Borhi László: Szovjet expanzionizmus vagy amerikai imperializmus?
Két alapvető kérdés megválaszolására törekedett a hidegháború historiográfiája: arra, hogy miért jött létre a hidegháború, és hogy ki a felelős érte. Érdekes módon azonban abban szinte mindenki egyetért, hogy az egyik fő ok a Kelet-Európa sorsa miatt kialakult konfliktus volt.
Mielőtt továbblépnénk, tisztázni szeretném, hogy mit értek a hidegháború fogalma alatt. Ez az Egyesült Államok, illetve a Szovjetunió vezetése alá tartozó két országcsoport közötti ellentét volt, amely az érintkezés minden szintjén megjelent, és a fegyveres összetűzés veszélyével fenyegetett. Minimális szintre csökkent az áruk, a tőke, valamint a gondolatok, szellemi javak áramlása ezek között az országcsoportok között.
Három fő értelmezése létezik a hidegháborúnak az amerikai történetírásban.
A realista (ortodox) értelmezés szerint az Egyesült Államok válasza volt a szovjet
terjeszkedésre. Eszerint a Szovjetunió hagyományai, ideológiája és stratégiai
céljai miatt alapvetően terjeszkedő hatalom volt.
Pontosan az ellenkezőjét állította ennek a főleg baloldali történészek által
képviselt revizionista iskola. Eszerint az Egyesült Államok imperialista hatalom volt,
amelyet a XIX. század végétől fogva növekvő gazdaságának szükségletei hajtottak.
Egy történelmi folyamat részeként Amerika „informális birodalmat” kívánt
kiépíteni Kelet-Európában, amely sértette a Szovjetunió elemi érdekeit abban a
térségben. Emiatt a Szovjetunió arra kényszerült, hogy érvényt szerezzen saját
érdekeinek Kelet-Európában.
A posztrevizionista érvelés determinisztikus, és jobban épít empirikus megállapításokra, mint az előző kettő. Eszerint a kelet–nyugati szembenállást az emberi tévedések, mulasztások okozták. Ennek ellenére a posztrevizionizmus egyik jeles képviselője úgy értékelte, hogy valóban igaz az, hogy 1945 után az Egyesült Államok informális birodalmat akart kiépíteni Kelet-Európában.
Ez a tanulmány az amerikai–magyar kapcsolatok vizsgálatán keresztül próbára teszi majd a fenti állításokat. Magyarország nem tartozott sem az egyik, sem a másik hatalom érdekszférájába a háború előtt, de nyitva állt az expanzió számára mindkettő előtt.
1945 és 1949 között az Egyesült Államok külpolitikájában paradigmaváltás történt, és történetében első alkalommal saját biztonságának szempontjából vizsgálta az európai történéseket. Az amerikai diplomáciatörténet szempontjából releváns, hogy megvizsgáljuk, vajon jelen volt-e a terjeszkedés motívuma magyarországi politikájában, hogy alátámaszthassuk vagy megkérdőjelezzük a revizionista érvelést.
Magyarország szempontjából betekintést nyerhetünk abba, hogy sorsát milyen mértékben döntötték el a nagyhatalmak, és hogy Amerika miért nem állította meg a magyarországi szovjet behatolást. A második világháborút követően az Egyesült Államok arra törekedett, hogy liberális alapokon nyugvó új nemzetközi gazdasági rendszert alakítson ki. Részben a gazdasági talpra állítás előmozdítására, de főleg azért, hogy új fejezetet nyisson a nemzetközi kapcsolatokban, így az országok közötti politikai viszonyokban, aminek egy új háború elkerülése volt a célja. 1947-ig Amerika konszenzusra törekedett a Szovjetunióval, amelyet be akart vonni az új rendbe. Harry S. Truman elnök az amerikai gazdasági érdekek előmozdítása, a világpiac helyreállítása és a világbéke, valamint a világ biztonságának megvalósítása érdekében össze akarta kapcsolni Kelet-Európának, a kontinens „éléstárának”, valamint Nyugat-Európának, az „ipari központnak” a gazdaságait. Ezen a ponton ütköztek az amerikai érdekek Moszkváéval, hiszen a Kreml még gazdaságilag sem akarta Kelet-Európát nyitva hagyni a Nyugat felé.
A magyar fegyverszüneti szerződés előkészítése során a State Department méltányos és flexibilis jóvátételi kötelezettségeket javasolt. Így a jóvátételi szállítások nem akadályozták volna meg a gazdaság talpra állását. Moszkva azonban ragaszkodott a számszerű összeg megállapításához. Az OSS (a CIA elődje) 1944 végén készült elemzése szerint Washingtonnak nem szolgálja érdekeit, hogy Magyarország függővé váljon Moszkvától annak eredményeként, hogy túlzott jóvátételi követeléseket támasztanak vele szemben. Az amerikai kormányzatnak nincsenek közvetlen céljai, de szoros együttműködést és gazdasági-társadalmi átalakulást remélt Magyarországon. Az amerikai olajérdekeltségek fejlesztése is szóba jöhetett.
1945 végén a State Department egyik elemzése úgy értékelte, hogy Moszkva be akarja kapcsolni Magyarországot a szovjet biztonsági zónába, és ezt úgy érheti el, hogy döntő befolyást szerez politikai és gazdasági ügyeiben. Kelet-Európa más országaival ellentétben a magyarországi szovjet behatolás nem a politikai, hanem a gazdasági szférában kezdődött el. Ennek a belső feltételei gyorsan megvalósultak: 1945 végéig a magyar gazdaság nagy lépést tett afelé, hogy központilag irányított, szovjet típusú gazdasággá váljon. Kulcsszerepet kapott ebben a folyamatban a kommunista vezetés alatt álló Gazdasági Főtanács.
Magyarország gazdasági alávetésében fontos szerepet játszott a jóvátétel. Harriman moszkvai követ előrelátóan jegyezte meg, hogy a magyar gazdaság annak a kezébe kerül, aki a jóvátételt ellenőrzi. Több mint a fele a magyar gazdaságnak, beleértve szinte a teljes nehézipart, jóvátételi szállításokat teljesített. Mivel a szovjetek önkényesen állapították meg a szállított áruk értékét, a jóvátételi teher az eredetileg megállapított 300 millió dollár két-háromszorosa lett. A német megszállás által már eleve kizsákmányolt és tönkretett magyar gazdaság túlságosan nagy jóvátételi szállításai hozzájárultak a hiperinfláció kialakulásához, amely a gazdaság további centralizálására szolgált ürügyül.
A potsdami deklaráció alapján a Szovjetunió leszerelhette és hazaszállíthatta a volt csatlós országokban található német tulajdonokat. Mivel a deklarációt homályosan szövegezték meg, jó alkalom nyílt Moszkva számára, hogy visszaéljen annak előírásaival. Az Egyesült Államok budapesti követének, Schoenfeldnek a szavaival: Potsdam felhatalmazást adott Moszkvának magyarországi céljainak megvalósítására.
Mivel a magyar gazdasági helyzet folyamatosan romlott, az amerikai diplomácia többször kísérletezett azzal, hogy megnyerje a szovjetek együttműködését a hanyatlás megállítására. Ezek közül a beavatkozási kísérletek közül kiemelkedik az a jegyzék, amelyet George F. Kennan, az Egyesült Államok moszkvai ügyvivője, Truman elnök egyik legbefolyásosabb tanácsadója adott át Moszkvában a szovjet külügyminiszternek. Kennan a Washington számára egy stratégiailag másodlagos fontosságú területen rendelkezésre álló legerősebb formulát alkalmazta: megfenyegette Molotovot, hogy a Szovjetunió kimarad az Egyesült Államok által támogatott nemzetközi gazdasági együttműködésből, amennyiben nem működik együtt Magyarország gazdasági talpra állításában. A válasz elutasító volt: a Szovjetunió elutasította a vádat, miszerint felelős a magyar gazdasági hanyatlásért, és folytatta gazdasági offenzíváját.
Április 16-án Moszkva átnyújtotta a magyar kormánynak az első listát az átadandó magyar vállalatokról. Ezek között olyanok is szerepeltek, amelyeknek a német tulajdonjoga legalábbis kétséges volt. Ezen kívül ugyancsak a potsdami deklaráció alapján a Szovjetunió 200 millió dollárt követelt a magyar iparral szemben fennálló német követelések törlesztése gyanánt. Magyarország ebből 45 millió dollárt fizetett ki. 1945. augusztus 21-én Gerő Ernő kereskedelmi és Bán Antal ipari miniszter moszkvai tárgyalásai során szovjet–magyar kereskedelmi és gazdasági szerződést kötött a magyar kormány jóváhagyása nélkül. Nagy Ferenc miniszterelnök vissza akarta utasítani a szerződést, mivel az volt a véleménye, hogy a szerződés egyeduralmi helyzetbe hozza a szovjeteket a magyar gazdaságban, és ezáltal elősegíti a további szovjet behatolást.
A kereskedelmi egyezmény piacot biztosított a magyar textilipar számára, a gazdasági szerződés viszont 50%-os részesedést biztosított a Szovjetunió számára már meglévő vagy újonnan felállítandó vállalatokban a vas-, acél-, olaj-, gáz-, elektromos és gépiparban, a bankszférában és a szállításban. Washingtonban nem örültek a szerződéseknek. Dean Acheson külügyi államtitkár fontosnak tartotta, hogy a volt csatlósok ne írjanak alá olyan gazdasági szerződéseket, amelyek megakadályozzák, hogy a nyugati szövetségesek egyenlő feltételek alapján tartsanak fenn gazdasági kapcsolatokat velük. Schoenfeld tanácsa ellenére mégsem bátorították Magyarországot a szerződés elutasítására. A State Department tisztában volt vele, hogy amennyiben a szovjet hatalom megtorló gazdasági intézkedéseket léptet életbe, az Egyesült Államok nem tudná azokat ellensúlyozni. Kérte az amerikai kormányzat Moszkvától, hogy a ratifikálást halasszák el a békeszerződés aláírásáig, hogy ne gyakoroljon nyomást a magyar kormányra a ratifikálás végett, és hogy oly módon módosítsa a szerződéseket, hogy azok ne sértsék az 1925-ös amerikai–magyar szerződésben foglalt legnagyobb kedvezmény elvét. Cserében az Egyesült Államok vállalta, hogy részt vesz Magyarország gazdasági talpra állításában, hogy bekapcsolja a világ gazdasági vérkeringésébe, és támogatja az amerikai magántőke magyarországi tevékenységét.
Sztálin egy ponton engedett: belevették a szerződésbe, hogy az nem csorbítja más nemzetek jogait, hogy hasonló szerződéseket írjanak alá. Az 1945-ös gazdasági szerződés legsúlyosabb következménye az volt, hogy monopóliumot adott a Szovjetuniónak a magyar gazdaság jelentős részében. Átvette az irányítást a dunai hajózás (MASZHART), a légi közlekedés (MASZOVLET), a bauxitbányászat (50%-os részesedés a kitermelés 90%-át ellenőrző Magyar Bauxitbánya Rt.-ben), továbbá az olaj- és gázkitermelés és -feldolgozás (MASZOVOL, MOLAJ), valamint a szénbányászat jelentős része fölött 50-50%-os vegyesvállalatok formájában. Emellett a Szovjetunió megszerezte a magyar kormány 15%-os részesedését az ország területén kibányászott kőolajból. Hasonló folyamat zajlott le a bankszférában. Elkezdődött a magyar külkereskedelem átorientálása kelet felé: 1946-ban a Szovjetunió Magyarország első számú kereskedelmi partnere lett, hiszen a 70 millió dolláros magyar külkereskedelmi forgalomból 30 millió dollárral részesedett. Megkönnyítette ezt a folyamatot, hogy a Nyugat nem tett semmit az elveszett magyar külpiacok (Németország, Olaszország) pótlására.
A szovjet gazdasági térnyerés magával hozta a külföldi érdekeltségek felszámolását. Példaként a Standard Oil New Jersey magyarországi leányvállalata, a MAORT hozható fel. 1945-ben a szovjetek vették át a termelés irányítását, és túltermelésre kényszerítették a vállalatot, ami jelentős olaj- és gázveszteséggel járt. Mivel a vállalat nem kapott fizetést szállításaiért, nem fizethetett osztalékot részvényeseinek, és képtelen volt új berendezések beszerzésére.
A State Department mindössze azt akarta elérni, hogy az amerikai vállalatok a magyar–szovjet érdekeltségekkel azonos feltételek között működhessenek, hogy a tulajdonosok megkaphassák az őket illető osztalékot, valamint a háborús károkért járó jóvátételt. 1947-ben az Ipari Minisztérium 16%-os, a Gazdasági Főtanács 10%-os termeléscsökkentést indítványozott, mivel magyar szakértők szerint a további túlzott kitermelés súlyos következményekkel járna: az ország 7 millió tonnás ismert kőolajkészletének a fele elveszhetne, s az elkövetkező 10-15 évben 1,7 milliárd forint veszteséget okozna a termelés-visszaesés, ha a csökkentést nem hajtanák végre, elérné a 25-30%-ot is. A szovjet válasz azonban elutasító volt.
1946 novemberében kormányrendeletet adtak ki, mely szerint a stabilizáció és a forint védelmében a fegyverszüneti szállításokért és szolgáltatásokért támasztott követeléseket az állammal szemben érvényesíteni nem lehet. Ezzel a tudatos gazdaságpolitika szintjére emelkedett a magántőke-felhalmozás ellehetetlenítése. 1948 szeptemberében a kormány átvette a MAORT igazgatását, kisajátította tulajdonait és jogait. Hasonló sort várt a többi amerikai és más érdekeltségre is. Az amerikai kormány úgy foglalt állást, hogy az államosítás belügynek tekintendő, ám ragaszkodott a tulajdonosok kártérítéséhez. Erre azonban a magyar kormány ígérete ellenére sem került sor.
1945 végén az ország gazdasági összeomlás szélén állt. Schoenfeld gazdasági segélyprogramot ajánlott, de a State Department háromhatalmi konzultációt javasolt. Néhány hónappal később, 1946 májusában Szegedy-Maszák Aladár washingtoni magyar követ amerikai kölcsönért folyamodott. Addigra azonban a budapesti amerikai követ meggondolta magát. Úgy vélekedett, hogy a magyar kormány nem akarja feltartóztatni a szovjet gazdasági offenzívát. „Bárányos közellátási miniszter az egyetlen, aki ellenáll..., de politikai befolyása nincs. Gordon [...] mindennél fontosabbnak tartja személyes biztonságát. Nagy miniszterelnök egyre gyakrabban hangoztatja elkötelezettségét a szovjet–magyar együttműködés mellett [...] ő is célszerűnek tartja behódolni az őt körülvevő oroszbarát elemeknek.” Az a veszély is fennállt a követ szerint, hogy az országa által adott segély orosz kézre kerül. Schoenfeld érvelése megtette a magáét: meggyőzte az Exim Bankot, hogy Magyarország nem kaphat segélyt. Bár Byrnes külügyminiszter 10 millió dolláros hitelt akart nyújtani Magyarországnak, az Exim Bank nem akarta vállalni a pénzügyi kockázatot, és elutasította Byrnes javaslatát.
Csak akkor merült föl ismét a kölcsön gondolata, amikor 1947 elején letartóztatták Kovács Bélát, a Kisgazdapárt főtitkárát. Ekkor több mint 25 millió dollár értékű hitelt ígértek a koalíciós kormány megerősítésére. A Kereskedelmi Minisztérium megszüntette a Magyarországra vonatkozó kereskedelmi korlátozásokat. Washington követelte a Kovács-ügynek egy háromhatalmi bizottság által történő kivizsgálását, és azzal vádolta a szovjet kormányt, hogy meg akarja buktatni a demokratikusan választott kormányt. Egy pillanatig úgy látszott, hogy az Egyesült Államok szakít korábbi politikájával, és keményebben fellép a Szovjetunióval szemben Magyarország érdekében.
1947 márciusában Truman elnök nyíltan felvállalta Görögország és Törökország védelmét híres „containment” beszédében. Március 1-jén Achenson memorandumot adott át a washingtoni brit nagykövetnek, melyben kifejtette, hogy Törökország és Görögország függetlensége szorosan kötődik más európai és ázsiai országok biztonságához. Egy héttel később Magyarországot jelölte meg olyan országként, amelyet a görög–török probléma érinthet. Ez azt jelentette: a tervezés szintjén felmerült, hogy Magyarországot együtt kezelik a két mediterrán országgal.
Nagy Ferenc lemondása után a State Department mérlegelte, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé terjeszti a magyar ügyet. Ebből semmi sem lett. Arthur H. Vandenberg, a szenátus külügyi bizottságának elnöke kijelentette: Magyarországot nem részesítheti az Egyesült Államok olyan elbánásban, mint Görögországot. Magyarország ellenséges ország volt. Görögország örökös, állandó szövetséges. A fegyverszüneti szerződés következtében Magyarország a Szovjetunió törvényes katonai megszállása alatt áll. Ezért Magyarország nem kérheti a segítségünket, és nem is részesülhet benne úgy, ahogyan Görögország. További lépés nem történt. Szegedy-Maszák lemondása után az új követ, Vámbéry Rusztem 6 nap alatt megkapta agrémentjét, és az új amerikai követ a „terveknek megfelelően” elindult Budapestre.
A brit külpolitika nem támogatta az amerikaiak „energikus” fellépését, így az amerikai diplomácia erőteljes hangvételű jegyzékét sem, amelyet a szovjet kormánynak adtak át. Félő volt továbbá, hogy az európai országok nem támogatnák egy volt csatlós ország ügyét az ENSZ-ben, és Magyarország elterelné a figyelmet a görög kérdésről. Az egyetlen konkrét döntésként felfüggesztették a Magyarországnak szánt amerikai kölcsönöket. Amerika arra sem volt hajlandó, hogy befolyásolja a belpolitikai eseményeket: Chapin követ elutasította néhány ellenzéki politikus pénzügyisegély-kérelmét az 1947-es parlamenti választások előtt.
1947 októberében a State Department úgy foglalt állást, hogy Magyarország nem lesz az amerikai politika középpontjában, az amerikai–szovjet viszony nem a magyar események miatt romlik majd el. Első ízben utaltak Magyarországra vasfüggöny mögötti országként. Kelet-Európa elutasította a Marshall-tervben történő részvételt, és ezzel véglegessé vált a kelet–nyugati szakadás. 1949-ben a KGST felszólította a tagállamokat, hogy további korlátozásokat alkalmazzanak a Nyugattal való gazdasági kapcsolataikban. Ezt a politikát kiegészítette az Egyesült Államok által kezdeményezett gazdasági hadviselés.
1948 elejétől az amerikai kormányzat nemzetbiztonsági kérdésként kezelte a kelet-európai gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokat. Gazdasági blokádot vezettek be a nyugati szövetségesek részvételével. Ennek kettős célja volt. Egyrészt az, hogy megrontsa Moszkva és a csatlós országok kapcsolatát azáltal, hogy nem szállítanak olyan árukat, amelyeket azok Moszkvától sem kaphatnak meg, másrészt, és ez volt a fontosabb, a szovjet katonai potenciál csökkentése, tehát a Nyugat védelme.
1947 novemberében Harriman kereskedelmi miniszter a Nemzetbiztonsági Tanácshoz fordult. Megállapította, hogy Kelet-Európa nem vesz részt az Európai Rekonstrukciós Programban, ezzel késlelteti az európai újjáépítést, ami veszélyt jelent a világbékére, tehát az Egyesült Államok biztonságára is. Javasolta, hogy azonnal függesszenek fel minden olyan szállítmányt, amely hozzájárulhat a szovjet katonai potenciálhoz.
A State Department teljesen egyetértett ezzel az elképzeléssel, de tudatában volt annak, hogy ez a politika ellentmond a szabad kereskedelem nyíltan hirdetett gondolatának. Emellett fenn kellett tartani a kelet-európai áruk áramlását Nyugat-Európába az európai helyreállítás végett. Csoportokba osztották azokat a termékeket, amelyeknek a kivitelét korlátozni akarták, pl. katonai felszerelések, félkatonai felszerelések stb. Minden csoportra más-más korlátozás volt alkalmazandó.
1948. január 15-én az amerikai kormány bejelentette, hogy az Európába irányuló minden áruszállítmányra egyenként érvényesített engedélyt kell kérni. Lehetővé vált így minden szállítmány szigorú ellenőrzése. Két célt vett figyelembe a gazdasági hadviselés: a kelet–nyugati kereskedelem fenntartását és azt, hogy az Egyesült Államok továbbra is kapjon stratégiai anyagot a Szovjetuniótól (pl. mangánt és krómot). Úgy vélte a State Department, hogy az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek jóléte fontosabb, mint az ellenség gyengítése, amikor ez a két cél keresztezi egymást. A Nyugat megerősítéséhez szükség volt a Marshall-tervre, melynek a sikere függött a keleti kereskedelem fenntartásától. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy Harriman a szövetségeseket is rá akarta bírni ennek a politikának az alkalmazására.
1949-ben a Kongresszus elfogadta az Export Control Törvényt, amely felhatalmazta az elnököt, hogy minden olyan termék kivitelét megtiltsa, amely megítélése szerint növeli az ellenség katonai potenciálját. Továbbá életre hívták a Cocom-bizottságot az embargó megvalósítására. Európába irányuló minden szállítmányra engedélyt kellett kiváltani, amelyet a State Department által kidolgozott csoportosítás alapján adtak ki. 1950 augusztusában a Nemzetbiztonsági Tanács kikérte a külügyi, a kereskedelmi, a védelmi minisztérium, valamint a National Security Resources Board véleményét a kiviteli tilalom és a nemzetbiztonság közötti kapcsolatról. Valószínűleg a koreai háború hatására mindegyik azt javasolta, hogy szigorítsák meg a korlátozásokat. A State Department kivételével mindegyik megkérdezett úgy vélekedett, hogy a kiviteli korlátozást a nemzetbiztonság szempontjainak kell meghatározniuk, azaz a szovjet katonai potenciál csökkentése előbbre való a gazdasági talpra állásnál. Sawyer kereskedelmi miniszter „minden rendelkezésre álló eszközt” fel akart használni arra, hogy a szövetségesek alkalmazzák ezt a politikát.
Az amerikai vezetők megállapították, hogy a tömbök közötti kereskedelem befolyásolja az Egyesült Államok biztonságát, ezért szorosan figyelemmel kell kísérni. Az ún. Cannon-törvénykiegészítés lehetővé tette a kormány számára, hogy megvonja a pénzügyi és kereskedelmi segélyt azoktól az országoktól, amelyek az amerikai biztonságot fenyegető kereskedelmi tevékenységet folytatnak. Magyarország termékei nem érték el az amerikai piacot már az embargó életbe lépése előtt sem. Ennek részben a magyar áruk szűk választéka és alacsony versenyképessége, a kereskedelmi tevékenység gyenge színvonala, másrészt az volt az oka, hogy az Egyesült Államok nem biztosított piacot ezeknek a termékeknek.
Ugyanakkor Magyarországnak szüksége volt az amerikai árukra. A magyar külügyminisztérium 1946-ban készült feljegyzése szerint növekvő szükség volt ipari termékekre: személyautókra, teherautókra, mezőgazdasági gépekre, kisbirtokon használható különleges felszerelésekre és konzervipari gépekre, amelyeket Amerikából akartak beszerezni. Cserébe seprűt, tollat, tojást és hústerméket kínáltak. Húsárut azonban nem engedtek be Magyarországról az Egyesült Államokba „állategészségügyi” okokból.
1949-ben Magyarország 4,7 millió dollár értékű árut exportált az Egyesült Államokba, és 1,8 millió dollárnyit hozott be onnan. 1952-ben a két ország közötti kereskedelmi forgalom mélypontra zuhant: 3,1 millió dollár volt a magyar kivitel, 100 ezer dollárnyi a behozatal. (Összehasonlításként az 1938-as adat 318 millió, illetve 6,4 millió dollár volt.)
Nem pusztán a kiviteli korlátozás (ill. a bezárkózás) nehezítette meg az amerikai termékek megvételét. Az engedélyezési folyamat lassú volt, ezért a „szabad” termékeket sem lehetett beszerezni. 1948-ban augusztusig 38 ezer engedélyezési kérelem érkezett az amerikai hatóságokhoz, ebből 17 ezer feldolgozatlan maradt. A magyar ipar 1 millió dollár értékű árut rendelt, de csak 1 millió forint értékű áru érkezett meg. 1951-ben nem adtak ki engedélyt vegy- és gyógyszeripari termékekre, beleértve a penicillint. Németország amerikai megszállási zónájából nem engedték ki a Magyarországnak szánt golyóscsapágyakat, fémnitrátokat, kadmiumot stb.
1948-ban az amerikai külügyminiszter nem akarta leírni Magyarországot, és olyan politikát akart alkalmazni, amely lassítja a bolsevizálási folyamatot. Utasította a budapesti követséget, hogy hozzájárulhasson olyan intézmények fennmaradásához, amelyek elősegíthetik a demokratikus intézményrendszer újjáélesztését a későbbiekben. Még ezt a korlátozott célt sem lehetett megvalósítani.
1949 szeptemberében az ÁVH letartóztatta Robert Vogelert, az ITET és a Standard Electric igazgatóját. A magyar külügyminisztérium szerint ez volt az az ok, amiért a magyar–amerikai viszonyban megnőtt a feszültség. Az amerikait kémkedéssel és szabotázzsal vádolták. Megtorlásként az Egyesült Államok bezárta a New York-i és a clevelandi magyar konzulátust, és megtiltotta, hogy állampolgárai Magyarországra utazzanak. Acheson külügyminiszter nyugtalanságát fejezte ki, és megfenyegette a magyar követet, hogy ő is tud kemény lenni. Vogeler elítélése után az amerikai diplomácia a kiutasítását akarta elérni, és ennek érdekében Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes közbenjárását kérte. Az Egyesült Államok a konzulátusok megnyitását, az utazási korlátozás megszüntetését és a magyar tulajdonok átadásának felújítását helyezte kilátásba, Magyarország azt követelte, hogy változtassák meg a Voice of America rádiófrekvenciáját, és juttassák vissza a Szent Koronát. 1951-ben született megállapodás, amely helyreállította a status qu=t. A magyar–amerikai kapcsolatok a minimálisra redukálódtak.
1949 folyamán a State Department Policy Planning Staffja programot dolgozott ki a kelet-európai szovjet befolyás felszámolására, vagy legalábbis korlátozására. A tervezet kijelölte Kelet-Európa jelentőségét az amerikai politikában: másodlagos fontosságú, de lényeges szerepe lesz egy szabad, integrált Európában. Jelentősége a kétpólusú küzdelemben abban rejlik, hogy Európa szívéig terjeszti ki a szovjet hatalmat. Ugyanebben az évben született meg az amerikai Kelet-Európa-politika első átfogó megfogalmazása, az NSC 58/2. Ez a dokumentum Kelet-Európa függetlenségének helyreállítását tűzte ki célul békés eszközökkel. Két lépésben kellett megvalósítani: először disszidens kommunista kormányok létrejöttét kellett támogatni a kommunista tömb megosztása céljából egy sztálinista és egy nonkonformista, „titoista” részre. A második, távlati cél olyan kormányok létrehozása volt, melyek csatlakoznának a "szabad világhoz".
Tehát a rövid távú cél egy jugoszláv típusú átalakulás elősegítése volt gazdasági nyomással, lélektani hadviseléssel, esetleg aknamunkával. A nemzeti elégedetlenség, ellenállás és a nemzeti érzés szellemét a propaganda eszközeivel kívánták ébren tartani. A lélektani hadviselés az amerikai külpolitika egyik sarokköve lett azzal a céllal, hogy félelmet és zavart keltsen kommunista kormánykörökben, és hogy megerősítse a nemzeti ellenállást.
1950-től utazási korlátozásokat vezettek be a kelet-európai hivatalos személyekre. Persona non grat’nak nyilvánították azokat, akik ezeket megszegték. Kelet-európaiak csak quidproquo alapon látogathattak el stratégiai jelentőségű katonai, tudományos vagy más jellegű intézményekbe. Hasonló lépéseket tettek Kelet-Európában is. A hidegháború rendszere ezzel kiépült.
A fenti esettanulmány arra utal, hogy az Egyesült Államoknak nem voltak terjeszkedési szándékai Magyarországon. Amerika meg akarta őrizni Magyarország gazdasági nyitottságát a Nyugat felé, és a kapcsolatok megszakítása nélkül meg akarta őrizni törvényes gazdasági érdekeit. Nem tettek olyan lépéseket, amelyek fenyegették volna a Szovjetunió gazdasági vagy politikai érdekeit. A gazdasági hadviselés korábbi szovjet lépésekre adott válasz volt.
Az Egyesült Államoknak nem voltak meg az eszközei a magyarországi helyzet befolyásolására. Nem csak azért, mert a politikai motiváció korlátozott volt. Nem jöhetett szóba a katonai beavatkozás belpolitikai okokból és azért sem, mert az eszközök nem álltak rendelkezésre ahhoz, hogy szembeszálljanak a Szovjetunióval.
A gazdasági és diplomáciai nyomás nem működött, mert Moszkva nem volt érdekelt az együttműködés fenntartásában a Nyugattal azon az áron, hogy fel kell adnia céljait Magyarországon, illetve Kelet-Európában. Így az Egyesült Államok számára nem maradt nyomásgyakorlási lehetőség. Egészen 1950-ig az amerikai külpolitika az átalakulás időszakát élte. Hiányzott az az intézményi rendszer, amely lehetővé tette volna, hogy megbirkózzanak az új kihívásokkal; a politika esetleges, koordinálatlan volt. Jó példa erre az amerikai kereskedelempolitika Magyarország felé, amely ellentétes volt a State Department magasabb céljaival.
A régi reflexek tovább éltek, így például Amerika nem akarta anyagi eszközökkel támogatni a magyar ellenzéket és a szovjet beavatkozással szembeni ellenállást. Ezt mutatja Schoenfeld követ politikája. Magyarország ellenséges ország volt, és bár Amerika szimpatizált vele, nehéz lett volna nyíltan kiállni mellette egy volt szövetségessel szemben. Ráadásul a magyar vezetőkről sem alakult ki különösen jó vélemény. A magyar politikai elit, kis kivétellel, alig tett valamit az amerikai támogatás elnyerésére.
In: Magyarország és a nagyhatalmak a 20. században. Szerk. Romsics Ignác. Bp. Teleki László Alapítvány, 1995. 185-192. pp.
Vélemények, javaslatok