Palasik Mária: A KISGAZDAPÁRT FELBOMLASZTÁSÁRA IRÁNYULÓ KOMMUNISTA TAKTIKA LÉPÉSEI
Magyarországon 1944 decemberétől új államiság alapjait kezdték lerakni. Olyan demokratikus jogrend kiépítése vette kezdetét, amely megteremteni szándékozott az egyensúlyt az egyén és az állam között. Erre szolgáltak az 1946-os alaptörvények és végrehajtási utasításaik. Példásan deklaráltak mindent: a köztársaságot, az emberi és polgári jogokat s védelmüket, anélkül azonban, hogy azok jogi, intézményi hátterét törvényesen garantálták volna.
A második világháború után létrejött sajátos történelmi helyzetben kialakult koalíciós kormányzásnak nem tényleges szövetségi politika volt az alapja, csak taktikai érvényű összefogás. A résztvevők a múlttól való elhatárolódásban és a háború utáni helyreállítás szükségességében értettek egyet, stratégiájuk alapvetően eltért egymástól. A baloldali erők hosszú távú célja a szocializmus, a paraszti-polgári erőké a paraszti-polgári demokrácia volt. A két ellentétes szárnyra bomlott koalíció számos kérdésben nem értett egyet. Ez önmagában még nem jelentett volna problémát, hiszen a demokráciához az ellenvélemény szabadsága is hozzátartozik. A kommunista párt azonban egyre több területen követelte meg az egyetértést. Ha a kisgazdapárt élt az egyet nem értés jogával, a kommunista párt reakciósnak minősítette, és tömegakciók kezdeményezésével fenyegetőzött. Az MKP a valós döntéseket egyre inkább az utcára és a pártközi egyeztető tárgyalások fórumára kényszerítette.
Sajátos belső játékszabály szerint működött a rendszer. Úgy tűnt, a kommunista kisebbség veti fel a problémákat, megoldási elképzeléseit pedig ráerőszakolja a többségre. Még azt is meghatározták, hogy kit kell kizárni a többségi kisgazdapártból azon a címen, hogy reakciós. Ezt a címkét nagyon könnyen ráaggatták bárkire – mondván, hogy a társadalmi haladást akadályozza –, aki nem értett egyet a kommunistákkal, vagy bírálni merte a politikájukat.
ELSŐ LÉPÉS: MEGOSZTANI A KISGAZDAPÁRTOT
Az 1945. november 4-i választások után lázas törvényalkotás folyt. A kommunista párt vezetői tisztában voltak azzal, hogy a kisgazdapárt nemzetgyűlési többsége miatt a baloldali pártok Nagy Ferencék támogatása nélkül egyetlen törvényjavaslatot sem tudnak keresztülvinni, távolmaradásukkal viszont a koalíciós kormányzati rendszer lenne működésképtelen. A források, dokumentumok ismeretében úgy tűnik, Rákosiék már az 1945-ös választások után elképzelhetőnek tartották, hogy a baloldali pártok – az FKgP jobboldalinak ítélt csoportjait a pártról leválasztva, a jobboldal erőit egymással szembeállítva – parlamentáris úton vegyék át a hatalmat.
Rákosi az 1945. november végi központi vezetőségi ülésen óvta a párttagokat attól, hogy az egész kisgazdapártot támadják, nehogy taktikájuk – mármint hogy a kisgazdapárti jobbszárnyat kompromittálják – célt tévesszen. Még 1946. február elején is arra figyelmeztette a parlamenti frakció tagjait, hogy ne támadják általánosságban az FKgP-t. Úgy vélte, ezt a hibát már elkövették a kommunisták a budapesti önkormányzati választásoknál. Szerinte ennek a következménye volt a kisgazdapártot összekovácsoló pártsovinizmus felébredése.
Szintén a kommunista frakció előtt idézett Rákosi egy Nagy Ferenccel folytatott beszélgetést, mely során – állítása szerint – a következőket mondta a kisgazdapárti vezetőnek: „A ti pártotok olyan, mint az az ember, aki telezabálta magát, és se megemészteni, se kihányni nem tudja, és most csikorog a hasa. Ha te ezt az 57 százalékot meg akarod tartani, akkor benneteket megesz a fene. Rúgjatok ki legalább 40 embert, és a pártnak is, az országnak is haszna lesz belőle.”
A kisgazdapárton belül a polgári és paraszti demokrácia hívei nem jutottak el a szakításig. Rákosiék valószínűleg ezt felismerve változtattak az FKgP-vel szemben alkalmazott taktikán: a novemberi választásokat követő néhány hónapos csend után a tömegharc eszközéhez nyúltak. A cél az volt, hogy a kisgazdapárt centrumát az államosítások, a földreform és a B-lista bevezetése melletti kiállásra késztessék. Megfelelő magatartásként Révai József a kommunista rugalmasságot emelte ki, illetve erélyes fellépést követelt annak érdekében, hogy minél hamarabb „elmélyüljön a differenciálódás” az FKgP-n belül. Révai február végén a belpolitikai helyzetet elemezve felhívta a kommunista képviselők figyelmét, hogy tartsák ébren mindenhol a harci kedvet, hogy „ha a KV kiadja az utasítást a harc erélyesebb vitelére, akkor ez pártszervezeteinket – úgy vidéken, mint a városokban – megerősödve találja” . Ennek következtében 1946 kora tavaszán tömegtüntetések sora zajlott országszerte.
A kisgazdapárti vezetők március elejére „sok tűz” közé szorultak, melyből Nagy Ferencék minél kisebb presztízsveszteséggel próbáltak meg kikerülni. A koalíciós partnerek összehangolt, MKP vezette, permanens támadásának következményeként 1946. március 5-én megalakult a Baloldali Blokk az MKP, az SZDP és az NPP részvételével, ehhez csatlakoztak a szakszervezetek. Farkas Mihály a kommunista frakció február 27-i ülésén a következőképpen érvelt az új szervezet létrehozása mellett: „Ha ügyesen fogunk dolgozni, ezen a mozgalmon keresztül robbantani lehet a kisgazdapárt jobbszárnyát.” A Baloldali Blokk ultimátumszerűen érkezett határozata erősen megosztotta a kisgazdapártot, szinte válsághelyzetet teremtett. Az FKgP centrumának politikusai, Nagy Ferenc és Kovács Béla szembekerültek saját pártjuk polgári szárnyával, melynek tagjai nem tartották őket alkalmasnak a középparaszti érdekeken túlmutató érdekképviseletre. Ugyanakkor szembekerültek pártjuk baloldali értelmiségi csoportosulásával is. A kisgazda pártvezetés úgy érezte, hogy a kommunisták puccsszerű hatalomátvételre készülnek. Arra nem gondolhattak, hogy a puccsot erővel megakadályozzák, hiszen semmilyen erőszak-apparátust, hatalmi eszközt nem tudtak volna mozgósítani. Komolyan fel se merülhetett, hogy egyedül folytassák az ország kormányzását, hiszen ezt a nemzetközi feltételek sem tették lehetővé, továbbá az MKP és az SZDP bármikor meg is béníthatta volna a kormányt sztrájk- és tömegmozgalmakkal. Egyetlen megoldás maradt: ragaszkodni kellett a koalíció fenntartásához mindenáron.
Az FKgP elnöksége március 12-én fogadta el hivatalosan a Baloldali Blokk követeléseit, Sulyok Dezsőt húsz társával együtt kizárták a pártból. Az MKP-frakció ugyanaznapi ülése ezt elégedetten könyvelte el, és éltette Rákosi Mátyást, aki a politikai helyzet alábbi elemzését adta: „a Kisgazda Párt [sic!] zöme kétségkívül nem reakciós abban az értelemben, ahogy pl. reakciósok a ma kizárt kisgazda képviselők, de a Kisgazda Párt harcos elemei a jobbszárnyon gyűltek össze, és ezek bátrak voltak, mert mögöttük állott az egész régi Magyarország – a klérus Mindszenty vezetésével, a tőke, a dzsentri nagybirtokosság [...] A centrum és a balszárny a Kisgazda Pártban többé-kevésbé jóindulatú demokratákból állott. Azért mondom, hogy többé-kevésbé, mert a parasztok túlnyomó többsége csak annyiban volt demokrata, hogy nem szerette a nyúzó bankokat, a nyúzó fiskálisokat, haragudott a németekre és a fasisztákra, de nem szereti a kommunistákat sem, nem szereti és nem érti az egész munkásmozgalmat, és van benne egy jó adag városellenesség és szovjetellenesség, politikai gyakorlata nincs, és így a mindenre elszánt jobbszárny a maga oldalára tudta állítani a Kisgazda Párt zömét.”
Az MKP vezetői arra számítottak, hogy reakciósnak tekintett politikai ellenfeleik az FKgP-ből kizárt Sulyok Dezső köré fognak csoportosulni. Támadásaik célpontjában azonban mégsem a létrejövő Sulyok-párt állt, mivel az a tényleges hatalom sáncain kívül volt. Rákosiék úgy gondolták, sorrendet kell tartani, az igazi csapásokat először a legnagyobb koalíciós partnerre kell mérni, tovább csökkentve annak kormányzati bázisát.
Az MKP vezetői márciusi győzelmüket kihasználva határoztak a kisgazdapárti balszárny „Rákosi elvtárs vezetése alatt” történő megszervezéséről, továbbá arról, hogy az új feladatra mozgósítani kell az MKP arra alkalmas tagjait. Ugyanezt a taktikát jelölték meg a szociáldemokrata párttal szemben is: „Az eddigi laza befolyás helyett konkrétabban kell vinni a munkát.” Ebbe – elsősorban Budapesten – be akarták vonni a szociáldemokraták második és harmadik vonalát is.
MÁSODIK LÉPÉS: FOLYAMATOSAN HIVATKOZNI
A REAKCIÓS ELLENTÁMADÁS VESZÉLYÉRE
A márciusi csapást azonban a kisgazdák kiheverni látszottak. A külső nyomás, a megkötött kompromisszum közelebb hozta egymáshoz a párton belüli áramlatokat és képviselőket. Nagy Ferenc és Kovács Béla a pártélet élénkítésének igényével és a parasztegység gondolatának népszerűsítésével próbálták egybekovácsolni a pártot. A szervezeti élet javítására törekedtek, felismerve, hogy az országos pártszerveknek szorosabb kapcsolatot kell kiépíteni a megyei, a járási és a falusi szervezetekkel, egységesíteni kell az adminisztrációt, biztosítani kell az információ áramlását a párton belül, le- és fölfelé egyaránt. Képviselőiket a pártmunkában való aktívabb részvételre kötelezték. A kisgazdapárti vezetők bizonyítani szerették volna saját pártjukon belül és a Baloldali Blokk előtt, hogy ha szükséges, ők is tudnak tömegeket mozgatni politikájuk mellett.
Az MKP vezetése leginkább az önkormányzati választások gondolatának felvetésétől félt. Attól tartott, hogy a kisgazdák pozíciói az önkormányzatokban is megerősödnek. A helyi önkormányzatok ugyanis a „demokrácia balszárnyának vezetése” alatt állottak. Az FKgP a helyi önkormányzati testületekben alig negyedrésznyi képviselői hellyel rendelkezett. Mind a szegényebb, mind a tehetősebb paraszti rétegek sérelmezték, hogy az úri világ letűnte után sem vehetnek részt a falvak politikai vezetésében. A helyi, demokratikus választásoktól várták, hogy birtokba vehessék a községházát. Kovács Béla a Kis Újságban április végén közzétett cikkében bejelentette, hogy pártja szükségesnek tartja a községi választások megtartását.
Jellemző, hogy válaszként az MKP némileg taktikát módosított. A márciusi győzelem után úgy gondolhatták, hogy a kisgazdapárt végleg elvesztette szerepét, s mint nyomásgyakorló tényezővel nem kell számolni többé vele; könnyen sarokba szorítható. Az április végi vidéki események ezt cáfolni látszottak, tudomásul kellett tehát venni, hogy ismét alkupozícióba kerültek a kisgazdák. Az MKP vezetői a kisgazdapárti baloldalhoz fűzött reményeikben is csalatkoztak. Révai a képviselőcsoport előtt 1946. május 3-án tartott beszámolójában úgy értékelte, hogy az FKgP baloldala nemhogy erősödött volna, hanem inkább gyengült, s a kisgazdapárton belüli erőviszonyokat sokkal inkább jellemzi, hogy „jobbról elégedetlenek a pártjuk politikájával, mintsem [...] balról.” Értékelése szerint az FKgP centruma azért kedvez pártja jobboldalának, hogy az ne szakadjon ki a pártból, és ne kövesse a kizárt Sulyokékat. (Akkor ugyanis veszélybe kerülhetne még a kisgazdák parlamenti többsége is.) Révai szerint a Nagy Ferenc–Kovács Béla vezette centrum arra törekszik, hogy a békekötésig megmaradjanak koalícióban, s a Vörös Hadsereg távozása után új választásokkal erősítsék meg hatalmukat. Révai úgy értékelte, hogy ez a jobbratolódás nem az erő, hanem éppen ellenkezőleg, a gyengeség jele a kisgazdapártban. Szerinte a centrum vezetői kényszerűségből meghátráltak azok elől, akik folyamatosan meghátrálással vádolták őket: „mi vagyunk többségben, és ti mégis állandóan lefeküsztök a kommunistáknak.” Révai kiadta a jelszót: „Nem vagyunk hajlandók tovább tűrni a huzavonát és az egész reakciós ellentámadás előkészületeit.”
Az MKP vezetőinek érvelésében ekkor új elem bukkant fel: az állandóan gyarapodó földalatti fasiszta szervezkedéseket közvetve vagy közvetlenül a kisgazdapárt helyi vagy központi szerveivel hozták összefüggésbe. A reakció ostorozását ettől kezdve az MKP vezetői egyre tudatosabban kapcsolták össze a kisgazdapárttal. Révai szerint „a politikai gyakorlatban ki kell használni agitációinkban ezeket az illegális fasiszta terrorista szervezkedéseket. Meg kell mondani, hogy ezek a földalatti szervezkedések, ha nem is a kisgazdapárt vezetőségének tudtával történtek, de mindenesetre ezek kifejlődését annak lehet köszönni, hogy a kisgazdapárt jobbra menő politikája megfelelő talajt, hangulatot teremtett a kisgazdapárton belüli ilyen szervezkedések számára. Meg kell szerveznünk egy olyan tömeghangulatot, mozgalmat, mely kérlelhetetlen szigort követel az államtól, a bíróságoktól ezekkel a fasisztákkal szemben. Meg kell mondanunk, hogy nem elégszünk meg a régi országrontók felkötésével, hanem halált követelünk a mostani fasiszta szervezkedésre is, persze a komoly bűnözőkre. És ebben a kérdésben olyan hangulatot kell teremteni, olyan mozgalmat kell kiváltani, hogy meg is történjen...” Révai szólt arról is, hogy szükséges az FKgP további megtisztítása, de most már nemcsak országos, hanem helyi szinten is. Nyomatékul szükségesnek tartotta a Baloldali Blokkot újból összehívni, és kilátásba helyezni a tömegek ismételt aktivizálását.
A kisgazdapárt vezetői azonban most nem hátráltak meg az MKP nyomására. Az FKgP Politikai Bizottsága 1946. május 20-i ülésén foglalkozott a pártot ért támadásokkal, az országos feladatokkal, és megfogalmazta a további koalíciós együttműködés feltételéül szabott követeléseit. Május 21-én a párt vezetői az MKP vezetőségéhez címzett levelükben nyilvánosságra hozták elképzeléseiket a demokrácia alapjainak megszilárdításáról és fejlődési lehetőségeinek megteremtéséről. Hangsúlyozták, hogy a „magyar demokrácia jogrendjének eszközeivel kell felszámolni a fasiszta és reakciós próbálkozásokat, [...] gondosan ügyelve arra, hogy a tényleges tettesek és tényleges felbujtók kerüljenek a demokrácia igazságszolgáltatásának kezére” . Felvetették egy parlamenti vizsgálóbizottság alakításának szükségességét is, amelynek feladata a „fasiszta és reakciós mozgolódások vizsgálata” lett volna.
Nagy Ferencék – az MKP nevének említése nélkül – emlékeztettek a kora tavaszi népítéletek során elkövetett atrocitásokra: „Szigorú és példát adó megtorlással kell megakadályozni és elejét venni annak az egyes helyeken mutatkozó jelenségnek, hogy a nyilas világ egyes pártokba befurakodott zabolátlan elemei békés dolgozó polgárokat, pártállásuk miatt brutalizálhassanak, bántalmazhassanak, és annak is, hogy a demokrácia rendjének megőrzésére hivatott közegek a maguk hatalmával visszaélhessenek.”
Az FKgP vezetői felhívták a figyelmet arra is, hogy az emberek belefáradtak az állandó tömegharcba, a „nyugalom s a demokrácia jó rendje a néptömegeknek ma már elsőrendű kívánsága” . Szükségesnek tartották a belső békét a gazdasági helyreállítás és a stabilizáció sikerének biztosítása érdekében is. Jogszerűen vetették fel a kormányzati pozíciók arányosabb elosztását. Az arányosítás kérdésében – annak ellenére, hogy a párt megnyerte a választásokat, és hogy pártközi értekezleten koalíciós partnerei a pozíciók megfelelő elosztására két ízben is ígéretet tettek – mégsem történt előrejutás.
Rákosi azt javasolta, hogy taktikai lépésként fogadják el a kisgazdapártnak az önkormányzati választások lebonyolítására vonatkozó követelését. A Baloldali Blokk válaszlevele az önkormányzati választások helyeslésén kívül elutasította az FKgP felvetéseit, köztük az arányosítást. Kérte viszont, hogy a kisgazda vezetők lépjenek fel a pártjukon belül jelentkező jobboldali, kommunista- és koalícióellenes irányzatokkal, törekvésekkel szemben. A vitás kérdések tisztázására továbbra is a pártközi egyeztető tárgyalások összehívását javasolták.
Nagy Ferenc azonban kitartott a május 21-i levelükben megfogalmazottak mellett. Egyik II. kerületben tartott beszédében visszautasította a pártját érő permanens támadásokat: „Szerintünk is vannak akadályai az őszinte együttműködésnek, a kisgazdapárttal szemben való állandó gyanakvás és gyanúsítás, a Baloldali Blokkba tömörült pártok sajtójának mind gyakrabban és mind erőteljesebben folytatott piszkálódása a kisgazdapárt ellen, a végrehajtó hatalomnak a kisebbség által való egyoldalú gyakorlása. Zavarja az együttműködést véleményünk szerint az ország legtöbb vidékén a rendőrségnek egyoldalú célok szolgálatába való állítása. Zavarja a kisgazdapárti emberekkel szemben való gátlás nélküli zaklatásszerű eljárás, a többségi akarat semmibevétele” . Június 4-én – memorandumuknak nyomatékot adva – Nagy Ferenc bejelentette: ha a munkáspártok nem fogadják el követeléseiket, lemond a miniszterelnökségről. Mivel a kisgazda vezetők ez alkalommal nem engedtek, a Baloldali Blokk kényszerült engedményre, hogy a kormányválságot elkerülje. Ennek eredményeként a koalíció pártjai 1946. június 5-én megállapodtak az önkormányzati választások mielőbbi megtartásában (időpont nélkül), s abban, hogy a belügyminiszter megtesz mindent a választási törvény előkészítésére. Az FKgP ígéretet kapott száz jelentős rendőrségi pozíció, köztük hat megyei főkapitányi és hat főkapitány-helyettesi állás, továbbá megyénként legalább egy járásban a járási rendőrkapitányi poszt betöltésére, illetve a B-listázások során megüresedett közigazgatási pozíciók egy részére is. Cserébe a kisgazda politikusok vállalták a márciusi megállapodás teljesítését, és azt, hogy folytatják pártjukon belül a tisztogatást. Ahhoz azonban ragaszkodtak, hogy újabb kizárásokhoz csak követeléseik teljesítése után járulnak hozzá. Nagy Ferenc elállt lemondási szándékától.
HARMADIK LÉPÉS:
SEGÍTSÉGÜL HÍVNI A SZEB-ET, ÉS TÁRGYALNI
Az MKP a SZEB-et is felhasználta a hatalomért folyó harcban. A szovjet katonák ellen elkövetett merényletek kapcsán 1946. július 7-én Szviridov altábornagy, a SZEB elnökhelyettese magához hívatta Nagy Ferenc miniszterelnököt, és a magyarországi szovjet követ, Puskin jelenlétében aggodalmát fejezte ki a magyarországi jelenségek miatt. Átnyújtotta a Vörös Hadsereg főparancsnokságának a Magyar Köztársaság kormányához intézett átiratát azzal, hogy követeléseit a demokrácia biztosítása érdekében végre kell hajtani. A követelések szinte mindegyik pontja a kisgazdapártot érintette. (Ezeket a felvetéseket már Rákosiék is megfogalmazták a május végi–június eleji pártközi értekezleten, illetve Révai József a Szabad Nép egyik vezércikkében.)
Ilyen körülmények között természetesnek tűnhet, hogy a Baloldali Blokk nem teljesítette azokat az ígéreteket, amelyeket a legutolsó koalíciós megállapodás során a kisgazdapártnak tett az önkormányzati választások kiírásáról és a kormányzati pozíciók újraelosztásáról. A kialakult helyzet feszültséget teremtett az FKgP vezetői között is. Nagy Ferenc – talán a párizsi béketárgyalások közeledtére való tekintettel – nem akart konfrontálódni az MKP-val, Kovács Béla viszont ragaszkodott a pártjának tett ígéretek betartásához. A július 10-i pártközi értekezleten álláspontját ki is fejtette. Arról beszélt – elismerve: pártjában vannak még reakciós elemek –, hogy a kisgazdák túlnyomó többsége elégedetlen a fennálló helyzettel, s az elégedetlenek közé tartozik ő is. „Megengedhetetlen – mondta –, hogy a koalíció legnagyobb pártja csak báb legyen a többi pártok kezében.”
Július 16-án kötött az FKgP és a Baloldali Blokk újabb egyezményt. Kovács Béla ezzel nem értett egyet, mivel nem tartalmazott garanciákat a pártjának tett engedmények betartására. A következő néhány hónapban önálló, koncepciózusabb kisgazda politika körvonalai rajzolódnak ki. A miniszterelnök július végi, nemzetgyűlésben tartott beszédében egyértelmű ígéreteket tett a jogállam megerősítésére. Bejelentette az internálások közeli revízióját, a feloszlatott egyesületek újjászerveződését, és az önkormányzati választások megtartását. A beszéd előtt Nagy Ferenc konzultált Rajk belügyminiszterrel, aki hozzájárult ezekhez a bejelentésekhez. Rajk 1946. július 12-én a törvényesség betartására utasította a belügyi tisztségviselőket, majd néhány héttel később újra szabályozta a személyes szabadságot korlátozó rendőrhatósági eljárást. Az elkészült internálási rendelet alapján néhány hét alatt nyolcezer embert bocsátottak szabadon. Az internálótáborok Nagy Ferenc szerint tele voltak olyan emberekkel, akikről a kommunista rendőrség állapította meg, hogy veszélyesek a demokráciára. A kisgazda vezetők azt akarták elérni, hogy a törvénnyel összeütközésbe kerülőket ne internálják bírói ítélet nélkül, teret engedve az önkényeskedésnek.
Szintén az FKgP sikere volt, hogy az 1946 tavaszán–nyarán a közigazgatás demokratizálásának jegyében folytatott B-listázásokat felülvizsgálták. Az elbocsátottak nyolc százaléka került vissza a közigazgatásba.
Az FKgP vezetői augusztus második felében sürgették a községi választások mielőbbi kiírását, és hozzáláttak az előkészítéshez. A miniszterelnök és a belügyminiszter már az önkormányzati választási törvényről is tárgyalt, bár megegyezésre nem jutottak. Az MKP ugyanis a választásokat össze kívánta kapcsolni a közigazgatás átszervezésével, hogy a helyi közigazgatásban ne csak a helyi választott képviselők legyenek jelen, hanem a kormány megbízottja is. Nagy Ferenc ezt a demokrácia elveivel ellentétesnek tartotta, a kérdésben megegyezés nem született, s a Belügyminisztériumban látszólag folyt tovább a törvény-előkészítő munka. A kisgazdák pedig 1946. augusztus 20-án százötven településen tartottak népgyűlést az önkormányzati választásokra való felkészülés kezdeteként.
Nagy Ferenc és Tildy Zoltán álláspontja hasonló volt: konszolidálni kell a politikai viszonyokat úgy, hogy ne csak a horthysta restaurációt tudják megakadályozni, hanem egy esetleges kommunista hatalomátvételi kísérletet is. Pártjuk erejének demonstrálására a kisgazdák szeptember 7. és 9. között Országos Parasztnapokat tartottak Budapesten. Az itt felvonultatott tömeg erejének látványa, illetve a parasztegység megteremtésének egyre reálisabb lehetősége – vagyis hogy a kisgazdák összefoghatnak a Nemzeti Parasztpárt Kovács Imre vezette szárnyával – sokkolóan hatott Rákosiékra.
Nagy Ferenc ez idő tájt három alkalommal is beszédet mondott a polgári demokrácia védelmében. Állást foglalt az egyéni kezdeményezés szabadsága mellett, igyekezett megnyugtatni a falu tulajdonos rétegeit, hogy pártja és a kormányzat nem kíván változtatni a polgári tulajdonviszonyokon. „A gazdaságpolitika alapvető kérdése, a tulajdon gyakorlása megingathatatlanul a magántulajdon alapján áll” – mondta a miniszterelnök egy tokaji beszédében.
Közben az MKP 1946. szeptember 29. és október 1. között megtartott kongresszusán Rákosi Mátyás ismét a reakció várható támadásával fenyegetőzött: „A reakciós jobboldal a nemzeti egység, a koalíció felbomlasztására vesz irányt. Ezért állandósulnak a koalíció válságai, melyekből a kivezető utat a jobboldal abban véli megtalálni, hogy biztosítani akarja döntő befolyását a kormányzatra és az államszervezetre, igyekszik rákényszeríteni a formális többséggel rendelkező, de csak a demokrácia kisebbségét képviselő Független Kisgazdapárt akaratát a demokrácia tényleges többségét és derékhadát alkotó Baloldali Blokkra.” Kiadta a jelszót: „Ki a nép ellenségeivel a koalícióból!”
Az MKP ismételten aktivizálta a Baloldali Blokkot, amely 1946. október 18-án adta át a kisgazdapártnak újabb követeléseit. A politikai válság megoldásához szükséges tennivalók között említette az üzemi bizottságok hatáskörének kiszélesítését, az agrárolló csökkentését, a szövetkezeti törvény mielőbbi elfogadását; a nagy malmok államosítását és a kicsik községesítését; egy demokratikus paraszti érdekképviselet megalakítását; a parasztság bevonását az államigazgatásba; a választójogi törvény felülvizsgálatát, továbbá azt, hogy az FKgP vezetése újabb képviselőket távolítson el a nemzetgyűlésből.
A kisgazdapárt udvarias válaszában fejtette ki, mely pontjait támogatja a baloldal követeléseinek, s melyekkel nem ért egyet (például a választójog korlátozásával). Majd hozzátette saját követeléseit: arányosítás a közigazgatásban, a rendőrségnél, a honvédségnél; a bíróságok pártpolitikai semlegességének megvalósítása stb. Javasolta, hogy a koalíció pártjai egységes kormányzati tervet dolgozzanak ki.
Az események újabb politikai küzdelmeket jelentettek mindkét fél számára. A kialakult hatalmi egyensúlyban október 30-án tárgyalt ismét a koalíciós pártok értekezlete, amelyen mindkét pólus elég nyíltan beszélt félelmeiről. A kisgazdák arról, hogy a kommunisták bolsevizálásra törekednek, a kommunisták, illetve közvetlen szövetségeseik pedig a reakció támadásának egyre nagyobb veszélyéről. Rákosi szavaival: „a reakció már túl erős, nem akarja állásait harc nélkül feladni, és ez arra kényszerítheti a demokráciát, hogy előbb-utóbb saját védelmében olyan eszközökhöz is nyúljon, amelyeket a legszívesebben elkerült volna, s amelyekhez szándékában nem volt nyúlni. Afelől legyen nyugodt mindenki, hogy mi itt a demokráciából nem fogunk engedni, s afelől sincs kétség, hogy mi a saját reakciónkat le tudjuk gyűrni.” A kisgazdák nevében Nagy Ferenc, Bognár József és Oltványi Imre utasította vissza a pártjukat ért vádakat. Megpróbálták megértetni, mit jelent a demokrácia fogalma az ő értelmezésükben: „Mi a demokráciát olyan politikai rendszernek tartjuk, amely a demokratikus alapelveket a lehető legtöbb ember bevonásával, a lehető legtöbb ember kívánsága, felfogása és érdekei szerint valósítja meg. [...] a demokráciát mindenki önkéntelenül is saját értelmezésében tartva a legtökéletesebbnek, az embereket olyan mértékben tartja jó demokratáknak, amilyen mértékben az ő felfogásához közel állnak, és annyira nem, amennyire attól távol állanak [...] demokratákat [...] nevelnünk kell szabadságjogokkal, a közügyekben való részvétellel, és szerintünk soha más módon a tömegekkel a demokráciát megszerettetni, megkedveltetni, elmélyíteni nem lehet, csak így.” Oltványi is felvázolta a demokrácia különböző értelmezéséből adódó konfliktusok lényegét: „Legyen szabad itt megmondanom, nem tudjuk megmagyarázni azt az egyszerű tényt, hogy [...] ha a kisgazdapárt egyik miniszterét, államtitkárát vagy képviselőjét a Baloldali Blokk bármely tagja megtámadja, az a demokrácia védelme, ha azonban – vegyük az optimális esetet – a kisgazdapárt joggal támad a Baloldali Blokkhoz tartozó valamilyen politikai szereplőt, az már reakció. Ezt nem lehet megérteni. Nem is tudják felfogni az emberek, hogy a mi minden megnyilvánulásunk a Ti sajtótokban reakciósnak bélyegeződik – mert sajnos az utóbbi hónapokban idáig fajult a viszony –, holott később az analízis alapján kiderül, hogy nem az.”
A demokrácia értelmezéséről ekkor kibontakozott vita is igazolja Bibó István A magyar demokrácia válságáról címmel 1945-ben írt tanulmányának gondolatait. 1945. második felének bibói jellemzése, sajnos, később is aktuális maradt, vagyis: „a kommunista párt [...] az ország társadalmi, gazdasági és politikai életének legkülönbözőbb pontjain ragadja üstökön és semmisíti meg a reakciót, és minden héten újabb és újabb fészkeket fedez fel. A csodálatos csak az, hogy a reakciónak és a fasizmusnak minél több fészkét fedezik fel, annál szűkebb lesz a demokrácia platformja és annál szélesebb a reakció” .
NEGYEDIK LÉPÉS:
ÖSSZEESKÜVÉSI TEÓRIÁT KREÁLNI
A reakciós veszély állandó felemlegetése a kommunista párt részéről a baloldal összekovácsolására is szolgált. Egyértelmű, hogy radikális hatalomátvétel ekkor szóba sem kerülhetett, de az MKP vezető testületeinek irataiból kitűnik, hogy már megszületett a kizárólagos baloldali kormányzás fokozatos megvalósításának gondolata. Rákosi az MKP parlamenti frakciójának november 28-i ülésén ismételten részletesen foglalkozott a kisgazdapárttal: „Fel kell vetni a kérdést, hogy merre megy a kisgazdapárt, [...] lehet-e egyáltalán számolni azzal, hogy az FKgP saját erejéből és elhatározásából komoly operációt hajt végre magán, és kiebrudalja a jobboldalt fentről leig a pártjából? Lehet-e számítani például arra, hogy az FKgP megfelezi a képviselői frakcióját? Semmi jele, hogy ez csak meg is kezdődött volna. [...] Minden jel arra mutat, hogy bármennyire van is puhulás bizonyos vezetőknél és bármennyire van differenciálódás, megbomlani ez a társaság csak akkor fog, ha odaütünk, ha mi kezdjük el a pucolást.” A követendő taktikát is meghatározta: „Elkezdjük a tömegmozgósítást, a tömegek cselekvésre hívását. Ezt fokozatosan csináljuk. Nem mindjárt a kormányváltozás kiharcolására hívjuk a tömegeket, hanem akcióba hívjuk őket ma a feketézők ellen, holnap a bírói ítéletek kiharcolására” .
Az MKP és az SZDP Összekötő Bizottsága december 7-i ülésén arról született határozat, hogy „a kisgazdapárti tisztogatásnak nemcsak a parlamenti frakcióra, hanem a városi frakcióra és a sajtóra is ki kell terjednie” .
Az MKP FKgP-re irányuló bomlasztási tevékenységét felerősítette, hogy az Európa több országában 1946-ban lezajlott parlamenti választások mindenhol a baloldal előretörését hozták. Magyarországon egyelőre nem volt várható a baloldal ilyen arányú győzelme. Az ebből következő taktikát vázolta Horváth Márton az MKP parlamenti frakciójának ülésén: „Az európai választások a kommunista pártot első párttá tették. Nem érdeke a Szovjetuniónak, hogy azért, mert mi elmaradtunk, változtasson a politikáján, és ütőkártyát adjon ezzel a Nyugat kezébe. Nekünk saját erőnkből kell behozni elmaradottságunkat, és épp ezért hosszabb távra, szívós és lassú előrehaladásra kell berendezkednünk. Nem kell pesszimista színben látni a helyzetet, mert bebizonyosodott, hogyha komoly és nagy támadás folyik a nép érdekei ellen, akkor mi bevetjük a tömegeinket.”
Az FKgP szétdarabolására irányuló taktikában alapvető változást hozott, hogy 1946. december közepén a biztonsági szervek illegális szervezkedés nyomaira bukkantak. A Magyar Közösség néven ismertté vált úgynevezett „köztársaság-ellenes összeesküvés” kapóra jött az MKP-nak. Nem kellett mást tennie, mint kiterjeszteni a vizsgálatot a kisgazdapártra, s nagyobb bomlási folyamatot sikerült elindítania az FKgP-ben, mint eddig bármikor.
Az első letartóztatások 1946. december 16-án történtek. Néhány napon belül kész volt a nagyszabású összeesküvés első koncepciója. Kornis Pál szerint, aki ekkor a HM Katonapolitikai Osztályának beosztottja volt, gyorsan kiderült, hogy „itt nem holmi megszállottak egymás közti megbeszéléseiről, óhajaik kifejezéséről van szó, hanem szoros kapcsolat áll fenn köztük és a kisgazdapárt egyes felelős funkciókat betöltő politikusai között.”
Az 1946–47 fordulóján őrizetbe vett 260 fő közül többen jelentős pozíciót töltöttek be a kisgazdapártban. A történtekről a Katonapolitikai Osztály vezetője nem tájékoztatta sem saját miniszterét, a kisgazda Bartha Albertet, sem az FKgP más, magas közjogi tisztet betöltő személyiségeit. A miniszterelnökhöz nem hivatalos úton jutott el a letartóztatások híre. Pálffy György, Péter Gábor és Rajk László mindent elkövetett, hogy a kisgazda politikusokat megfélemlítse, s távol tartsa az „összeesküvéstől” . Az információkat birtokló, sőt azokat indukáló MKP-vezetők a Katonapolitikai Osztály, majd az ÁVO, később pedig a szovjet nyomozó hatóságok által „produkált” vallomásokkal egyszerűen zsarolni kezdték az információk közelébe nem jutó kisgazda politikusokat.
Az MKP vezetése kezében tartotta az állítólagos összeesküvés felgöngyölítését. Sajnos levéltári források ma sem állnak rendelkezésre arról, hogyan született és formálódott a cselekvési terv. Az MKP PB december 30-i ülésén Rákosi adott utasítást Rajknak arra nézve, mikor lehet az egész ügyet nyilvánosságra hozni. Ő maga azonban már előbb is élesen támadta a kisgazdapártot a Szabad Népnek adott 1947. január 1-jei újévi nyilatkozatában: „A reakció legveszedelmesebb része az, amely elsősorban a kisgazdapártba befurakodva, a kormányzáson, a koalíción belül folytatja harcát a demokrácia ellen [...] A magyar demokrácia válságának elhúzódását elsősorban az okozza, hogy a kisgazdapárt nem akar szakítani a soraiban garázdálkodó reakciósokkal” .
A nyomozás még javában folyt, amikor az „összeesküvésről” az első hivatalos közlemény megjelent a Szabad Népben, 1947. január 5-én. A kommüniké adatai szerint akkor már ötvenöten voltak letartóztatásban, a „6 főbűnös” pedig beismerte bűnét. A hivatalos kommünikét Révai József vezércikke kísérte. Felelőssé tette a kisgazdapárti vezetőket a kialakult helyzetért. Nyíltan hadat üzen az FKgP-nek, mondván: fedezéket nyújtottak pártjukban az összeesküvőknek. Fontosnak tartotta azonban kimondani: „Nem mintha mi túlságosan komolyan vennénk az elfogott összeesküvők politikai és katonai haditerveit. A békekötés és a megszálló csapatok kivonulása utáni időpontra kitűzött katonai puccs és az ellenkormány alakításának terve nem egyéb gyerekes naivitásnál.”
Az 1947. január 9-i PB-ülésen arról született döntés, hogy „követelni kell a képviselők és Mistéth lemondását.” A január 11-i KV-ülésen pedig Rákosi feltárta az egész koncepció kínálta lehetőséget: „Számunkra ennek az összeesküvésnek óriási jelentősége van, mert mindazt, amit mi eddig hirdettünk, hogy a reakció a kisgazdapárton keresztül próbál érvényesülni, részleteiben is, egészében is megerősíti. A mi számunkra most nem csak az a fontos, hogy ezt az összeesküvést felgöngyölítsük, kiirtsuk, és vezetőiket megfelelően megbüntessék. Fontos az is, hogy a maximális politikai tanulságot vonjuk le belőle, hogy leleplezzük a reakció és a kisgazdapárt jobbszárnyának politikai kölcsönhatásait, kimutassuk céljaik következményeit, hogy mit jelentett volna az országra az, ha ez az összeesküvés sikerül. Gondoskodnunk kell arról, hogy a tömegek előtt ennek az összeesküvésnek politikai jelentőségét el ne kenjék és el ne mossák. [...] ennek az összeesküvésnek nagy a jelentősége, erősen befolyásolja az 1947-es esztendőre tervbe vett stratégiánk egész menetét. Ez olyan nehéz kő, ami most még repül, és nem tudni, hogy hol áll meg. Rajta leszünk, hogy hatása maximális legyen, és hogy a kommunista párt és a magyar demokrácia a lehető legnagyobb tanulságot vonja le belőle, és hogy a reakciónak a lehető legnagyobb vereséget okozza.”
A Szabad Nép január 12-i száma már főcímben közölte: „Kisgazdapárti képviselők az összeesküvők között” . A kommunista sajtó egymás után „leplezte le” az „összeesküvésben” részt vevő vagy az „összeesküvőkkel” kapcsolatot tartó, ismert kisgazda politikusokat. Így elsők között merült fel Jaczkó Pál képviselő, Vas megyei főispánnak; Mistéth Endre miniszternek; Hám Tibor FKgP PB-titkárnak; Saláta Kálmánnak, Vatai Lászlónak, az Igazság című lap szerkesztőjének; Kiss Sándornak, a Parasztszövetség igazgatójának; Horváth Jánosnak és Vörös Vincének, a Parasztszövetség osztályvezetőinek; valamint Gyulai Lászlónak, a propagandaosztály volt vezetőjének a neve. Mistéth kivételével mindannyian nemzetgyűlési képviselők voltak. Nagy Ferenc a letartóztatások hírére elfogadta Mistéth lemondását, őt a mentelmi jog sem védte, bármikor letartóztatható volt. Január 15-én kizárták a pártból Saláta Kálmánt és Jaczkó Pált. A többiek ellen házi vizsgálatot rendeltek el, a Parasztszövetségben viselt vezető tisztségekből leváltottak mindenkit, aki kapcsolatot tarthatott fent az érintettekkel. Hozzájárultak hét fiatal képviselőjük házi őrizetéhez. Miután közjogi funkciójánál fogva a miniszterelnök és a köztársasági elnök az engedélyt megadta, a népügyészség kérte a parlament mentelmi bizottságát, hogy függessze fel a képviselők mentelmi jogát. Ez gyakorlatilag vita nélkül meg is történt az előzetes letartóztatásra is kiterjedő hatállyal. Kiss Sándor, Vatai László és Vörös Vince önként mondott le mentelmi jogáról. A politikai rendőrség mind a hét politikust még aznap letartóztatta.
Minden az MKP PB forgatókönyve szerint alakult. A letartóztatási hullám január közepére elérte az FKgP középszintű megyei vezetőit is. Nagy Ferencék nem érzékelték az ellenük kialakuló koncepció veszélyét. Tildy Zoltán és a párt jogászai bíztak a nyilvános bírósági tárgyalásban.
ÖTÖDIK LÉPÉS:
KOMPROMITTÁLNI KOVÁCS BÉLÁT ÉS NAGY FERENCET
1947. január 20-án Rákosi Mátyás és Szakasits Árpád felkereste a miniszterelnököt, és azt követelték tőle, hogy Kovács Béla mondjon le pártfőtitkári pozíciójáról, vagy menjen szabadságra. Elkezdődött az FKgP főtitkára elleni támadás.
A kisgazdapárti képviselőcsoport kísérletet tett a vizsgálatban részt vevők körének kiszélesítésére. 1947. február 7-én Kovács István, az FKgP Politikai Bizottságának tagja, négy parasztképviselővel együtt önálló indítványt terjesztett be a Nemzetgyűlésben. Javaslatuk lényege az volt, hogy a Nemzetgyűlés „küldjön ki” egy huszonöt fős bizottságot a Magyar Közösséggel kapcsolatos ügyek kivizsgálására. A nyilvánosan működő bizottság feladatköre a letartóztatottakkal való beszélgetésre és a vizsgálati anyagokba történő betekintésre terjedt volna ki, továbbá jelentését a Nemzetgyűlés elé kellett volna terjeszteni. Az indítvány nagy vitát váltott ki a Parlamentben, de a képviselők szótöbbséggel elfogadták. Az MKP vezetésében ez riadalmat váltott ki, amelyről nagyon szemléletesen számol be Rákosi visszaemlékezéseiben: „A kisgazdapárt valóban keresztülvitte azt a szándékát, hogy megszavaztatott egy olyan határozatot, amely követeli, hogy az összeesküvés ügyét országgyűlési bizottságnak adják ki. A szavazás viharos légkörben folyt le. Ott ült mellettem Révai József, s amikor az elnök szavazásra tette fel a kérdést, a kisgazdapárt és a Szabadság Párt tagjai egy emberként állottak fel. Még az a néhány baloldali kisgazda is, aki egyébként hozzánk húzott, megszavazta a javaslatot. Majdnem kétharmad többség volt. »Nemcsak többség: valóságos erdő!« – mondta nekem Révai. »Majd megritkítjuk!« – feleltem. Az ülés után, miközben a kisgazda jobboldal azt hitte, hogy komoly győzelmet aratott, mindjárt kezdődtek a tárgyalások a kisgazda vezetőkkel. Én megmondtam, hogy pártunk ezt a szavazást el nem fogadja, változatlanul kitart amellett, hogy az ügyet az arra illetékes igazságügyi és egyéb hatóságok vizsgálják ki és folytassák le. Szerintünk a kisgazdák parlamenti szavazásai lényegében arra irányulnak, hogy az összeesküvésre ne derüljön fény, hogy a bűnösök ne csak megmeneküljenek, de tovább folytathassák bűnös üzelmeiket. Fellépésünk olyan határozott és szilárd volt, hogy az országgyűlés határozata nem került végrehajtásra, s az összeesküvők leleplezése tovább tartott.” Vagyis az MKP vezetői a kisgazdák parlament által jóváhagyott javaslatának megvalósítását parlamenten kívüli eszközökkel akadályozták meg.
Kovács Béla és Nagy Ferenc kompromittálásának politikai háttere és az erre vonatkozó dokumentumok az utóbbi időben nyilvánosságra kerültek. A parasztság körében népszerű Kovács Béla eltávolításához nem voltak elegendők a törvényes lehetőségek, az 1946: VII. tc. kevésnek bizonyult. A mentelmi jog védte, a parlament pedig őt nem adta ki. Elmozdítására Rákosiéknak nem volt más eszközük, mint a szovjet hatóságok segítsége. A letartóztatásakor kiadott kommünikében ez állt: „A szovjet megszálló hatóságok 1947. február 25-én Budapesten földalatti szovjetellenes fegyveres terrorista csapatok alakításában és a szovjet hadsereg ellen irányuló kémkedés szervezésében való aktív részvétele miatt letartóztatták Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt volt főtitkárát. Kovács Béla tevékenyen vett részt olyan földalatti szovjetellenes fegyveres csoportok megalakításában, amelyeknek tagjai terrorcselekményeket és gyilkosságokat követtek el Magyarország területén a szovjet hadsereg tagjai ellen.” Figyelemre méltó, hogy ezeket a vádakat soha többé sehol nem szerepeltették.
Kovács Bélát a szovjet kihallgatók az 1947. március 9-i jegyzőkönyvek tanúsága szerint Nagy Ferencnek az „összeesküvőkkel” kiépített kapcsolatairól kérdezték. Rákosi április 5-én levélben számolt be az SZKP KB egyik titkárának, A. A. Kuznyecovnak a magyarországi politikai helyzetről. Ebben körvonalazódott, hogy milyen szerepet szánt az MKP az „összeesküvésben” Nagy Ferencnek: „Most bebizonyosodott, hogy Nagy Ferenc miniszterelnök mindenképpen részt vett az összeesküvésben, sőt feltételezhető, hogy a legutóbbi időszakban ő adott politikai tanácsokat az összeesküvőknek. A kérdés most az, hogyan lépjünk fel ellene. Ugyanis épp ő az összeesküvőkkel szövetséges kisgazda politikusok vezetőinek utolsó bástyája, és emiatt nem kétséges, hogy sokkal elkeseredettebb harc lesz miatta, mint Kovács Béla miatt.”
A Nagy Ferenc elleni fellépésre a miniszterelnök svájci szabadságának idejét használták fel. Rákosi visszaemlékezései szerint erre maga Sztálin adta meg a jelet egy nem egészen egyoldalnyi levélben, amit Rákosin kívül senki más nem látott. Szerinte az állt benne, „hogy szovjet értesülések szerint Nagy Ferenc nem pihen Svájcban, hanem az ellenséggel tárgyalja meg azokat a terveket, amelyek alapján a kommunistákat el akarják távolítani a kormányból. Használjuk fel távollétét, s menjünk támadásba, mert ha ezt elszalasztjuk, utána nehéz helyzetbe kerülünk.” Az MKP főtitkára, aki miniszterelnök-helyettesként Nagy Ferenc szabadsága alatt vezette a kormányt, ezután mindent elkövetett a miniszterelnök kompromittálására. Rákosiék magabiztosságát jelzi, hogy Nagy Ferenc eltávolításával még az 1947. június 1-jei lemondólevelét sem várták meg, és május 31-én megalakították az új kormányt. Ezen még az sem szépít, hogy a miniszterelnök a kisgazdapárti Dinnyés Lajos lett, mivel a kommunisták részéről nagyobb támogatottságnak örvendett, mint saját pártjában.
Az „összeesküvési ügy” kapcsán 1946–47 fordulóján letartóztatottak vallomásaiból és a tanúkihallgatási jegyzőkönyvekből sok minden felróható lenne a vádlottaknak. A jegyzőkönyvek azonban erőszak hatására születtek, az események nem rekonstruálhatók belőlük. Fenntartásainkat erősíti, hogy a korábbi perek letartóztatottjait más pártok képviselői is meghallgathatták, tájékozódhattak, ez volt az első persorozat a korszakban, amikor a lefogottakhoz még a miniszterelnök és a köztársasági elnök sem tudott bejutni. A letartóztatásokat kezdeményező HM Katonapolitikai Osztálya és az 1946. december 10-étől Államvédelmi Osztályként működő politikai rendőrség kommunistákon és a szovjet belügyi szerveken kívül senkit sem engedett a foglyok közelébe. Az ÁVO rendszeresen küldte a Magyar Államrendőrség Főkapitánysága Fogház- és Toloncügyi Főosztályához az őrizetesekre vonatkozó utasításait: „Nevezett szigorú őrizet alatt tartandó, sem hozzátartozókkal, sem pedig ügyvéddel vagy más hatóság közegeivel nem beszélhet, csomagot nem kaphat. Lehetetlenné kell tenni, hogy bármely módon érintkezzék akár fogolytársaival, akár pedig a külvilággal. Nevezett személyével kapcsolatos intézkedéseket csak dr. Timár rendőr ezredes vagy Mátrai rendőr őrnagy aláírásával ellátott átirat alapján foganatosítani.” Minden gyanúsítottat őrizetbe vétele időpontjától bűnösként ítéltek meg, figyelmen kívül hagyva az ártatlanság vélelméhez való emberi jogot. A Katonapolitikai és az Államvédelmi Osztály vezetői egy sor formai hibát is elkövettek. Ahhoz, hogy előzetes letartóztatásban tarthassanak valakit, népügyészi engedélyre lett volna szükség, ezt azonban sokszor csak az érintettek őrizetbe vétele után egy hónappal szerezték meg. A gyakorlat annak ellenére alakult ki, hogy az előzetes letartóztatás ideje a törvény szerint nem haladhatta meg a 30 napot, s ha ezen idő alatt a népügyész nem nyújtotta be a vádiratot a népbírósághoz, az előzetes letartóztatást meg kellett volna szüntetni. Általánossá vált azonban, hogy a népügyész a 30 napra szóló előzetes letartóztatási engedély kitöltésénél üresen hagyta az őrizetbe vétel kezdetének időpontját. Az Államvédelmi Osztály még azt is megtehette, hogy a Budapesti Népügyészség pótnyomozást elrendelő kérelmét következmények nélkül azzal utasította vissza, hogy „osztályom rendkívüli túlterheltsége miatt, tárgyban nevezett ügyében a nyomozást folyamatbavétetni [sic!] nem áll módomban.” Más esetben a népbíróság által felmentett vádlott szabadlábra helyezését az ÁVO egyszerűen megakadályozta: a gyanúsított „aktivizált közösségi tagságára és ebből folyó demokráciaellenességére tekintettel indokoltnak látja közigazgatási elbánás alá vonását. Ezt az álláspontot magam is osztom és kiegészítem azzal, hogy nevezett gyakorló ügyvéd magas iskolai végzettséggel rendelkezik, akinek a fennálló demokratikus rendszerrel való szembenállása folytán szabad mozgása preventív szempontból feltétlenül aggályosnak mutatkozik [...] internálását feltétlenül szükségesnek tartom.”
A joggal való ilyen típusú visszaélésnél a bűvös szó a reakció elleni harc és a köztársaság védelme volt, erre hivatkozva a belügyi szervek törvénysértések tucatját követték el. Tény, hogy a Magyar Testvéri Közösség elnevezésű társaság létezett. Viszont, ha bármit is elkövettek volna, nem lett volna szükség a biztonsági és igazságügyi szervek sorozatos jogsértésére, mert az 1946: VII., „A demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről” szóló törvény lehetőséget adott arra, hogy minden köztársaság-ellenesnek vélt tevékenységet törvényes keretek között vizsgáljanak ki. Persze a visszaélésre is a törvény adta a lehetőséget, mivel nem definiálta sem az államrend, sem az alapintézmény kifejezést. Ezek értelmezését a miniszteri indoklás a bírói gyakorlatra bízta.
Az MKP taktikája sikeres volt. Bekövetkezett az, amiért 1945 novembere óta mindent megtettek: a visszafordíthatatlan bomlási folyamat a vége felé járt a kisgazdapártban. A térségben a polgári-paraszti demokrácia híveinek órái meg voltak számlálva. A kisgazdapárt ellen bevált módszert a kommunista párt ezután sikeresen alkalmazta éppen aktuális politikai, majd gazdasági ellenfeleivel szemben. A befolyása alatt álló belügyi és igazságügyi szervek, a HM Katonapolitikai Osztálya, a rendőrség, illetve a politikai rendőrség egyre meggyőzőbben tudott az MKP politikai ellenfeleiből ellenséget kreálni.
In A fordulat évei 1947–1949. (Szerk. Standeisky Éva, Kozák Gyula, Pataki Gábor, Rainer János.) Bp., 1956-os Intézet, 1998. 113–128. o.
Vélemények, javaslatok