Rainer M. János: SZTÁLIN ÉS RÁKOSI, SZTÁLIN ÉS MAGYARORSZÁG
1949–1953
A FORRÁSOKRÓL
A Sztálinnal való személyes találkozás már 1945-től lényegében egyetlen személy, Rákosi Mátyás privilégiuma volt. Nem változott ez a helyzet azután sem, hogy a magyar kommunisták átvették a hatalmat, s megkezdték a szovjet rendszer kiépítését. Az MDP vezetői közül többen, több alkalommal megfordultak Moszkvában, azonban Rákosin kívül – egy-egy esetet leszámítva (Gerő Ernő többször, Farkas Mihály két alkalommal vett részt többedmagával Sztálinnal való találkozókon, a többnyire gyógykezelésen ott tartózkodó Révai József tudomásunk szerint egyáltalán nem) – nem beszéltek a szovjet vezetővel.
Személyes találkozókra Rákosi és Sztálin között általában évenként egyszer-kétszer került sor. A kapcsolat ennél rendszeresebb volt. Egyes visszaemlékezések szerint Rákosi már 1945-től valamiféle közvetlen rádiókapcsolatban állott Moszkvával. Az első években Rákosi írásos politikai beszámolókat, jelentéseket küldött Georgi Dimitrovnak, 1946 után a magyar kommunisták moszkvai képviseletének, illetve ezen keresztül az SZKP nemzetközi információs osztályának. Ezek a beszámolók hosszabb időszakról szóló, terjedelmesebb szövegek voltak. 1949 után a „moszkvai kapcsolat” elmélyült: kiépült ugyanis egy újabb közvetlen kapcsolattartási rendszer, amelyen keresztül rejtjelezett táviratokat válthatott a két pártvezető titkársága. Korábban ilyen kapcsolat vagy nem létezett, vagy ha mégis, nem maradtak fenn dokumentumai. A magyar levéltárakból ez ideig egyetlen Sztálinnak szóló, 1949 előtt kelt bizalmas levél, távirat, rádióadás transscript stb. sem került elő. (A moszkvai Elnöki Levéltárban a feltáró munka a kezdet kezdetén tart.)
1949 amúgy is a kapcsolattartás korszerűsítésének éve. A rejtjeles táviratváltás lehetőségén túl ekkor kaptak a csatlós országok vezetői Moszkvába szóló, különleges, közvetlen telefonvonalat, úgynevezett „VCS” -t. Használatát magyar részről első ízben 1953 júniusában említik, de biztosan alkalmazták korábban is.
Sztálin és Magyarország (pontosabban Rákosi Mátyás) viszonyáról 1949 és 1953 között a rejtjelezett táviratok a legfontosabb közvetlen források. Az üzenetváltások szövegét egy jelentéktelen külsejű, kemény fedelű úgynevezett határidőnaplóba jegyezték kézzel, orosz nyelven. 1952 nyaráig Rákosi mintegy harminc közlésének szövege ismert, amelyeket Moszkvába „F” -nek, 1950 márciusától „Fil” vagy „Filippov” elvtársnak küldött. Ugyanebben a periódusban Moszkvából „F” , „Fil” , illetve „Filippov” kilenc ismert táviratot küldött Rákosinak.
A személyes találkozások, tárgyalások kronológiája részben a Sztálin titkárságán vezetett látogatási napló, részben Rákosi egyidejű közlései, illetve nemrégen megjelent emlékiratai alapján rekonstruálható. Az emlékirat sokat foglalkozik Sztálinnal, s megfelelő forráskritikával kezelve bepillantást nyújt a birodalom vezetőjének Magyarországhoz, illetve a magyar vezetéshez való viszonyába.
ÁLTALÁNOS KÉP
1949 után Magyarország, a magyar politikai helyzet nem jelentett különleges problémát Sztálin számára (például a távol-keleti térséghez – Kína, Korea – képest). A politikai rendszer átformálása és a gazdaság államosítása (kivéve a mezőgazdaság kollektivizálását) befejeződött, a társadalmi élet szovjetizálása megkezdődött. E strukturális átalakítások során a szovjet intenciókat az alacsonyabb szintű (miniszteri, miniszterhelyettesi), kétoldalú állami egyeztetések, illetve az állami irányítás minden szintjén és a termelés kulcspozícióiban kiépült, nagy létszámú tanácsadói rendszer közvetítette. A legfelső szintre elsősorban az aktuális politikai problémák maradtak, illetve az általános „beszámoló” egy-egy hosszabb, féléves, éves időszakról.
Nem tudjuk pontosan, hogy a magyarországi szovjet információs rendszer milyen gyakorisággal tájékoztatta Sztálint, s milyen jellegű adatokat továbbított. Ugyanígy ismeretlenek a nyomukban született döntések. A legfelső szintű kapcsolatban nagy szerepet játszottak az „informatív” közlések. Rákosi táviratainak több mint kétharmada ilyen: 11 esetben előre, ugyanennyiszer utólag hozott valamit a központ, illetve Sztálin tudomására. Közlései gyakorta különféle kezdeményezésekkel kapcsolódtak össze. A 30 Rákosi-távirat közül 22-ben mutatható ki, hogy a magyar vezető döntést várt Moszkvától (akár úgy, hogy tervezett lépése jóváhagyását kérte, akár kérdést tett fel, akár kezdeményezett). Sztálin igen ritkán válaszolt a kérdésekre, s a kezdeményezésekre is ritkán reagált. Feltételezhető, hogy a hallgatás beleegyezést jelentett.
Valószínű, hogy Rákosi nem egyedül döntötte el, miről jelent, s milyen formában. Táviratai a következő főbb témaköröket érintették:
– a legjelentősebb politikai perek (12 távirat, ebből 5 a Rajk-ügyre vonatkozott);
– külpolitikai-diplomáciai aktusok (10 távirat, 5 Jugoszláviával kapcsolatos);
– legfelsőbb szintű személyzeti döntések: a párt legszűkebb vezetésében – PB, titkárság –, valamint a kormány összetételében végrehajtott, illetve végrehajtandó változások (6 távirat, kétszer a változást letartóztatás, per is követte).
1949-től 1952-ig a személyes találkozókra minden alkalommal a Szovjetunióban (de nem mindig Moszkvában) került sor. A táviratok, megjegyzések és Rákosi emlékiratai alapján nyolc-kilenc alkalommal találkoztak:
– 1949, a közelebbi időpont ismeretlen (az első ötéves terv irányelveiről);
– 1949. július 22., a pontos hely ismeretlen (a Rajk-perről);
– 1949. augusztus 20., Moszkva, Sztálin dolgozószobája a Kremlben (a Rajk-per vádiratának átolvasása Sztálinnal);
– 1949. december 21. (Sztálin 70. születésnapja), Moszkva, Vas Zoltánnal és Berki Mihálynéval;
– 1950. szeptember (a tanácsválasztásokról, az első ötéves tervről);– 1951. január 8., Moszkva, Kreml, az európai szocialista országok vezetőivel együtt (a kommunista országok hadseregeinek gyorsított ütemű fejlesztéséről és az MDP II. kongresszusáról);
– 1951. nyár, Borzsomi (Farkas Mihály és Péter Gábor ügyéről);
– 1952. július–augusztus, Moszkván kívüli üdülőhely (a tárgyalás témája kötetlen, illetve nem ismeretes);
1952. ősz, Moszkván kívüli üdülőhely (a tárgyalás témája kötetlen, illetve nem ismeretes).
A táviratokban több utalás is van Rákosi Sztálinnak küldött, politikai tárgyú leveleire, illetve Sztálin válaszleveleire. A levelek közül pillanatnyilag egyiket sem ismerjük, ám némelyik tartalmára más források alapján következtetni lehet. 1949. augusztus 15. körül a Rajk-per vádirata mellé Rákosi egy levelet is mellékelt. Augusztus 27-én kelt újabb levelére „F” táviratban válaszolt. A válaszban utal a levél tárgyára (szakszervezeti delegáció fogadása, Gerő betegsége, orvosok kiküldése), ebből ítélve nem bizonyos, hogy a levél személy szerint Sztálinnak szólt.
1949. szeptember 17-én Rákosi újabb levelet küldött immár biztos, hogy személyesen Sztálinnak, amelyben közölte Rajk és társai bírósági tárgyalásának napirendjét, valamint a meghozandó ítéleteket. Erre a levélre Sztálin ugyancsak levélben válaszolt szeptember 22-én, két nappal az ítélethirdetés előtt. A táviratváltásból további két Sztálinhoz intézett Rákosi-levélről tudunk, de szövegük nem ismert. 1950 júniusában a kormány két volt szociáldemokrata tagja, Marosán György és Ries István letartóztatásáról és tervezett peréről írt. 1951. március 27-én Kádár Jánosról és Kállai Gyuláról „közölt” adatokat – nem sokkal letartóztatásuk előtt. Amint látható, Rákosi leveleinek tartalma pontosan illeszkedett a táviratok tematikájához, s szinte kizárólag a legfelső vezetésben végrehajtott tisztogatásokhoz kapcsolódott.
„KEZDEMÉNYEZŐ” RÁKOSI, „FÉKEZŐ” SZTÁLIN?
A viszonylag legteljesebb elérhető források, a táviratok alapján Sztálin és Rákosi kapcsolatáról kiderül, hogy a magyar vezető bizonyos fontos politikai lépéseiről előre informálta Moszkvát. Idetartoztak a csúcsszintű személyi döntések, a legfontosabb politikai indítékú letartóztatások és perek, illetve külpolitikai és diplomáciai akciók. Előfordult, hogy Rákosi kifejezetten tanácsot kért, általában azonban kidolgozott politikai lépéseket ismertetett. Jóváhagyást várt, de gyakran csupán utólagos értesítéseket küldött. Feltételezhető, hogy a nagyköveten vagy a tanácsadókon keresztül az egyes ügyekben hosszabb-rövidebb előzetes egyeztetés zajlott. Megnyilatkozásaiban Rákosi eléggé önállónak, sőt kezdeményezőnek mutatkozik, ezt más adatok is megerősítik. Magyarország szovjet vagy sztálini befolyásolása tehát ebben az időszakban nem annyira kézi vezérléssel, közvetlen legfelső utasításokkal valósult meg, a magyar vezető a szovjet mintát fő vonalaiban szorosan, részleteiben azonban nem mindig mechanikusan követte, és sajátos „kezdeményezéseivel” egészítette ki.
Ezt a feltevést látszik bizonyítani először is a fennmaradt Rákosi–Sztálin korrespondancia szembetűnő „egyoldalúsága” : Rákosi állandóan „szerepelt” , sokszor „jelentkezett” , legfelső szintű választ azonban ritkán kapott. Ezzel ellentétben alacsonyabb szinten (például Szuszlovval, vagy a többi kelet-európai vezetővel – Gheorghiu-Dej, Cservenkov) a táviratváltást szigorú kölcsönösség jellemezte.
A táviratok tartalomelemzése ugyancsak „kezdeményező” Rákosi-képet rajzol ki. Anélkül, hogy belemerülnénk a Rajk-per szerteágazó problematikájába, a táviratok igazolják azt a megállapítást, hogy a vizsgálat megindítása közvetett vagy közvetlen szovjet befolyás eredménye, s a későbbi végleges koncepció kidolgozásában is nagy szerepet játszott a szovjet Állambiztonsági Minisztérium (MGB), de a vádlottak kiválasztása, köre, a kampány méretei, s számos lényeges részlet a magyar fél, elsősorban Rákosi műve. A kezdeti koncepció „ideológiai” megalapozása céljából engedélyt kért – és kapott – Sztálintól 1937-es hírhedt beszédének (a „trockistákról és más kétkulacsosokról” ) magyar nyelvű megjelentetésére. Rákosi több táviratban sürgette Lazar Brankov átküldését Moszkvából Budapestre a vizsgálat céljaira, elküldte és megtárgyalta Sztálinnal a vádiratot, és ő indítványozta, hogy ki milyen ítéletet kapjon. A jugoszláv „koncepció” kidolgozását követően Rákosi igyekezett a Rajk-ügy nemzetközi dimenzióit kiszélesíteni: július közepén hat kommunista pártra vonatkozó összefoglalót készített Noel Field vallomásai alapján, s ezt Moszkvába vitte. Még ezt megelőzően Varsóba küldte Nógrádi tábornokot, hogy Bierutot informálja az összeesküvésről, hazatérvén pedig magát Pétert, az Államvédelmi Hatóság főnökét menesztette hasonló céllal Bukarestbe. Az adatok átadása még hosszú hónapokig elhúzódott. Az általa „felfedett” új szálak nem korlátozódtak a szovjet táborra: így közölte például Sztálinnal azt a gyanúját, hogy az Egyesült Államok kommunista pártjának tagja, Louis Weinstock „provokátor, és kapcsolatban áll a Rajk-üggyel” . A vizsgálat alatt újabb szovjet hadtest Budapest környékére rendelését kérte. Fontosságát kívánta bizonyítani, vagy talán nem érezte magát biztonságban, mert maga is hitt a rá személyesen leselkedő titóista veszélyben?
Úgy tűnik, Rákosi igyekezett kiélezni azokat a feszültségeket, amelyek az ő buzgalmától teljesen függetlenül (is) keletkeztek. Különösen igaz ez Jugoszlávia esetében. 1951 tavaszán a belgrádi magyar ügyvivő ellen elkövetett állítólagos merénylet ürügyén táviratokkal bombázta Sztálint, s mindenáron igyekezett megszakítani a formális diplomáciai kapcsolatot is a jugoszlávokkal. Az úgynevezett Standard-ügyben letartóztatott amerikai állampolgár, Robert Vogeler ügyéről és a felszámolt jelentékeny „kémhálózatról” is több táviratot küldött Sztálinnak és más szovjet vezetőknek, Vogeler esetleges kiadatását összekapcsolva „a koreai eseményekkel” .
Rákosi kezdeményezései nem szorítkoztak a szocialista tábor külső ellenségeire. Láthatólag igyekezett például bizalmatlanságot szítani Moszkvában régi ellenfeleivel, a csehszlovák vezetőkkel szemben. 1949 tavaszán leállította a magyar határon a Jugoszláviának szánt csehszlovák hadianyag-szállítmányokat, s ezt gyorsan jelentette Sztálinnak. Más kelet-európai kommunista vezetőket Rákosi előzékenyen kiszolgált a Rajk-perben felmerült adatokkal, a csehszlovák vezetőkkel szemben azonban több alkalommal érzékeltette bizalmatlanságát – Sztálinnál. Így közbenjárását kérte, hogy Prága ne fogadja el a Budapestről kiutasított amerikai követ, Chapin követi megbízását, vonakodott átadni a Vogeler-ügyben „szerzett” Csehszlovákiát érintő információkat stb. Csak a Slánsky-per előkészítése kapcsán enyhült meg valamelyest, s jelentette Sztálinnak, hogy adatokat adott a csehszlovák állambiztonsági miniszternek – tekintve, hogy „mostanában komolyabban harcolnak” az „ellenséges elemekkel” .
Sztálin „hallgatásából” önmagában nem vonható le olyan következtetés, mintha kétkedve szemlélte volna Rákosi kezdeményezéseit. Az esetek többségében az történt, amit Rákosi közlései – előre vagy utólag – tartalmaztak. Hogy Sztálinnak vagy környezetének mi volt a véleménye az olyan esetekről, mint Kádár letartóztatása, Grősz érsek pere, a Vogeler-ügy, Rákosi csehszlovákokkal kapcsolatos intrikái, nem tudjuk. Amikor viszont van valamiféle bizonyíték, akkor Sztálin inkább kétkedőnek, sőt „mérséklőnek” tűnik. A Rajk-per ítéletével kapcsolatos levélváltásról szóló adatokból úgy tűnik, hogy a vádiratot Rákosival olvasó Sztálin kétségbe vonta a Rajk elleni vádak megalapozottságát. Igaz, hogy később nem emelt kifogást sem a vádakkal, sem az ítéletekkel szemen. Ellenvéleménye viszont érvényesült a baloldali szociáldemokratákkal kapcsolatban: Rákosi kirakatpert tervezett Marosán és Ries elítélésére (ez esetben aligha halálos ítéletek nélkül), Sztálin ezzel szemben zárt tárgyalást javasolt. Így is történt. Érdekes módon Sztálin határozottan rosszallotta Rákosi buzgóságát a jugoszlávokkal való konfliktusban. A belgrádi ügyvivő elleni merényletkísérlettel kapcsolatban történt meg első és utolsó ízben, hogy nem Filippovként, hanem az „SZKP KB” aláírással reagált Rákosi táviratára: "Rákosi elvtárs, azt tanácsoljuk, hogy ne erőltesse [nye forszirovaty] a dolgot a jugoszlávokkal” .
Rákosi emlékirataiban természetesen harmonikus, kölcsönös tiszteleten alapuló viszonyként írta le kapcsolatát Sztálinnal, aki majdhogynem szerette őt. De az apologetikus képen is átszűrődik olykor a „fékező” Sztálin. 1951-re a példaképéhez hasonlóan betegesen bizalmatlan Rákosi gyanakvása elérte közvetlen környezetét, így Farkas Mihály honvédelmi minisztert és Péter Gábort, az államvédelem főnökét. Sztálin erről jelentést kapott, s 1951 nyarán kérdőre vonta a nála vendégeskedő Rákosit: „Miért akarja Maga agyonlövetni Farkas Mihályt?” „Mi baja Péter Gáborral?” Rákosit – ez a visszaemlékezés hihető mozzanatainak egyike – kellemetlenül érintette a kérdés, úgy vélte (valószínűleg nem alaptalanul), hogy a nevezettek panaszkodtak „szovjet patrónusaiknak” (Bulganyinnak, illetve Berijának), s az öreg Sztálin környezete hatása alá került. De azért sorolni kezdte a nevezettek „hibáit” . Sztálin türelmetlenül leintette, mondván: „úgy látom, hogy Maga nem becsüli meg eléggé az ilyen jó munkásokat, mint Farkas és Péter. Örüljön, hogy ilyen jó erői vannak, s hagyja őket békében.” Sztálin nem helyeselte a magyar mezőgazdaság erőltetett ütemű kollektivizálását sem. „Lassú és óvatos ütemet javasolt” , ám erre vonatkozó megjegyzéseire utódai természetesen csak Sztálin halála után, 1954 tavaszán emlékeztették Rákosit. (Meg kell jegyezni, hogy ez nem tartotta vissza Rákosit a kampány folytatásától, s nem Sztálin ellenzésén múlott, hogy 1953-ig a grandiózus tervek nem valósultak meg...) Arra is vannak jelek, hogy ellentétben Rákosi állításaival, Sztálin nem kedvelte kifejezetten a magyar pártvezért, s ebben Rákosi zsidó származása is szerepet játszhatott. 1953 júniusában Berija felidézte: „Sztálin elvtárs többször mondta Rákosi elvtársnak, hogy a magyarokat jobban kell előrevinni.”
A „fékező” Sztálin jelensége a szovjet külpolitika kettősségére, a „forradalmi-birodalmi” paradigmára utal. Sztálin nem ellenezte a magyar társadalmi-politikai rendszer szovjet mintájú átformálását, hiszen ez a szóban forgó időben már jelentősen előrehaladt. A destabilizáló hatású túlkapásokat viszont – ha nem is nagy meggyőződéssel – mérsékelni igyekezett. Rákosi azonban – s valószínűleg a többi kelet-európai pártvezér is – „bizonyítani akarta” , hogy az átalakítás élén az ő országa áll.
ÉRDEMI BEAVATKOZÁS
Mind Rákosi, mind Sztálin megítélése egyoldalú lenne, ha a rendelkezésre álló szűkös források elemzését e ponton hagynánk abba. Sztálin „belátó” volta egy-egy részletkérdésben érvényesült ugyan, hatása viszont már kevésbé. Rákosi azért mégsem egymaga felelős a sztálini rendszer bevezetéséért és működtetéséért Magyarországon. Nagyzási hóbortja, „világpolitikai” játszmákról szóló vágyálmai, sok mindent kompenzálni igyekvő beállítottsága kezdeményezővé tették. A Rajk-ügy óta az összbirodalom szívébe (a Pártba) hatoló ellenséggel szembeni harc első számú letéteményesének hitte magát. Sztálin viszont Magyarországot egy térség részének tekintette, nem többnek. Ily módon legfontosabb érdemi beavatkozása a vizsgált időszakban nem egyedül Magyarországot, hanem a közép- és kelet-európai szövetséges államokat együttesen érintette. Rákosi Mátyás e ponton a szemtanú hitelességével számol be a történtekről, s egyben jól jellemzi mind Sztálin, mind a magyar vezető attitűdjét: „1950 vége felé már a maga teljességében kirajzolódott a NATO, az Észak-atlanti Szövetség [sic!] fenyegető körvonala. [...] Mi ezekben a hónapokban az ötéves terv problémái mellett már a Magyar Dolgozók Pártjának kongresszusát készítettük elő, ami bizonyos fokig elvonta figyelmünket a változott nemzetközi helyzet kérdéseiről. Ilyen körülmények között kaptunk meghívást Moszkvába, hogy az európai szocialista országok tanácskozásán, amelyen a szocialista világ katonai kérdései kerültek napirendre, vegyünk részt. A tanácskozás 1951. január 8-án ült össze a Kremlben. Szovjet részről jelen volt Sztálin és a Politikai Bizottság néhány tagja, azonkívül – ha nem tévedek – Vasziljevszkij marsall és Styemenko tábornok, aki akkor a szovjet hadsereg vezérkari főnöke volt. A népi demokráciák kommunista pártjainak főtitkárai (Bierut kivételével) és honvédelmi miniszterei mind jelen voltak. A beszámolót a nemzetközi és katonai helyzetről Styemenko tartotta [...], aki röviden, szabatosan ismertette a nemzetközi helyzet katonai oldalát. Felsorakoztatta a NATO haderejének számait, ismertette a NATO terveit. Az volt a lényeg, hogy 1953 végére a NATO teljesen fel lesz készülve, s ennek ellensúlyozására a szocialista országok hadseregeit is megfelelően fejleszteni kell. S mindjárt fel is sorolta, hogy a szovjet elvtársak véleménye szerint melyik országnak mekkora lenne a hadserege 1953 végére. Magyarországnak 150 000 főnyi hadsereg, ha jól emlékszem, kilenc hadosztály kellett volna 1953 végére. Az értekezlet résztvevői szinte kivétel nélkül rövidnek tartották a rendelkezésre álló alig három esztendőt. Rokosszovszkij marsall, aki akkor lengyel honvédelmi miniszter volt, mindjárt kijelentette, hogy azt a hadsereget, amelyet Styemenko Lengyelországnak javasol, ők 1956 végére tervezték, tehát lényegében meg kell kétszerezni a fejlesztés iramát, ami nehezen fog menni. Sztálin erre azt válaszolta, hogy amennyiben Rokosszovszkij garantálni tudja, hogy '56-ig nem lesz háború, akkor hajtsák végre az eredeti fejlesztési tervüket, de ha nem, úgy helyesebb lesz, ha elfogadják Styemenko javaslatait. Cservenkov közölte, hogy ők egyetértenek a javaslattal, de Bulgáriának nincs nehézipara, úgyszólván semmi acélt nem gyártanak, emiatt a javasolt hadseregfejlesztést csak abban az esetben tudják vállalni, ha a felszerelést hozzá a Szovjetunió adja. Sztálin erre azt válaszolta, hogy a Szovjetunió a háború alatt hadiiparát az Urálba és attól keletre telepítette át. Nézzen Cservenkov a térképre, s azonnal meg fog győződni róla, hogy onnan Bulgáriát bajos háború esetén hadianyaggal ellátni. Javasolta, hogy Bulgária fejlessze ki a maga hadiiparát, s ami ezzel egyet jelent, a nehéziparát. Más pártok sokallották a nekik szánt fejlesztés számait, s Sztálin hozzászólásában azt mondotta, hogy ezeket a kifogásokat tekintetbe kell venni. Styemenko azonban keményen védte vele szemben a maga számait, mondván, hogy azokat az egyes országok összes tekintetbe jövő tényezői alapján dolgozták ki, megfelelnek az országok teherviselési képességeinek, és feltétlenül szükség van rájuk – mire Sztálin visszavonta véleményét.”
Magyarországon már az akkor egy éve hatályos első ötéves terv is az ország teherbíró képességét jelentősen meghaladó nehézipar-fejlesztést írt elő. A magyar gazdaság szerves fejlődési trendjeit az 1949-ben kidolgozott terv gyökeresen megváltoztatta. Az 1951. januári értekezleten elhangzottak azt jelentették, hogy a feszített iparosítás ütemét tovább kell növelni, a tervszámokat emelni kell, elsősorban a nehéziparét, a hadiiparét. A hadseregfejlesztésbe tőkét injekciózni azonban érdemi szovjet segítség nélkül (lásd Sztálin Cservenkovnak adott válaszát) csak más szektorok, elsősorban a mezőgazdaság, végül pedig a háború előttit sokszor el sem érő lakossági életszínvonal terhére lehetséges. Sztálin Styemenkóval lejátszott, nyilván előre kigondolt, színpadias jelenete csupán arra szolgált, hogy a javaslattal szemben várható ellenkezést a bölcs és empatikus vezető image-ének sérülése nélkül küzdjék le.
Egyébként nem mindenki ellenkezett. A „kezdeményező” Rákosi még kissé kevesellte is a grandiózus védelmi felkészülésében Magyarországnak juttatott szerepet, s az ezzel járó személyes presztízst. „A magyarországi kontingens volt a legkisebb, kisebb, mint Bulgáriáé, bár Magyarország lakossága és ipara nagyobb volt, mint a bolgároké. Velem volt Farkas Mihály is, az akkori honvédelmi miniszter, s az volt a véleményünk, hogy ez a szám, ami nekünk jutott, a többi országokéhoz képest nem nagy, s elfogadhatjuk. Engem érdekelt, hogy miért javasolták Magyarországnak a legalacsonyabb [létszámú] hadsereget, s felszólalásomban, melyben egyetértésemet fejeztem ki a javaslattal, megkérdeztem, milyen alapon dolgozták ki ezt a számot. Azt a választ kaptam, hogy az ország meglevő hadseregéből kiindulva állapították meg.”
Az értekezlet létrehozott egy úgynevezett Koordinációs Bizottságot, amely nyilván a fejlesztés gazdasági és katonai lépéseit felügyelte, s ily módon a Varsói Szerződés közvetlen elődjének tekinthető. A stratégiai váltás végrehajtásáról az egyes országokban működő szovjet tervezési és katonai tanácsadói kar gondoskodott.
Az ötéves terv számainak növelése a magyar gazdaságot alig három éven belül olyan válságba sodorta, hogy az elképzeléseket és a célokat felül kellett vizsgálni. Sztálin halála, utódainak – köztük talán az értekezlet résztvevőinek – korrekciós kísérletei és a nemzetközi enyhülés első jelei ezt lehetővé tették. A magyar gazdaság azonban ezekben az években olyan strukturális átalakuláson ment át, amelynek hatásai évtizedekig tartottak. Rákosi ráadásul szokása szerint a megemelt tervet is túl akarta teljesíteni. Nem tűrhette, hogy Magyarország hadserege létszámát illetően Bulgária mögé szoruljon. „Erőfeszítéseit” siker koronázta: 1953 elejére a magyar hadsereg összlétszáma meghaladta a 200 000 főt. Mire azonban az ezért járó elismerést megkaphatta volna, a „Gazda” halott volt, s utódai e sikert egészen máshogyan értékelték.
Vélemények, javaslatok