Feitl István: Rákosi Mátyás (1892–1971)
A forradalom – ahogy Eric Hobsbaum írja – a rövid 20. század történelmének egyetemes állandója. Sosem volt a történelem színpadán annyi forradalmár, mint ebben az évszázadban. Az 1917-es októberi forradalom valósággá változtatta a világmegváltás szocialista-kommunista eszméjét, éppen abban az időszakban, amelyben hősünk, egy 12 gyermekes vidéki zsidó kiskereskedő család fia élethivatás után nézett. Pedig amikor 1910-ben megkezdte tanulmányait a Budapesti Keleti Kereskedelmi Akadémián, majd 1912-ben és 1913-ban hamburgi és londoni ösztöndíjasként egy másik életstratégia választásának lehetősége kínálkozott számára: a kereskedés, a családi hagyomány folytatása. Otthon örökség, üzleti karrier várta. A polgári felemelkedés biztosnak ígérkező útja. Nincs azonban okunk kételkedni abban, hogy a németországi és angliai időszak kettős felkészüléssel telt. A Kelettel folytatott kereskedelem lehetőségének megismerése után egyszerre szerzett kevesek számára megnyíló ismereteket a nyugat-európai, sőt világkereskedelemről, valamint új tapasztalatokat a német és angol munkásmozgalomról, annak megosztottságáról, áramlatairól, lehetőségeiről.
Rákosi a katonáskodás, a háborús évek után, 1918 elején hazament, s apja vállalkozásának útját egyengette. A kiskereskedelem helyett a nagykereskedelmi tevékenység irányában befolyásolta apját, mivel világosan látta a háborús konjunktúrában rejlő lehetőségeket, s rövid idő alatt jó üzleteket kötött. 1918 őszén azonban rájött arra, hogy a Délvidék katonai megszállása nyomán egyik napról a másikra összeomolhat a család perspektíváját jelentő, jól prosperáló bécsi piac. Budapesten forradalom tört ki, polgári kormány alakult, de azt Szabadkáról sem volt nehéz észrevenni, hogy – akárcsak Oroszországban – a háborús katasztrófa terhe alatt a polgári berendezkedés könnyen összeomolhat, és a földindulás folytatódhat. Nem kétséges: 1918 novemberében már a bolsevik politikai célok elkötelezettjeként hozta meg sorsdöntő elhatározását, és utazott fel Budapestre, hogy kapcsolatot teremtsen régi barátaival. 1957 után, Kun Béla történelmi rehabilitálásának és Rákosi deheroizálásának időszakában "fajsúlyos” szakmai kérdésként vetődött fel, hogy Rákosi Mátyás alapító tagja volt-e a Kommunisták Magyarországi Pártjának. Ma már ennek nincs jelentősége, minden bizonnyal nem volt jelen az alakuló gyűlésen 1918. november 24-én vasárnap délután Kelen Józsefék Városmajor utca 42. szám alatti lakásán. Fontosabb ennél az, hogy habozás nélkül a kommunistákhoz csatlakozott, és 1919. december végén a Központi Bizottság megbízásából már vidéki városokban szervezte az új pártot.
A KMP élvonalában a század eleji szocialista diákmozgalom lateiner radikálisai álltak: Kun Béla, Pór Ernő, Rudas László, Vágó Béla, László Jenő, Hamburger Jenő. Mögöttük ott sorakoztak a fiatalabbak: Rákosiék generációja és a galileisták. Hetek alatt kellett eldőlnie, alkalmas-e Rákosi a politikai pályára. Matyi – ahogy a „nagyok” becézték – egyenesen a mély vízbe ugrott, s az egyik legígéretesebb tehetségként mutatkozott be. A hűséges, szorgalmas, harcos, elkötelezett, szónoki képességekkel megáldott ember 1919. március 21-én 27 évesen Landler Jenő népbiztos helyetteseként a Forradalmi Kormányzótanács legfiatalabb tagja lett. Később a szocialista termelés népbiztosa, frontharcos lett, s különböző vezető tisztségeket tölthetett be, egészen a Vörös Őrség főparancsnokságáig. Élete legdöntőbb fordulata zajlott le. Hivatásos forradalmárrá vált, amin mit sem változtatott a Tanácsköztársaság bukása.
1920 derekán viharos gyorsasággal indult el most már a nemzetközi kommunista mozgalmi karrier útján. Küldetésének állomásai Bécs, Prága, Livorno, Berlin, Frankfurt, Milánó, Róma, Párizs, Lyon voltak, miközben egy ideig a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának titkáraként is tevékenykedett. Utazó forradalmár, a központ intenciói alapján mindenütt a közvetlen, szélsőséges megoldásokat kereső csoportok támogatója volt ebben az időszakban. Politikai radikalizmusának irányultságát az 1919-es hazai tapasztalatok, illetve a magyar emigrációban kialakult értékítélet is tartósan befolyásolta. Rákosi a Tanácsköztársaság bukásának fő okát a külső imperialista támadás mellett a szociáldemokraták árulásában látta. Ezt a meggyőződését sem a börtönévek, sem a népfrontpolitika, sem az SZDP-vel való 1945 utáni együttműködés nem ingatta meg. Ellenkezőleg: a második világháború után hazatért kommunista emigránsok közül a szociáldemokratákkal szemben bizalmatlanság dolgában akarva-akaratlan szinte mindig az élre került. Hatalma csúcsán, 1950-ben a letartóztatandó szociáldemokraták számára külön koncentrációs tábor létrehozását tervezte.
Lebukása után a perben és a börtönben nagy önuralommal, elszántsággal és kitartással folytatta kinti munkáját. Számára a törvényszék szószék volt, a börtön iskola, ahol megerősödött a meggyőződés és az elkötelezettség, ahol végképp eggyé vált a magánélet és a pártélet. Ez volt a legfontosabb ellenszere a lelki összeroppanásnak, a személyiségzavarok kialakulásának. Bátran, emberségesen viselkedett, büntetések vállalásával, éhségsztrájkok sorozatával, példamutatással teremtett magának tekintélyt és tiszteletet elvbarátai előtt. Kapcsolatot tartott a külvilággal, képezte magát, és képzett másokat. Nem követelt kiváltságokat. Pártéletet, börtönakadémiát szervezett társaival, visszaemlékezésében is elsősorban arra volt büszke, hogyan játszották ki őrzőiket, hogyan szereztek könyveket, információt a fegyház falain túlról. Az egyik legfőbb érték az ügyes konspiráció volt, amiben nagy gyakorlatot szerzett. Elvethető az a feltételezés, hogy e tizenöt év alatt alakultak ki kicsinyes, gyűlölködő diktátor személyiségvonásai.
A börtönt mégis nyomot hagyott politikai habitusán. A lebukás traumájának életre szóló tapasztalata így summázható: az első számú, mondhatni halálos veszedelem a párt számára a beépített ügynökök, árulók jelenléte a mozgalomban. Ez örökös odafigyelést, a pártzsargonból jól ismert kifejezéssel éberséget, szakadatlan védekezést követel, nehogy az ellenség megkörnyékezhessen, behálózzon és tönkretegyen mindent. Az óvatosságnak, a folyamatos, személyre szabott ellenőrzésnek, a megfigyelésnek, a bizalmatlanságnak a pártélet szerves részévé kell válnia. Az ellenség nemcsak kinn, de benn is szakadatlanul jelen van. Tizenöt év börtönbeli politizálás más szempontból is nyomot hagyott politikai felfogásán. A konspiratív jelleg, a titkosság, a szektaszerűség éles ellentéte volt a legalitás körülményei közötti politizálásnak. Természetessé vált számára a döntések egyedül vagy szűk körben való meghozatala, a félelem a nyilvánosságtól.
A börtönben is szervező ember maradt. Még egyedüllétében is a gyakorlati tudást és a naprakész tájékozottságot részesítette előnyben. Az írás, az elmélet nem volt kenyere. Nem születtek elítélként munkái, mint például Révai Józsefnek. Egy visszaemlékezés szerint 1950-ben az egyik ÁVH-s tisztnek azt mondta: ha a börtönben nem idegen nyelvet, hanem elméletet tanult volna, akkor Sztálin után ő lenne a második a kommunisták sorában. 1945-től évente jelentek meg beszédeit tartalmazó könyvei, a hatvanadik születésnapja körül irányt mutató teoretikusként ünnepeltette magát, akinek sokat köszönhet a magyar tudomány és művészet. A fogházban azonban más ambíciói voltak, hiszen még abban sem lehetett biztos, mikor szabadul. Ráadásul aligha gondolta, hogy fölébe kerülhet a párt első számú vezetőinek, az „öregeknek". Ám még el sem hagyta börtönét, amikor 1935-ben a Kommunista Internacionálé VII. kongresszusán beválasztották a Komintern Végrehajtó Bizottságába. 1937-ben letartóztatták, majd kivégezték a magyar kommunisták addigi vezetőjét, Kun Bélát. A moszkvai törvénysértések megtizedelték az emigrációt, Sztálinék nem találtak a magyar párt élére megfelelő vezetőt. Mégsem mondhatjuk, hogy kiszabadítása után Rákosi jobb híján került az emigráns magyar párt élére, hiszen elméleti felkészültségét, párthűségét illetően Gerő Ernő megbízhatóbbnak számított nála. Magyarországon viszont Rákosi „eladhatóbb” volt, ő állt a magyarok közül a Komintern-ranglétra legmagasabb fokán, és a maroknyi – bizonyos mértékig azért befolyással bíró – moszkvai magyar is szívesebben látta őt vezetőként, mint Gerő Ernőt.
1940 és 1953 között – de bizonyos értelemben 1956-ig – a hatalomért folytatott harcban Gerő volt, illetve lehetett riválisa. Hogyan tudtak mégis ennyi ideig együttműködni? Gerőnek mindig volt annyi befolyása Moszkvában, hogy saját félreállítását megakadályozza és biztosítsa második helyét, azt azonban már 1942-re belátta, hogy a maga erejéből nem tudja elérni Rákosi menesztését. Megelégedett a második hellyel, de azt gondosan őrizte. A Komintern, illetve az SZKP legbefolyásosabb vezetője, Manuilszkij állt mögötte, Rákosi viszont Moszkvába érkezése után szinte azonnal megszerezte és megtartotta Dimitrov rokonszenvét, a háború után pedig sikerült mind közelebb kerülnie Sztálinhoz. Ez létkérdés volt számára, hiszen a bebörtönzött magyar emigránsokért folytatott mentőakcióival 1941-ben igen befolyásos ellenfelet szerzett magának Berija személyében.
A negyvenes évek eleje a kommunista hatalom működésének megértése, a politikai befolyás megszerzésének és megőrzésének technikája szempontjából minden bizonnyal alapvető tapasztalatokat jelentett számára. Sokan úgy látják, puszta végrehajtója volt Moszkva akaratának, ami természetesen annyiban igaz, hogy az SZKP vezetőinek – elsősorban Sztálinnak – az elhatározása ellenében nem lehetett cselekedni. Tudta azonban, hogy ha meg akarja erősíteni a helyét, versenyben kell maradnia a többi emigráns párttal, és ennek érdekében kezdeményező politikát kell folytatnia. 1943–44-ben mindent megtett annak érdekében, hogy a németek elleni fegyveres küzdelemben a magyarok önálló seregtesttel (légióval, hadosztállyal) vegyenek részt, és amikor a szovjet külpolitikai elképzelések nyomán végképp reménytelenné vált e szándék valóra váltása, igyekezett meggyőzni feletteseit arról, hogy átfogó, széles körű partizánmozgalom, partizánhadsereg létrejöttét segítsék Magyarországon. Világosan látta azt is, hogy a kommunisták politikai befolyása szempontjából sem érdektelen a felvidéki, az erdélyi és a kárpátaljai magyarság helyzetének alakulása, ezért 1944-ben először a népszavazás gondolatával kezdeményezett tárgyalásokat a csehszlovák és román testvérpártok, valamint az SZKP vezetőivel, majd ennek kudarca után fellépett az erőszakos kitelepítés, a kollektív bűnössé nyilvánítás tervével szemben, és ezt 1945 után többször – Sztálinnak is – megismételte. Minden valószínűség szerint tisztában volt azzal, hogy nemcsak Magyarország, de a magyar kommunisták pozíciója is rendkívül gyenge – ha nem a leggyengébb – a szovjet vezetők előtt. 1945 utáni magatartását e hátrány ledolgozásának igénye erőteljesen befolyásolta.
1945 és 1956 között Rákosi Mátyás nemcsak Magyarország, de – 1949-50 körül – a térség történelmében is meghatározó személyiséggé vált. Életút és történelmi szerep szétválaszthatatlanul összekapcsolódott. A kizárólagos hatalom felé biztosan haladó Magyar Kommunista Párt élén vezető szerepe volt két politikai fordulat kimunkálásában és lebonyolításában. Az első 1947-ben zajlott, és ... kormányzati hatalom jellegének megváltoztatását, egyben a Független Kisgazdapárt megtörését jelentette. A második az 1949-es esztendőhöz kötődött. Ez a sztálini típusú diktatórikus hatalmi berendezkedés egy olyan változatának megteremtése volt Magyarországon, amelyben a tömeges represszió, a szellemi és fizikai totalitarizmus meghatározó vonássá vált.
A párt belső hatalmi gépezetét kezdettől fogva kézben tartotta. Ügyes taktikusnak bizonyult a koalíciós pártokkal szemben is. Komolyabb problémát csak a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet elnökével, Vorosilovval korán kialakult konfliktusa jelentett számára. Az 1945. évi választások után a kommunisták kudarcáért Vorosilov elsősorban őt tette felelőssé Sztálin és Molotov előtt, mondván: nincs sem kormányzati, sem pártszervezői tapasztalata, tekintélye csökkent és a "kommunista pártnak sokat árt az a körülmény, hogy az első vonalban nem magyarok vannak". Sztálin azonban nem hallgatott a marsallra, sem ekkor, sem a kormányalakítási tárgyalások során, amikor Vorosilov igyekezett megakadályozni azt, hogy a kormányban Rákosi reprezentálja miniszterelnök-helyettesként az MKP-t. Az ő jelöltje a "szakmailag felkészültebb, állami vonalon jobb" Gerő Ernő volt. Kettejük konfliktusa 1946 márciusában éleződött ki véglegesen, amikor Rákosi kategorikus nemet mondott Vorosilov azon utasítására, hogy le kell állítani a Baloldali Blokk tömegdemonstrációját. A tüntetés sikeresnek bizonyult, s a helytartó hamarosan új beosztást kapott Sztálintól.
1946–47 folyamán Rákosi magabiztosan állt pártja élén, lépésről lépésre szorította vissza koalíciós társait, és nyomult előre az államhatalmi pozíciók megszilárdításában. Jól használta ki a stabilizáció nyújtotta lehetőségeket, 1946 végére mégis világossá vált számára, hogy a hagyományosnak számító, alapvetően politikai módszerekkel nem tud fordulatot végrehajtani a békeszerződés aláírásáig Magyarországon. Az úgynevezett köztársaság-ellenes összeesküvés nyomás eszköztára titkosszolgálati és konspiratív módszerekkel bővült. A Péter Gábor vezette szolgálat ekkor már közvetlenül neki szállította a koalíciós partnerek ... mációkat. A Kovács Béla–Nagy Ferenc-ügyet már nemcsak közvetlenül ő irányította, de a részletek kidolgozásában is részt vett – szoros együttműködésben a szovjetekkel. Mind a korabeli dokumentumok, mind saját visszaemlékezése egybehangzóan mutatja, hogy Rákosi politikai pályafutása egyik legsikeresebb akciójának – mondhatni alkotásának – tekintette Nagy Ferenc eltávolítását a hazai politikai életből, ami valódi hatalmi fordulatot jelentett Magyarországon.
A nemzetközi politikában már kevéssé sikerült megfelelnie Sztálin elvárásainak. Nem tetszett a szovjeteknek az 1946-os amerikai úton tanúsított rugalmassága, tárgyalókészsége. 1953 júniusában Malenkov egyenesen Eisenhower magyarországi titkos meghívásával vádolta meg, amit ő még 1957-ben is igyekezett a szovjet vezetők előtt cáfolni. Meglepetésként érte a szovjet politikai vonalvezetés megváltozása 1947-ben, illetve a jugoszláv kérdésben 1948 márciusában. Újabb dokumentumok alapján tudjuk, hogy moszkvai külpolitikai műhelyekben kidolgozták a kelet-európai pártok nacionalista vezetői elleni fellépés forgatókönyveit. Rákosi minden bizonnyal felismerte, hogy Magyarországon ennek ő lehet a céltáblája. Talán ez is szerepet játszott abban, hogy más célpontot keressen az egyesült párton belül.
1948 második felétől a magyar fáziskésés ledolgozása vált legfontosabb célkitűzésévé, ami 1949-ben az ország teljes szovjetizálását és erősödő militarizálását eredményezte. Az ellenállás letörését gyors és mind kíméletlenebb eszközök bevetése nélkül nem látta megvalósíthatónak. A Rajk-per, majd ennek nyomán az éberségi hisztéria kiváltása, a tömeges represszió eszköztárának feltöltése voltak azok az eszközök, amelyekkel ezeket az elképzeléseket könnyen valóra lehetett váltani. Rákosi szinte észre sem vette, hogy ez már nem az ország irányítása, hanem kerékbe törése. A Rajk-perrel azonban más célok is elérhető közelségbe kerültek. Első alkalommal nyílt lehetősége arra, hogy ne csak maga mögött hagyja örökös késlekedését a nemzetközi politikában, hanem kezdeményező szerephez jusson. A politikai perekben ő játszotta a legaktívabb szerepet az egész kelet-európai régióban. A többi kommunista párt helyzetéről szóló információk moszkvai szállítójaként magára akarta vállalni a kulisszák mögötti rendező szerepét a kommunista vezetők pozícióharcában. Leginkább a csehszlovákoktól 1943 óta sorozatosan elszenvedett külpolitikai vereségekért kívánt elégtételt venni. Első alkalommal 1949 júliusában tudatta Moszkvával, hogy egységes ügynöki hálózat létezik a térségben, különösen Csehszlovákiában. A csehekre külön is nyomást gyakorolt, amikor fivérével titkos levelet küldött Klement Gottwaldnak az ottani összeesküvésről. 1949 végén, 1950 első felében a szovjetek előtt újra és újra megismételte követelését a térségbeli, sőt távolabbi pártokban meglévő ellenséges elemek eltávolításának szükségességéről. 526 különböző nemzetiségű kommunista politikusról szolgáltatott terhelő adatokat. Az eddig feltárt tények alapján nemcsak kapcsolatot tartott Sztálinnal ebben a témában, de ki is vívta a szovjet vezető elismerését. Hruscsovnak is feltűnt gyakori vendégeskedése Sztálinnál.
Számára ez a kapcsolat reményt jelentett arra, hogy minőségileg más nemzetközi elismertségben részesüljön, hogy magától a „nagy vezértől” kapja meg a legjobb tanítvány elismerő címet. Nem véletlen, hogy a többi szocialista országhoz képest is szolgaibban vetette alá az országot a megalomán szovjet fegyverkezési őrületnek 1951 januárjában, és mindent megtett annak érdekében, hogy Sztálin cionistaper-hullámához elsőként csatlakozhasson. Sztálin halála azonban új helyzetet teremtett. 1953 márciusa után a szovjet pártvezetők közötti élethalálharcban Hruscsov, Berija vagy Malenkov számára nem volt közömbös, hogy a magyar főtitkár kinek a pártján avatkozik be egy esetleges leszámolási akcióba. Rákosi „helyretétele” valamennyiük érdeke volt. 1953 júniusában a magyarországi válságért neki kellett vállalnia a legnagyobb megaláztatást a szovjet és a hazai vezetők előtt. A miniszterelnökséget Nagy Imre, az ÁVH feletti felügyeletet Gerő Ernő kapta.
Az 1953. júniusi fordulat derékba törte Rákosi nemzetközi karrierjét. Rá kellett döbbennie, hogy a Sztálin-kapcsolat favorizálása az utolsó években taktikai hiba volt. Tudta azonban – különösen Berija likvidálása után –, hogy nem veszítette el esélyét a hatalom visszaszerzésére idehaza. A magyar vezetők kölcsönös sakkban tartására építő szovjet politika az ő malmára hajtotta a vizet. Ahol a leginkább sebezhető volt – a törvénytelenségek kivizsgálásának ügyében –, ott aratta első győzelmét: 1954 májusában ő került a Rehabilitációs Bizottság élére. A politikai vezetés kulcspozícióiban sem történt érdemi változás: Nagy Imrének nem sikerült híveit igazán fontos posztokhoz juttatni. Rákosira belülről nem lehetett komoly politikai nyomást gyakorolni, a moszkvai vezetés pedig nem erőltette különösebben, hogy az MDP 1954. május 24–30. között lezajlott III. kongresszusán a párt első titkára hamut szórjon a fejére. 1954 nyarán már a hatalom visszavételére készült. Kihasználva, hogy ősszel hosszú ideig egy Moszkva melletti szanatóriumban kezelték, politikai bűnbocsánatot nyert, majd a Nagy Imre jobboldaliságát megbélyegző SZKP-elnökségi határozat segítségével szinte egyetlen ülésen felsorakoztatta maga mögé a Politikai Bizottságot. 1955 márciusában már újra ő volt az úr, alig több mint egy év múlva, az SZKP XX. kongresszusa után azonban ismét fordult a kocka.
A XX. kongresszus zárt ülésén elmondott Hruscsov-beszéd hatására egy csapásra összeomlott a hosszú évek munkájával kidolgozott és érvényre juttatott, a Berija–Péter Gábor-vonalra építő, önmentő magyarázata a koncepciós perekről. A kénytelen-kelletlen rehabilitált egykori vezetőtársakat nem sikerült magához édesgetnie, sőt, a rehabilitáció és a koncepciós perek kérdésében vele és híveivel szemben állók már ellenzéki csoporttá kezdtek formálódni, amelyhez olyan személyiségek tartoztak, mint Révai József, Szántó Zoltán, Kádár János és Horváth Márton. A kemény kéz politikájának alkalmazása ugyanakkor már lehetetlen volt számára. Időnyerésre játszott, de az idő már nem neki dolgozott. Bár június közepén Szuszlov még bizalmáról biztosította, néhány nappal később Mikojan már menesztésének parancsával érkezett Budapestre, minden bizonnyal nem függetlenül Tito álláspontjától.
1956-ban Rákosi Mátyás végleg kiesett a hazai és a nemzetközi politikai életből. Kádárnak azonban sohasem került ki a látóköréből: 1957 áprilisában Kádár Jánosnak sikerült elérnie a szovjet vezetőknél, hogy riválisát meghatározatlan időre távol tartsák Magyarországtól. Moszkva a magyar párt kezébe tette le Rákosi sorsát. Kádár szuverenitása ebben a kérdésben 1957 szeptemberében szilárdult meg véglegesen. Ekkor Pekingben Mao Ce-tung is rábólintott a hruscsovi megoldásra. Ezt követően Kádár 1958 januárjában a Központi Bizottsággal kimondatta Rákosi örökös száműzetését. Rákosi eleinte a politikai vezetésbe, később a politikai életbe, legutoljára már csak Magyarországra akart visszatérni. Mellőzését méltatlannak, száműzetését igazságtalannak érezte. Kádárt és vezetőtársait mindez nem zavarta, egyetlen alkalommal keresték meg: 1959 októberében tévedéseit beismerő, önkritikus nyilatkozatot és az új kurzus melletti kiállást kértek tőle a kádári politika nemzetközi közönség előtti győzelmi ünnepének szánt VII. kongresszus számára. Rákosi azonban semmiféle politikai nyilatkozatot nem volt hajlandó tenni.
1962-ben a desztalinizáció újabb hulláma is elérte Rákosit. Amikor az ötvenes évek törvénytelenségeivel kapcsolatos pártvizsgálat túl közel került a hazai és külföldi felelősök megnevezéséhez, Kádáréknak politikai létszükségletévé vált, hogy az okokat rajtuk kívül álló, szubjektív tényezőkben találjuk meg. Így lett az 1962. augusztusi nagy központi bizottsági "perben” az első számú vádlott Rákosi Mátyás. Megbélyegzéséhez, a pártból való kizárásához a frakciózás vádját kreálták (Rákosiné levelezése itthon maradt rokonaival politikai felforgató szándékot takart). A jogi felelősségre vonástól azonban Rákosi megmenekült: 1963-ban – mielőtt vizsgálat indult volna ellene – amnesztiában részesült. A büntetés mégsem maradt el: a magyar vezetők kérésére az SZKP Elnöksége Hruscsov javaslatára őt és feleségét egy kirgiz faluba szállíttatta. Utoljára a reformok bevezetésének időszakában vetődött fel az akkor már hetvenedik életéve felett járó öreg kommunista "elhelyezésének” kérdése. Kádár Brezsnyevtől is szabad kezet kapott. Az utolsó öt évben Rákosi hazahozatalát folyamatosan halasztgatták, s végül a politikai indíttatású történelmi amnézia játékszereként fejezte be életét.
Bár az életút egyedi, a történelmi szerep alig tér el a század kommunista forradalmárainak tipikus útjától. Egy sajátos antinómiáktól meghatározott politikai kultúra ötvözi eggyé az átlag fölötti műveltséget az ideológiai doktrinerséggel, a forradalmi romantikát az ellenfelekkel szembeni antihumánus kíméletlenséggel, a magasra törő ambíciót az önfeláldozással. Ami leginkább az egyéni, az a stratégiai érzék hiánya mellett a taktikai, konspiratív megoldások iránti fogékonyság és vitathatatlan ügyesség. Néha mégis az az érzésünk, más ember lépett színre a századelőn, más ember ült a börtönben, és más ember vezette az országot, majd töltötte élete végét száműzetésben. Rákosit a helyzet is formálta. 1945 után mindinkább a hatalom bűvöletében élt. A rövid 20. század a magyarság számára igen szűk mozgáskeretet biztosított a világpolitika játékterében. Rákosi Mátyásban megvolt a képesség, hogy e kereteket tágítsa, de szándéka ellenére egyre inkább szűkítette, hiszen ugyanúgy foglya volt a Szovjetunió világhatalmi politikájának, mint bármely más kommunista. Ugyanakkor az egyetlen magyar politikus volt, aki – ha csak kis mértékben és rövid időre is, de – az alakítók közé tornázta fel magát. Képes volt közel kerülni a szovjet diktátorhoz. Egy öreg, politikai pályája végén járó, beteges bizalmatlansággal megvert emberhez, aki már nem tudott szabadulni hamis világfelfogásától, és a hidegháború – Magyarország számára tragikus – útjára vezette birodalmát. Rákosi akkor azonosult vele, amikor a tőle elszakadó politikusok jelentették a jövőt. Ez volt a legnagyobb személyes tévedése és egyben bukásának magyarázata.
Vélemények, javaslatok