinte eltűntek. A módosabb parasztság
beszolgáltatandó mennyiségei 20–50%-kal nőttek, csupán a szorzók változása
révén. Emellett minden termelő kötelezettségét emelték egységesen 15%-kal
szemestakarmány beszolgáltatási kötelezettség címén. Ebben az évben vezették be a
kirótt kötelezettségen felüli „önkéntes" beadás intézményét, amelyet
„C"-beadásnak neveztek. (A beszolgáltatás földadó-részének teljesítését
„A" jelű jeggyel igazolták, míg a kötelező beszolgáltatási részt
„B"-jeggyel.) A „C"-beadás a beszolgáltatási árnál 20-30%-nál többet
jövedelmezett, de még ez is jóval alatta maradt a „szabadpiaci" árnak. Az
„önkéntesség" legfeljebb papíron létezett, hiszen kötelezően előírt
mennyiségeket kellett az egyes megyéknek, majd a községeknek begyűjteni ebből az
„önkéntes" forrásból. A kulákok terheit ebben az évben tovább növelték egy
speciális, kötelező sertésbeadási kötelezettséggel, amelyet másban nem lehetett
leróni. Ugyancsak 1949-ben kezdődött a kulákgazdaság mérethatárának ismételt
leszorítása, a kert- és szőlőbirtokok területének „felszorzásával" (1 hold
kert, illetve szőlő 3 hold szántóval számított egyenlőnek, később a szőlő 5
holddal).
1950-ben a beszolgáltatási rendszer változását az egyenletes, kis-, közép- és gazdagparasztot egyaránt érintő súlyos tehernövekedés jellemezte. Külön „kulákkulcsot" állapítottak meg azokra, akiknek szántóterülete ugyan a 25 hold – 350 aranykoronás „kulákhatár" alatt maradt, összes birtoka (beleértve a kevéssé jövedelmező rétet, legelőt, erdőt stb.) azonban efölé esett. Szemestakarmányt nem, de „egyszeri", külön teherként szénát, burgonyát és hagymát kellett ebben a gazdasági évben beadni, nőtt a tejbeszolgáltatási kötelezettség is. Ez a rendszer volt tehát az, amelyet Nagy Imre élelmezési minisztériuma „végrehajtásra" örökölt.
Az 1951–52-es gazdasági évre szóló beszolgáltatási
rendelettervezetet első ízben Nagy Imre terjesztette az MDP Titkársága elé, 1951.
február 21-én, vagyis egy héttel az MDP II. kongresszusa előtt, amely egyébként az első ötéves terv
irreális felemeléséről intézkedett. Javaslata a termés 78,2%-ának állami
begyűjtését irányozta elő, szemben az előző évi 75%-os aránnyal. A kormány csak
a kongresszus után, 1951 márciusában fogadta el a javaslatot (előadó a
Minisztertanács ülésén is az élelmezési miniszter volt), amely immár a
Népköztársaság Elnöki Tanácsa 10. számú törvényerejű rendeleteként jelent meg.
A szakirodalom egyöntetű megállapítása szerint ez a rendelet emelte a paraszti
terheket egyetlen alkalommal a legnagyobb mértékben az egész Rákosi-korszak alatt.
Először is megszüntette a földadón túli gabonabeszolgáltatási kötelezettséget
5 holdon alul, tejet, tojást és baromfit pedig még az eddig adómentes 1 hold alatti
(!) birtokosoknak is be kellett adniuk. Az emelés eszközeként jelent meg az
„ésszerűsítés" eleme: a különböző járulékokat, külön kulákterheket
megszüntették, és mindent beépítettek egy egységes rendszerbe. Immár nem a
szántóterület, hanem a teljes birtok lett a kivetések egységes alapja, mérettől és
birtoktól függetlenül minden kertterület négyszeresen, minden szőlő ötszörösen
számított. A legjobb minőségű földeket 15 aranykorona/hold érték fölött eddig
ezért külön nem terhelték, e határt az 1951/52-es rendelet 20 aranykoronára emelte
fel. Az új rendszer birtoktípusonként és azon belül aranykoronánként egységesen
búzakilogrammban szabta meg a beadandó termékmennyiséget, egyben szigorúan (és
kategóriánként – dolgozó paraszt, termelőszövetkezet, kulák – más-más
arányban) meghatározta a kötelezettség teljesítésének cikkcsoportonkénti
megoszlását. Míg a dolgozó paraszti kategóriába esők kötelezettségeik 30%-át
kenyérgabonában, 40%-át állati termékekben (hús, zsír) teljesítették, ugyanez a
kulákok esetében 25–48% volt. Egyébként ez a rendelet használta először
hivatalosan az orosz eredetű kulák szót, számottevően kibővítve ismét a
fogalomkörbe tartozók számát:
a birtok- és jövedelmezőségi határon túl mindazokat kuláknak tekintették, akik
1949-ben mezőgazdaság-fejlesztési járulékot fizettek, függetlenül attól, hogy
birtokukat esetleg az azóta eltelt időben a határérték alá csökkentették. Így
született a 25 holdon aluli kulák bizarr kategóriája (akit az azonos birtokkal
rendelkező „dolgozó paraszti" beszolgáltatás 50%-kal emelt mennyisége terhelt),
továbbá a „kocsmáros, géptulajdonos, kupeckedő" kuláké, aki már 100
aranykorona összjövedelmű, tehát akár 8-10 holdas birtokkal is kulákterheket kapott
a nyakába. A 25 holdon felüli birtokkal rendelkező kulákok beszolgáltatási
kötelezettsége a legmagasabb középparaszti birtoknál mintegy 30%-kal volt magasabb,
aranykoronánként 48 búzakilogramm/év. Maradéktalan behajtásáról az ország minden
pontján munkálkodó csaknem ezer „kulák-elszámoltató bizottság" gondoskodott. Az
1951. évi emelés a kulákokra mért kivetést mennyiségében elképesztő magasságba
emelte, arányosan azonban a legnagyobb többletterhet – összességében az előző
évihez képest 150%-kal többet – az 5–15 holdas gazdákra rótta, a kisszámú 50
hold feletti gazdaság terhelése „csak" 15% körüli mértékben nőtt. A
termelőszövetkezetek, amelyek addig a legszegényebb parasztsággal megegyező terheket
viseltek, két és félszeres emeléssel számolhattak. De még ebben a rendszerben is
viszonylag jelentős maradt az ún. állami szabad felvásárlás keretében történő
értékesítés, amelynek árai legalább 25-30%-kal a beszolgáltatási ár felett
mozogtak.
A következő évben, 1952-ben azután az vált fő célkitűzéssé, hogy ezt az arányt is a minimumra csökkentsék, tehát az előírt állami készletet csaknem teljes egészében a földadóból és a kötelező beszolgáltatásból kell előteremteni. Az állami szerződéses és szabad felvásárlás teljesen jelentéktelenné (1–4%) zsugorodott a gabonafélék, jelentősen összeszűkült (10–35%-ra a felvásárláson belül) a többi termék vonatkozásában. A magasabb birtokkategóriák terhelését tovább növelni már nem lehetett, a növekmény teljes mértékben az alacsonyabbakra hárult. Az 1952. évi rendkívül gyenge termés ezért a kötelezettségek teljesítését követően az egyéni gazdaságok többségét válságos helyzetbe juttatta, olyannyira, hogy többségüknek nemcsak a következő évi vetőmagra, hanem a családi-háztartási szükségletek kielégítésére sem maradt elegendő kenyérgabonájuk. A rossz termés ellenére az előirányzat nem csökkent, hanem emelkedett. 1951-ben országosan 3,1 millió tonna kenyérgabona termett, 1952-ben csak 2,2 millió, a csökkenés 29%. Ezzel szemben az összes begyűjtött mennyiség 1951-ben 1,5 millió, 1952-ben 1,3 millió tonna, vagyis a csökkenés csupán 13-14%.
A legtágabb értelemben vett begyűjtési rendszer a mezőgazdasági
termelés számottevő és egyre növekvő hányadát „fogta át" 1950–53-ban
(gabonából 45–55, takarmánynövényekből 40, kukoricából 23, napraforgóból 92,
borból 40%-ot). A kötelező beszolgáltatás hányada a begyűjtésen belül jelentősen
nőtt. Gabonából pl. a beszolgáltatás aránya az összes begyűjtésen belül 1950-ben
mintegy 12%-ot tett ki, 1952-ben majdnem 38%-ot. Ugyanez az arány vágósertés esetében
1950-ben 9, 1952-ben 53% volt.
A mezőgazdasági termelés 1951-et kivéve minden évben a háború előtti szint alatt
maradt, az árutermelés aránya viszont nőtt (az 1938-as termés 41%-a került az
áruforgalomba, a nagyon rossz 1952-esből 50%), vagyis a parasztság saját háztartási
és gazdasági szükségletének kielégítésére minden szempontból kevesebbet
fordíthatott, mint a Horthy-rendszerben. Árui csaknem háromnegyedét az állami
begyűjtés fölözte le igen kedvezőtlen áron, a tényleges szabad piac rendkívüli
módon összezsugorodott.
A begyűjtési rendszer szimptomatikus jelenség, a központosított tervutasításos gazdaság sarcoló-újraelosztó funkcióját gyakorló egyik jellegzetes és szélsőséges formában megvalósított alrendszere. Az ötvenes évek elején kialakult formái a magyar kommunista párt élén regnáló csoport agrárpolitikájánál tágabb összefüggésekben is értelmezendők.
A begyűjtési rendszer egyrészt a sztálini vagy – Kornai János
kifejezésével – klasszikus szocialista rendszerre való áttérés és e rendszer
megszilárdulási folyamatának egyik eszköze. A folyamat során alakul ki a rendszer
koherenciája: „A monolitikus hatalmi struktúra, a megmerevült ideológiai
doktrínák, a szinte egyeduralkodó állami tulajdon, a direkt bürokratikus
szabályozás, az erőltetett növekedés, a hiány, a világ nagy részétől való
bizalmatlan elzárkózás [...] összetartoznak, egyik a másikat erősíti. [...] azok az
új intézmények, rendszabályok, szokások, erkölcsi és jogi normák, amelyek jól
összeegyeztethetők a rendszer természetével, fennmaradnak és megrögződnek, amelyek
idegenek tőle, kiszorulnak. [...] A magántulajdon és magánkezdeményezés idegen test
a klasszikus szocializmusban, amelyet nem képes tartósan magába fogadni. Nemcsak a
nagytőke, de a kisparaszti tulajdon léte is zavarja e társadalom központosított és
államosított rendjét. Ezért a központi hatalom türelmétől függően előbb vagy
utóbb megkezdik felszámolását. [...] A klasszikus rendszer kiforrott állapotában nem
képes elviselni a politikai ellenvéleményt, a felülről szervezett politikai
intézményektől független, önkormányzattal rendelkező intézményeket és
szerveződéseket, a hivatalostól eltérő kultúrát és világnézetet, az autonóm
gazdasági alanyok közötti szabad piaci cserét."
A begyűjtési rendszer tehát egyfelől a paraszti magántulajdon és a szabadpiac, mint
rendszeridegen faktorok megszüntetésének eszköze...
Vélemények, javaslatok