Gyarmati György

amit a kommunista párt akar!”

Adalékok az 1947. évi országgyűlési választások történetéhez

Bevezetés: nem a kékcédulázás volt a legnagyobb horderejű visszaélés

A címbeli idézet Farkas Mihálytól származik. A magabiztos kinyilatkoztatás 1947 októberében hangzott el. Azon az értekezleten, ahol Farkas – aki ekkor az MKP főtitkár-helyettese volt – pártjának megyei titkárait tájékoztatta a nemrégiben megejtett országgyűlési választások utáni politikai helyzetről. Erről nem csupán tisztjénél fogva szólhatott, hanem azért is, mert a kommunista párt vezetésén belüli feladatmegosztás alapján ő volt az, aki pártjának a választásokra való felkészítését – mai szóhasználattal élve – menedzselte. A kommunisták kizárólagos akaratérvényesítését meghirdető kinyilatkoztatása ugyanakkor már a választások előkészítését, lebonyolítását, valamint a szavazás eredményének korrigálását illetően is helytálló. A voksolás éppúgy ennek jegyében zajlott, mint ahogy az országgyűlés új összetételének a választási eredményektől eltérő megformálása is.

Az 1947. évi országgyűlési választásokról mindmáig az ún. kékcédulás csalásokat őrzi a történelmi emlékezet. Az elmúlt évtized memoár áradatában a visszaemlékezések zöme épp úgy ennek felidézését állította középpontba, mint ahogy a történeti feldolgozásoknak is e mozzanat rekonstruálása okozta a legtöbb gondot. A visszaemlékezések követik a műfaj szabályait. A sérelmet szenvedett oldalon állók előadásában a korabeli kommunista machinációk leleplezése a cél. A visszaéléseket elkövető oldalon állók vagy abban legalábbis közreműködők emlékezései az önmentés, illetve a bagatellizálás jegyében íródtak. A történetírás művelői szakmai kihívás miatt is időről időre visszatérnek e tárgyra. Mindmáig nincs meggyőző válasz arra, hogy valójában mennyi is a – színükről kék céduláknak elnevezett – ideiglenes névjegyzék kivonattal jogosan – illetve csalárd módon szavazók száma. A bizonyíthatóság nehézségei részben a korpus delicti, a bűntárgy jellegéből fakadnak. Évtizedes távlatból a névjegyzék kivonatok kiállításának és felhasználásának körülményei éppoly kevéssé rekonstruálhatók, mint ahogy a rajtakapott kék cédulázók rendőrségi kihallgatásáról készült jegyzőkönyvek alapján sem. Utóbbiak forrásértéke annál is inkább kétes, mivel a jegyzőkönyveket felvevő különböző szintű rendőrhatóságok a csalásban éppúgy maguk is intézményesen voltak közreműködők, mint a kirobbant botrány eltussolásában. Ami ez ügyben – a fennmaradó bizonytalanságokkal együtt – leginkább valószínűsíthető, azt egy kis monográfia már részletekbe menően feltárta. Ehhez újabb adalékként érdemes felidézni Fejtő Ferenc emlékeit. Fejtő a választások lebonyolításáért kormányzati szinten felelős mindkét tárca vezetőjével, Ries István igazságügyminiszterrel és Rajk László belügyminiszterrel is találkozott a voksolást megelőző napokban.

„ Rajkkal ebédeltem. Meg fogod látni – mondta –, hogy ezt a választást még ha a szocdem barátaid és a kisgazdák a fejük tetejére állnak is, meg fogjuk nyerni.

Este Kéthly Annánál vacsoráztam Riessel. Elmondtam nekik Rajk kijelentését. Nem vették komolyan. Ha mernek törvénytelenséget elkövetni – mondta Ries –, azonnal lemondok, felmondjuk a koalíciót, és nemzetközi botrányt csinálunk. De nem mernek majd...„

A kékcédulázás, pontosabban annak azonnali lelepleződése és az ebből kerekedett zajos politikai botrány ugyanakkor a visszaélések egy másik formáját segítette homályban maradni. A névjegyzék kivonatokkal történt csalásokról szóló publikus perlekedés közben elterelődött a figyelem egy annál jóval nagyobb méretű, konspirációs szempontból pedig sokkal eredményesebben megszervezett és végrehajtott visszaélésről. Bár erre vonatkozóan is fellelhetők korabeli utalások, a kékcédulázás nyilvános botránnyá válása napjainkig meghatározott módon telepedett rá az 1947. évi választások leírására. Olyannyira, hogy a visszaéléseknek ez a másik vonulata szinte mindmáig kívül rekedt a kérdéssel foglalkozók vizsgálati horizontján. Ez az akció adminisztratív eszközökkel akadályozta meg az állampolgárok egy jelentős körét abban, hogy eljuthassanak a szavazó urnákhoz. Újabb megszorító rendelkezések beiktatásával a módosított törvény maga is bővítette a választójogból kizártak körét. De a törvényi szabályozással kizártakon túl további százezreket ütött el a választás lehetőségétől az a szerteágazó, ugyanakkor hatóságilag szervezett és összehangolt konspiratív ügylet, amelyet az alábbiakban felidézünk. Ezt az akciót – a kékcédulás csalásoktól megkülönböztetendő – adminisztratív csalások elnevezéssel illetjük. Jelentősége abban áll, hogy az eddigi leírásokban központba állított kékcédulás csalásoknál nagyságrenddel nagyobb mértékben torzította az 1947. évi országgyűlési választások végeredményét.

Az adminisztratív visszaélések előkészítése

Az újabb parlamenti választások időelőtti kiírásának szorgalmazása 1946 őszétől szerepelt az MKP törekvései között. A „ köztársaságellenes összeesküvés ” megkonstruálásával megroggyantott, majd Kovács Béla elhurcoltatásával és Nagy Ferenc emigrációba kényszerítésével „ padlóra küldött” kisgazdák ellenében az MKP vezetése elérkezettnek vélte az id őt, hogy revansot vegyen az 1945. évi nemzetgyűlési választásokon elszenvedett fiaskóért. A választásokat expressis verbis háborúként értelmező kommunista pártvezetés politikai, kodifikációs, financiális és kampánytevékenységét éppúgy e felfogáshoz igazította, mint az általa uralt belügyi adminisztráció – s ezen belül is a politikai rendőrség – működtetését. Nagy Ferenc lemondatása és külföldre kényszerítése nyomán 1947. május 31-én lépett hivatalba Dinnyés Lajos (első) kormánya. Az MKP Politikai Bizottsága ugyanekkor bízta meg Farkas Mihályt azzal, hogy „ pártvonalon” ő legyen a választási előkészületek és a lebonyolítás felelős szervezője, irányítója. (Ugyanezért „ állami vonalon” az MKP Politikai Bizottságának másik tagja, Rajk László belügyminiszter volt a felel ős.) Két héttel később, 1947. június 13-án már a választási előkészületek jegyében hívták össze a közigazgatásban dolgozó kommunista funkcionáriusok (első) értekezletét. Kovács István – ekkor az MKP Központi Vezetősége Szervező Bizottságának helyettes vezetője, a PB póttagja – a következőképpen instruálta a jelenlévőket:

„ Pártunk dönt ő vereséget mért a Független Kisgazdapártra Nagy Ferenc megbuktatásával. Dicséri ez a Magyar Kommunista Párt Központi Vezetőségének és különösen Rákosi elvtársnak (lelkes éljenzés) mesteri munkáját, amellyel végigvitte Nagy Ferenc megbuktatását. ... [Ezzel] Magyarország, illetve a Magyar Kommunista Párt volt az, amelyik elsőnek ütött vissza, és elsőnek hiúsította meg az amerikai imperializmus törekvéseit, komoly támogatást adva ezzel a francia és az olasz kommunista pártnak, de egész Európa demokratikus nemzeteinek is. ...

Az 1945-ös választási törvénynek van egy olyan pontja, amely kimondja, hogy a demokrácia ellenségei nem szavazhatnak. Ezt ügyesen ki kell használni, s akkor a reakciós elemek nagy részét kizárhatjuk a szavazásból. Óriási lehetőség van a sváboknál, nyugatosoknál, a leinternáltaknál.”

Nincs közvetlen felmérésen alapuló információnk arról, hogy Rákosi fent említett „ mesteri munkája ” mennyiben rendítette meg „ az amerikai imperializmust” . Arról viszont igen, hogy ekkor már a kommunista pártadminisztráció egésze szinte kizárólag a választások előkészítésének szentelte tevékenységét. „ Más pártokból át kell hozni (sic!), és a pártonkívüliekből be kell szervezni pártunkba a népszerű, ismert, jelentős személyiségeket. Adjanak nyilatkozatokat átlépésükről, és a gyűléseken is szólaljanak fel” – hangzott Farkas Mihály instrukciója a Szervező Bizottság egy héttel későbbi ülésén. Szirmai István – ekkor az MKP KV Tömegszervezési Osztályának vezetője, ellátva egyben a Farkas vezette választás-előkészítő csapat titkári teendőit is – ugyanezekben a napokban az alábbi felterjesztést készítette Farkas Mihálynak:

„ Kedves Farkas Elvtárs!

1. táblázat. Kimutatás arról, hogy az egyes kizárási címeken hány személy

Kizárás oka                                                          Régi tc. szerint                      Tervezet szerint

1. Népbírósági ítélet vagy vádemelés                     10 000                                 10 000

2. Rendőrhatósági őrizet                                           2 000                                 10 000

3. Rendőrhatósági felügyelet                                          -                                      5 000

4. Földtulajdon elkobzása                                        3 000                                    3 000

5. Fasiszta egyesületek vezetői,

        ill. választmányi tagsága                                    3 000                                    5 000

6. Nyilaskeresztes párt és azonos elbírálás

                         alá eső szervezet tagsága                      -                                    10 000

7. Áttelepítendő németek                                          5 000                                  50 000

8. Igazolóbizottsági határozat                                  40 000                                  40 000

9. B-lista (politikai okokból)                                          -                                      5 000

10. Politikai okokból kizártak

        együtt él ő hozzátartozói                                         -                                  200 000

11. Nyugatról vissza nem tértek kizárt rokonai                -                                    15 000

12. 20 – 22 év közöttiek                                                -                                  200 000

Összesen:                                                              63 000                                 553 000

Az 1945. évi választáskor becslés szerint kb. 150 000 embernek nem volt választójogosultsága az akkori kizárási okok folytán. A kizártak száma a most konstruált kizárási okok figyelembe vételével kb. 5–600 000 emberre tehet ő.”

A fentebbi előterjesztés papírra vetése után mindössze egy újabb hét kellett ahhoz, hogy az MKP pártközpontjának választás-előkészítő csapata 1947. július 6-án hozzálásson a kommunista választási felelősök felkészítéséhez. Az ország minden megyéjéből illetve városából egybehívottak – több napos „ kiképzés ” keretében – elsősorban nem is arról kaptak tájékoztatást, hogy melyek lennének a kommunista választási kampány offenzív elemei. Sokkal inkább azokba a megvalósítani tervezett adminisztratív módszerekbe avatták be őket, melyek révén a vélelmezhetően nem kommunistákra szavazók választásból való kizárásával javíthatják az MKP eredményeit.

„ Kovács István: Ne legyenek az elvtársak túlzottan törvénytisztelők. Csinálják ezt bátran, de ne essünk túlzásba. Ezért bizonyos kereteket is meg szeretnék az elvtársaknak szabni. Nem zárhatunk ki a választójogból mindenkit, aki nem ránk szavaz, mert ez visszafelé sülhet el. Ezzel a módszerrel minden reakcióst ki lehet zárni. Ki kell zárni a választói jogosultságból 7–800 ezer embert. Ezek azokon felül vannak, akiket a törvény töröl a választói névjegyzékből.

Kovács István instrukciójához kapcsolódva Szirmai István a végrehajtás módozatait ecsetelte. Azokat az adminisztratív technikákat, amelyek segítségével a törvényben meghatározott kategóriákon túli kizárásokat megvalósítani tervezték. Ebben a részben azokat a metódusokat ismételte meg, melyeket korábbi előjegyzésében már olvashattunk; azaz a pártvezetés magáévá tette javaslatait.

„ Szirmai István: Feladatunk, hogy a reakció szavazótáborát leszűkítsük. A módosított választójogi törvény egész csomó kategóriát meg fog jelölni, akiktől törvényesen el lehet venni a szavazati jogot, de ez a szám kevesebb, mint amennyit ki kell zárnunk. Ügyesen szervezve ezt is meg lehet csinálni. A számláló lapokat az összeíróbizottságok a házmegbízottak útján küldik szét. A kommunista házmegbízottak teljesítsék rosszul feladatukat, és az általuk ismert ellenünk szavazóknak, vagy legalább azok egy részének ne kézbesítsék a számlálólapokat. Például ha egy házban 60 szavazó van és abból 14 reakciós, ezeknek elfelejtik kikézbesíteni a számlálólapot.

A Belügyminisztériumtól lesz még egy segítség. Az eljárás megkönnyítése kedvéért az 1945-ben használt számlálólapok helyett [azok] hosszú és komplikált szövegű, nehéz kérdésekkel lesznek tele. Úgy kell ezeket a kérdéseket megszövegezni, hogy házmegbízottaink, vagy ahol ilyenek nincsenek, a kommunista biztosok módot kapjanak a kizáró okok feltüntetésére. A kérdések között feltétlenül meg fogjuk találni a kizáró okot. ”

A pártközponti előadók instrukciói után konzultáció következett. A választási felelősök kérdéseket tettek fel, illetve különböző kiegészítésekkel éltek. Zöld Sándor – aki ekkor Szeged törvényhatósági jogú városa kommunista pártszervezetének élén állt – azt vetette fel, hogy „ a számlálólapok komplikáltsága kétélű fegyver. Az iskolázott reakciósok számára nem lesz nehéz kitölteni. Ha nagyon kényesek a kérdések, egy csomó kisnyilas párttagunk kérdőívét nem fogják-e a reakciósok kidobni. Arról tudni kell, hogy a szociáldemokraták irányt vettek a pártunkban lévő kisnyilasok kilövésére” . Szirmai István pedig egy további észrevétellel reagálva azt is megelőlegezte, hogy „ a Foksániban és Máramarosszigeten gyülekező hadifoglyok számára biztosítunk szavazati jogot” .

De korántsem ez volt az egyetlen kérdéskör, amelyet anélkül említettek evidenciaként, hogy annak meglévő jogszabályi fedezete lett volna. Annál is kevésbé, mivel ugyanazon a napon – július 8-án – amikor a kommunista káderek háromnapos felkészítése véget ért, még éppen csak elkezdődtek a választójogi törvény módosítását célzó előzetes pártközi tárgyalások. A parlament két héttel később, július 22-én kezdte meg a módosítások vitáját, és azt – a vita során kezdeményezett sürgősségi eljárást respektálva – másnap fogadta el.

A kommunista pártközpont közigazgatási osztálya külön „ választási munkatervet” állított össze. Ebben számbavette azokat a „ reakciós köztisztviselőket, akiknek a hivatalban maradása a választások alatt nem kívánatos.” Ezek lecserélését éppúgy Rajk belügyminiszterre bízták, mint ahogy azt is, hogy helyükre a gyorstalpaló közigazgatási tanfolyamokról kiemelve helyezzenek státusba megbízható kommunista kádereket. Emellett azt is feladatává tették, hogy azokban a megyékben, ahol sem a fő, sem az alispán nem kommunista, MKP-tagokból rendeljen ki választási miniszteri biztosokat. A következ ő hónap elején a szervezőbizottság arról is döntött, hogy a politikai nagygyűléseken túlmenően „ a választási agitációt házi és személyi agitációra kell felépíteni ” . Az ebben közreműködőknek tesztelniük kellett a felkeresettek politikai megnyilatkozásait, hogy a „ reakciósokról” jelentést téve kiszűrhessék őket a választói névjegyzék öszeállításakor. Rajk a fentieken túlmenően a Belügyminisztérium szervezeti rendjének módosításával is elő kívánta segíteni a kommunista törekvések érvényre juttatását. A BM közrendészeti főosztályának élén álló Szebenyi Endrét – főosztályvezetői tisztének megtartása mellett – államtitkárrá neveztette ki, s az ő felügyelete alatt hívta életre az ún. választási csoportot. Az ezen belül létesített négy alegységgel közvetlen kommunista alárendeltségbe vonta a választások előkészítésének minden olyan feladatát, mely a Belügyminisztériumra hárult. Ugyancsak ekkorra épült ki a szintén közvetlen belülgyminiszteri alárendeltségben működő – később közkeletűen káderesekként ismert – megyei (illetve thj. városi) személyügyi megbízottak hálózata, melynek életre hívásáról az MKP KV Szervezőbizottsága néhány hónappal korábban, 1947 áprilisában hozott döntést. Egyszerre kívánta szolgálni a kulcspozícióban lévő kommunisták számának gyarapítását, valamint a közigazgatási apparátus lojalitásának biztosítását Farkas Mihály egy másik instrukciója. Eszerint „ meglév ő közigazgatási posztjainkat fel kell használjunk pártunk szervezeti erősítésére. A Belügyminisztériumban dolgozó elvtársak vidéki munkájuk kapcsán beszéljenek nyíltan a jegyzőkkel, és igyekezzenek őket beszervezni a pártba. Használják ki azt a helyzetet, hogy a jegyzők a kommunista belügyminisztertől függne. A közigazgatási apparátus komoly hatalom, és ha ki akarjuk szélesíteni tömegbefolyásunkat be kell törni a közigazgatásban dolgozó tisztviselőket” .

Az adminisztratív visszaélések nagyságrendje

Mire Tildy Zoltán köztársasági elnök – a módosított választójogi törvény elfogadása után – 1947. július 25-én feloszlatta a Nemzetgy űlést, az MKP pártközpontja, illetve a Rajk László vezette Belügyminisztérium készen állt a választások oly módon való előkészítésére és lebonyolítására, hogy saját törekvéseiket érvényre juttassák. A szavazóurnák elé járulók számának adminisztratív korlátozását illetően azonban változott a helyzet. Rákosi Mátyás a választási előkészületek állásáról 1947 augusztusában Moszkvába küldött jelentésében maga is arra hivatkozott, hogy „ az új választási törvény alapján a választók 12–15 százalékát mint reakciósokat és fasisztákat törölni akarjuk a választói listáról” , ez az interpretálás azonban nem fedte a valóságot. A Szirmai István összeállításában fentebb közölt tervezet 550 000–600 000 fő kizárását remélte elérni a törvénybe iktatott újabb szigorító klauzulákkal. Ez kerekítve a választókorúak 9–10 százalékának a jogfosztását jelentette volna. De ha visszalapozunk az 1. táblázatra. az is kitűnik, hogy épp a legnagyobb létszámban kizárásra szánt kategóriákat – együttesen több mint 400 000 fő – nem tudták „ törvényesíteni ” . Pontosítva: ha a táblázat 10–12. rovatának végösszegét (415 000 fő) levonjuk a törvénymódosítással kizárni remélt létszámból (553 000 fő), akkor a törvényes úton kizártak létszáma 138 000 fő. Ez nagyságrendjét tekintve azonos volt azzal a 150 000 fős létszámmal, amelyet Szirmai előterjesztése a választójoguktól 1945-ben megfosztottak summájaként említ.

Csakhogy ez a szám is vitatható. Az 1. táblázat 7. sorában említett „ áttelepítend ő németek” száma – a magyar kormányzat korabeli szándéka szerint – közel ötszöröse volt annak az 50 000 főnek, amelyet az előterjesztés kizárandóként feltüntet. A kormány ugyanezekben a hetekben rögzített állásfoglalása – az addig kitelepített 127 ezren túl – további 241 ezer „ turbulens elemnek” aposztrofált magyarországi német kitelepítési szándékát jelezte a Szövetséges Ellen őrző Bizottságnak. Ennek a választójogosultság szempontjából számba jöhető húszévesnél idősebb hányada 150–160 000 fő. A választójogi törvény módosítását előkészítő pártközi értekezleten Rajk belügyminiszter a magyarországi németség szinte egészének a választójogtól való megfosztása mellett érvelt. „ Nyilvánvaló ugyanis, hogy a németségnek az a része, amely a háború előtt nem tanúsított antifasiszta, demokratikus magatartást, még ha – tegyük fel – semleges volt is, miután megkezdődött Magyarországon a svábság kitelepítése, nemzeti sovinizmus vagy nemzeti bosszúállás alapján is csak ellensége lehet a magyar demokráciának. Természetes tehát, hogy nem lehet érdeke a magyar demokráciának az, hogy tudatos hátbatámadóinak tömegesen, tízezerszámra adjon szavazati jogot. ... Nemsokára [újra] megindul a svábok kitelepítése, s a német anyanyelvűeket is kivisszük. Annál is inkább, mert a német anyanyelvűek a svábság legvagyonosabb részét alkotják, és a gazdag svábok kezében – akik a háború alatt óvatosak voltak és csak béreseiket, zselléreiket léptették be a Voksbundba, de maguk nem léptek be – sok tízezer katasztrális hold van, amire nekünk szükségünk van a magyar nemzetiségű földnélküliek és a Szlovákiából átjött magyarok letelepítéséhez.” A jelzett korrekciókkal összesítve újra az 1. táblázat adatait: 248 000 f őre tehető azoknak a száma, akiket a módosított törvény alapján zártak ki a választójogosultak köréből. Erről a számról is csak annyi állítható azonban, hogy – megbízható források hiányában – ennyire becsülhető a választójogból törvényesen kizártak nagyságrendje.

Az adminisztratív csalások révén kirekesztettek szájának felderítésére ismét egy bizalmas jelentésből indulunk ki. Az alább következő, 2. táblázat alapadatait a Belügyminisztérium Államvédelmi osztályának vidéki részlegei szolgáltatták, az ÁVO központjából kerültek a Magyar Kommunista Párt központjába, ahol azokat összesítették. A táblázat első két oszlopa tartalmazza az ÁVO adatait összesítő kimutatást. Ehhez illesztettük hozzá a további oszlopokban Kovács István instrukcióinak azon változatait, amelyeket fentebb dokumentumhűen közöltünk. Az egyik arról szólt, hogy minden választókerületben ezerszer annyi személy zárandó ki, amennyi az adott kerületben állítható jelöltek száma. A másik pedig azt irányozta elő, hogy az adott kerületben a választói névjegyzékbe kerülők 15 százalékát kívánatos megfosztani szavazójogától.

(...)

Nincs megbízható adatunk arról, hogy Magyarországon hány húszadik életévét 1947-ben betöltő állampolgár élt. Ezért a 2. táblázat I. és II. oszlopában feltüntetett adatok összegét vagyunk kénytelenek úgy tekinteni, mint azon potenciális választói halmazt, amelyik már nem tartalmazza a választójogból törvényi úton kizártak körét. Tesszük ezt azért, mivel Kovács István korábban idézett instrukciói a törvényi diszkvalifikáláson túli kizárásokra kötelezték a választás előkészítő kommunista beavatottakat, illetve a jelentések ezeket a kategóriákat összesítették. Az utasítások között ugyanakkor – Szirmai István szájából – az is elhangzott, hogy „ el kell felejteni kikézbesíteni ” a választói számlálólapot. Ez alapján valószín űsíthető, hogy létezett egy olyan, a választójogosultság korhatárán belüli réteg, amelyik eleve meg sem kapta a regisztráláshoz szükséges számlálólapot, és – különböző okokból – nem is ment el reklamálni, azaz: formailag nem záratott ki, mindazonáltal kimaradt a választói névjegyz őkből. Ezen megszorítások mellett az KP pártközpontjának összesítése alapján az ÁVÓ kereken öt és fél millió potenciális választóból kerekítve 467 ezret ítélt olyannak, akik megjelenése a szavazóurnáknál nem kívánatos. Első megközelítésben tehát a potenciális szavazók nyolc és fél százaléka lett persona non grata.

Az országos végszámok arról tájékoztatnak, hogy augusztus közepére – amikor az összesítés készült – az apparátus a 15 százalékos el őirányzathoz képest még csak valamivel több mint ötven százalékban tett eleget az elvárásoknak. Budapest mellett egyedül a Baranya megyei ÁVÓ, illetve kommunista pártapparátus teljesítette a tervet úgy, ahogy azt Kovács István megkívánta: „ kevesebbet ne zárjanak ki, valamivel többet lehet” . Esztergom-Komárom vármegye majdnem elérte a kívánatosnak tartott arányt, és tíz százalék fölötti eredményről adhattak számot Tolna, valamint Bács-Bodrog kommunistái. Az országrészek között markáns különbségnek tekinthető, hogy Kelet-Magyarországon a kizárás átlaga öt és fél százalék, a Dunántúl átlaga viszont 8 százalék fölötti. Nincs információnk arról, hogy a legmagasabb kizárási arányt felmutató vidéki megyében, Baranyában – mely a politikai életből éppen kiakolbólított Nagy Ferenc, illetve Kovács Béla kisgazda vezetők szűkebb pátriája volt – külön központi utasítás volt a megkülönböztetett szigorra, vagy a helyi ávósok „ önszorgalma” eredményezte az országos átlagot majdnem kétszeresen meghaladó kizárást. Más megközelítésben, Budapest, ahol a választásra aspirálók 20 százaléka élt, majdnem kétszer olyan arányban (38,5%) képviseltette magát a kizártak számából. A Dunántúl 28 százalékát tömörítette a választó jogú korosztálynak, innét a kizártak 27 százaléka került ki. Kelet-Magyarországon élt a választásra készül ők 51 százaléka, ehhez képest ez a térség csak 38,5 százalékát adta az összes kizártnak. Azonos népességhányadra vetítve a Dunántúl képviseli az országos átlagot; ehhez képest a kizárások aránya Kelet-Magyarországon fele, Budapesten kétszer akkoravolt.

Mindezt akár végső adatoknak is tekinthetnénk, ha a beszámolókat böngészve nem bukkantunk volna az alábbi levélre:

1947. augusztus 14.

A 2. táblázat Vas vármegyei rovatában 4,2 százalékos kizárási arányt mutat az összesítés. Ez nem áll messze a megyei párttitkár 4,5 százalékos jelentésétől. Fontos viszont annak jelzése, hogy a választás napjáig hátralévő két hétben további kizárásokkal kívántak eleget tenni a 12 %-os diszkvalifikálást megszabó előírásnak. A 12 százalékos kizárási arány ugyanakkor nagyon közel esni látszik Kovács István másik – fentebb idézett – instrukciójához. Ahhoz, amelyik arról szólt, hogy minden választókerületben az ott állítható jelöltek ezerszeresét iktassák ki adminisztratív úton a választásra jogosultak köréből. A 16 választókerületben összesen 634 jelölt volt állítható. Ennek ezerszerese országosan 634 000. Ez a szám pedig 11,5 %-a a választásra jogosultak és a választójogból kizártak együttes számának (5531840 fő). S ha ezt tekintjük „ hatályos ” instrukciónak – a Vas megyei párttitkár jelentése erre látszik utalni –, akkor a jelentés időpontjában országos viszonylatban az ÁVÓ káderei és a kommunista választás-előkészítők már közel háromnegyed részben (73,6%) eleget tettek a pártközpont elvárásainak. A fentiek alapján vélelmezhető még további kizárás, de augusztus második felében – a névjegyzék nyilvánosságra hozása után – az abból kihagyottaknak a választójog helyreállítását igénylő beadványai is bőven adtak tennivalót az összeíró bizottság kádereinek. A helyesbítő határozatokról nem áll rendelkezésre – a fentebb ismertetetthez hason – részletes kimutatás. Arról sem, hogy milyen nagyságrendűek voltak a további kizárások. Az SZDP vezetésének vehemens tiltakozása nyomán Farkas Mihály „ hozzájárult (sic!) ahhoz, hogy Budapesten és környékén 30 000 szociáldemokratát visszavegyenek a választásra jogosultak névjegyzékébe. Más riválisaival szemben a kommunista pártvezetés nem volt ilyen „ engedékeny ” . Péter Gábor egy Rajknak küldött jelentésében beszámol arról, hogy Zsedényi Béla, az Ideiglenes Nemzetgyűlés egykori elnöke – aki ekkor a Magyar Függetlenségi Párt színeiben indult – s törvénytelen kizárások, illetve az orvoslására tett erőfeszítésének kudarca miatti felháborodásában mondta le választási beszédének elmondását a Magyar Rádióban. A közölteken túlmenően számszerűen meg nem állapítható újabb kizárások és a szintén nem pontosítható visszavételek egyenlegét zérónak tételezve, az ismerhető számok alapján végezzük el korrekciós számításainkat a nyilvánosságra hozott választási eredményeken.

A választás nyilvánosságra hozott eredményei és korrekciójuk

Az augusztus 31-i választásokon leadott szavazatok összeszámlálása után a Magyar Kommunista Párt relatív gy őztesnek tekinthette magát, triumfálása mégsem volt felhőtlen. Nem annyira a csalások lelepleződése zavarta az KP vezetőit. Sokkal inkább azok a nagyon is gyakorlatias hatalmi kérdések, amelyek abból eredtek, hogy a kékcédulás és az adminisztratív manipulációk együttesen sem segítették hozzá őket az általuk remélt eredményhez. Pontosabban: egyidej űleg kellett megkérdőjelezhetetlenné tenni a választási győzelmet, megtartani a pánikba esett és holmi morális aggályok miatt kiugrani kívánó koalíciós partnereket, és visszaverni az igencsak megerősödött ellenzéknek a választások érvényességét egészében megkérdőjelező kezdeményezéseit. De lássuk ehhez a 3. táblázatban található választási eredményeket.

Az eredmények valóban a Független Kisgazdapárt „ elemire bontásáról” tanúskodnak. De a hamis szavazatok sem segítették az KP egyik legf őbb várakozásának teljesülését; azt, hogy a baloldali blokk pártjai immár a kisgazdák nélkül is magukénak mondhassák a parlamenti helyek többségét. Az FKgP 1945-ös abszolút győzelmet jelentő szavazatait négy újabb pártalakulat indulásának engedélyezésével – sőt szorgalmazásával – sikerült szétszórni. Ezek zömmel a korábbi „ gy űjtőpárt” szavazótáborából építkeztek. A választások előtt alig egy-két hónappal szervezkedni kezdő új pártok jórészt össze is gereblyézték a kisgazdák erodálódásának szavazatforgácsait. Más vonatkozásban viszont az eredmények megközelítően sem voltak arányban azokkal az erőfeszítésekkel, amelyeket a kommunisták az adminisztratív visszaélések belügyminiszteri, rendőrségi statisztériával megejtett végrehajtásától vártak. A kisgazdák 120 elvesztett mandátumának alig harmada „ vándorolt ” a Baloldali Blokkhoz, noha az újonnan szerveződött – korabeli elnevezéssel pedigré nélküli – pártok rovására még az ún. választási prémium kedvezményét is élvezték. (Ez utóbbinak a kékcédulákkal való összefüggésére alább még visszatérünk.) A kommunista párt a csalásokkal torzított adatokkal is mindössze bő ötszázalékos növekedést tudott felmutatni. A két munkáspárt együttes gyarapodása három százalék alatt maradt. A Baloldali Blokk támogatottságának emelkedése is épphogy meghaladta a négy százalékot. Kevés hiányzott ugyan, de a voksokban felmutatható 45,5 %-os összteljesítmény még csak közelített a birtokolni vágyott „ baloldali ” abszolút többséghez.

A másik eredményhatár a kormányzati koalíció pártjai (választási szövetség) által együttesen elérni kívánt 60 százalékos szavazatrészesedés volt. Ez esetben ugyanis kedvezményezettjei lettek a „ választási prémiumnak” . Ez azt jelentette, hogy ők osztoznak az országos választási lajstrom nyolcvan százalékán, és azokon a helyeken is, amelyeket a legalább 80 000 voksot magukénak tudó pártok egymás között szavazatarányosan osztanak fel. A táblázat mutatja, hogy a koalíció pártjai 3 042 919 szavazattal 60,88 százalékot tudhattak magukénak. A prémium elnyeréséhez szükséges 60 %-os határ szavazatvonzata 2 999 003 voks volt. Azaz a kettő különbségével, 43916 szavazattal teljesítették túl a prémiumhatárt. Ennél a mozzanatnál válik hatványozott jelentőségűvé a kékcédulás szavazatok révén felmutatható eredmény. Nem dokumentál visszaemlékezések 100–120 000 kékcédula felhasználásáról is megemlékeznek. Az is igaz, hogy az KP Szervezési Osztálya, megyék közötti „ tervlebontást” készítve, ennél is nagyobb arányú – összesen 208693 – névjegyzékkivonat felhasználásával kalkulált. Rajk László belügyminiszternek err ől készített jelentésében Péter Gábor – ugyancsak megyei bontásban – összesen 62981 kékcédulás szavazásról ad számot. Feltehető ugyan, hogy a kirobbant botrány miatt a jelentés készítője – pártja érdekeit szem előtt tartva – eleve „ szolidabb teljesítést ” mutatott ki a ténylegesnél. Ez azonban ma már aligha bizonyítható. A feltételezés megalapozottságát gyengíti az is, hogy a szigorúan bizalmas jelentés „ bels ő használatra” , csak az KP vezetésének tájékoztatására készült. Az ÁVÓ vezet ője őket vélhetően inkább tájékoztatni, semmint dezinformálni kívánta. De még ezen túlmenő „ engedményt ” is tehetünk. A megadott számból 12981 névjegyzékkivonatot szabályszerűen felhasználtnak könyvelünk el. Bár a kékcédulás manipuláció közvetlenül az MKP-ra eső szavazatokat gyarapította, a végelszámolásnál a koalíció egészének szüksége lett rá. A szabályszerűen felhasználtnak vett hányad után azonban a fennmaradó 50 000 nem csupán corpus delicti, hanem annak a szavazattöbbletnek a halmaza, amivel a koalíció egésze jogosultságot szerzett a választási prémiumhoz a mandátumok elosztásánál. A kormányzati koalíció pártjai enélkül nem tudták volna kimutatni, hogy elérték – illetve minimálisan „ túlteljesítették” – a 60 százalékos prémiumhatárt. Ennek mandátumvonzata a következő: a prémiumjogosultság megszerzése nélkül az országos lajstrom 60 mandátumából a koalíció pártjai 38, az ellenzéki pártok 22 mandátumon osztozkodhattak volna. A kékcédulák révén megszerzett prémiumjogosultság nyomán viszont a kormányzó koalíció összesen 56, az ellenzék 4 mandátumot kapott. A különbség 18 vitatható jogosultságú mandátum a koalíció javára.

Az MKP-ra eső voksokat más tendenciózus részeredmény is gyarapította. Nevezetesen a hadifogoly-szavazatok. emlékezhetünk rá: Szirmai István a kommunista választási felelősök felkészítő értekezletén arról tájékoztatta az érdeklődőket, hogy a Foksaniban és Máramarosszigeten lévő hadifoglyoknak biztosítják a szavazati jogot. A pártközi egyeztetések során a kisgazdapárt delegátusai pontosítást javasolta: „ a hazatért hadifoglyokat” tekintsék választásra jogosultaknak. Mire Rajk László és Rákosi Mátyás szinte egyszerre reagáltak: „ Nem attól félnek az urak, hogy a Szovjetunióban levő hadifoglyokkal szavaztatnak? ” Rajk kiegészítése nyomán, miszerint nem gondoltak a Szovjetunióban lévő foglyok leszavaztatására, a kisgazdák megnyugodtak. Ugyanakkor a kiskapu is megmaradt. Az említett két „ tranzittábor ” már nem szovjet, hanem román területen volt. Innét szortírozták tovább a Szovjetunióból hazaindított hadifogolytranszportokat – köztük a magyarokat is –, akik azután a debreceni fogadótáborba kerültek. A fegyveres testületek önálló szavazókörleteiből származó jegyzőkönyvek 56 százalékos kommunista elsőséget „ prezentáltak” . S miután az KP – ha a szükség úgy hozta – már korábban is kísérletet tett a „ hadifogolykártya” kijátszására, aligha kétséges, hogy az innét származó szavazatok zömmel nekik kedveztek.

Nemkívánatos fejlemény volt az KP számára, hogy a korábbi parlamenti ciklusban elhanyagolható erőt képviselő ellenzék most közel 40 %-os választói támogatottságot mondhatott magáénak. Ezt azután a fejére is olvasták Rákosinak Moszkvában. „ Rákosi elvtárs, a párt főtitkára az SZK(b)P KB-nak küldött tájékoztató levelében azt állította a választások előestéjén, hogy az ellenzéki pártok együttesen aligha kaphatnak 15 %-nál több szavazatot. A választások eredményéből azonban kiderült, hogy az ellenzéki pártok a szavazatok 39 %-át nyerték el, ... mivel a kommunisták alábecsülték a reakciós ellenzék erejét, fő választási vetélytársuknak a szociáldemokratákat tekintették. ” A Magyar Függetlenségi Párt a kékcédulás csalások miatt – az erre vonatkozó parlamenti, illetve sajtónyilatkozatok mellett – a választási Bírósághoz benyújtott petíciójával „ hivatalosan” is kétségbe vonta a választások érvényességét. Újabb voksolás kiírását szorgalmazta, amivel a baloldali ártok viszonylag szerén parlamenti er őgyarapodását is kétségessé tehette. Amennyiben a Választási Bíróság helyt ad a választások megismétlését követő MFP-beadványnak, a kékcédulák mellet az adminisztratív csalások is vizsgálat tárgyává válhatnak, s az előbbi miatt kirobbant fenekedést is felülmúló botránnyal lehetett kalkulálni. Aligha becsülhető, hogy milyen mértékben ronthatta az KP választási részesedését, ha az adminisztratív visszaéléseket is nyilvánosan róják a számlájára. Arról viszont készíthető hozzávet őleges becslés, hogy az augusztusi választások milyen végeredményt mutattak volna csalások és visszaélések nélkül. Ezt a becslést végeztük el a diszkvalifikált voksok beszámításával. Eredménye a 3. táblázat „ korrigált” oszlopnévvel ellátott rovataiban található. Az KP eredményéb ől levontuk az 50 000 hamisnak vett kékcédula számát. Az SZDP eredményét változatlanul hagytuk. A többi párt között pedig – Péter Gábor jelentését alapul véve – olyan arányban osztottuk fel a 466 853 adminisztratív úton kizárt polgár szavazatát, amilyen arányban az egyes pártok a megtartott választáson részesedtek a szavazatokból.

A táblázat eredeti és korrigált eredményeket mutató rovatait böngészve sehol nem bukkanunk szemet szúró változásra. Leginkább az állapítható meg, hogy az KP a mozgósított apparátus nagyságához, illetve a csalásoktól remélt előnyökhöz képest meglehetősen sovány szavazattöbbletet könyvelhetett el. A párt az „ eredeti ” és módosított eredménye között mutatkozó két és fél százaléknyi különbséget valószínűleg úgy is elérhette volna, hogy a visszaélések különböző változatainak megszervezésére pazarolt energiáinak felét jobb nyilvános választási propagandára fordítja. A korrigált eredményeket vizsgálva két mozzanat érdemel említést. 1. A koalíció együttesen sem kapott 60 százaléknyi szavazatot, így nem lett volna érvényesíthető a számukra kedvezőbb mandátumelosztást biztosító prémiumszabály. 2. A korrigált voksmegosztás szerint a Baloldali Blokk szavazataránya (42,19 %), illetve az ellenzék együttes részesedése (41,48 %) között egy százalék különbség sincs (0,7 %). Az így előállott nagyon is kiegyensúlyozott erőviszony-megoszlásban elvileg felvetődhetett volna a nagy vesztes, a kisgazdapárt „ mérleg nyelve” szerepe. De ezen csak a számadatokra szűkített szemlélettel lehet merengeni. A korabeli helyzetben minimális politikai realitása sem volt annak, hogy a kisgazdapárt merte volna vállalni a jórészt belőle kivált ellenzékkel való összefogást.

A bírósággal „ hitelesített ” kétes elsőség

Az KP azonban azt sem viselte el, hogy másfél éve folytatott szívós konfrontációs politikájának mindössze annyi hozadéka legyen, amennyit az általuk közzétett eredmények mutattak. Relatív választási els őségüket is fiaskóként élték meg, ezért arra törekedtek, hogy az eredményeket – számukra nagyon előnyös módon – tovább korrigálják. Rákosi ez idő tájt Moszkvába küldött jelentésében ezt úgy fogalmazta: „ Előkészítjük a dokumentumokat, amelyek alapján bírói úton akarjuk megsemmisíteni a Pfeiffer-párt mandátumainak többségét. ... [De]” azt is látjuk, hogy adódhatnak helyzetek, amelyekben nem ragaszkodhatunk túlságosan a formális demokrácia szabályaihoz. A kommunista pártvezetés, eleinte vonakodó koalíciós partnereinek a megnyerése után, a Magyar Függetlenségi Pártot viszontcsalással – az ajánlóívekkel való visszaéléssel – vádolta meg. ellenkeresettel fordultak a Választási Bírósághoz, indítványozva, hogy az MFP összes mandátumát semmisítsék meg. Rákosi viszont már jobbnak látta semmit sem bízni a formális demokrácia fentebb hivatkozott szabályaira. A Választási Bíróság elnökét, Major Ákost villájába rendelte, és azzal riogatta, hogy a testület döntésétől függ: polgárháborúba taszítják-e az országot. A bíróóság az MFP összes (49) mandátumát érvénytelenítette. Helyeiket nem töltötték be. Az ily módon redukált létszámú parlamenten belül automatikusan megváltozott a pártok képviseleti aránya is. (...) A választójoguktól adminisztratív úton megfosztottak megállapítható számát (467 853), valamint azok tömegét összesítve, akiknek a szavazatait – mivel azt az MFP-re adták – a Választási Bíróság politikai nyomásnak engedve érvénytelenítette (670 547), együttesen 1 137 400 állampolgári akaratnyilvánítás nem érvényesülhetett vagy ment veszendőbe az 1947. évi országgyűlés létrehozása során. Ez – ha a kékcédulás voksokat is számítjuk – kereken 24 ezer szavazattal, ha azokat figyelmen kívül hagyjuk, 74 ezer szavazattal haladja meg azt az összeget, mint amennyivel az KP elsőséget szerzett.

Az utóbbi táblázat, illetve az adatait megjelenít ő grafikon több észrevételre ad alkalmat. A bírósági színjátékkal „ hitelesített ” mandátummódosítás eredményeként a Baloldali Blokk már a kisgazdák nélkül is abszolút (56 százalékos) többséggel rendelkezett a parlamentben. A koalíció pedig a törvényhozók háromnegyedét (74,5 %) tudhatta saját padsoraiban. A függetlenségi pártnak a parlamentből való kiakolbólításával legalábbis megállították az ellenzéki pártok erősödésének a – grafikonon jól tükröződő – tendenciáját. Ekkorra már elhagyták a pártokat azok, akik koalíciós partnerként sem kívántak közösséget vállalnia fentebb érzékeltetett kommunista hatalmi törekvésekkel. (Az ellenzéki pártok vezetőinek egy része pedig – joggal tartva a letartóztatástól – külföldre menekült. Akik itthon maradtak, azoknak két-három éven belül internálás, kitelepítés, börtön jutott osztályrészül.) Az 1947 végére „ megtisztított” parlamentben az KP valóban megerősödött. 1945. évi választási eredményeihez képest ötszázaléknyi szavazatgyarapodást – a felidézett módszerekkel – 1 százalékos mandátumnövelésre tudott átváltani. Rákosi a relatív elsőséghez párosított megfélemlítéssel immár abszolút módon uralhatta a törvényhozást is. A szavazóurnák mutatta, várakozásaikhoz képest újabb fiaskóként megélt eredményt kérlelhetetlen célratöréssel győzelemmé transzformálták. A Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának ugyanezekben a hetekben történt életre hívása nyomán Farkas Mihály pedig már minden területre kiterjedő hatállyal adhatta meg az – címben részben idézett – újabb instrukciókat az KP megyei titkárainak:

"Olyan korszakban élünk, amelyben minden út a kommunizmus felé vezet. ... A Független Kisgazdapárt meggyengülve, de megtisztultan került ki a választásokból, s így már alkalmas a további együttműködésre. Ami a helyzetet általában illeti, azt mondják: nincs értelme, hogy erőlködjünk, mert ha valami komoly ellenzéki párt alakul, rövid időn belül a Kommunista Párt szétveri. Kezdenek belefáradni és bele is kell fárasztani őket. ...

Itt csak az fog történni, az helyes a magyar nép számára, amit a Kommunista Párt akar.”

In. Gyarmati György: Itt csak az fog történni, amit a kommunista párt akar! Adalékok az 1947. évi országgyűlési választások történetéhez. Társadalmi Szemle, 1997. 8–9. sz. 144–161. pp.

Elejére