Litván György: Újrakezdés, szakítás és folytonosság Magyarországon
(1945–1948)

Az 1945-ben bekövetkező történelmi fordult és újrakezdés, valamint az azt követő, mintegy három évnyi koalíciós időszak értékelése körül az utóbbi években – érthetően – zavar mutatkozik. Az évtizedeken át kötelezően erőltetett és az ünneplésben kiüresített „felszabadulás” ellenhatásaként ma olyan törekvések jelentkeznek, amelyek 1945-öt egyszerűen törölni akarják a magyar történelem jelentős fordulópontjainak sorából, s olyan dátummá fokozzák le, amikor az egyik megszállást egy másik váltotta fel.

E két véglettel szemben a történeti valóság árnyalt és kiegyensúlyozott bemutatása – s kivált szélesebb körű elfogadtatása – még sok munkát igényel. Vázlatos áttekintésemben most csupán egyetlen szempontból kísérlem meg az árnyalást és újragondolást. Azt vizsgálom, miként érvényesültek és keveredtek a múlttal való szakítás és folytonosság elemei a politikai pártok és csoportok szemléletében és tevékenységében.

*

A Horthy–Kállay-féle kiugrási politika kudarca, a nyilas hatalomátvétel, majd a totális katonai vereség és a front átvonulása teljes cezúrát idézett elő a közéletben. Nemcsak a központi kormányzat tűnt el a színről, hanem a régi parlament, a katonai, csendőri és rendőri szervezet, sőt, a helyi közigazgatás nagy része is. A korábban működött politikai pártokat általában már a nyilas hatalom megsemmisítette, vagy önmaguktól is szétestek. Mivel az 1944 márciusában bekövetkezett német megszállás minden demokratikus, liberális, sőt konzervatív antifasiszta erőt és szervezetet felszámolt és kiirtott vagy kiirtani igyekezett, a többiek számára a közéletben maradás puszta ténye is kompromittáló, sőt ellehetetlenítő tényezővé vált az új helyzetben.

Ily módon 1944. szeptember végétől kezdve, amikor az ország keleti-délkeleti részéről a Vörös Hadsereg már kiverte a német csapatokat, az újrainduló közéletben lényegében csakis demokratikus pártok és szervezetek kezdtek újjá- vagy újonnan megszerveződni. 1944. december 2-án Szegeden a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontban (MNFF) állt össze az az öt párt, amely az új magyar demokrácia első évében gyakorlatilag monopolizálni tudta a politikai életet: a Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt, a Független Kisgazdapárt, a Nemzeti Parasztpárt és a Polgári Demokrata Párt. Együttesük sajátos módon egyesítette a múlttal való szakítás és a folytonosság tendenciáit. Amikor ezeket ismertetve és elemezve sorra veszem a pártokat, nem a nagyság vagy a tömegbefolyás, hanem megalakulásuk sorrendjében tárgyalom őket.

Az MNFF pártjai közül a legrégebbi kétségkívül a szociáldemokrácia (SZDP) volt, amely pártként 1890 óta létezett Magyarországon, a század elejétől, különösen 1905-től kezdve pedig az ország egyik jelentős politikai erejének számított. Negyven éven át a demokrácia legfőbb ereje volt az SZDP az igazán polgári rétegeket és igazán polgári pártokat erősen nélkülöző országban. Ugyanakkor alkalmazkodnia is kellett a mindenkori reális adottságokhoz. Minekutána részt vállalt 1919-ben a tanácsköztársasági kísérletben, ennek bukása után kénytelen volt mérsékeltebb politikát és stílust alkalmazni, s mereven elhatárolni magát a kommunista mozgalomtól és minden forradalmi irányzattól. Csak a második világháború éveiben kezdődött ismét balratolódás a párt politikájában, s ez folytatódott, megerősödve, a háború után, amikor már megjelent a színen – veszedelmes versenytársként – mint új és dinamikus politikai erő, a Vörös Hadsereg által is támogatott, legális kommunista párt.

Az SZDP azonban az első perctől fogva hátránnyal indult ebben az eleve reménytelen versenyfutásban. A keleti országrészben, ahol a politikai élet újraindult, a párt viszonylag gyengén állt, alig volt jelen. Vezetői részben a fővárosban, részben még a mauthauseni koncentrációs táborban tartózkodtak. Hátrányt jelentett a vezetés hamarosan jelentkező politikai megosztottsága is: a meggyengült jobbszárny (Peyer Károly), a centrum (Kéthly, Bán) és a kommunisták által támogatott vagy egyenesen instruált balszárny (Marosán-csoport, s részben Szakasits) között igen élesek voltak az ellentétek, és eszmeileg sem mutatkozott igazi kohéziós elem. A párt ideológiája egy elavult marxizmuson alapult, s kevéssé volt alkalmas arra, hogy újabb és szélesebb rétegek körében tegye népszerűvé a szociáldemokráciát.

Mindamellett a szervezett munkások többsége kitartott az SZDP mellett. 1945 áprilisában a pártnak Budapesten 50 ezer tagja volt. Debrecenben, országosan, már 350 ezer vagy 400 ezer, s számíthatott a nagy szakszervezetek egy részének támogatására is.

Az SZDP Magyarország gazdasági és politikai, társadalmi és szellemi újjáépítésének munkaterve címmel dolgozta ki és tette közzé 1945-ben cselekvési programját. „Ma a demokráciáért, holnap a szocializmusért!” – így hangzott egyik választási jelszava, amely zavart, gyanút és bosszúságot keltett mind a kommunisták körében, mind a konzervatív jobboldalon.

Bizonyos ideológiai tekintetben, elsősorban nemzeti vonatkozásban, az SZDP valóban „az ország legbaloldalibb pártja” volt, amint ezt Szakasits Árpád hangoztatta. Ez a párt harcolt a legeltökéltebben a magyar nacionalizmus ellen, amelyet itt-ott még az MKP is támogatott, s a szociáldemokrácia követelte és kezdeményezte nemcsak az előző magyar államhatalom, hanem a magyar társadalom és értelmiség – erkölcsi értelemben vett – háborús felelősségének vizsgálatát és őszinte feltárását is. Ezért aztán a szociáldemokrata ideológusok, politikusok és publicisták sorozatos, éles vitákba keveredtek a parasztpártok nacionalistáival (és időnként a kommunistákkal is), akik elsősorban a németek felelősségét hangsúlyozták s tagadták vagy kisebbítették a háborús veszteségekért és a magyar zsidók tömeges elpusztításáért viselt magyar felelősséget.

Végeredményben megállapíthatjuk, hogy az SZDP teljes mértékben vállalta a folytonosságot saját múltjával, ugyanakkor teljes szakítást követelt a háború előtti Magyarország szellemével, intézményeivel és hagyományaival.

Ettől a magatartástól gyökeresen különbözött a Magyar Kommunista Párté, amely a maga negyedszázados múltját feledtetni próbálta, az ország közelmúltját egészében elvetette, viszont a nagy történelmi hagyományokat nemhogy vállalni, de kisajátítani igyekezett.

Az MKP múltjában ugyanis ott sötétlett az „eredendő bűn” : az elvetélt kísérlet, a rosszemlékű 1919-es magyar kommün, utána pedig a kudarcokat halmozó, 25 éves illegalitás, az üldöztetésnél is keserűbb elszigeteltség korszaka. A Szovjetunió katonai győzelme és a Horthy-rendszer összeomlása hirtelen új helyzetbe hozta a kommunistákat, akik a felszabadulás első pillanatától – szerves fejlődés nélkül ugyan, de annál tudatosabb előkészületekkel – a pártok közül a legfelkészültebben fogtak neki az újrakezdés feladataihoz. A szovjet hatalom és hadsereg közvetlen támogatásán túlmenően ebben az is segítette őket, hogy ők alkalmazkodhattak a legjobban Sztálin céljaihoz és taktikájához.

A magyar kommunista vezetők messze legbefolyásosabb csoportja Moszkvából tért haza, miután a szovjet nomenklatúra részeként rettegve tanulta meg a vasfegyelmet, 1944 szeptemberében olyan marsrutát kapott, hogy itthon nem szabad a hatalom megragadására törekednie, a proletárdiktatúráról pedig nemhogy beszélnie, még gondolkodnia sem szabad. A kommunisták ne forradalmárként, hanem antifasiszta demokratákKént, minden hazafias erő megértő szövetséges társaként merüljenek fel az illegalitásból és az emigrációból. Moszkvából arra kötelezték őket, hogy olyan ideiglenes kormányban vegyenek részt, amelynek elnöke és több tagja a horthysta tábornoki és politikusi karból került ki, mert akkor ez volt összhangban a szövetséges nagyhatalmak egyezményeivel és politikájával. A magyar kommunisták tehát elfogadták a kontinuitás elvét, amikor együttműködtek korábbi – és későbbi – ellenségeikkel. E tekintetben jóval rugalmasabbnak mutatkoztak a szociáldemokratáknál.

A politikai előnyök mellett a kommunisták azzal a helyzeti előnnyel is rendelkeztek, hogy már 1944 őszén, a szovjet csapatokkal egy időben megjelenhettek a keleti országrészben. A még fél évig Moszkvában maradt Rákosi Mátyás kivételével az egész vezető csoport – Gerő Ernő, Nagy Imre, Révai József, Farkas Mihály, Vas Zoltán – a helyszínen volt és motorikus szerepet játszott előbb szegeden, a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, majd Debrecenben, az Ideiglenes Nemzeti Kormány és – december 21-én – az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakításában.

A kommunisták pártjuk nevét is megváltoztatták annak érdekében, hogy image-uk nemzetibb és „konstruktívabb” legyen. Az egykori Kommunisták Magyarországi Pártját most már Magyar Kommunista Pártnak nevezték. Az osztályharcos terminológiát új, hazafias terminológia váltotta fel, amely a nemzeti függetlenségi harcok hagyományait idézte. A baloldali szociáldemokraták nem győztek gúnyolódni ezen a „darutollas marxizmuson” , amire a kommunista Mód Aladár azt válaszolta: „A munkásosztály [értsd: a kommunista párt] nem teremtheti meg a nemzet többségével való bensőséges és szoros kapcsolatát, ha maga is nem értékeli, nem teszi magáévá a nemzeti történet minden progresszív örökségét.”

A kommunista attitűd lényege kétségkívül a vezető szerep, majd a hatalom megszerzésére irányuló eltökéltség volt, amely fontosabbnak bizonyult előre lefektetett eszméknél és elveknél. Az MKP ebben a páresztendős időszakban voltaképpen nem volt tisztában saját identitásával, s azzal sem, hogy közelebbről milyen társadalmi és politikai rendszert szán az országnak a jövőben. A párt maga is bizonytalan volt az általa meghirdetett „népi demokrácia” fogalom valóságos tartalmát illetően: vajon valódi demokráciát jelent-e, erősen szociális jelleggel, a polgári demokrácia „osztálykorlátainak” , egyoldalúságának kiküszöbölésével, avagy kommunista diktatúráról van-e szó. A (későbbi) jelek szerint Lukács György vagy Nagy Imre az előbbi változathoz vonzódtak, az elvszerűen radikális Rajk László talán a másodikhoz. Rákosi és Gerő pedig egyszerűen Sztálin útmutatására vártak, ő viszont ez időben, azaz 1947 előtt – legalábbis egyes történészek és politológusok véleménye szerint – még maga sem határozta el magát.

A kommunista párt azonban mégiscsak homogén volt, jóval egységesebb a többi pártnál. Minden eszmei diffúziónál erősebb kötőanyagot jelentett az a fanatikus meggyőződés, hogy csakis az ő pártjuk alkalmas és hivatott az ország minden oldalú újjáépítésére és vezetésére. Ezen alapult a tagság elszántsága és fegyelme – de látványos növekedése is. Az eredetileg legfeljebb két-háromezer illegális párttagot számláló szervezetből alig egy év alatt, 1945 őszére félmilliós tömegpárt lett.

Az MKP-hoz – kezdeti népfront-politikájától függetlenül – minden társadalmi rétegből azok csatlakoztak, akik nem a folytonosságot, hanem a határozott szakítást és újrakezdést kívánták: munkások és (még inkább) szegényparasztok, akik az úri világot akarták „végképp eltörölni” , mellettük pedig nagy számban a zsidó származású középosztály, kispolgárság és értelmiség fiatalabb nemzedéke, amely a kommunista pártban látta a legfőbb biztosítékot mindenfajta jobboldali rendszer és antiszemita politika visszatérésével szemben.

S ugyanezen okok miatt viseltettek mély bizalmatlansággal az MKP iránt a „régi világ” hívei és féltői, akik kezdettől meg voltak győződve arról, hogy „báránybőrbe bújt farkassal” van dolguk.

A Független Kisgazdapárt korát tekintve a harmadik volt a pártok között – 1930-ban alapították –, befolyását és népszerűségét tekintve viszont az első, annak ellenére, hogy debreceni újraindulása 1944 decemberében elég későn és elég nehézkesen történt. Noha a kisgazdapárt keletkezése óta mindig ellenzékben volt, sok szállal kapcsolódott az előző rendszerhez. Ezt a vonását, s a parasztival szemben polgári és úri oldalát erősítette az is, hogy 1945–46-ban erőteljes áramlás indult meg a párt felé az 1945 előtti hagyományos és jobboldali pártok, elsősorban az egykori kormánypárt, a MÉP (Magyar Élet Pártja) volt tagsága felől. Már 1945 derekán egyértelművé vált, hogy a kisgazdapártban mint gyűjtőpártban koncentrálódik az antikommunista konzervatív és jobboldal csaknem minden árnyalata, s ide tömörülnek a szovjet kolhozrendszer bevezetésétől rettegő kisgazdák, kistulajdonosok is. A belső átalakulás a párt kibővített nevében – Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt – is kifejezésre jutott.

1945 nyarán az FKgP-nak már az egész országban voltak szervezetei, miközben a többi párt csak egyes vidékeken tudta kiépíteni a maga szervezeteit, aszerint, hogy hol voltak befolyási övezetei. Az FKgP számottevő tagsággal, hívekkel és támogatókkal rendelkezett mind a katolikusok, mind a protestánsok, sőt még a zsidó polgárság körében is, a parasztság soraiban éppúgy, mint a középosztályéban. Ez ad magyarázatot egyfelől a párt rohamos erősödésére, másfelől gyors jobbratolódására. Akik nem akartak gyökeres szakítást a múlttal, legtöbbnyire az FKgP-t támogatták. Olyannyira, hogy Tildy Zoltán pártelnök már 1945. augusztus 20-án jónak látta hangsúlyozni: az általa követett irány „a politikai béke fenntartása, elég határozott szembefordulás a múlttal, a múlt komoly és becsületes lezárása” . Ennek a múltnak, Tildy szerint, nem lehet a jövőben helye a pártban.

A kisgazdapárt meghatározó politikusainak jelentős része azonban nem fogadta el ezt a békülékeny politikát az MKP-val szemben, s a polarizáció törvénye szerint a kommunisták egyre nyíltabb hatalomra törése és az ezzel szembeszegülő kisgazdapárti jobbszárny kijegecesedése kölcsönösen egymást segítette. A kommunisták reakciós, horthysta restaurációs célokkal vádolták ezt a jobbszárnyat, amelyben kétségkívül voltak olyanok is, akik elleneztek minden igazi demokratikus átalakulást, amelynek vezető és látható képviselői azonban kipróbált antifasiszták, liberálisok vagy nem szélsőséges konzervatívok voltak, mint pl. Auer Pál, Moór Gyula, Nagy Vince, Pfeiffer Zoltán, Sulyok Dezső, B. Szabó István. De éppen ők lettek a balról jövő heves támadások célpontjai, mert múltjuk és jelenük alapján tekintéllyel rendelkeztek a pártban és az országban egyaránt. Az MKP azt követelte, hogy a kisgazdapárt zárja ki őket soraiból, ők viszont – érthetően – nem akarták elhagyni a pártot, amelyet a kommunista veszéllyel szembeni védekezés egyetlen magmaradt bástyájának tartottak, hanem ők nyomást igyekeztek gyakorolni a Tildy és Nagy Ferenc vezette centrumra.

Nem hiányzott azonban az ellenoldalról jövő nyomás sem, hiszen a kisgazdapárt értelmiségi szárnyán jelen volt és tevékenyen működtek az MKP kriptokommunista szövetségesei is: Barcs Sándor, Gulácsy György, Mihályfi Ernő, Ortutay Gyula és barátaik. Az ő segítségükkel sikerült az FKgP-ban állandó ostromállapotot fenntartani s megvalósítani a hírhedt szalámitaktikát, azaz a MKP-nak nem parírozó csoportok fokozatos és sorozatos – jobbról a centrum felé haladó – eltávolítását. Az 1947–49-ig tartó átmeneti időszak végére a Független Kisgazdapárt gyakorlatilag megszűnt létezni. A kommunistáknak sikerült széttrancsírozniuk az első szabad választáson abszolút többséget szerzett nagy, félkonzervatív gyűjtőpártot, kiszorítani a parlamentből s megsemmisíteni a számukra veszélyes utódpártokat, s ugyanakkor 1949-ig megtartani egy őket szolgáló látszat-kisgazdapártot, amelynek kollaboráns vezetőit magas társadalmi, gazdasági és tudományos tisztségekkel honorálták. (Túlzás nélkül elmondható, hogy a háború utáni magyar politikai élet összes csoportjai közül – a kommunistákat is beleértve – ez az egy volt az, amely a következő viharos és véres évtizedeket viszonylagos nyugalomban és biztonságban, mindvégig a napos oldalon sütkérezve vészelte át.) A politikai pluralizmus és a kontinuitás látszatának fenntartása érdekében egyébként az FKgP és néhány más 1948–49-ben felszámolt párt nevén az egész sztálinista időszakban, 1956-ig fantomirodákat tartottak fenn, amelyek a budapesti telefonkönyvben is szerepeltek.

Kétségtelen, hogy a kommunista erőszak viszonylag sima és akadálytalan érvényesülését megkönnyítette az olyan személyes, de mégis történelmi veszteség, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre 1944 végi mártírhalála. Vele, aki akár a kisgazdapárt, akár egy másik nemzeti konzervatív párt vezetője lehetett volna, mindenképpen a folytonosság politikai erőinek karizmatikus vezéralakja, a kommunista hatalomra törés szilárd ellenfele és akadályozója szállt sírba. (Mutatis mutandis, csaknem ugyanezt gondolhatjuk a szociáldemokrácia ugyancsak meggyilkolt és ugyancsak pótolhatatlan vezetőjéről, Mónus Illésről is.)

Bizonyos, hogy a szakítás és a folytonosság között a Független Kisgazdapárt lehetett volna, többé-kevésbé normális fejlődés esetén, a legfőbb kiegyensúlyozott erő.

A Függetlenségi Front még két kisebb pártot is magában foglalt. Az egyik a szakítás, a másik inkább a folytonosság szellemét képviselte.

A Nemzeti Parasztpártot eredetileg 1939-ben alakították meg illegálisan, a Maros folyón ringó csónakokban, de valóságos szervezettel a háború alatt nem rendelkezett. Így 1944. december 1-jén Szegeden került sor a második, valóságos megalakítására. A párt egyrészt a népi írók és szociográfusok csoportjára, másrészt a falusi értelmiség és a szegényparasztság egy részére épült, s az egykori alföldi parasztmozgalmak radikális hagyományait vitte tovább, elsősorban a földosztás követelésével s aktív részvétellel ennek végrehajtásában, valamint a helyi Nemzeti Bizottságokban.

Társadalmi bázisa, hagyományos úrellensége, egész ideológiája és személyi kapcsolatrendszere a parasztpártot az MKP legfőbb szövetségesévé s ugyanakkor az SZDP ellenfelévé tette. A vezető csoport többségének kollektivista és élesen antiliberális szemlélete volt az alapja a kommunisták iránti rokonszenvnek és a velük való – sokaknál szinte töretlen – több évtizedes együttműködésnek, mint például Erdei Ferenc vagy Darvas József, s bizonyos fokig Veres Péter esetében. Ugyanakkor a párt főtitkára, Kovács Imre, megbízható demokrata és integer politikai személyiség volt, aki a lehetőségek végső határáig ellenállt a párton belüli kommunista befolyásnak.

A Függetlenségi Front eredetileg ötödik megalkotója a Polgári Demokrata Párt volt, amely ez időben egyedül tett kísérletet liberális pártalakításra az individualizmus és az emberi szabadságjogok alapján. A PDP új párt volt, de olyan előzményekkel és elődökkel rendelkezett, mint Vázsonyi Vilmos századeleji Demokrata Pártja, vagy a Rassay Károly-féle s néhány más liberális párt a két háború között. Ehhez az egynemű, de Magyarországon nem túlzottan népszerű és erőteljes hagyományvonalhoz azonban kiegészítő elemek járultak, méghozzá balról és jobbról egyaránt. A háború előtti, megszűnt konzervatív pártok egykori tagjainak egy csoportja, Teleki Pál fiának, Teleki Gézának, az Ideiglenes Kormány vallás- és közoktatási miniszterének vezetésével a PDP-hez csatlakozott. Teleki hamarosan a kommunista támadások középpontjába került, s mivel ez a PDP-t is nehéz helyzetbe hozta, 1945 nyarán kénytelen volt elhagyni a pártot. A baloldali pártokat azonban ez sem elégítette ki, s az év őszén, még a választások előtt, a PDP-t kiközösítették a Függetlenségi Frontból.

Elszigetelt helyzetében a párt igen gyenge választási eredményt ért el, ami egyben annak is jele volt, hogy a liberalizmus eszméje és programja csekély vonzóerőt gyakorolt abban a korban. De hozzájárulhatott kudarcához az is, hogy a szakítás és a folytonosság, más szóval a radikalizmus és a konzervativizmus egymásnak feszülő akkori ellentétében középutas, tétova és langyos volt: inkább az utóbbihoz húzott, de az általa képviselt kontinuitásra igen kevesen tartottak igényt.

Nagyobb vonzerőt csak a párt baloldalához tartozó Supka Géza által szerkesztett napilap, a Világ tudott gyakorolni, ez azonban századeleji elődjének szabadkőműves hagyományait folytatta a maga jelentős, mintegy nyolcvanezres példányszámával. Voltaképpen ez már nem is a PDP igazi hagyományvonalához, hanem az ún. polgári radikalizmuséhoz tartozott, amelyet a politikai mezőnyben a Csécsy Imre és Kende Zsigmond által újjászervezett Magyar Radikális Párt képviselt. A kicsiny, értelmiségi jellegű párt mögött tehát hosszú tradíció állt, de önállóságát egyre nehezebben tudta megőrizni, s végül maga az ősalapító, az évtizedek óta Amerikában élő Jászi Oszkár határolta el magát utódainak túlzott baloldali lojalitásától. A Magyar Radikális Párt sem tudta valóra váltani eredeti célját és elképzelését, azt, hogy az új hatalom jóindulatú, de független ellenőrzést gyakorló ellenzéke legyen.

A hatalom igazi ellenzéke a Függetlenségi Fronton kívül alakult ki, elsősorban a konzervatív és katolikus oldalon.

A folytonosság legfőbb és legbefolyásosabb letéteményese nem is politikai párt volt, hanem a katolikus egyház, elsősorban pedig annak feje, Mindszenty József hercegprímás, aki nyíltan szembehelyezkedett minden radikális változással és modernizációval. A bíboros kemény ellenállása és szuggesztív személyisége nagy tömegekre hatott különböző társadalmi rétegekben, azonban tevékenysége az egyházi jellegű megnyilvánulásokra szorítkozott, s ez erősen korlátozta hatásfokát. A politikai színtéren nem volt igazán sikeres.

Az egyházi vezető körök már 1944 végétől azzal kísérleteztek, hogy létrehozzák saját pártjukat. Ez lett volna a Kereszténydemokrata Néppárt. Ebben azonban nehézségeket támasztottak egyrészt – természetesen – az új hatóságok, másrészt maguk a keresztény politikusok. Végül a modern szárny vezetője, Barankovics István alakította meg a Demokrata Néppártot 1945 szeptemberében, szembehelyezkedve Mindszenty bizalmi embereivel, s a bíboros merev konzervativizmusával. Kivételes, nagy alkalomnak ígérkezett ez Magyarország történetében: egy modern, nem reakciós keresztény mozgalom és politika ígérete volt. A pártnak minden hatalmi ellenállás és politikai nehézség, másrészt az egyházi körök minden bizalmatlansága ellenére határozott sikere is volt: 1947-ben a szavazatok több mint 16 százalékát (egyes nyugati megyékben abszolút többségét!) szerezte meg, s a „győztes” MKP mögött a második helyen végzett. 1948-ban azonban más ellenzéki pártokkal együtt a megsemmisítés sorsára jutott, s ezzel a szakítás és a folytonosság kiegyensúlyozásának egy újabb esélye is megsemmisült.

A többi demokratikus és valóban ellenzéki párt a kisgazdapárt darabjaiból, a szalámitaktika eredményeként jött létre. Sulyok Dezső és Nagy Vince Szabadság Pártja, majd Pfeiffer Zoltán és Moór Gyula Magyar Függetlenségi Pártja 1947-ben osztozott a többi ellenzéki erő sorsában.

Charles Gati magyar–amerikai politológus Magyarország a Kreml árnyékában c. könyvében (Budapest, 1990) felteszi a kérdést, hogy a háború után voltaképpen a felnőtt magyar lakosság mekkora hányada kívánt radikális változást, azaz szakítást a múlttal.

Érdekes válaszában Gáti professzor egyrészt a New York-i Columbia Egyetem kutatói által készített interjúkra, másrészt az 1945. évi választások eredményére támaszkodik.

E választásokon a szavazatoknak csaknem teljessége a Függetlenségi Front négy pártja között oszlott meg. A kisgazdapárt 57, az MKP és az SZkP 17–17, a parasztpárt 7 százalékot kapott.

Mármost a Columbia-interjúk szerint az FKgP szavazóinak mintegy kétharmada, az SZDP szavazóinak pedig a fele hagyományos, polgári demokratikus fejlődést kívánt előmozdítani. Az összes többiek azonban (ideértve az MKP és a parasztpárt teljes szavazótáborát, a kisgazda szavazók egyharmadát és a szociáldemokraták másik felét) radikálisabb változásra szavazott, akár ennek populista-agrárius, akár pedig szocialista-iparosító változatában. Ez pedig a választók 51–52 százalékát, tehát legalábbis a felét jelenti. Miközben tehát a választók túlnyomó többsége, több mint 80 százaléka a kommunisták ellen szavazott, a lakosság fele kívánatosnak tartotta a múlttal való radikális szakítást. Ez számítás a korszak és a körülmények ismeretében reálisnak tűnik.

Bibó István egy 1974-ben írt levelében, amelyet a Magyar Közösség koncepciós perének egyik életben maradt vádlottjához intézett (Magyar Nemzet, 1992. október 24.), a leghatározottabban tiltakozott a régi Magyarországgal való „jogfolytonosság” eszméje ellen. Viszont ugyanő, mint tudjuk, ugyanilyen határozottsággal utasította el a „tabula rasa” barbár, ostoba és öngyilkos gondolatát és gyakorlatát is.

Bibó István és számos nemzedéktársa – Kovács Imre és Szabó Zoltán, Kosáry Domokos és Benda Kálmán, Borsody István és mások, akik akkor éppen elhagyták a harmincat, s ma, ha élnek, 80. évük körül járnak – megtestesítik azt a demokratikus szellemű, művelt reformnemzedéket, amely már egészen fiatalon, a világháborús válságban felismerte és elfogadta a változtatás, a modernizálás szükségességét, s 1945-ben lelkesen meg is ragadta a megvalósítás lehetőségét.

A kommunista intolerancia azonban tragikus módon megakadályozta, hogy ez a nemzedék, amelynek megvolt a tudása, helyismerete és ambíciója ehhez a munkához, a történelmi folytonosság és a szerves fejlődés jegyében valósíthassa meg a múlttal való olyannyira szükséges szakítást és leszámolást.

1945-ben és közvetlenül utána nem történt meg a múlttal való alapos és elemző szembenézés. A radikális baloldaliak nem akarták, a többiek pedig nem merték ezt a nehéz és fájdalmas műveletet végrehajtani. Ehelyett a sokkal egyszerűbb és felületesebb megoldást választották: a két háború közti időszak egyszerű megtagadását vagy „letörlését” , annak különválasztása nélkül, ami benne vállalható és folytatható lett volna.

Ennek a mulasztásnak a súlyát és következményeit ma érezzük igazán, amikor arra kényszerülünk, hogy fél évszázad múltán most végezzük el, ami elsősorban az itt taglalt évek, 1945–48 feladata lett volna.

In Európa vonzásában. Emlékkönyv Kosáry Domokos 80. születésnapjára. Szerk. Glatz Ferenc. Budapest, 1993, MTA Történettudományi Intézete, 269–276. o.

Vélemények, javaslatok

Az oldal létrehozásának dátuma: 2000. november 29. szerda
Utolsó módosítás: 2000. november 29. szerda
Copyright © 2000 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány

Elejére