Pető Iván: A GAZDASÁG „ÁTPOLITIZÁLÁSA” A POLITIKA HATALMA

Az államhatalom általános szabályalkotóként, tulajdonosként, a politikai vagy a nemzetállam érdekeit, a közjót vagy éppen a nyílt hatalmi szempontokat képviselve is tényező lehet a gazdaságban. Általában azonban a gazdaságot és a politikát, ha ez utóbbi kifejezést a politikai hatalom szinonimájaként használjuk, egy minden kétséget kizárólag létező, bár meglehetősen elasztikus határvonal választja el egymástól. Még a diktatórikus, sőt totalitárius jobboldali rendszerek sem törekszenek politika és gazdaság választóvonalának eltörlésére.

A baloldali totalitárius rendszereknek viszont egyik megkülönböztető jellemzője éppen az, hogy a politikai hatalom teljes mértékben maga alá gyűri a gazdaságot, megszünteti a gazdasági szféra szuverenitását. (Tárgyunk szempontjából mellékes, de figyelmet érdemlő, hogy a szocialista-kommunista rendszer vulgarizáló tudománya úgy jellemezte a meghaladandónak, legyőzendőnek tekintett kapitalizmust, hogy ott a gazdasági hatalom, a finánctőke, fináncoligarchia gyűri maga alá a politikát.)

A szocialista-kommunista berendezkedésről született elemzések a rendszer egyik lényeges ismérveként írják le, hogy a politika – értve ezen az államhatalommal összefonódó párthatalmat – túlterjeszkedik szokásos működési körén, és a társadalmi élet olyan szféráit is közvetlen befolyása alá vonja, amelyeknek más körülmények között viszonylagos autonómiájuk van. Ez a megállapítás ilyen általános formában azonban a jobb- és baloldali totalitárius rendszereket egyaránt jellemzi. A két szélsőséges diktatórikus rendszer hasonló abban is, hogy egy eszme jegyében tevékenykedő, párttá szervezett, államhatalmat megszerző politikai mozgalom merőben új társadalmi, kulturális és morális értékrend megvalósításáért terjeszti ki befolyását. Amiben viszont érdemi különbség mutatkozik: a kommunisták az elképzelt világ megvalósításához nélkülözhetetlennek látnak egy teljesen új gazdasági rendszert is, a fasisztoid, nemzetiszocialista irányzatok viszont – radikális gazdasági mondanivalójuk ellenére – nem törekszenek a piacgazdasági rend felváltására. A különbség az eltérő társadalomképből adódik.

A baloldali totalitarizmushoz vezető ideológia abból indul ki, hogy a társadalmi igazságtalanságok az emberek gazdasági munkamegosztásban kialakult helyzetéből származnak. A végső célnak tekintett emberek közötti egyenlőség – vélik – a kapitalizmusban uralkodó, többséget elnyomó tulajdonosi osztályok és a hatalmukat adó tulajdonviszonyok felszámolását kívánja. Ezzel szemben a jobboldali totalitarizmus faji, nemzeti alapon hierarchizált világot lát, amihez a gazdasági javak ilyen alapon történő újraelosztására, de nem teljesen új rendszerre van szükség.

Az igazságos társadalomról, a gyors fejlődésről, a mindennek jegyében elképzelt modernizációról alkotott szocialista-kommunista vízió az eszme megvalósulását nem bízza a spontán fejlődésre, a „történelmi szükségszerűségre” , hanem utópiáját minden részletre kiterjedő, tudatos társadalomirányítás révén kívánja megvalósítani. A hatalom megragadásától kezdve nyíltan vállalja az addigi tulajdonosi, elnyomónak nevezett osztályok jogfosztását, nemcsak javaik kisajátítását értve ezen, hanem politikai elnyomásukat is. De a jövőkép gyors megvalósításához az erőforrások addig szinte elképzelhetetlen mértékű központosítására is szüksége van, ami viszont az élet minden területén a spontaneitás, a szuverenitás felszámolását igényli. Ez szükségszerűen jár együtt a szabadság, a jogok általános korlátozásával, az elnyomással.

Az elemzések azt is meglehetősen régen feltárták, hogy a szocialista-kommunista rendszer gazdaságirányítási megoldásai technikai értelemben sok mindent a hadigazdaság eszköztárából vesznek át, ami érthető, hiszen mindkét esetben az erőforrások totális mozgósítása a feladat.

POLITIKA A GAZDASÁGBAN SZABÁLYOZOTT PIACI VISZONYOK KÖZÖTT. A POLITIKA ESZKÖZEI

A kelet- és közép-európai úgynevezett népi demokráciákról, így a Magyarországról szóló történelmi munkák szerzői számára mindig is nehéz kérdés, hogy milyen időponttól lehet egyértelműen szocialista-kommunista típusú rendszerről beszélni. Többnyire ugyanis még a kizárólagos kommunista hatalom megszerzését sem könnyű naphoz kötni, s még bonyolultabb a szovjet típusú berendezkedés megteremtésének időpontját valamely szűk terminushoz kapcsolva meghatározni. Nemcsak Magyarországon indokolt fordulat évéről vagy éveiről beszélni, hanem – Jugoszláviát és Albániát kivéve, ahol a háború befejezésétől nyíltan egypárti, kommunista diktatúra jött létre, és a társadalomirányítás szocialista-kommunista módját vezették be – valamennyi érintett országban, ide értve Csehszlovákiát is, ahol pedig a kommunista hatalomátvétel puccsszerűen ment végbe.

A szovjet típusú berendezkedés kezdetét – egyebek közt – azért is nehéz pontos dátumhoz kötni, mert számos jellegzetes vonás, így a gazdaság és a politika közötti választóvonal felpuhulása, tehát a primer politikai szempontok közvetlen érvényesítése, már az egyértelmű fordulat előtt is erőteljesen megjelent. Magyarországon négy, egymástól megkülönböztethető, ugyanakkor egymással összefonódó módszer is érvényesült. Egyrészt, az államhatalom, kiindulva a rendkívüli helyzetből, ugyanakkor a kormányban helyet foglaló politikai erők politikai nézeteit is képviselve, egyre szorosabbra fogta a gazdaság állami ellenőrzését. Ettől megkülönböztethetők azok a lépések, amelyekre nem a „helyzet” , hanem kimondottan a kormánykoalíció – vagy egy része – politikai nézeteinek, jövőképének jegyében került sor. Ugyancsak politikai szempontok gazdaságon belüli érvényesítéséhez vezetett, hogy a koalíciós kormány működésének időszakában a szokványosnak nevezhető államigazgatási körön messze túllépve politikai, pártlojalitás alapján osztogatták a pozíciókat. Végül, mindezek mellett fontos szerepet kaptak a gazdaság és a politika közötti választóvonal leépítésében a – nevezzük így – mozgalmi eszközök, a kormányzatban kulcspozícióban lévő pártok, döntően a kommunista párt által mozgatott kampányok.

A piac szabályozása

A kormányok általános kötelezettsége, hogy a közfeladatok ellátását biztosítsák. E tevékenységük során – bizonyos határokon belül – mindig is érvényesítik politikai szempontjaikat. Az 1945 utáni koalíciós kormányok is így jártak el. A rendkívüli helyzetből adódóan széles hatókörben és mélyen avatkoztak be a gazdaság ügyeibe, szabályozták, korlátozták a piaci mechanizmusok működését. Mindeközben érvényesítették az 1944 végén koalícióra lépő erők erőteljes antikapitalista szemléletét is.

Már az Ideiglenes Nemzetgyűlés felhatalmazta a kormányt, hogy – tekintettel a rendkívüli helyzetre – rendeleti úton intézkedjék akkor is, ha egyébként törvényhozási hatáskörbe tartozna az ügy. Az 1945-ös választások után ezt a megbízatást meghosszabbították. Mi sem jellemzi jobban a helyzetet, mint hogy 1947 augusztusáig összesen csak három hónapra (1946. május–július) volt parlament által elfogadott költségvetés.

A rendkívüli felhatalmazás olyan időszakban volt érvényben, amikor a törvényhozó hatalom és a kormány más és más politikai erőviszonyokat mutatott. Az országgyűlésben a kisgazdapárt abszolút többséggel rendelkezett, a koalíciós kormányban ellenben az MKP befolyása volt aránytalanul erős. A parlament érdemi ellenőrzése nélkül tevékenykedő kormány ráadásul az önmaga által létrehozott intézményeknek adta tovább különleges jogait.

A gazdasági feladatok koordinálására rendkívül széles körű hatalmat kapott az 1945 végén rendeleti úton létrehozott Gazdasági Főtanács. Gyakorlatilag a kommunista párt politikai felügyelete alatt – bizonyos, a politikai helyzetet valamennyire tekintetbe vevő önkontrollal – irányította az államigazgatás gazdasági döntéseit, közvetlenül is beavatkozott a formálisan magántulajdonú szervezetek ügyeibe, megszervezte a jóvátételt kezelő hivatalt, az államosított, illetve állami kezelésbe vett iparágak, vállalatok apparátusát, irányítását. Idővel aztán a Gazdasági Főtanács jogainak egy részét „leadta” a politikailag megbízhatónak tartott kezekben lévő Jóvátételi Hivatalnak.

Az állami beavatkozás jegyében először az inflációs, majd a stabilizációs gazdaságpolitika, ezen belül az ár- és bérszabályozás, az anyaggazdálkodás, az adórendszer, a jóvátétel lebonyolítási rendje szolgálta a magántulajdon visszaszorítását, a tulajdon feletti rendelkezés állami korlátozását.

A politikai szempontok játszották a döntő szerepet olyan fontos, látszólag gazdasági lépéseknél is, mint az 1945. augusztusi magyar–szovjet gazdasági egyezmény és az öt legnagyobb nehézipari vállalat – jóvátétel időtartamára szóló – 1945 végi állami kezelésbe vétele. Utóbbi mellett természetesen egykoron gazdasági érveket hoztak fel, de a politikai eszmék, a kormányzat – nem utolsósorban az abban döntő befolyású kommunista párt – jövőképe, antikapitalista elkötelezettsége volt a meghatározó abban, hogy döntően bürokratikus, és nem piaci jellegű koordinációval törekedtek a feladatokat megoldani.

Az 1945-ben megkötött szovjet–magyar államközi megállapodás részben szovjet politikai diktátum volt, amely a szokásosnak tekinthető kereskedelmi egyezményt is befolyásolta, de ezen túllépve a stratégiai ágazatokban (olaj- és bauxitkitermelés, légi közlekedés, hajózás) magyar–szovjet vegyes vállalatokat hozott létre, formálisan ötven-ötven százalékos részesedéssel, gyakorlatilag szovjet vezérléssel.

Antikapitalista program

Azt, hogy a szabadságjogok, a szociális értelemben tekintett igazságosság, valamint a mindenkori gazdasági helyzet által kijelölt háromszögben a hatalmon lévő politikai erők éppen milyen szempontokat követnek, természetesen eszmerendszerük, politikai álláspontjuk befolyásolja. A társadalmi és gazdasági folyamatok e nézetek alapján alakíthatók, attól függően, hogy az államhatalom az „éjjeliőr” szerepre, illetve a folyamatok kézbentartására törekszik-e. Ha az államhatalom a beavatkozás, a gazdasági és társadalmi folyamatok szabályozásának valamilyen fokozata mellett dönt, rajta áll, hogy szerepvállalásával a szociális igazságosságot preferálja, vagy éppen a vállalkozás szabadságát tekinti fontosabbnak. Mindezt természetesen befolyásolja a gazdaság állapota. A hatalmon lévő politikai erők „filozófiájuktól” függően indokoltnak láthatják a részleges államosítást vagy éppen a privatizálást, tág terük van a munkavállalói és munkáltatói érdekképviseletek jogosítványainak alakításában, az adórendszabályok változtatásában, a pénzpolitikában, általában a gazdaság szabályozásában.

A Magyarországon gyakorlatilag 1944 végétől az 1947-es választásig hatalmon lévő kormánykoalíció baloldali, alapjában véve antikapitalista programja egyértelműen jelezte azokat a politikai szempontokat, amelyeket közös álláspontként kívántak érvényesíteni a gazdaságban. Az új hatalom a történelmi igazságtétel, vagy ahogy egykoron patetikusan és historizálva fogalmaztak, az ezeréves pör lezárásaként a tulajdonviszonyokat a társadalmi igazságosság nevében kívánta átalakítani. Ennek jegyében mondták ki, hajtották végre az 1945-ös földreformot, hirdették meg a korlátozott államosítás, a piaci szabályozás szigorú állami kontrolljának programját.

A földreformot, a gazdaság működését érdemben átalakító radikális változást a társadalmi igazságosságról vallott nézetek, tehát egyértelműen politikai motiváció vezérelte, és nem a gazdaság immanens szempontjai. (A több százezer, legfeljebb önellátásra és nem piaci termelésre alkalmas, forráshiánnyal küszködő törpebirtok létrehozása kiszámíthatóan a termelés visszaesésével járt.) A politika primátusát jelzi az is, hogy a földreform technikai értelemben is politikai akcióhoz hasonlított, hiszen jogi legitimitását is döntően utólag teremtették meg.

A kormányzat politikai értékrendje határozta meg az üzemi bizottsági rendszer működési kereteit és a szakszervezeti, általában a munkavállalói jogok radikális kiterjesztését is, mindezzel a tulajdonosi szuverenitás erős korlátozását.

Az első nagyszabású államosítás terve már önmagában is politikai ideákból eredő szempontokat „vitt be” a gazdaságba, s a lebonyolítást még inkább átpolitizálták. A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, a koalícióra lépő pártok 1944 végi programja eredetileg a szénvagyon államosítását helyezte kilátásba. A kormányzat, illetve az országgyűlés azonban – elsősorban a kommunista párt fellépésére – 1946. január 1-jével végül is a bányaüzemek állami tulajdonba vétele mellett döntött, sőt a kiszolgáló létesítmények között a szénre épülő erőművek tetemes részét is kisajátították.

1946 végén, ugyancsak a Függetlenségi Front programja alapján, államosították az addig magánkézben lévő villanyáram-termelő erőműveket és a villamos távvezetékeket. Így az állami kezelésbe vett vállalatok dolgozóival együtt már a gyáripari és bányászati alkalmazottak nagyobb része is állami szervezetekben dolgozott. Ez nem pusztán azt eredményezte, hogy az állam domináns tulajdonossá vált a gazdaságban, az államhatalom a rendelkezésére álló szabályozási eszközökkel e tulajdont privilegizált helyzetbe hozta (fizetési kötelezettség elmulasztása esetén például az állami tulajdon elsőbbséget élvezett, ugyanakkor vele szemben követelést jogi úton érvényesíteni lényegében lehetetlen volt), hanem azt is, hogy a nagyipar számottevő része – elveszítve vállalati önállóságát – közvetlenül az államigazgatási irányítástól vált függővé, a kulcspozíciókba pedig (elsősorban a kommunista párt iránti) politikai lojalitás alapján nevezték ki a vezetőket.

Személyes kapcsolatok rendszere

A szükséghelyzetre hivatkozó állami beavatkozás és a koalíciós program végrehajtása mellett a gazdaság és a politika közötti határ felpuhulásához jelentősen hozzájárult a pozíciók pártalapon történő osztogatása. A koalíciós kormány mögött álló pártok politikusai működési körükben elsősorban az őket delegáló szervezet nézeteit képviselték, az általuk betölthető posztokra politikai lojalitás alapján válogattak. Az államigazgatást és a gazdaság állami kézbe került részét át- meg átfonták a pártalapú kapcsolatok, amelyek gyengítették, sőt szétzilálták a szokásos hivatali hierarchiát. A kialakult gyakorlat szerint minden miniszter mellett működött más párt által delegált vezető tisztségviselő, de általában nem politikai államtitkári beosztásban, hanem közigazgatási besorolással. Ki-ki építgette a maga patronázsát, igyekezett politikai híveit fontos pozíciókhoz juttatni. A „rendszert” elsősorban a legszervezettebb, centralizált irányítású kommunista párt aknázta ki. Döntő volt tehát, hogy a Gazdasági Főtanács vezetését ez a párt szerezte meg, hiszen a Jóvátételi Hivatal, az államosított szénbányászatot és az állami kezelésű nehézipari vállalatokat irányító szervezetek, a minisztériumok néhány kulcsemberével a formális rendelkezési jogokon messze túlmenő befolyást tudtak teremteni.

Politikai kampányok

A gazdaság átpolitizálásának fontos elemei voltak a gondok, ellátási problémák okaként a feketézőket, az árdrágítókat, a közigazgatásban megbúvó reakciósokat, a szabotáló tőkét, az újgazdák nehézségeinek okozójaként a korábbi földtulajdonosok állítólagos revíziós mozgalmát megnevező populista kampányok. A kommunista párt, miközben kulcspozíciói voltak a kormányban, ezekkel az akcióival formálisan a kormány, valójában annak kisgazda tagjai ellen, illetve általában a kisgazdapárt gyengítésére szervezett demonstrációkat. A politika logikájának megfelelően a többi kormánypárt is igyekezett – hasonló politikai akciókat szervezve – lépést tartani az MKP-vel, kevesebb sikerrel. A számarányát tekintve vezető kormánypárt, a kisgazdapárt szervezte demonstrációkat, egyebek közt a legnagyobbat, az Országos Parasztnapokat a birtokos parasztság érdekeit megjelenítő, nyomásgyakorló politikai akcióknak szánták.

Nemcsak a „felülről” kezdeményezett „spontán” tömegnyomás járult azonban hozzá a gazdaság és politika közötti választóvonal felpuhításához, hanem a szovjet típusú munkaverseny korai megjelenése is. Az 1945 közepén indított újjáépítési verseny, az 1946 februárjában meghirdetett széncsata egyaránt azt kívánta bizonyítani, miként a mintául szolgáló példák is, hogy a gazdasági feladatok megoldhatók akarati úton, politikai jellegű akcióként.

Összességében tehát a gazdasági szféra önállóságának felszámolása a piaci mechanizmus korlátozásával, a folyamatok bürokratikus koordinációjával és más eszközökkel jócskán előrehaladt már az 1947-es választások előtt is. A változtatások ideológiáját azonban még a magántulajdon (politikai terminussal: a tőke) radikális korlátozása, és nem felszámolása adta. A történések irányítását jelentős részben kézben tartó kommunista párt ugyanis – szovjet instrukcióknak megfelelően – ekkor még abból indult ki, hogy rövid távon nem a demokratikus berendezkedés, a piacgazdaság felszámolása, hanem – intézményeinek megőrzésével – a lehető legnagyobb befolyás elérése a cél.

A FORDULAT ELŐTTI BERENDEZKEDÉS.

AZ ÁLLAMSZOCIALIZMUS ELŐZMÉNYE, VAGY TÖBBFÉLE LEHETŐSÉG?

Magyarországon – miként persze a szovjet befolyás alá került térség több más országában is – 1947–48-ig formálisan többpárti demokrácia volt. A sokszínű sajtó a kormányzattól, a politikai pártoktól részben függetlenül működött. A törvényhozás, a végrehajtó hatalom és az igazságszolgáltatás hatalommegosztása biztosítva volt. A gazdasági intézményrendszer lényegét tekintve a piacgazdaságnak felelt meg, amit az aktív állami beavatkozás és a magángazdaság túlsúlya jellemzett. Valójában azonban a gyakorlatban szinte minden másként működött, mint a konszolidált demokráciákban.

A háborús vereség következményeként Magyarország szuverenitása hivatalosan is részleges volt. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság, illetve a nevében gyakorlatilag egyedül eljáró Szovjetunió a háborúban győztes hatalmak általános kívánalmain túl – sőt azt egyre inkább félretolva – a maga szempontjait részesítette előnyben. (Mint azt például a győztesek közé tartozó Lengyelország sorsa mutatja, nem az adott ország státusa határozza meg a szovjet beavatkozás kereteit, hanem a szovjet érdekszféra nyugati tudomásulvétele.) Mindenesetre a Szovjetunió képviselőjének engedélyétől függött a pártok alakítása is. De ezen túlmenően, nagyobbrészt ugyancsak a közvetlen szovjet beavatkozás következményeként, a kormányzat összetétele, az egyes pártok befolyása is elvált a választási eredményektől, a parlamenti arányoktól, vagyis a többpártrendszert, a parlamenti demokráciát általában is erősen korlátozták. Az 1947-ig működő koalíció létrejöttét sem a valós parlamenti erőviszonyok, sem az együttműködésre lépő pártok nézetrendszerének különbségei nem indokolták, csak a szovjet nyomás kényszerítette ki. Az 1945-ös választásokon a reményeinél jóval gyengébben szereplő kommunista párt az abszolút többséghez jutott kisgazdapárt parlamenti dominanciáját – a szovjet beavatkozáson kívül – egyrészt az államigazgatásban megszerzett befolyással, másrészt tömegdemonstrációkkal, parlamenten kívüli nyomással ellensúlyozta.

Az igazságszolgáltatás egyértelműen politikai követelményekhez igazodott, elsősorban a népbíróság intézményrendszerével, a háborús bűnök megítélésében, de a közellátást veszélyeztető ügyekben és az úgynevezett B-listázás rendszerének tudomásulvételével is. A sajtószabadságot nemcsak a lapindítási engedélyek politikai mérlegelésével csorbították, hanem tartalmi, cenzurális szempontok alapján is. (A kevésbé látványos, de annál hatékonyabb eszközökről, például a papírkiutalási rendszerről most ne is essék szó.)

Az államapparátus nem egyszerűen beavatkozott a gazdaság működésébe, de egyre inkább irányító szerepet kapott, a tulajdonosi és a tényleges rendelkezési jogok fokozatosan elváltak egymástól.

Mindennek következtében alakulhatott ki az a kettős interpretáció, amellyel a fordulat évei előtti időszak bemutatható. A történések egykori szereplői és utólagos elemzői között is jócskán voltak, illetve vannak olyanok, akik visszatekintve úgy látják, a kezdet kezdetétől világos volt, milyen irányba haladnak az események. Ahogy Balogh páter (Balogh István, aki 1947-ig kisgazda színekben töltött be miniszterelnökségi államtitkári posztot) emlékezett a hetvenes években: „Én már Szegeden (1944 végén) mondtam Révai Józsefnek, hogy Józsi, én olvastam a Bolsevik Párt rövid történetét, tudom, melyik lap után melyik következik; azt kérem csak, hogy lassabban lapozzatok, és én ezen fogok munkálkodni” .

Akik 1947 előtt elhagyták az országot (nem számítva most azokat, akik háborús szerepük vagy éppen korábbi, zsidóságuk miatti üldöztetésük hatására választották ezt az utat) erős kommunista és szovjet befolyással számoltak, ha a későbbi fejleményeket pontosan nem látták is előre.

A források, egyebek közt az egykori nyilvánosság dokumentumai, újságok, parlamenti jegyzőkönyvek is világosan tanúsítják, hogy lehetetlen volt nem észrevenni a demokrácia hiányosságait, a kommunista párt túlhatalmát, a gazdaság, a társadalom kézben tartásának, átpolitizálásának jelenségeit. Az olyan elemzők, mint Bibó István vagy Csécsy Imre, a koalícióból hamar kiszorult politikusok, mint Sulyok Dezső (és a névsor folytatható), a maguk más és más szempontjai alapján nem csak a jelenségeket rögzítették, de a magyar demokrácia működésének mélyebb gondjait is feltárták. Az említettek és mások ugyanakkor 1947-ig bizonyosan nem látták szükségszerűnek a későbbi fejleményeket, hitték, hogy másként is lehet, mint ahogy végül is a dolgok történtek, így természetesen nem olyasmiért vállaltak politikai szerepet, mint Balogh páter, pontosabban mint ahogyan ő jellemezte egykori céljait. Ugyanez mondható el a napi politikában talán kevéssé eligazodó itthon maradt vállalkozói rétegről is, amelynek tagjai minden aggodalmuk ellenére sokszor személyes vagyonukat is vállalatuk, műhelyük újjáépítésére, működtetésére fordították. És ugyanez a szemlélet jellemezte a korábbi birtokain, illetve az újonnan tulajdonába került földjén gazdálkodó parasztságot is. Sokan bíztak abban, hogy mindazok a torzulások, visszásságok, amelyek már 1945 és 1947 között is felismerhetők voltak, nem egy szovjet típusú, szocialista-kommunista rendszer előzményei, hanem átmenetiek, ilyen-olyan okkal még indokolhatók is.

Ami az 1947 utáni fejlemények ismeretében a szovjet típusú berendezkedés előkészítésének látszik, az a demokrácia, a piacgazdaság intézményeinek (ez utóbbiba beleértve a magántulajdon érdemi szerepét is) formális fennmaradásáig provizórikus, viszonylag könnyen visszavonható megoldásnak is tűnhetett. Aligha volt kétségbe vonható, hogy a súlyos háborús pusztítás, a részben ennek nyomán elszabaduló infláció, majd a stabilizáció védelme, a rendkívül nagy terhet jelentő szovjet jóvátétel, kiegészítve a fegyverszüneti megállapodás egyéb következményeivel (mint a megszálló hadsereg ellátásának kötelezettsége, a németnek minősített magyarországi tulajdon Szovjetuniónak történő átadása, a sváb kitelepítés, a fenyegető szlovákiai lakosságcsere) rendkívüli megoldásokat igényelnek. Az állami gazdaságirányítást, ideértve az indirektebb eszközöket – mint a vállalatok függését az állami megrendelésektől, illetve az ezekhez kapcsolódó pénzkiutalásoktól, a központosított anyaggazdálkodást, az ár- és bérszabályozást –, vagy a direktebb eszközöket – mint az üzemek, iparágak állami kezelésbe vételét, a mezőgazdaságban kiépített, termékekben és terményekben megállapított beszolgáltatási rendszert –, mind-mind konkrét, racionális érv legitimálta. Megalapozottnak tűnt sokak reménye: e megoldások a kényszerhelyzet megszűnte után felszámolhatók.

Lehetett bizakodni abban, hogy a békeszerződés megkötése után helyreáll az ország szuverenitása, a szovjet hadsereg kivonulásával a politikában a tényleges erőviszonyok válnak meghatározóvá. Lehetett úgy szemlélni a világot, mint Bibó István, Csécsy Imre és mások, akik – mint az ekkori írások világosan mutatják – a torznak látott magyar fejlődés, a fasisztoid szélsőjobboldal korábbi térnyerése, a háborús szerepvállalás miatt sok úgynevezett forradalmi megoldást tolerálhatónak tartottak. Meghatározó módon érvényesült az antikapitalista szemlélet is. Ennek kommunista változata mellett jelen volt a reformista szociáldemokrata és – egyebek közt éppen Bibó Istvánnál (és sok a kisgazda-, illetve a parasztpárt mögött felsorakozó embernél) – a szocializmus és a piacgazdaság hátrányait egyaránt elutasító, úgynevezett harmadikutas elképzelés is.

1947 tavaszán azonban kezdtek sűrűsödni azok az események, amelyek jelezték: nemhogy visszaszorulnának az extrém megoldások, inkább állandósulnak.

A FORDULAT POLITIKAI FELTÉTELEI

Az 1947 februárjában aláírt békeszerződés formálisan helyreállította az ország szuverenitását, de a szovjet megszállást nem szüntette meg. Sőt, a legnagyobb párt főtitkárának letartóztatásával, majd Szovjetunióba hurcolásával addig nem ismert brutalitással váltak nyilvánvalóvá a politikai realitások: a kommunista pártot, illetve a Szovjetuniót elképzeléseinek kivitelezésében semmi nem akadályozhatja meg. A változás persze annyiban nem jelentett újdonságot, hogy az MKP az újabb meg újabb engedmény kikényszerítése érdekében addig is folyamatosan nyomás alatt igyekezett tartani riválisait, elsősorban a kisgazdapártot.

Az úgynevezett köztársaság elleni összeesküvési ügy azonban mégis fordulatot jelentett a magyar belpolitikában: az MKP túllépett az 1945-ös választások után kialakult kereteken. Az addigi politikai eszközök után a kommunisták már államhatalmi erőszakot alkalmaztak a legerősebb rivális párt lefejezésére. A kezükben lévő nyomozó hatóságok a vezető kisgazda politikus szovjet segítséggel történt „kiiktatása” után a miniszterelnökre is kiterjesztették a vádat, és külföldre kényszerítették, illetve lemondatták. Így elérték, hogy őket kiszolgáló, jól irányítható miniszterelnök kerüljön a kormány élére. Világossá vált, hogy nemcsak erősíteni kívánják pozícióikat, hanem semmilyen eszköztől nem riadnak vissza a hatalom formális megszerzése érdekében. A cél egyértelműen az volt, hogy az MKP megszerzett befolyását a közelgő választásokon átütő kommunista győzelemmel legitimálják.

Nyilvánvalóan döntő szerepet játszott mindebben a Szovjetunió, illetve az angolszász országok közötti nézetkülönbségek kiéleződése. Már egyik fél sem kívánta magát bizalomerősítő gesztusokkal korlátozni. A Szovjetunió befolyási övezetébe tartozó országok kommunista pártjai egyre kevésbé érezték szükségét annak, hogy akár csak az addigi mértékig is elfogadják a parlamentáris demokráciák működési szabályait. De a radikális változás felé a kommunista pártokat elsősorban ideológiájuk, és az ebből következő politikai cselekvési normáik nyomták.

A párt küldetéses élcsapatnak tekintette magát, amely nem egyszerűen vetélkedik a rivális politikai erőkkel, hanem a helyes nézetek egyedüli felismerője és képviselője. Éppen ezért egy kommunista számára máshol húzódtak a megengedhető politikai cselekvés határai, mint mások számára. Mind az egyes párttagok, mind a párt munkájának hatékonyságát azzal mérték, hogy milyen eredményeket tudnak felmutatni a kommunista befolyás kiterjesztésében. Ez már önmagában is, a külső körülmények változásától függetlenül, állandó akciókra, a megszerzett pozíciók bővítésére inspirálta az MKP-t. A deklarált stratégiát még a háború befejezésekor kialakított szovjet álláspont adta, vagyis az, hogy nem a szovjet típusú rendszer kiépítése a közvetlen feladat, hanem „csupán” a népi demokráciának nevezett, kommunista irányítású berendezkedés megteremtése. Ennek jegyében érte el a kommunista párt a Marshall-terv júliusi elutasítását, a hároméves terv augusztus 1-jei beindítását, szervezte meg az 1947. augusztusi választásokat is – választási csalásokkal, a korábbi kisgazda szavazatok megosztása érdekében új pártok szervezésével –, igaz, mindezzel együtt is a reméltnél jóval szerényebb eredménnyel.

Az addig követett politika felülvizsgálatára, érdemi megváltoztatására a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának 1947. szeptemberi megalakulása adta meg a lökést. A lengyelországi tanácskozás, amely a hazájukban legbefolyásosabb európai kommunista pártok közötti szorosabb összefogás szándékával hozta létre az új szervezetet, a magyar kommunista vezetés számára meglepő helyzetértékelést adott.

Az már a tanácskozást előkészítő fél év alatt is világossá vált, amit ezúttal tételesen is megfogalmaztak: kezdetét vette az imperialistának és a demokratikusnak nevezett tábor világméretű konfrontációja. Zsdanov, Kardelj és Gomułka referátumaiból azonban az is kitűnt, hogy ebből következően az addigi önkorlátozást ki kell iktatni a szovjet befolyású országok kommunista pártjainak politikájából. Zsdanov megfogalmazása szerint: a legnagyobb veszély, hogy a kommunista pártok alábecsülik saját erejüket, és túlbecsülik az ellenfélét. Kardelj és Gomułka a nyílt kommunista hatalmat megvalósító, illetve a magyarországihoz hasonló berendezkedésű országok pártjainak képviselőiként az 1945 utáni fejleményeket olyan forradalomként értékelték, amely már túlnőtt a demokratikus kereteken, így a szocialista elemek túlsúlyba kerülését eredményezte. Ez azt jelentette, hogy – szemben az MKP addigi felfogásával, miszerint Magyarországon népi demokratikus elemeket is tartalmazó polgári demokrácia van – Magyarország is népi demokráciának minősült.

A Tájékoztató Iroda alapító értekezletén elhangzottakat értékelve az MKP vezetése megállapította: az addigi politikához képest nincs szükség radikális fordulatra, de a korábbiakban túlértékelték a pártközi tárgyalások, a parlamentáris kombinációk jelentőségét, igaz, a tömegek mozgósításától – helyesen – nem riadtak vissza. Az egyik legfontosabb teendőnek a burzsoázia kiszorítása érdekében a gazdaságpolitika felülvizsgálatát látták. A feladatra kiküldött gazdaságpolitikai bizottság előterjesztését 1948. február közepén fogadta el a Politikai Bizottság. A magyar gazdaságot a szocializmus céljainak megfelelően kell továbbfejleszteni – állapították meg. Ennek jegyében a magántőkét a végső soron felszámoláshoz vezető, lehető legszűkebb korlátok közé kívánták szorítani. E dokumentum még azzal számolt, hogy ezt a célt elsősorban gazdasági szabályzókkal érik el, igaz, szó esett arról is, hogy (ha a kül- és a belpolitikai helyzet megengedi) az „egyszeri rendszabály” , magyarul az államosítás is lehetőség.

POLITIKAI BEAVATKOZÁS HELYETT POLITIKAI IRÁNYÍTÁS

Az MKP 1946 végén, még betartva a demokratikus formákat, lényegében egyszerre vetette fel egy hároméves újjáépítési terv és a bankok államosításának ötletét. A terv összhangban állt a közös koalíciós elképzeléssel, meghirdetett formájában, eszközeit és céljait illetően is beleillett a szabályozott piacgazdaság rendszerébe. Nem tartalmazta a szovjet jellegű tervek jellegzetes vonásait, a központi, bürokratikus koordináció utasításrendszerét, nem igényelte az ágazati, vállalati és műhelyszintre lebontott tervek hierarchiáját. Valójában indulásakor nem volt több, mint egy hároméves állami beruházási program, amelynek célja a fejlődés gazdasági megalapozása, bizonyos strukturális változásokkal, nem pedig a magántulajdon felszámolása, a szocializmus bevezetése. Más kérdés, hogy az országgyűlés ezúttal sem tárgyalta sem a kiadásokat, sem ezek forrását. A tervtörvény pusztán a terv büntetőjogi védelméről és a tervhivatal felállításáról rendelkezett, utóbbinak a Gazdasági Főtanácshoz hasonló felhatalmazást biztosítva. Követték a nagy hatalmú intézmény példáját abban is, hogy a nem kommunista elnök mellett itt is a kommunista főtitkár kezébe kerültek az érdemi döntési jogosítványok.

A bankok államosítási terve viszont nemcsak túllépett a koalíciós pártok közös programján, de – az MKP-t nem számítva – nem is illett az 1947-es választások előtti kormánypártok jövőről alkotott elképzelésébe. Így ez azon kevés kommunista javaslat egyike lett, amelyeket nem sikerült első nekifutásra elfogadtatni.

1947 őszén, az időközben lezajlott választások nyomán azonban az új kormány már programjába foglalta a bankok államosítását az MKP elképzeléseinek megfelelően, novemberben pedig az országgyűlés is törvényerőre emelte. Ezzel nemcsak a pénzintézetek döntő hányada került az állam kezébe, de az ipari részvényeken keresztül a gyáripar jelentős része is.

Az MKP természetesen tisztában volt a bankok gazdasági jelentőségével, ennek ellenére az államosítás hosszabb ideig pusztán formai aktus maradt, gyakorlatilag nem sok történt a megszerzett új tulajdonnal. Az államosítás inkább politikai demonstrációhoz, mintsem egy gazdasági elképzelés kivitelezéséhez hasonlított. Az MKP-t ekkor már alig-alig korlátozták koalíciós partnerei, a még meglévő parlamenti ellenzék véleménye pedig egyre kevésbé jutott el a nyilvánossághoz. „Ha megtehetjük, hogy olyan lépést is megtegyünk, amelyet már sem az újjáépítés, sem a szabályozott piacgazdaságról alkotott nézetek alapján nem lehet indokolni, mi szól ellene?” – hozzávetőlegesen így gondolkodott az MKP, és ehhez még nem kellett új politikai stratégia.

1948 elején, még korábbi elhatározás alapján, államosították a bauxitbányászat és az alumíniumipar magyar tulajdonban lévő – kisebb – részét, de miként a pénzintézetek kisajátításánál, itt sem játszottak még közvetlen szerepet a szeptemberi lengyelországi tanácskozás tanulságai.

A kommunista pártok a Tájékoztató Iroda alakulásakor Csehszlovákia kivételével már mindegyik szovjet befolyási övezetbe került országban hatalmukba kerítették a kormányt és az államapparátust. 1948. február közepén tömegtüntetésekkel megtámogatva, gyakorlatilag puccsal, a csehszlovák kommunisták is átvették országuk irányítását. Az MKP Politikai Bizottsága, mint fentebb említettük, éppen ekkoriban összegezte a megváltozott politikai helyzetből a gazdaságra levonható következtetéseket. A határozat még mindig fontosnak tartotta az alkotmányosság látszatának fenntartását, a csehszlovákiai változások azonban – még egyértelműbben, mint a fél évvel korábbi lengyelországi tanácskozáson kapott értékelések – megmutatták: a skrupulusok feleslegesek, minél gyorsabban meg kell teremteni a szocialista rendszer építésének intézményi feltételeit. Március első napjaiban már arról beszélt Gerő Ernő a Politikai Bizottság ülésén, hogy hiba lenne ragaszkodni az eredeti elgondolásokhoz, ki kell használni a kínálkozó kedvező helyzetet. Ekkor már – egy összeesküvés titkosságával – folyt a még magánkézben lévő iparvállalatok államosításának, a szovjet típusú gazdaságirányítási rendszer megteremtésének előkészítése.

Szemben a korábbi időszakkal, amikor pártközi tárgyalások, hosszadalmas viták, kampányok és tömegakciók nyomása előzte meg az államosításokat, a gazdasági berendezkedést meghatározó döntéseket, most pusztán a kommunista vezetés elhatározásán múlott, hogy akciójának határait hol húzza meg. Úgy ítélték meg, hogy a száz főnél többet foglalkoztató üzemeket kívánják államosítani, ami szolidabb elképzelés volt, mint az ötven fős csehszlovákiai határ. A döntést részben praktikus szempontok indokolták, hiszen az így kiszemelt több mint ötszáz vállalatnál nagyobb tömeg technikailag – egyebek közt megfelelő káderek hiányában – kezelhetetlennek tűnt. Politikai megfontolások is szóltak e megoldás mellett, hiszen formálisan még léteztek koalíciós partnerek, frissek voltak az ígéretek, hogy a közép- és kisipar államosítása, a szocialista berendezkedés megteremtése nem időszerű, nem szerepel a rövid távú elképzelések között.

Az államosítást ezúttal természetesen egyértelműen a politikai, ideológiai motivációk vezérelték. Az alapvető gazdasági feltételeket már régen az államapparátus döntései határozták meg. Az érintett üzemek tulajdonosainak alig-alig állt rendelkezésére mobilizálható vállalati vagyon, tőke, ráadásul az erőszakszervek is kommunista kézben voltak. Ilyen körülmények között egy „szokványos” , alkotmányos úton lebonyolított államosítás sem járt volna érdemi tőkekimentési veszéllyel. A titkos előkészítést, a rajtaütésszerű akciót nem is a gazdasági vagy politikai szituáció, hanem egyedül az ellenségkép indokolta. Tulajdonképpen ugyanezt, vagyis a munka és a tőke ellentétét, illetve az osztályuralomban bekövetkezett változást volt hivatva demonstrálni, hogy az államosított vállalatok élére kinevezett vezetőket munkásigazgatónak nevezték. Nyilvánvalóan politikai célokat szolgált az is, hogy az államosítást az osztályharc nagy és nehéz ütközeteként állították be.

Az 1948. március 25-i államosítás nem abban jelentett döntő fordulatot, hogy az állam befolyása az addigiaknál jobban érvényesült a gazdaságban, hanem abban, hogy a vállalatok élére felülről, formálisan az illetékes minisztérium, gyakorlatilag az MKP nevezett ki igazgatókat. Ettől kezdve nem az volt a vállalatvezető feladata, hogy a közgazdasági környezethez igazodjon, ideértve az állami szabályozás ekkorra már sűrű hálóját is, hanem az, hogy hatósági utasításoknak feleljen meg. A vállalat ezzel a központilag vezérelt, hierarchikusan tagolt, bürokratikus intézményrendszer végrehajtó láncszeme lett, vagyis ebből a szempontból érdektelen volt, hogy a vállalat vezetője milyen származású, csak az számított, hogy mihez igazodva felel meg a követelményeknek. Természetesen ehhez képest kevéssé fontos, hogy az ekkori és még hosszú ideig érvényes ideológia az állami, a köz- és a társadalmi tulajdont szinonimaként kezelte, azt a tételt képviselve, hogy az államosítással a nép, a munkásosztály közvetlenül vette kezébe a gyárak és üzemek vezetését.

Az államosítási akcióról az MKP csak a végrehajtás napján tájékoztatta koalíciós partnereit, így a miniszterelnököt is. A kormány a történésekkel egy időben elfogadott rendelettel szentesítette az ügyet, de az alkotmányossági szempontból elfogadható felhatalmazást adó törvény csak egy hónappal később született meg.

A márciusi államosításokig a gazdaság és az államigazgatás egész intézményrendszere az állami beavatkozásra épülő piacgazdaságnak felelt meg. Egyes hatóságok jogosítványa, gyakorlata, a magántulajdon korlátozásának mértéke, az állami tulajdon gazdaságon belüli súlya persze már jócskán túllépte azokat a határokat, amelyeken belül még szabályozott piacról lehetett volna beszélni, de a rendszer struktúrája még nem változott meg. Csécsy Imre még mondhatott olyan beszédet a Parlamentben 1948. február végén, amelyben a polgárság, így a középvállalatok tulajdonosainak demokratikus rend melletti elkötelezettségére hivatkozva óvta a kormányt a további államosításoktól, a hazai viszonyok alapján érvelhetett a szovjet típusú gazdasági rend bevezetése ellen. Egy hónappal később mindez aktualitását vesztette.

Az államosításokkal megkezdődött a gazdaságirányítás szovjet modell szerinti kiépítése. Létrejöttek az ágazati apparátusok, alájuk rendelve, közvetlen irányításukkal működtek a jogi önállóságukat elvesztett, lényegében az állami költségvetéshez kapcsolt állami vállalatok, amelyek vezető tisztségviselőit a felettes hatóság nevezte ki, működésükért végső fokon az illetékes miniszter, illetve a középszintű irányító szervezetek vezetői feleltek.

A vállalatirányítás új rendszerének kiépítésével egy időben került sor a korábbi bankok felszámolásával a pénzügyi és a hiteligazgatás kiépítésére. Miként az ágazati iparirányítás, a bankrendszer is szorosan a szovjet mintát követte. A Magyar Nemzeti Bank az úgynevezett egyszámlarendszerrel az egész állami szektor kizárólagos főpénztárosává és főkönyvelőjévé vált.

1948 közepétől kiépült a szovjet típusú tervezés intézményrendszere is. A terv már nem állami beruházási programot jelentett, amely a preferált fő fejlesztési irányokhoz kapcsolta a vállalatokat, hanem a termelés és gazdálkodás minden részletét szabályozó utasítást, amelyet a többlépcsős irányítási hierarchia minden szintjén egyre részletesebben „bontottak le” az irányított egységek számára. A piaci jellegű szabályozást gyakorlatilag mindenhol felváltotta a bürokratikus koordinálás. Szimbolikus lépés is volt, amikor a hároméves terv végrehajtási idejét hét hónappal lerövidítették, ezzel is jelezve a szovjet minta követését, és persze azt is, hogy a politikai fordulat és a politikai akarat milyen hatalmas energiákat szabadít fel. Már májusban kimondta az MKP Politikai Bizottsága az 1950-nel kezdődő, sztálini célokat képviselő ötéves terv kidolgozásának szükségességét.

A mezőgazdaságban az eltérő viszonyok miatt nem alkalmazták az iparban és a nagykereskedelemben követett radikális államosítás, illetve az azzal egyenértékű erőszakos kollektivizálás módszerét. Szerepet játszott ebben, hogy – részben az 1919-es magyar kommün, részben a szovjet kolhozosítás tapasztalatainak ismeretében – tartottak a paraszti ellenállás gazdasági következményeitől. A háborúban kiépített és 1945 után tovább szigorodott beszolgáltatási rendszer azonban biztosította, hogy az állam a gazdaság egyéb szféráitól eltérő technikával is elvonja, és a kommunista párt elképzelései szerint használja fel a megtermelt javakat.

A szovjet típusú gazdaságirányítási rendszer döntő eleme volt a politikai szempontok közvetlen képviseletének intézményes biztosítása. A hivatalos ideológia abból a tételből indult ki, hogy a kommunista párt hatalomra kerülésével az államigazgatásban, a vállalatoknál, a szakszervezeteknél és természetesen a pártnál tevékenykedő tisztségviselők egyaránt a munkásosztály, illetve pártjának ügyét képviselik. Az államapparátus egész függési, kinevezési rendszere – ideértve most már a vállalatokat is – azt szolgálta, hogy a politikai lojalitás minden más szempontnál erőteljesebben érvényesüljön. Mindennek ellenére építették ki az egész hierarchián végighúzódó, 1948 közepétől már gyakorlatilag egyetlen pártként tevékenykedő kommunista párt párhuzamos apparátusát. A kettős irányítási rendszernek praktikus és szimbolikus funkciója is volt. Demonstrálni kellett a munkásosztály érdekeit megjelenítő párt vezető szerepét, azt, hogy képviselői „jelölik ki” a feladatokat mind a legfelsőbb szinten, mind az üzemekben, a munkahelyeken. Ugyanakkor a sokszor csak névleg szakmai hierarchia melletti pártirányítás, -ellenőrzés, -karrier lehetősége jól szolgálta a diktatórikus berendezkedés számára nélkülözhetetlen politikai kontrollt is.

Bár az érdemi átalakulás, a szovjet típusú tervgazdaság intézményeinek kiépítése, vagyis a fordulat 1948-ban gyakorlatilag megtörtént, a technikai utómunkálatok áthúzódtak 1949-re. Ekkorra maradt egyebek közt az új berendezkedést államrendként szentesítő alkotmány kihirdetése is. Az új rendszer ezzel is jelezte, hogy a törvénytelen akciókkal, önkényuralmi megoldásokkal párhuzamosan szükségét érzi, hogy önmaga legitimitását a megvetett polgári demokrácia normáihoz igazodó intézményekkel is bizonyítsa. Ebben az évben, mint majd később is rendszeresen, megrendezték a választásnak nevezett ceremóniát, az országgyűlés pedig a döntéseket utólag szentesítő törvényeket alkotott. Ugyanakkor az államberendezkedés egyik legfontosabb tényezőjének, a pártnak a szerepét sem ekkor, sem később nem szabályozták, jogosítványait, képviselőinek viszonyát az államapparátushoz a rendszer negyven éve alatt soha nem foglalták törvénybe. Hasonló volt a helyzet a kialakított bürokratikus gazdaságirányítási, koordinálási rend legfontosabb eszközével is: a tervutasításos rendszer mechanizmusáról, a tervek népgazdasági szerepéről egészen a hetvenes évek elejéig nem született törvény, mindig csak az ötéves, illetve az éves terveket foglalták jogszabályba.

A kommunista párt 1945 és 1948 között lépésről lépésre vonta befolyása alá, foglalta el az ország irányításához szükséges posztokat. A „fordulat éve” azonban, ahogy Rákosi Mátyás az év közepén megjelent, beszédeit tartalmazó könyve címadó írásával is nevezte, valóban 1948 lett. Az MKP ekkor már nem tartotta szükségesnek a látszat fenntartását, a demokratikus berendezkedés, a piacgazdaság kiüresedett intézményeinek helyét átvehette az államhatalommal összefonódott kommunista párt totális diktatúrája. A kommunisták már nem „átpolitizálták” a gazdaságot, hanem abból indultak ki, hogy az is, mint minden: politika. Ideológiájuknak megfelelően minden egyetlen, egységes politikai rendszer része volt, s a világot – a felismert történelmi szükségszerűség figyelembevételével – akarati úton megváltoztathatónak tartották. Lépéseiket egyetlen szempont vezérelte: a kommunista mozgalom megálmodta új világ felépítése.