Az ország helységeinek több mint 96%-ára kiterjedő földreform láthatólag a földterület egyharmadát meghaladó részét, igen durván számolva: a nagybirtok által lefoglalt hányadát érintette. Nem véletlen tehát, ha a nagybirtokkal majdnem azonos megváltott kategóriához tartozó terület az ország területének közel 30%-a volt. Ugyanakkor még a töredékszázalékkal együtt is viszonylag igen kevés volt az, ami az elkobzott és az egyéb címletekhez tartozott. Regionálisan, az országosan igénybe vett összes terület 46%-ával a Dunántúl messze az átlag fölé emelkedett, s ez főleg a megváltott úribirtok még ennél is magasabb (az országos 47%-a) arányából adódott. Az Alföld csak a kisebb mennyiséget jelentő igénybevételeknél vezetett, kivéve az elkobzott és az erdőterületeket. Országszerte igénybe vették a nagybirtok élő és holt felszerelését, valamint terménykészletét is.

A földreform alapvetően nagybirtokellenes éle tehát az igénybe vett földterület megoszlásában is kitűnt. Mégis, az előzmények ismeretében, külön is érdemes megvizsgálni, hogy ez az antifeudális jelleg – most már birtokterület tekintetében is – mily mértékben szélesedett és párosult a gazdagparaszti birtokkategória érintésével. Vizsgálatunkat sajnos nagyban nehezíti, hogy az 50–100 holdas vagy még a valamivel ennél is nagyobb területű birtokok nemcsak megrövidítést szenvedtek, de ezres nagyságrendben számolhatók a földreform által érintett ama korábbi nagyobb birtokok is, amelyek területük bizonyos részének felosztása folytán 100 hold körülire csökkentek. Ugyancsak nem lehet feledni, hogy különböző közösségi tulajdonok címén a földreform hozott is létre ilyen területű birtokokat. Ha mindezek ellenére mégis csökkenés látszik az e kategóriához tartozó birtokok számában, az csak még inkább amellett bizonyít, hogy a gazdagparaszti birtokok közül még ennél is nagyobb mértékben kerültek alacsonyabb kategóriába. Elég ezzel kapcsolatban az előbbi teljes összeget adó címleteknek ebben az összefüggésben való csoportosítására és a földreform egyéb következményeire utalni.

Egyidejűleg egyes alföldi megyékben a rendeletileg megengedettel csaknem azonos mennyiségű, országosan pedig mintegy 300 ezer hold „törvénytelenül” kiosztott területet jeleztek. Valójában azonban az ilyen, legfeljebb a különböző jogcímek alapján igénybevehetőkkel együtt ütötte, illetve haladta meg ezt a mennyiséget. Mindezt jól mutatják a a következő táblázat adatai.

Ha a különböző igénybevételeket és a hozzájuk tartozó átlagterületeket figyelembe vesszük, becslés alapján e területből legfeljebb harmadrészt tekinthetünk olyannak, amely a gazdagparaszti birtokot közvetlenül megrövidítette. Nos, ha ehhez hozzátesszük a rendelet szerint az igénybevétel jogosságát, leginkább vitatni engedő azt a 7427 esetet, összesen 89 091 hold területtel, amelyet mint a „100 kat. holdnál kisebb földbirtokokból szükségből igénybevett” mennyiséget tart nyilván az összeírás, csak akkor rúg 300 ezer hold körülire az a terület, amely közvetlenül a földosztás során veszteségként érte a 20–200 holdas birtokkategóriát is.

Ismét más tényezőként – ám mindenképpen a földreformmal kapcsolatban – jön számításba az a gazdagparasztságot érintő területcsökkenés, amely haszonbérletek jelentős megapadásával, továbbá a megmaradt bérletek többségének az alacsonyabb kategóriákba való áthelyeződésével előállott. Jóllehet mindezzel nem a birtok, hanem a gazdaságterület csökkent, mégis – ugyancsak 100 ezer holdas nagyságrendben számolható – jelentős mértékben kisebbítette e réteg gazdasági erejét.

A földreformmal vagy az azt kiegészítő földigénybevételekkel kapcsolatos gazdagparaszti területi veszteségekről szólván hangsúlyozni kell azonban, hogy mindezek nemcsak a polarizáltabb alföldi vidékeken, hanem az ország valamennyi részén előfordultak. Csakhogy míg az Alföldön gyakoribb volt a rendeleti keretek áthágása, addig a Dunántúlon inkább a rendelet alapján a Volksbund-tagoktól történő elkobzások és az erdőmegváltások (ilyenek északon is!), valamint a kitelepítések okozták a gazdagparaszti birtokok, illetve gazdaságok megrövidítését. Egyébként erre vall a gazdagparasztság tömegeinek a fölsorolt változások és földmozgatások után kialakuló regionális megoszlása is. Eszerint a tágabb értelemben felfogott gazdagparaszti rétegek most is az Alföldön maradtak a legerősebbek; bár korábbi arányuk a két északkeleti megye mellett délen, Bácsban és Csanádban is jócskán visszaesett. A Dunántúlon viszont most négy megyében (Baranya, Győr, Vas, Veszprém), északon pedig az egyetlen Abaúj megyében haladta meg e réteg aránya az országos átlagot. Ha azonban az átmeneti rétegeket elhagyva, a gazdasággal rendelkezőknek csak a szűkebb, valóban tőkés kizsákmányoló rétegét vesszük szemügyre, kizárólag négy olyan alföldi megyét (Pest, Jász-Nagykun-Szolnok, Csongrád és Bihar) találunk, amelyekben ezek aránya meghaladta mind az országos, mind az alföldi átlagot.

Ilyenformán tehát nemcsak az derül ki, hogy e gazdagparaszti kategória gyengülése más-más okból ugyan, de az ország minden részén érvényesült, hanem az is, hogy e tömegében megcsappant réteg még kisebb területen tömörült, mint korábban. Ha korábban a 20–200 holdasoknak több mint fele, most majdnem kétharmada helyezkedett el az Alföldön. S ha akkor az országosnak negyedét, most majdnem – sőt az 50 holdon felülieknek jócskán – harmadát is meghaladta a mindössze két – Pest és Jász-Nagykun-Szolnok – megyében tömörülők aránya.

Bár alig tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a földreform forradalmi tartalma sokkal inkább a nagybirtok likvidálásában állott, semmint abban, amit a juttatással művelt; mégis ha azt egyik oldalon az igénybe vétel, akkor a másikon a juttatás minősíti, vall szélességéről és korlátairól. Mindenekelőtt jelezni kell azonban, hogy a földreform céljára igénybe vett 5,6 millió holdas terület korántsem mind került a parasztok között kiosztásra. Mindez ama körülményből adódik, hogy e mennyiség mintegy 40,8%-a olyan művelési ágakhoz tartozott, amelyek (mint erdő, legelő, nádas és nem művelt terület) kisüzemi keretek közt, külön-külön nemigen voltak hasznosíthatók. Ilyképpen nagyjából háromötöd, illetve kétötöd arányban alakult az egyéni, illetve a közösségi juttatások mértéke. Ezt részletesebben a következő táblázat mutatja:

Bár a személyi juttatásokkal külön foglalkozunk, mégis már itt megjegyezzük, hogy a községnek, közbirtokosságnak és közlegelőnek juttatott területek mintegy a személyi juttatások arányos kiegészítésének, meghosszabbításának; a telepítési és házhely, valamint tartalék céljára történt területjuttatások és visszatartások pedig további közvetlen birtokosztásnak tekinthetők. Ilyenformán valójában még mintegy további 15%-ot számolhatunk a személyi tulajdonhoz vagy a tulajdonosok közös használatú területéhez, s így a kisajátított földbirtoknak majdnem háromnegyedét tekinthetjük a parasztságot közvetlen vagy közvetve gyarapító juttatásnak. Tulajdonképpen ilyen közvetett juttatásként számítható a mintegy 65–70 millió légköbméter épülettér, 160 szeszgyár, 228 malom és további közel 400 üzem vagy műhely is, amely a földreformmal (30. §) döntő részben „a földhöz juttatottakból alakítandó szövetkezet tulajdonába” vagy más közület birtokába került. Nemkülönben ez lett a sorsa 6950 traktornak és gőzekének, valamint 6000 cséplőgépnek is. A további mintegy 8000 hold parkterülettel együtt állami tulajdonba vett 1509 kastély (17 802 szobával) már csupán tágabb értelemben nevezhető közvetett juttatásnak, mivel azok inkább országos célú kulturális és szociális közintézményeket szolgáltak.

Ami pedig a 642 342 közvetlen személyi juttatást illeti, megoszlása rétegenként a következő:

A személyileg juttatható terület tehát csaknem teljes egészében (93,3%) az agrárszegénység – sorrendben: mezőgazdasági munkások, cselédek és félproletárok – kezébe került. S mindössze néhány százalék volt az, amelyet nagyobbrészt kisparasztok, kisebb részben pedig a volt uradalmi alkalmazottak kaptak. Ugyancsak döntően a volt uradalmi cselédek, munkások közvetlen tulajdonába és használatába kerültek a nagybirtokok kisebb talajművelő gépei és eszközei, állatállománya s nem utolsósorban a rosszemlékű cselédlakások is. Ide véve a helyenként föllelhető s az induláskor kiosztott terménykészletet is, juttatottanként átlagban mintegy 35 q búza értékű közvetett vagy közvetlen pluszjuttatással számolnak az egyes becslések. A közvetlen személyi juttatásoknak ez az elve összhangban volt a földreform intencióival, amelyek – eltérően nem egy népi demokratikus ország juttatási eljárásától – ismert okok folytán mindenekelőtt e három réteg juttatását hangsúlyozták.

Mégis adatainkból az tűnik ki, hogy a földhöz juttatott agrárszegénység száma messze alatta maradt a földreformot megelőzően összeszámlált félproletár és agrárnincstelen tömegnek. Ha figyelembe is vesszük, hogy a háború „sok munkáskezet vont el a parasztság, a mezőgazdasági munkásság és a gazdasági cselédség köréből”, mi több, ezek közül igen sokan oda is vesztek, továbbá, hogy a kereső agrárnincstelenek egy része (pl. ha egy családban több ilyen volt) nem minősülhetett a földosztásnál külön igényjogosultnak, akkor is a földosztás befejezése után még jóval 300 000 felettire becsülhető azon agrárproletárok és félproletárok száma, akiket valamely okból nem érintett a földreform. E becslést csak megerősíti az a körülmény is, hogy a rendkívüli viszonyok folytán a városból, az iparból kiszorult elemek egy része is a mezőgazdaságba húzódott vissza. Sőt az agrárnépesség számát gyarapította a második világháború befejeztekor a szomszéd országokból áttelepített mintegy 350 ezer főnyi magyar lakosság jelentős része is – amelyért csak részben jelentett viszonzást a 170 ezer német anyanyelvű kitelepítése és 70 ezer szlovák áttelepülése az ország területéről.

A földhöz juttatott agrárszegénység egy része úgy kapott a földosztáskor területet, méghozzá a várható országos átlagnál nagyobbat, hogy ugyanakkor más része teljesen kimaradt a juttatásból, vagy éppen messze az átlag alatt részesült belőle. Mindez korántsem azért alakult így, hogy az egyik földhöz juttatott ilyen vagy olyan módon kiszorította volna a másikat. Erre utal az is, hogy sokan (pl. az öregek vagy azok, akik belátható időn belül vissza akartak költözni a városba) már eredetileg keveset vagy egyáltalán nem is igényeltek. Nem véletlen, hogy az említett 300 000-ből még fele sem tartozott az olyan túligénylők közé, akik juttatás nélkül maradtak. Ugyanakkor az a tény, hogy az igénylők száma mindenütt nagyobb volt, mint a földhöz juttatottaké, azt is kizárja, hogy azok, valamiféle félelem folytán, tömegesen nem kívánták volna a juttatást. (Természetesen előfordult az is, ez is.)

Az egyenetlenség legfőbb oka a földreform céljára igénybe vehető földbirtokok, valamint az igényjogosult agrárszegénység régiónként eltérő megoszlása volt. Míg egyes helyeken több kiosztható birtok állt rendelkezésre a viszonylag kevesebb igénylő részére, másutt éppen fordítva, a birtok mutatkozott kevésnek az igénylőkhöz képest. Hozzávetőleges számításaink szerint a Dunántúlon általában mind a földhöz juttatottak aránya, mind a juttatott terület átlaga nagyobb volt az országosnál. Egyedül Komárom megye tűnik kivételnek, azonban Nógrád és Borsod megye után itt volt a legtöbb nem agrárjuttatott (az országos 15 százalékos aránnyal szemben 21,7%). Viszont lényegesen kedvezőtlenebb a helyzet az Alföldön és északon, ahol kivéve Szabolcs és Szatmár, illetve Nógrád és Zemplén megyét, az országos átlagnál alacsonyabb és egyenetlenebb a földhöz juttatottak aránya a különböző kategóriákban. Csakhogy míg az Alföldön – kivéve e két megyét – többnyire magasabb a juttatott terület átlaga az országosnál, addig északon valamennyi megyében alacsonyabb annál. Számításainkból az is kiderül, hogy a többnyire nagybirtokos megyékben elterjedtebb cselédség földhöz juttatottjainak aránya – Dunántúlon területi átlaga is – alakult a legkedvezőbben. Sőt a Dunántúlon, ahol korábban alacsonyabbnak jelezték a mezőgazdasági munkások, napszámosok számát az országos aránynál, ezek több megyében is átlagon felüli arányban részesedtek a juttatásból. Ugyanakkor az Alföldön, valamint északon az elterjedtebb és tömegében is lényegesen nagyobb mezőgazdasági munkásság az előbbieknél jóval kisebb arányban jutott földhöz. Legkirívóbbnak ebből a szempontból az Alföldön Békés, Pest, Szolnok, részben Csanád és Csongrád megye, északon pedig Heves és részben Borsod-Abaúj megye mutatkozik.

Eme egyenetlenségeket kívánta részben áthidalni egy, a rendeletben (32. §) biztosított megoldási forma, a „lakhelyükön földhöz nem juttatottaknak” „az ország más részére” való telepítésével, illetve ott földhöz juttatásával. Ám ennek korlátoltságát legalább oly mértékben befolyásolta egyfelől a juttatásban nem részesültek régi lakhelyhez való ragaszkodása, mint ahogy másfelől megszabta az e célra rendelkezésre álló terület kevés – mintegy 92 ezer holdnyi – mennyisége is.

A földjuttatás országosan eltérő arányai jól mutatkoznak az 1948–1949 fordulóján tartott népszámlálásnak a kifejlést megközelítően tükröző eredményeiben. Ezek szerint, a korábbi elterjedtségükhöz képest, a Dunántúlon a nincstelenek mindössze három megyében (Baranya, Komárom és Tolna), a félproletárok pedig egyedül Zalában maradtak az országosnál nagyobb arányban. Ugyanakkor az Alföldön és északon – Szabolcs-Szatmár és részben Nógrád és Zemplén megyét kivéve – változatlanul, sőt a félproletárok számban még valamelyest növekedve is az országost meghaladó arányban voltak találhatók. És ehhez a nagyobb arányhoz, ha északon nem is, de az Alföldön, az egyetlen Pest megye kivételével, következetesen társult a 25 holdon felüli gazdasággal rendelkező agrárnépesség országos átlagon felüli részesedése is.

Azáltal tehát, hogy a hárommilliós agrárszegénységből csaknem egymilliónyit (keresők és eltartottak együtt!) lehetett földhöz juttatni és ezeket is csak eltérő arányban az ország különböző területein, nemcsak a földhöz juttatottak száma és juttatási átlaga alakult egyenlőtlenül, hanem valamelyest módosult a további kétmilliós agrárszegénység területi megoszlása is. A földreform előtt bizonyos egyenetlenségek mellett is nagyobb volt az agrárszegénység szóródása, most viszont a korábbi 45–46% helyett az ország keleti részén, Szabolcs, Szatmár kivételével az alföldi megyékben, és a később összevont Borsod-Abaúj-Zemplénben helyezkedett el ennek 52–53%-a. De módosult poláris helyzete is, amennyiben ez az említett alföldi megyékben bizonyos feltételezettségben alakult a 25 holdon felüli gazdaságok országost meghaladó arányával. Mindez arra is utal, hogy a földreform viszonylagos nivelláló hatása itt érvényesült legkevésbé, és a korábbi objektív ellentétek a földreform után is itt maradtak fenn leginkább.

Megjelent: Orbán Sándor: Két agrárforradalom Magyarországon. Budapest, 1972. 39–45 o.

Vélemények, javaslatok

Az oldal létrehozásának dátuma: 2001. január 16. kedd
Utolsó módosítás: 2001. április 2. hétfő
Copyright © 2000 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány

Elejére