Gergely Jenő: Mindszenty József
(1892–1975)
Mindszenty (eredeti nevén Phem) József 1892. március 29-én született a Vas megyei Mindszenten. Szülei földművesek voltak, mintegy 20 holdnyi birtokon gazdálkodtak. A szombathelyi egyházmegye teológiai főiskolájának elvégzése után, 1915-ben szentelte pappá megyés püspöke, gróf Mikes János. Rövid ideig falun káplánkodott, majd 1917 elejétől a zalaegerszegi állami főgimnázium hittanára volt. 1918–19 folyamán a Keresztény Szociális Néppárt egyik helyi szervezőjeként és vezetőjeként tűnt ki. Megalapította és szerkesztette a Zalamegyei Újságot, amelynek első száma 1918 karácsonyán jelent meg. A fiatal pap agilitása felkeltette a hatóságok figyelmét is: 1919 elején Szombathelyen őrizetbe vették ellenforradalmi tevékenység vádjával. A letartóztatásból a Tanácsköztársaság idején, május közepén szabadult, s ezt követően szülőfalujában tartózkodott. Kétségtelen, hogy az 1918–1919-es élmények egész életére befolyást gyakoroltak. Amint az is tény, hogy későbbi pályáján sem törekedett a szombathelyi teológiánál magasabb kvalifikáció megszerzésére.
27 évesen, a hazai egyházi gyakorlatban meglepően fiatalon lett Zalaegerszeg plébánosa. Mindszenty egyfajta „mintaplébániát” hozott létre, számos filiaalapítással, építkezésekkel, a katolikus hitbuzgalmi és társadalmi egyesületek széles hálózatának megteremtésével. 1921-ben kerületi esperes, 1924-ben címzetes pornói apát lett, 1927-ben pedig Mikes püspök őt nevezte ki a szombathelyi egyházmegye zalai részének püspöki biztosává. Így a Vas és Zala megyékből összeálló egyházmegye közel felének lett a kormányzója. Az 1930-as években már országosan ismert volt a hazai keresztény politika megújítására irányuló kezdeményezései folytán, ezért nem keltett meglepetést, hogy 1937-ben pápai prelátusnak nevezték ki. 1918-tól kezdve következetes legitimista meggyőződéséről volt ismert, az 1930-as évek elejétől pedig a leghatározottabb szorgalmazója lett a szociális reformok mellett elkötelezett, katolikus világnézeti párt létrehozásának. Éppen ez a törekvése állította szembe Gömbös Gyula programjával éppúgy, mint később a nyilasokkal. Amikor a német nemzetiszocializmus veszélye akuttá vált, gróf Teleki Pál miniszterelnök felkérésére vállalta a Nemzetvédelmi Szolgálat nevű szervezet dél-dunántúli részének vezetését.
1944. március 3-án került sor Mindszenty veszprémi megyés püspökké történő kinevezésére. A püspöki székre a magyar kormány a Szentszékkel fennálló megállapodás értelmében több személyt jelölt, köztük Mindszentyt. A hercegprímás, Serédi Jusztinián bíboros azonban igencsak elmarasztaló véleménnyel volt a plébános kvalitásairól és alkalmasságáról. Legtöbben úgy vélik, hogy Mindszenty a budapesti apostoli nuncius, Angelo Rotta javaslatára nyerte el a püspöki méltóságot. A politikai viharokban megedződött Vatikán nyilván úgy vélte, hogy jobb a lelkipásztorkodásban negyedszázadot példásan eltöltött prelátust kinevezni, mint egy rezsimhez közel álló, exponált személyt.
Mindszenty veszprémi székfoglalására már a német megszállás után, március 29-én került sor. Bár nem találjuk a zsidóüldözés ellen fellépő főpapok élén – mint Apor Vilmos győri püspököt vagy Erdélyben Márton Áront –, az kétségtelen, hogy elítélte a faji alapon történő megkülönböztetést, az ártatlanok üldözését. A veszprémi püspöki palotában politikai és más okokból üldözötteknek adott menedéket. Amikor pedig a veszprémi térségben a zsidók deportálása befejeződött, megtiltotta, hogy a hatóságok által kívánt Te Deumot ezen alkalomból megtartsák.
A nyilasok szemében már régtől szálka volt a konzervatív-legitimista főpap. Egész mentalitására, a közéletről és politikáról alkotott felfogására enged következtetni az a memorandum, amelyet 1944. október végén fogalmazott. Ebben felszólította a kormányt, hogy kímélje meg az ország megmaradt részét, a Dunántúlt az értelmetlen harcoktól, vagyis – ebből nyilván következően – ürítse ki a területet. A veszprémi püspök a magyar egyház és a püspökök szólási jogának évezredes hagyományaira hivatkozva indokolta tettét. A dunántúli püspökök egy része alá is írta a memorandumot, melyet Mindszenty november közepén adott át a nyilas kormánynak. Kétségtelen volt az akció kilátástalansága, ám Mindszenty ennél fontosabbnak tartotta a felelősséget, az erkölcsi aspektust, amiben végül is igaza volt. Ha már nincs más, mint az egyház és a püspök, amely és aki védje a nemzet és a nép létét, akkor nem teheti meg, hogy ne cselekedjék. Figyelemre méltó másik jogcíme is: az egyház tradicionális közjogi szerepe a magyar történelemben.
A végkifejlet közismert: 1944. november végén a nyilasok letartóztatták Mindszentyt. (A majdani Mindszenty-perben – 1949-ben – megpróbálták visszájára fordítani az eseményeket: a nyilasok azért tartóztatták le, mert a palotában kincstári gatyákat rejtegetett. Ha pedig csak kincstári fehérneműről volt szó, akkor oda a püspök antifasiszta nimbusza. Szánalmas mesterkedések voltak ezek.) 1944. december végén Sopronkőhidáról átszállították Sopronba, ahol az Isteni Megváltó Leányai rendházában tartották házi őrizetben az ugyancsak letartóztatott Shvoy Lajos székesfehérvári püspökkel együtt. Amikor a szovjet csapatok április 1-jén elfoglalták Sopront, a püspökök is szabaddá váltak. Ezzel furcsa helyzet állt elő. A nyilasok fogságából kétségkívül a szovjetek szabadították ki Mindszentyt. Ő azonban kiszabadulását soha nem tekintette felszabadulásnak. Kezdettől fogva, még mielőtt az oroszok elérték volna Sopront, úgy vélte, az ország csöbörből vödörbe kerül azáltal, hogy a német megszállókat a szovjetek váltják fel. Sem ekkor, sem a későbbiekben nem ismerte el, hogy a szovjetek és szövetségeseik szerepe mégiscsak kettős volt: megszabadították az országot a náci megszállástól és a nyilas rémuralomtól, s ez a lakosság többségének felszabadulást is jelentett. Igaz, ennek az aktusnak a másik oldala a megszállás volt, az értékek további pusztítása, elrablása, a lakosság tömeges elhurcolása, a nők meggyalázása. S a német megszállás alig egy évig tartott, az oroszoké viszont 45 évig.
1945. március 29-én elhunyt Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás. A katolikus egyház a nehéz időkben legfőbb vezető nélkül maradt. Ráadásul a Szövetséges Ellenőrző Bizottság parancsára 1945. április 4-én kiutasították Budapestről Angelo Rotta pápai nunciust, miáltal megszakadt a diplomáciai kapcsolat a kormány és az Apostoli Szentszék között. A magyar államhatalom ideiglenes jellegéből, az ország megszállásából, szuverenitásának hiányából és a diplomáciai kapcsolatok megszakadásából következett, hogy az esztergomi érseki szék betöltésének a Horthy-korszakban kialakult módja nem volt fenntartható: a Szentszék álláspontja szerint az 1927-ben erről kötött megállapodás – az ún. intesa semplice – érvényét veszítette. (Arról van szó, hogy a Szentszék a tőle függő kinevezéseknél nemcsak azt kérdezte meg a magyar kormánytól, hogy az illetővel szemben van-e politikai kifogása, hanem nem hivatalos formában tudomásul vette Budapest előzetes személyi javaslatait is.)
1945 nyarán az ideiglenes nemzeti kormány mégis kísérletet tett arra, hogy a vatikáni döntést befolyásolja, kinevezési ajánlásai között azonban Mindszenty neve nem szerepelt. Írott forrással nem dokumentálható, de nagyon valószínű, hogy a távozó nuncius viszont első helyen ajánlotta a veszprémi püspököt XII. Pius pápa figyelmébe. Nyilvánvaló volt, hogy az új hercegprímásra váró nem mindennapi feladatok nem mindennapi kvalitásokkal rendelkező embert igényelnek. A katolikus egyház számára 1944–1945 sorsfordulóján alapvetően új helyzet állt elő: a hatalom védőszárnyai alól „Isten szabad ege alá” került; az állami pártfogás helyett elsődlegesen híveire támaszkodhatott, később pedig a hatalom ellenséges fellépéseivel, üldözéseivel szemben csak erkölcsi-lelki fegyverekkel védekezhetett.
A Szentszék választása nem véletlenül esett Mindszentyre. Az új hatalom politikai kifogást aligha emelhetett volna ellene, hiszen éppen maga ismerte el a püspök antifasiszta ellenálló múltját. Legitimizmusa miatt Horthyék mellett sem exponálta magát. Negyedszázadnyi példás lelkipásztori működése, egyházszervező tehetsége kellő garanciának tűnhetett. A várható konfliktusok idején kemény emberre volt szükség, nem pedig folyton hezitáló entellektüelre. Azon azonban mindmáig vitatkozni lehet, hogy nem lett volna-e szerencsésebb, ha mindezekhez rugalmasság, a másik véleménye iránti tolerancia, a lehetőségek mérlegelésének képessége társul.
XII. Pius pápa 1945. augusztus 16-án nevezte ki Mindszenty József veszprémi püspököt esztergomi érsekké és Magyarország hercegprímásává, 1946. február 21-én pedig bíborossá kreálta. (A hercegi címet egyébként a magyar törvények szerint 1947-ig, az egyháziak szerint 1951-ig viselhette.) Mindszenty a kinevezéséhez gratuláló kormányfőnek tömör táviratban imigyen válaszolt: „Meleg gratulációját hálásan köszönöm. Az ország első közjogi méltósága hazája rendelkezésére áll.” E lakonikus kijelentését – és az 1945. október 7-én, esztergomi intronizációja alkalmából elmondott beszédét – Emlékiratában a következőképpen értelmezte: „E táviratomban és székfoglaló beszédemben is csak azt hangsúlyoztam, amit a nemzet egésze 1945-ben elvárt tőlem: készen állok magyar népem érdekeinek és az alkotmányban biztosított állampolgári és emberi szabadságoknak a megvédésére.” Idézett utólagos vélekedése is megerősíti, hogy prímási tisztét nemcsak lelkipásztori, egyházkormányzói küldetésnek tekintette, hanem legalább annyira közéletinek is. A mondatban ugyanakkor csak implicite foglaltatik benne az egyház szabadságának és a vallásszabadságnak a védelme mint az állampolgári és emberi szabadságok része.
A história iránt fogékony, sőt egyesek szerint történésznek is kiváló Mindszenty (lásd Padányi Bíró Mártonról írt monográfiáját) egy szép fordulattal vezette be prímási programját összefoglaló érseki beiktatási beszédét: „a hézagosan fennmaradt történeti adatok szerint mint kilencedik főpásztor jövök a magyar királynék városából a királyok városába.” (Ebben a kérdésben nem annyira a történeti adatok hézagosak, mint inkább a prímás ismeretei: ugyanis előtte nyolcnál jóval több veszprémi püspökből lett esztergomi érsek. Persze az is elképzelhető, hogy elődlistájából szándékosan hagyott ki némelyeket...) „Nem jövök Róbert érsek keménységével – mondta Mindszenty érsek –; atyátok akarok lenni, még a nehéz idők súlyos kísértései között eltévelyedett tékozló fiúknak is. Még nem léphetek be a közjogi harcok dandárjába sem, mert közjogi örvényben élünk, a jogfolytonosság összes erős fonalai és finom erezetei látszólag elszakadtak. Hiányzik nem egy alkotmányos tényezőnk, de az elődök helyén van már az ország prímása. Ha a balszerencse elmúltával a nemzet józansága hidat ver az örvény felett, mint Pontifex, mint hídverő és több mint 900 év jogán az ország első zászlósura, a Ti érseketek, az ország prímása is ott lesz közjogi életünk helyreállításában és továbbvitelében.”
Miként értelmezhető ez a szerepmeghatározás? A közjogi örvény alatt nyilván azt értette, hogy 1944. október 15–16-án Horthy lemondatásával megszakadt a jogfolytonosság. Azóta nincs népképviseleten alapuló törvényhozó szerv, nincs államfő, a politikai főhatalom a Szövetséges Ellenőrző Bizottságé, nincs békeszerződés stb. Ez eddig rendben is van. Ám miként lehet értelmezni 1945 októberében a prímási tisztet mint az ország első zászlósura közjogi funkciót? A zászlósurak mint feudális eredetű közjogi méltóságok már a polgári korszakban, a dualizmus korában is inkább formálisak, semmint a hatalomgyakorlás alkotmányos parlamentáris menetének helyettesítői voltak. A Horthy-korszakban még inkább névlegessé váltak, a prímási szerepe is devalválódott e téren, hiszen a már korábban elenyészett kancellári funkciója után formálissá vált királykoronázó joga is. Hogy akkor mi maradt eme feudális eredetű közjogi jogosítványokból 1945 őszére? Ezt Mindszenty itt nem részletezi, bár az 1945. szeptember 22-ei levelében hűségnyilatkozatát Habsburg Ottónak „mint az ország prímása és ezzel a ténylegesen államfőtlen ország első közjogi méltósága” tette. Az Ottó iránti hűségnyilatkozat számára nem jelentett mást, mint a szerinte egyetlen törvényes megoldást: a Magyar Királyság trónjára a kétségtelenül legitim trónörökös ültetését.
Az új hercegprímás nézetével való egyetértés vagy annak elutasítása politikai álláspont kérdése volt és maradt, jogilag azonban semmi kivetnivaló nincs benne, hiszen az akkor fennálló hatályos magyar törvények értelmében Magyarország államformája királyság volt, és semmiféle jogszabályba nem ütközött a Mindszenty által megfogalmazott szándék. Sőt, a prímási méltóság közjogi helyzetének minősítése sem ütközött törvénybe. Az persze egészen más kérdés, hogy a megfogalmazottak milyen éles konfrontációba kerülhettek és kerültek a fennálló reálpolitikai, hatalmi viszonyokkal.
Mindszenty röviden kitért az anyagiakra is. „Nem jövök Széchenyi és Kopácsy dúsgazdagságával, pedig de jó volna ez a török időknél koldusabb, elvérzettebb magyar nemzetnek! Mondom ezt anélkül, hogy sírnék a földiek miatt, de anélkül is, hogy ami jogalap nélkül történt, jogosnak elismerném.” Ez a kitétel azért fontos, mert megállapítása érvényes mind az 1945-ös földreformra, mind később más egyházi vagyon és végül az iskolák elvételére. A jogalap véleménye szerint nyilván hiányzott, mert az Ideiglenes Nemzetgyűlést és annak kormányát sem Mindszenty, sem a püspöki kar nem ismerte el jogforrásnak. Az is tény azonban, hogy bár az 1945-ös földreform jogalapja eszerint kérdéses, Mindszenty és a püspökök annak történelmi szükségességét nem vonták kétségbe, és soha nem tettek kísérletet arra, hogy a földhöz juttatottaktól a földet visszaköveteljék. A sérelem a kárpótlás elmaradása, illetve a fel nem osztott, államosított javak elkobzása volt.
Mindszenty a háború és a társadalmi összeomlás nyomán kialakult erkölcsi bomlást tartotta a nemzet igazi tragédiájának, amelynek közepette a magyarságtól idegen eszmék és értékek jelentek meg. „Ma előttünk riadó, vak mélység örvénylik fel: történelmünk legnagyobb erkölcsi, közjogi, gazdasági örvényében fuldoklik a vérző Magyarország. Zsoltárunk a De profundis, imádságunk a Miserere, prófétánk a siralmazó Jeremiás, világunk az Apokalipszis. Babilon vizeinél ülünk és elpattogott hárfahúrokon idegen énekre akarnak tanítani minket [ ...] Nem szólalt meg még ebben az országban a tárogató, amely az elpusztult országot siratná. Keressük és nem találjuk, hol is bujdosik a magyar fájdalom. De megszólalt a cigány hegedűje, a duhaj jókedv nótája.”
Ez a valóban költői jeremiáda kifejezhette a lakosság nagy részének lelkiállapotát: azokét, akiknek hozzátartozója elesett, eltűnt, fogságban volt, akiket meggyaláztak, „malenkij robotra” hurcoltak, internáltak, vagy akiknek egzisztenciája omlott össze. Ezzel egyidejűleg azonban tagadhatatlanul élt a népben az életösztön, az újrakezdés szándéka és öröme, a demokratikus megújulás és a szociális fejlődés reménye. Ezt, a népi kollégiumok világát, a fényes szellők nemzedékének törekvéseit Mindszenty nem értette meg, sőt elítélte. „Szomorú ifjúság az, amely szinte nemzete torának táncos megünneplésére kedvet érez” – mondta az esztergomi bazilikában.
A hercegprímás székfoglalójában szervesen egyesült a közéleti program az egyházfő lelkipásztori szándékaival: „Az elszakadt partok ellenében a lelkipásztorkodáson van a hangsúly. Ahol a természeti és kinyilatkoztatott törvény megingott a szívekben, ott az elmélyülő hitélet annyi, mint a társadalom gátszakadásának a megállítása. Magam is több mint negyedszázadon át lelkipásztor voltam. Akarok jó pásztor lenni, aki ha kell, életét adja juhaiért [ ...] Legyünk most az imádság nemzete! Ha újból megtanulunk imádkozni, lesz honnét erőt és bizalmat meríteni.” Ez is figyelmet érdemlő passzus. Mindszenty a nemzeti és társadalmi összeomlásból kivezető útként a kereszténységhez, a hithez, az egyházhoz való visszatalálást jelöli meg. Szerinte így lesz magyar újjászületés. (Gondoljunk csak arra, hogy a kommunista párt is kiadta a jelszót: Lesz magyar újjászületés! De ez éppen a Mindszenty által megfogalmazottak ellenében történt, s így szinte kezdettől nyilvánvaló a két pólus közötti antagonizmus.) A másik figyelmet érdemlő mozzanat a lelkipásztori küldetés értelmezése: a jó pásztor, ha kell, életét adja juhaiért. Mindszenty ezzel a tudattal és szándékkal fogadta el bíborosi kinevezését, ennek tudatában fogalmazta meg programját is – és tegyük hozzá, hogy ezzel az elhatározással végezte munkáját élete végéig.
Az új hercegprímás végül ekképp összegezte küldetését: „Akarok lenni népem lelkiismerete, hivatott ébresztőként kopogtatok lelketek ajtaján, a föltetsző tévelyek ellenében az örök igazságokat közvetítem népemnek és nemzetemnek. Ébresztgetem nemzetünk megszentelt hagyományait, amelyek nélkül egyesek talán igen, de a nemzet nem élhet.”
Mindszenty 1945–48 közötti közéleti megnyilvánulásai és egyházpolitikai lépései erre a programra épültek. Melyek voltak azok a konfrontációs csomópontok, amelyek azután a nagy perhez vezettek, illetve mi volt a mögöttük álló ideológia? A konfliktushelyzet értelmezéséhez két alapvető tényt kell figyelembe venni: az egyik a magyar társadalomban is végbemenő szekularizációs folyamat, az elvallástalanodás előrehaladása. De tegyük mindjárt hozzá, hogy ez nem közvetlenül 1945 után érhető tetten. A háború és a szociális válság ugyanis éppen a vallásosság átmeneti erősödését hozta magával, és ezt Mindszenty nagyon jól felismerte. Innen az 1947-es Mária-év ötlete, amelynek folyamán az egyház legalább akkora tömegeket mozgatott meg a templomokban, mint Rákosiék a főváros utcáin. A másik tényező a hatalom – kívülről, a szovjetek által szuggerált és támogatott, nemegyszer tevőlegesen is segített – szándéka, hogy az egyházat adminisztratív, hatalmi eszközökkel szorítsa vissza a sekrestyébe, hogy majd történelmi távlatban felszámolhassa.
1945-ben az egyház anyagi tönkretételével kétségessé vált az addigi intézményrendszer fenntarthatósága és működtethetősége, hiszen az egyház ettől fogva az állami költségvetésre szorult. A hívek adakozására csak részben számíthatott, mivel azok ettől el voltak szokva, illetve maguk is olyan helyzetbe kerültek, hogy képtelenné váltak erre. Pedig tudjuk jól, hogy nem csupán a hívekre, de az egyházra is áll: nemcsak igével él az ember. Második lépésként az egyház közéleti aktivitásának korlátozása, majd teljes felszámolása következett. Már 1945-ben lehetetlenné tették keresztény párt indulását a parlamenti választáson. 1946-ban generálisan felszámolták a katolikus ifjúsági és szociális tömegmozgalmakat, bár a kimondottan hitbuzgalmi jellegűek még néhány évig vegetálhattak. Ugyanez lett a sorsa a sokszínű katolikus sajtónak és könyvkiadásnak is. A harmadik csapás az egyházak oktató-nevelő pozícióit érte. A fordulat évében, a totálissá váló hatalom az iskolák államosításával, a felbecsülhetetlen nemzeti értéket képviselő intézmények lerombolásával mérte talán a legérzékenyebb csapást már nemcsak az egyházra és a katolicizmusra, hanem az egész nevelésügyre.
Az állam és az egyház között folyó egyre kiélezettebb küzdelemben vállalt aktív közéleti szerepén túl Mindszenty tiltakozott a hadifoglyok visszatartása miatt, a párizsi békeszerződés ellen, fellépett a törvénytelen elhurcolásokkal, internálásokkal szemben, elmarasztalta a lakosságcserét és így tovább. Ezekben a kérdésekben az akkori közéleti tényezők közül szinte egyedül ő merte felemelni a szavát. Ez akkor is elismerést érdemel, ha a belső társadalmi-gazdasági reformok egyes kérdéseiben álláspontja irreálisnak bizonyult.
Mindszenty közéleti magatartását mérlegelve elmondhatjuk, hogy a vallásszabadság, az egyház működési szabadsága, valamint a nemzeti érdekek védelme terén tett lépései összhangban álltak az általános emberi szabadságjogok védelmével, a demokrácia kívánalmaival. Ám a korszak általános demokratikus törekvéseit – amelyeket egy keresztény ember számára leginkább elfogadhatóan a kisgazdapárt fogalmazott meg – a hercegprímás nem tudta magáévá tenni. Itt nem a Balogh páterrel kialakult konfliktusaira vagy Ortutayval folytatott vitáira gondolok, hanem Varga Béla és Nagy Ferenc politikájának elutasítására. A mindent vagy semmit elve a közéletben nem járhat sikerrel, sokkal inkább a mártír- vagy áldozatsorsot vonja maga után.
Különösen tragikusnak bizonyult az a kibékíthetetlen ellentét, amely Mindszenty bíboros és a hazai kereszténydemokrácia, pontosabban annak a Barankovics István nevével fémjelzett, a prímás által csak „úgynevezettnek” mondott haladó katolikus csoportja között feszült. Ez a konfliktus végeredményét tekintve Rákosiék malmára hajtotta a vizet; a Demokrata Néppártot – ennek volt főtitkára Barankovics István – arra késztette, hogy minél inkább határolódjon el Mindszentytől és ezáltal a „hivatalos” egyháztól, elvesztve így annak erkölcsi és politikai támogatását. Ugyanakkor Mindszentyvel szemben Barankovicsékra hivatkozva bizonyították, hogy a hercegprímás a reakció fő képviselője, aki mögött közelről sem sorakozik fel a közéleti katolicizmus. A végeredmény persze közismert: a kialakuló totális diktatúra sem a konzervatív, sem a kereszténydemokrata politikai katolicizmust nem hagyta életben, ám a velük való, szinte egyidejű leszámolást ez a konfliktus megkönnyítette.
A bíboros érsek – emlékiratainak tanúsága szerint – az 1945–48 közötti időszakot olyan kultúrharcnak fogta fel, amelyben a kereszténység és a pogányság élethalálharca folyik. Szent Ambrusra hivatkozott, aki a szenátus szemében nem akart „reálpolitikus” lenni. „Természetesen ezek a gondolatok alakították a magam főpásztori magatartását is [ ...] Kezdettől fogva ezzel az igénnyel és meggyőződéssel vettem magamra a magyar Egyház vezetésének súlyos terhét. Miközben a kultúrharc Magyarországon kibontakozott, azzal is tisztában voltam, hogy a kereszténység és a bolsevizmus egy látványos világnézeti harcban e pillanatban magyar földön méri össze erejét. Ebben a drámai helyzetben másodrendű kérdéssé lett, hogy győzünk-e. A győzelemnél is fontosabb ügy lett a helytállás példája [ ...] A megalkuvás, a kompromisszum helyett az egyetemes Egyház és az egész kereszténység érdekében a tanúságtételt választottuk.” A mártíromságra készülő bíboros számára nem a célok realitása, a győzelem elérhetősége volt a szempont, hanem a tanúságtétel. De hogy ez egy reális társadalmi kibontakozás programja lehetett volna, az legalábbis kérdéses.
A kialakuló rendőrállam rettegett államvédelmi hatósága 1948. karácsony másnapján tartóztatta le a megalkuvást nem ismerő ...!!!!!! egyház elleni harcot Moszkvából irányították, illetve ott hangolták össze. Ugyanazokat a hamis vádakat – kémkedés, hazaárulás, a hatalom megdöntésére irányuló összeesküvés és valutaüzérkedés – fogalmazták meg a magyar hercegprímás perében, mint a zágrábi Stepinac érsek, a prágai Beran bíboros érsek és a romániai katolikus főpapok eltávolítását célzó eljárásokban. A budapesti népbíróságon 1949. február 3-án kezdődő, látványosan megrendezett és propagandacélokra kiaknázott koncepciós perben Mindszenty mellé a vádlottak padjára ültettek további négy papot, sőt az ország volt leggazdagabb arisztokratáját, herceg Esterházy Pált is. A bíborost és társait az ÁVH közismert módszereivel kényszerítették beismerő vallomásokra. A február 8-án kihirdetett ítélet Mindszenty bíborost életfogytig tartó fegyházbüntetéssel sújtotta. A magyar egyház elleni harcban a döntő erőpróba kétségtelenül a Mindszenty-per volt, s bár az ezt követő negyedszázad folyamán az egyháziak elleni koncepciós perek sorát folytatták le, ezek közül nagyobb publicitást már csak az 1951-es Grősz-per kapott.
Mindszenty 1956-os szereplésének jelentősége nem hasonlítható az 1945–48 közöttihez, hiszen – az idő rövidsége folytán – sokkal inkább epizódfellépés maradt. A legendák persze gyűlnek, így például szabadulásának történetéről. Az igazság meglehetősen prózai: a rá vigyázó karhatalom Felsőpetényből egyszerűen meglépett, és a bíboros számára jelentett megnyugvást, hogy őrizetlenül hagyott kényszerlakhelyéről a honvédség védelme alá került. Az 1956-os forradalomból csak az október 31.–november 3. közötti négy napot töltötte Budapesten szabadon. Ez aligha volt kellő idő arra, hogy az események meghatározó szereplőjévé váljék. Az előszobájában tolongó politikusok, újságírók, papok és más személyek sokkal inkább a Magyarország név imázsát keresték, reverendájába kapaszkodtak, semmint tényleges vezető szerepét készítették elő. A prímás tanácskozott a számára megbízható és elérhető püspökökkel, majd november 3-án este a rádióban beszédet mondott. Ez a megnyilatkozás – a korábbiakhoz hasonlóan – megint csak vihart kavart, és értelmezéséről szinte máig tart a vita.
A Parlamentből élő adásban elhangzott beszéd – amelynek során Tildy Zoltán végig a prímás mellett ült – világossá tette, hogy Mindszenty József nem egy megreformált, a nemzeti értékek iránt elkötelezett szocializmus mellett teszi le a voksát – amiben akkor még sokan bíztak –, hanem egy olyan, nemzetközileg semleges Magyarország mellett, amelyben a jogállamiság, az osztálynélküliség megvalósul (ez alatt nyilván nem a marxi értelemben vett osztály nélküli társadalmat értette), s ahol a „demokratikus vívmányokat fejlesztő, szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúrnacionalista elemű nemzet” él. A kicsit bonyolultra sikeredett mondat – főleg az izgatott hangulatban és a rádión keresztül – valószínűleg nem volt mindenben világos, de egyvalamit megérthettek belőle: a magántulajdon talajára állást, ami a polgári társadalom restaurálásának az alapja.
A másik fontos mozzanata ennek a beszédnek a lezajlott és éppen zajló események minősítése. A bíboros szerint szabadságharc folyt és folyik az országban, vagyis az orosz megszállás elleni harcról van szó, és nem a szocializmus forradalmi megváltoztatásáról. A szabadságharc terminus technicus a belső küzdelemről a nemzetközire helyezte a hangsúlyt, s az előbbit mondhatni homályban hagyta.
Sok vitát váltott ki Mindszenty ama kijelentése is, hogy elhatárolja magát a „bukott rendszer örököseitől”. Ezt akárhogy is próbálják utólag értelmezni, nem jelentett sem többet, sem kevesebbet, mint a reformkommunistáktól, a nemzeti kommunistáktól, azaz Nagy Imrétől és híveitől való elhatárolódást, sőt mi több, törvényes felelősségre vonásuk kilátásba helyezését. Ez pedig november elején egyértelművé tette, hogy vége a szép reményeknek: a reformkommunizmus nem házasítható össze a polgári restaurációval.
Végezetül még arra is ki kell térnem, hogy nagy vihart kavaró rádiószózatában Mindszenty mit kért vissza, mit akart revideálni. „Mint a katolikus egyház feje kijelentem, hogy nem helyezkedünk szembe a történelmi haladás igazolt irányával, sőt az egészséges fejlődést mindenben előmozdítjuk. Azt a magyar nép természetesnek találja, hogy nagy múltú és nagy értékű intézményeinkről gondoskodni kell [ ...] a bukott rendszer erőszakának és csalárdságának minden nyomát egyházi vonalon felszámoljuk [ ...] A nemzethez intézett mostani szózatom más részletekre tudatosan nem terjed ki.”
Az idézett szövegben három fontos mozzanat is található. A történelmi haladás igazolt irányának és az egészséges fejlődésnek az elfogadása, sőt támogatása. Ám hogy milyen az igazolt irány és milyen az egészséges fejlődés, az homályban maradt. Ezen bárki azt érthetett, amit akart. A következő mondat az anyagiakra utal: az egyház nagy múltú és nagy értékű intézményeinek gazdasági fenntartásáról van szó. Ennek gazdasági-pénzügyi alapját 1945 előtt elsősorban az egyházi nagyjavadalmasok birtokainak jövedelme, továbbá alapítványok, az állami költségvetésből rendszeresen vagy segélyként juttatott összegek, és csak utolsósorban és nem jelentős mértékben a hívek adományai képezték. Azt a kérdést, hogy a magyar nép ezek közül akkor, 1956-ban melyiket tartotta volna természetesnek, a prímás válasz nélkül hagyta.
A harmadik mondat a bukott rendszer, tehát az 1948–56 közötti korszak egyházat érintő minden intézkedésének a felszámolását helyezi kilátásba. Úgy vélem, e kitétel nem vonatkozhatott az 1945–48 közötti többpártrendszerű időszakra, így annak alapvető intézkedését, a földreformot sem sorolhatta Mindszenty a felszámolandók közé. Ám az összes többit – az egyesületek felszámolását, a katolikus sajtó és könyvkiadás elvételét, az iskolák és más intézmények államosítását vagy felszámolását és végül a szerzetesrendek működésének a megtiltását – érthette ezek alatt. Meglepő nyíltsággal még azt is bejelentette, hogy a restauráció egyéb részleteire tudatosan nem tér ki. Ezt pedig akár fenyegetésnek is felfoghatták azok, akik eme sejthető részletek mibenlétét ismerték.
Mindszenty bíboros beszédének zárógondolatát azért idézem szó szerint, mert véleményem szerint ez mondandójának kulcskérdése. „Mit gondolnak a bukott rendszer örökösei? Ha az általuk megbélyegzett elődeik valláserkölcsi alapon álltak volna, elkövették volna-e mindazt, aminek következményei elől menekülni kényszerülnek? A keresztény hitoktatás szabadságának azonnali rendezését, a katolikus egyház intézményeinek és társulatainak, köztük sajtójának visszaadását joggal elvárjuk.” E kijelentés első részét nem lehet másként értelmezni, mint Nagy Imre, valamint a reformkommunisták mellett a baloldali pártokkal és politikusokkal kiegészült kormányának elmarasztalását. Nyilván a magát kommunistának valló Nagy Imre, de kormányának tagjai sem álltak a bíboros által kívánatosnak tartott valláserkölcsi alapon. Miért hangsúlyozta beszédében immár másodszor is Mindszenty, hogy az 1956-os forradalom kormánya a bukott rendszer örököse? Miért nem azokat a pozitívumokat méltányolta, melyeket e kormány képviselt? (Arról most nem kívánok értekezni, hogy magukat valláserkölcsi alapon állónak tartó politikusok, pártok és mozgalmak miket követtek el éppen a magyar nemzet félmúltjában.)
A bíboros prímás végül mégiscsak kimondta, hogy konkrétan mi is az, amit az egyház visszakövetel, pontosabban aminek visszaadását joggal elvárja. A keresztény hitoktatás szabadságának visszaállításával messzemenően egyet kell értenünk, hiszen nem annak kötelezővé tételéről van szó. Jóval több vitára ad okot az „egyház intézményeinek és társulatainak” kitétel értelmezése. Mindszenty konkrétan csak a sajtót nevezi meg, aminek visszaadása ellen aligha lehet bárkinek kifogása. A sajtó azonban nem intézmény, és nem társulat. A társulatok alatt érthetők a katolikus hitbuzgalmi, valláserkölcsi, illetve az ilyen alapon működő ifjúsági, szociális, gazdasági, kulturális és egyéb társadalmi egyesületek. Ezeket 1945–50 között szinte kivétel nélkül felszámolták. Működésük újraengedélyezése ugyancsak része a demokrácia és a vallásszabadság visszaállításának. Az egyház intézményei meghatározás még nehezebben konkretizálható. Kétségtelenül ilyen intézmények voltak a katolikus iskolák, kollégiumok, szeretetházak, otthonok, kórházak, több kulturális és tudományos intézmény, nyomdák stb. Kérdés, hogy idesorolta-e vajon a prímás a szerzetesrendeket és társulatokat. Ha igen, ezek működési szabadságának biztosítása ugyancsak része a demokrácia helyreállításának, amint az a mostani rendszerváltáskor meg is történt.
Nyilvánvaló, hogy 1956. november 3-án este a rádió mellett szorongók mindezt nem tudták leltárba venni. Így történhetett meg a Kádár-kormány tudatos félrevezető propagandájának hatására, hogy a kortársak közül többen a mai napig szentül meg vannak győződve arról: ők azt hallották a rádióban Mindszentytől, hogy visszaköveteli az egyházi nagybirtokokat is. A vájtfülűbbek pedig azt bizonygatták, hogy a bíboros az egyház intézményei alatt a nagybirtokokat is értette, mert azok is intézmények. Véleményem szerint ez az okfejtés nem állja meg a helyét. Ha az egyház struktúráját és szervezeteit, intézményeit ismerjük, tudjuk, szó sincs arról, hogy az ordináriusok a javadalmat ennek tekintették volna. Hadd utaljak arra, hogy az ordinárius funkcióba helyezésének befejező aktusa a királynak (államfőnek) tett hűségeskü volt, és csak ezt követően adta át neki a kultuszminisztérium a javadalmat. Tehát merőben világi, állami eljárásról van szó. Olyan országokban, ahol a püspökségek nem rendelkeznek ingatlan javadalommal, ez az aktus ismeretlen. Mindebből nemcsak logikailag, hanem jogilag is következik, hogy az ordinárius személyétől függetlenül létező javadalom nem egyházi intézmény.
A rádiószózat elhangzása után a bíboros hazatért a budai Várban lévő prímási palotába, ám éjfél után Tildy ismét a Parlamentbe hívta. A szovjet csapatok megkezdték Budapest ostromát, ezért Mindszenty hajnalban a közeli amerikai követségre menekült, ahol menedékjogot kapott. A nyilván átmenetinek szánt lépésből 15 évnyi azilum lett. A prímás az első hetekben-hónapokban a követségről még egyházkormányzati intézkedéseket is foganatosított. Bár a Szabadság téri épületben személyét tekintve biztonságban volt, az állandó bezártság láthatóan megviselte – erről ún. Napi jegyzetei tanúskodnak. A nemzetközi és a hazai politikai helyzet változásai a belső emigrációba kényszerült főpap fokozatos elszigetelődéséhez vezettek. Jelenléte lassan mindegyik félnek tehertétellé vált, így a Szentszék és a magyar kormány között létrejött megállapodás értelmében 1971. szeptember 28-án Rómába távozhatott, majd a bécsi Pázmáneumot választotta lakhelyéül. Amikor 1972-ben betöltötte 80. életévét, Budapest és Róma egyaránt azt várta, hogy önként visszavonul. Rosszul ismerték. Amikor ez a Szentszék felszólítására sem történt meg, VI. Pál pápa 1973. december 18-án egyoldalúan üresnek nyilvánította az esztergomi érseki széket, hogy lehetővé tegye új érsekprímás kinevezését. A lemondatás keserű piruláját is elviselni kényszerülő bíboros 1975. május 6-án hunyt el Bécsben.
Mindszenty József kiemelkedő jelentőségű, ám ellentmondásos történelmi személyiség. A katolikus egyház bíbornokaként s mintegy hatmillió magyar katolikus főpásztoraként egészen más helyzetben volt, mint bármely államférfi vagy hadvezér: neki elsősorban a lelkekért kellett felelnie. De Mindszenty mint Magyarország hercegprímása, ha akarta, ha nem – s ő akarta –, a nemzet jelentős részére hatást gyakorló közéleti szereplő is volt. Esztergom érseke nemcsak tudatában volt ennek, hanem főpásztori mivoltából következő kötelességének is tekintette e tevékenységét. A politikai életben pedig nem a taktikázást, a kompromisszumkeresést, hanem a konfrontációk vállalását választotta. Ha a végeredményt tekintve a két út ugyanoda vezetett is, mégis feltehetjük a kérdést: az itt élő, élni akaró ember és nép számára melyik volt elviselhető, s melyiket tudta a hatalom a saját hasznára fordítva könnyebben letörni? A kérdésre a történelem adta meg a választ.
Egy Hollandiában élő, tehát a hazai viszonyokat kívülről szemlélő magyar történész írta, hogy Mindszentyben két lélek lakozott: a mártíré és az áldozaté. Mártíromságot vállalt és viselt egyházáért, hitéért, hazájáért. Áldozattá vált a politikai küzdelemben, amelyben nem a valláserkölcsi szempontok, hanem a puszta hatalmi érdekek érvényesültek. Míg a mártíromságra predesztinálva volt, áldozattá eleve vesztesként lett. Az előbbi okán előbb-utóbb elnyeri az oltárra emelést; az utóbbi miatt azonban nem vált az utókor számára követhető közéleti-politikai zászlóvá.
In Nagy Képes Milleniumi Arcképcsarnok. Szerk.: Rácz Árpád. Bp., Rubicon–Aquila Könyvek. 1999. 314–319. o.
Vélemények, javaslatok