I. Kelet-Közép-Európa és a nagyhatalmak
1953–1956
A Szovjetunió
Sztálin 1953 márciusában bekövetkezett halála után az új szovjet vezetés nem csak a birodalom belső életében igyekezett változásokat végrehajtani, hanem Moszkvában a külpolitika terén is jelentős szemléletváltozás következett be. A negyvenes évek végétől ugyanis a Szovjetunió, amelynek gazdasága még ki sem heverte a második világháború okozta csapást, hatalmas összegeket költött arra, hogy a hidegháború kialakulása után megindult fegyverkezési versenyben lépést tudjon tartani az Egyesült Államokkal. Az ehhez szükséges erőforrásokat ugyanakkor a harmincas években bevált modell szerint ismét csak a mezőgazdaság kizsigerelése és a fogyasztási javak termelésének visszafogása útján lehetett előteremteni. Az új szovjet vezetés ezért, különösen Malenkov miniszterelnöksége idején (1953. március–1955. február), a belső társadalmi feszültség csökkentése érdekében a nehézipar, s különösen a hadiipar termelésének visszafogása révén igyekezett egészségesebb gazdasági struktúrát megvalósítani. Ehhez azonban arra volt szükség, hogy a kelet–nyugati viszonyban, amely mindaddig a közeli konfrontáció rémét vetítette előre mindkét oldalon, olyan enyhülés következzen be, amely a fegyverkezési verseny ütemének csökkentéséhez vezet, s ezáltal lehetővé teszi a szovjet hadiipari kiadások redukálását is.
Az új szovjet vezetés ennek megfelelően 1953-tól a korábbinál lényegesen rugalmasabb, racionálisabb külpolitikát folytatott; újra hajlandók voltak tárgyalni a nyugati nagyhatalmakkal, s bizonyos kereteken belül készek voltak kompromisszumokra is. Ez a megváltozott szovjet magatartás tette lehetővé végül a koreai háború lezárását, s jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az ötvenes évek közepére a kelet–nyugati viszonyban a feszültség olyan mértékben csökkent, hogy ezeket az éveket joggal nevezhetjük a détente első korszakának.
Ebben az időszakban a szovjet külpolitikában négy fő tendencia érvényesült:
1. A kelet–nyugati viszonyban a fent vázolt okok miatt nemcsak a Szovjetunió és az Egyesült Államok között következett be kifejezett közeledés, hanem a szovjet vezetés erőteljesen törekedett arra is, hogy jó kapcsolatokat alakítson ki Angliával és Franciaországgal, valamint általában a nyugat- és észak-európai országokkal. A nyugati világgal való viszony alapja az időközben kialakult viszonylagos erőegyensúly, illetve továbbra is az 1945 után létrejött európai status quo kölcsönös elismerése volt; csakhogy ez utóbbi az enyhültebb légkörben új értelmezést kapott. Annak ellenére ugyanis, hogy a Szovjetunió az európai érdekszférahatárokat a hidegháború legkeményebb éveiben is tiszteletben tartotta, az általános háborús feszültség hatása alatt Nyugat-Európa lakossága folytonosan egy esetleges szovjet támadástól tartott. Az ötvenes évek közepének új szovjet külpolitikája így ezen a téren már önmagában is bizonyos értelemben biztonsági garanciát jelentett Nyugat-Európa számára. A moszkvai vezetés tárgyalási hajlandóságát ebben az időszakban az is növelte, hogy bár a hidrogénbomba közel egyidejű előállításával a hadiipari fejlesztések terén a szovjetek utolérték az Egyesült Államokat, a két szuperhatalom eltérő geopolitikai adottságai következtében a Szovjetunió továbbra is sebezhető volt, míg a szovjetek az interkontinentális ballisztikus rakétáknak az ötvenes évek végén történt kifejlesztéséig nem voltak képesek elérni az amerikai kontinenst. Ennek a békülékeny politikának ugyanakkor szovjet részről volt egy ennél lényegesen konkrétabb motivációja is: a tárgyalások újrafelvételétől azt remélték, hogy ily módon sikerül megosztani a nyugati szövetséget, s ezáltal meg tudják akadályozni Nyugat-Németország újrafelfegyverzését.
A nyugati hatalmakkal folytatott tárgyalásokon azonban a szovjetek egyértelműen jelezték kompromisszumkészségük határait is; azaz hamar nyilvánvalóvá vált, hogy csupán azokról a nemzetközi kérdésekről hajlandók tárgyalni, amelyekről a szövetséges nagyhatalmak között a második világháború idején, vagy azt követően nem született megegyezés. Európa vonatkozásában ekkor mindenekelőtt a német kérdés, valamint Ausztria státusa számított ilyennek. Németország egységének helyreállításában a szovjet és a nyugati álláspont kibékíthetetlensége miatt végül nem jött létre megállapodás, s a kérdés az NSZK-nak a NATO-ba való belépésével hosszú időre lekerült a napirendről. Ausztria helyzetének sikeres rendezése azonban azt bizonyította, hogy a szovjet vezetés adott esetben kész a Nyugattal kölcsönös engedmények árán üzletet kötni. A Szovjetunió hajlandó volt hozzájárulni Ausztria függetlenségének helyreállításához, a nyugati nagyhatalmakkal együtt kivonta csapatait az országból; cserébe viszont az örökös osztrák semlegesség formájában biztosítékot kért és kapott arra, hogy Ausztria nem lesz tagja a NATO-nak, s ráadásként még azt is elérte, hogy azokat a kelet-európai országokat, amelyek még nem voltak tagjai az ENSZ-nek (Albánia, Bulgária, Magyarország, Románia), felvegyék a világszervezetbe. A csatlós országok státusának kérdését ugyanis a szovjetek egy pillanatig sem tekintették vitapontnak; ellenkezőleg, mivel az osztrák államszerződés 1955 májusában történt aláírásával megszűnt a jogalap a szovjet csapatok Magyarországon és Romániában való tartózkodására, ezt az alkalmat használták fel arra, hogy egy nappal az aláírás előtt a birodalom egységének további erősítése érdekében létrehozzák a kommunista blokk katonai szövetségét, a Varsói Szerződést.
2. Az európai status quót tehát a szovjet vezetés továbbra sem kívánta megkérdőjelezni, ez azonban korántsem jelentette azt, hogy ezzel egyszersmind lemondtak volna a Szovjetunió befolyási övezetének kiterjesztéséről. A szovjet expanziós törekvések középpontjába ekkortól kerültek a második világháborút követően gyors bomlásnak indult gyarmatbirodalmak helyén létrejött új államok, vagyis a harmadik világ országai. A második világháború idején megszerzett kelet-európai hódításoktól eltérően, ezekben a többnyire rendkívül elmaradott, főként ázsiai és afrikai országokban most a szovjet befolyás békés úton való kiterjesztésére nyílt alkalom.
Ott ugyanis az önálló állami lét kiépítése során szükségszerűen jelentkezett a gyorsított modernizáció iránti igény, s ezen a téren sok helyen vonzó példát jelentett a tervgazdaságra épített és társadalmi egyenlőséget hirdető szovjet modell. A szovjet külpolitika ennek a kedvező helyzetnek a kiaknázására az ötvenes évek közepétől egyre erősödő propagandakampányt és ideológiai expanziót folytatott a harmadik világban, amit szükség esetén igyekezett gazdasági segítségnyújtással alátámasztani. Egyes esetekben már ekkoriban sor került fegyverszállításokra és katonai tanácsadók küldésére is, ennek a tendenciának az érvényesítésében azonban a szovjet vezetés ekkor még rendkívül óvatosan járt el. Ezt bizonyítja a szuezi válság idején tanúsított szovjet magatartás: a fegyveres konfliktus kirobbanásakor nem merült fel komolyan, hogy a Szovjetunió katonai segítséget nyújtson Egyiptomnak, ellenkezőleg, a szovjet katonai szakértőket óvatosságból, nehogy konfliktusba keveredjenek a nyugati nagyhatalmakkal, azonnal kivonták az országból. A propaganda színpadán azután néhány nappal később, amikor kiderült, hogy Angliát és Franciaországot maga az Egyesült Államok fogja rákényszeríteni az Egyiptom elleni támadás beszüntetésére, a szovjetek ismét az arab országok és általában a kis népek védelmezőjének szerepében léptek fel.
3. Az új szovjet vezetés egyik legfontosabb külpolitikai célkitűzése a szocialista tábor 1948-ban, a szovjet–jugoszláv konfliktus elmérgesedésével megbomlott egységének helyreállítása volt. Tito kiengesztelése céljából 1955 májusában Hruscsov és Bulganyin Belgrádba látogatott, ahol a korábbi szovjet politikát (igaz, egyelőre csupán az időközben kivégzett Berija személyes szerepét emlegetve) tették felelőssé a két ország viszonyának megromlásáért. 1955–
1956 folyamán a szovjetek számos további pozitív gesztust tettek a barátság újjáélesztése érdekében, így nyilvánosan elfogadták azt a jugoszláv tételt, hogy a szocializmus építéséhez a szovjet modellen kívül más utak is vezethetnek. Ezt azonban a szovjet vezetők, akik továbbra is csak katonai tömbökben tudtak gondolkodni, korántsem gondolták komolyan; politikájuk célja éppen az volt, hogy Jugoszláviát békés úton, ha kell engedmények árán, fokozatosan újra és teljesen integrálják a szocialista táborba, beleértve a Varsói Szerződésbe való belépést is. A szovjetek számára csak 1958 tavaszára vált teljesen nyilvánvalóvá, hogy a jugoszlávok erre egyáltalán nem hajlandók, sőt egyre intenzívebb szerepet kívánnak játszani az el nem kötelezett államok mozgalmában, így végül a két ország kapcsolatában ismét elhidegülés következett be.
4. A kelet-közép-európai kommunista országok vonatkozásában a legfontosabb szovjet célkitűzés a stabilitás minden áron való fenntartása volt. Az új szovjet vezetés egyik legelső feladata ezen a téren az NDK-ban kialakult súlyos politikai helyzet megoldása lett. A kelet-német társadalomban felgyülemlett feszültségek okozta veszéllyel a szovjetek már 1953 tavaszától tisztában voltak, ezért a kedélyek lecsillapítása érdekében június elején a helyi pártvezetést Moszkvába rendelték és egy a korábbinál lényegesen liberálisabb új politikai irányvonal (Neuer Kurs – új szakasz) bevezetésére utasították. Ennek a rendkívül rövid életűnek bizonyult reformkísérletnek a keretében nemcsak a nehézipari termelés visszafogását és a fogyasztási javak előállításának növelését hirdették meg, hanem csökkentették az utazási korlátozásokat, felfüggesztették a mezőgazdasági szövetkezetek szervezését, beszüntették a vallásgyakorlás korlátozását, sőt, egy időre magának a szocializmusnak az említése is eltűnt a kormánypropaganda eszköztárából. A szovjetek részéről a társadalmi feszültség csökkentése mellett mindez elsősorban azt a célt szolgálta, hogy ezáltal kedvező feltételeket teremtsenek a nyugati nagyhatalmakkal Németország újraegyesítéséről folytatandó későbbi tárgyalásokhoz. Az elővigyázatosság ellenére mégis bekövetkezett 1953. júniusi berlini felkelésnek ugyan a szovjet megszálló haderő határozott beavatkozása gyorsan véget vetett, ám a moszkvai vezetés a stabilitás érdekében ezt követően is mérsékelni igyekezett a kelet-német vezetők balos politikáját.
A szovjetek Magyarország esetében is már 1953 júniusában a kelet-németországihoz hasonló politikai beavatkozásra kényszerültek, amikor Rákosit leváltották miniszterelnöki posztjáról, és helyébe Nagy Imrét nevezték ki, akitől azt várták, hogy egy mérsékelt reformpolitika megvalósítása révén fel tudja oldani az országban a korábbi vezetés politikájának következtében felgyülemlett társadalmi feszültséget. S noha a kelet-európai országokban 1953 után megindult lassú olvadás ütemét és a lehetséges reformok körét és horderejét, illetve a reformok sorsát mindvégig erősen befolyásolta a szovjet vezetésen belüli folyamatos hatalmi harc aktuális alakulása, a csatlós államokkal kapcsolatos szovjet politika alappillérét képező tétel, vagyis, hogy ezeknek az országoknak a szovjet birodalomhoz kell tartozniuk, Moszkvában nem képezte vita tárgyát.
A szovjet vezetés, amely maga is azon igyekezett, hogy a sztálini modell legellenszenvesebb vonásainak kiiktatásával a társadalom számára elfogadhatóbbá tegye a rendszert, hajlott arra, hogy a belső politikai rendszer liberalizálásának engedélyezésén túl bizonyos határok között felülvizsgálja, rendezze és legfőképpen szabályozza a Szovjetunió és kelet-európai szövetségesei közötti viszonyt is. Ez az új magatartás nyert kifejezést a szovjet kormány 1956. október 30-i nyilatkozatában, amely azon túl, hogy a korábbinál lényegesen korrektebb államközi kapcsolatokat irányzott elő a Szovjetunió és a csatlós országok között, azt is egyértelműen leszögezte, hogy bármiféle reformról csak az adott kommunista rendszer, illetve a szovjet blokk keretein belül lehet szó.
Az SZKP 1956 februárjában megtartott XX. kongresszusának hatására a reformfolyamatok különösen Lengyelországban és Magyarországon gyorsultak fel, ugyanakkor ebben a két országban jelentkezett a legerőteljesebben a jugoszláv külön utas szocializmus, azaz a nemzeti kommunizmus ideológiájának hatása is. A jugoszláv befolyás erősödését a szovjetek különösen féltékenyen figyelték, mivel – nem alaptalanul – attól tartottak, hogy a szocializmus jugoszláv modellje a kelet-európai országok számára vonzóbb lehet, mint a szovjet rendszer. Ezért aztán 1956 nyarának végén az SZKP elnöksége bizalmas körlevelet intézett a csatlós országok vezetőihez, amelyben arra figyelmeztette őket, hogy a Szovjetunió nem nézi jó szemmel a jugoszláv modell túlzott reklámozását.
A szovjet vezetés, amely különösen az 1956. júniusi poznani munkásfelkelés után egyre növekvő aggodalommal figyelte a kelet-európai fejleményeket, ugyanakkor továbbra is arra törekedett, hogy a kelet-európai országokban jelentkező válságjelenségekre politikai megoldást találjon. A társadalmi feszültség csökkentésének érdekében így került sor arra, hogy 1956 júliusában a Budapestre érkezett Mikojan „tanácsára" a magyar párt végül leváltotta Rákosit első titkári posztjáról. Hruscsov azonban Micunovic moszkvai jugoszláv nagykövet útján már ekkor megüzente Titónak, hogy amennyiben Magyarországon mégis nem várt események következnének be, a szovjet vezetés minden eszközt be fog vetni a válság megoldása érdekében.
Vélemények, javaslatok