Rainer M. János: A magyarországi fordulatok és a szovjet politika, 1944–48

Rákosi Mátyás „a fordulat évének” nevezte az 1947 tavaszától 1948 júniusáig terjedő időszakot. A második világháború befejezése utáni Magyarországon nem egyszeri fordulat, hanem egy sor fordulat jellegű változás eredményeképpen alakult ki a szovjet típusú rendszer, illetve a szovjet típusú kommunista párt egyeduralma. E fordulatok logikája és állomásai nemigen tanulmányozhatók a Szovjetunió Magyarországra vonatkozó döntései nélkül.

A magyar politikai átalakulás szovjet relációiról még e fordulatok tükröződését illetően is meglehetősen keveset tudunk, „eltervezéséről” , a befolyásolás konkrét formáiról pedig még ennyit sem. Annyit azonban talán igen, hogy árnyaltabbá tegyünk két, manapság divatossá vált ítéletet. Az egyik szerint Magyarország teljes betagozódása a szovjet birodalomba eldőlt akkor, amikor a Vörös Hadsereg átlépte a határt (vagy még előtte); a másik szerint a fordulat egyik fontos aktora, a Magyar Kommunista Párt vezetése mindenkor a sztálini Szovjetunió „ágenseként” tevékenykedett, mintegy végrehajtotta azt a „tervet” , amelyet Moszkvában a háború vége felé kidolgoztak Kelet-Európa – és benne Magyarország – szovjetizálására. Ha a végeredményt illetően ezek a megállapítások alapvetően igazak is, az odáig vezető úton nem csupán a nemzetközi politikának, a szovjet szándékoknak, hanem a magyar politikai élet szereplőinek, elsősorban a magyar kommunista vezetésnek is jutott szerep.

A Szovjetunió háború utáni berendezkedésére és külpolitikai irányvonalára vonatkozóan eddig egyetlen valóban koherens és globális terv került nyilvánosságra: Ivan Majszkij 1944. eleji elgondolása „a jövendő világ kívánatos alapelveiről” . A dokumentum a Szovjetuniót – szándékaiban – feltűnően kooperatívnak és mérsékeltnek láttatja, s ez komoly kétségeket támaszt arra nézve, hogy a majszkiji vízió valóban alapja volt-e a háború utáni szovjet külpolitikának. Hasonlóképpen megkérdőjelezi némiképpen a „terv” érvényességét, hogy a legfontosabb külpolitikai döntések Sztálin hatáskörébe tartoztak, s bár Majszkij tagja volt a fegyverszünetet és a békeszerződéseket előkészítő egyik szakbizottságnak, e funkciója nem jelentett komoly beleszólási jogot a döntésekbe. Majszkij dolgozatának érvényessége mellett szól viszont az, hogy a háborút közvetlenül követő szovjet külpolitika számos vonása összhangban állt Majszkij elgondolásaival.

A „terv” négy prioritást fogalmazott meg: a Szovjetunió biztonságát, a szovjet birodalom kiterjesztését, meglehetősen bizonytalanul az antifasiszta szövetség jövendő fenntartását, s végül, még homályosabban a volt ellenséges országok belső berendezkedésének valamiféle „demokratikus” átalakítását. „A Szovjetunió abban érdekelt, hogy a háború után nevezett [a volt ellenséges és az ellenség által megszállt] országok társadalmi berendezkedése a népfront eszméjének szellemében a széles demokrácia elvein nyugodjék. [...] a valódi demokratikus rendszerek létrehozásához különböző kívülről, vagyis elsősorban a Szovjetunió, Anglia, az USA részéről jövő intézkedéseket kell alkalmazni. Ettől a lépéstől, mely » beavatkozás más államok belügyeibe« , nem kell visszariadni, mert az országok államberendezkedésének demokratikus volta a béke tartósságának jelentős garanciája.” Majszkij elgondolása egyrészt ideológiailag korrekt: a Komintern 1935-ös stratégiáján, az antifasiszta népfronton nyugodott. Másrészt megfelelt a fő prioritásnak: „konszolidáló jellegű” volt, mert a politikailag kívánatos „beavatkozást” a három szövetséges hatalom együttes fellépése keretében képzelte el. Ugyanakkor realista volt, mert tézisének rögzítése után kitért arra is, hogy Amerika a „konzervatív klerikális” , Anglia pedig a „reakciós” elemek köré szeretné csoportosítani a jövendő „széles demokráciák” politikai centrumát. Ennek kapcsán mérsékelt optimizmust mutatott: „a háború utáni Európa országaiban a demokratikus rendszerek ügyében az együttműködés a Szovjetunió, Anglia és az USA között bár nem lesz mindig könnyű, de lehetséges lesz.” Mindez együtt azt jelentette: a Szovjetunió a saját befolyási övezetében (de ha úgy alakul, azon túl is) olyan „demokráciák” kialakítására törekszik, amelyek formailag még éppen megfeleltethetők a később Jaltában leszögezett demokratikus elveknek, de a valódi politikai választás, politikai érdekartikuláció és -képviselet elvei helyett a népfront és a szovjet birodalmi-biztonsági érdekek axiomatikus elve irányítja őket.

A tervezetből az is kiderül, hogy a szovjet vezetés számára Magyarország nem volt elsődlegesen fontos Legyőzött ellenségként, kezelése nem különbözött másokétól. Az a megfogalmazás sem utal megkülönböztetett figyelemre, hogy a Szovjetunió nem érdekelt „erős Magyarország” létrejöttében, hiszen a Szovjetunió egyetlen erős ország létrejöttében volt érdekelt, ti. a saját magáéban – az egyetlen érdekes kivételt Csehszlovákia jelentette, amelynek Majszkij valamiféle nyugati előretolt helyőrség szerepét szánta. Magyarországnál fontosabb volt valamennyi balkáni ország, mindenekelőtt Románia (a Magyarországra vonatkozó hét mondat közül a leghosszabb és leglényegesebb voltaképpen Romániáról szól), továbbá Lengyelország és Csehszlovákia, nem is beszélve Németországról. Magyarországnál is kevesebb figyelem csak Finnországra jutott.

1944 végén az ideiglenes magyar törvényhozás és kormány közvetlen szovjet beleszólás és folyamatos közvetlen ellenőrzés körülményei között, a Majszkij-féle elveknek megfelelően jött létre. Ezzel voltaképpen a magyar átmenetek közül az első meg is történt: Magyarországon a legyőzött Romániáéhoz és Bulgáriáéhoz, valamint a formailag győztes Lengyelországéhoz hasonló „új demokrácia” jött létre. Ezeket hamarosan „népi demokráciáknak” kezdték nevezni.

A „népi demokrácia” elsődlegesen a szovjet érdekszféra és a jaltai megállapodások kettős követelményrendszerének megfelelő politikai struktúrát jelentett Kelet-Európában. Az első követelmény teljesítésére a helyi kommunista pártok Moszkvában megtervezett parlamenti és kormányzati túlsúlya, valamint egyes fontos pozíciók (elsősorban a belügy és a közigazgatás) kommunista kézben tartása jelentett biztosítékot. A másodiknak az egyelőre ideiglenesen létrehozott reprezentatív „álkoalíciók” nyújtottak megjelenési formát: a politikai életben – formálisan, bár távolról sem egyenlő súllyal – részt vehetett minden „demokratikus” politikai erő.

A Magyarországon 1944. december 21-én létrejött és az 1945. november 4-ei választásokig fennálló rendszer teljes mértékben megfelelt ennek a követelménynek. Valójában azonban álkoalíciónak is nehezen tekinthető, hiszen az Ideiglenes Nemzetgyűlés tulajdonképpen nem volt egyéb a kommunisták uralta kormányt és adminisztratív apparátusokat „fedő” alakulatnál.

Ehhez az „álkoalícióhoz” képest az 1945. november 4-ei parlamenti választások pillanatában új politikai helyzet állt elő. Amíg Romániában, Bulgáriában, Lengyelországban és Jugoszláviában a különféle politikai erők választási szövetségben, „blokkban” indultak az így legfeljebb szavazásnak nevezhető választásokon, addig Magyarországon valóságos választásra került a sor. Hiába deklarálták a pártok előre, hogy a koalíciós kormányzás a választás eredményeitől függetlenül fennmarad, az addigi ideiglenes „álkoalíciót” valóságos, legitim parlamenti erőviszonyokra alapozott koalíció – történetesen, a nemzeti feladatokban megmutatkozó egyetértésnek megfelelően: nagykoalíció – váltotta fel.

Egy lehetséges magyarázat szerint a szovjetek a Szövetséges Ellenőrző Bizottságon keresztül, Vorosilov marsall vezetésével mindent megtettek, hogy a négy koalíciós párt közös listán induljon a választáson, a nyugati hatalmak tiltakozása – valamint a kisgazdapárt fellépése – azonban megakadályozta ezt. Így a SZEB, illetve a Szovjetunió „belement” a rendes választásba, hogy ne kockáztassa Magyarország miatt a Nyugattal való együttműködést. E verzió szerint a Szovjetunió a még mindig érvényben lévő „Majszkij-terv” alapján cselekedett volna.

Amíg a fenti gondolatmenet megtervezett, átgondolt cselekvést feltételez szovjet részről, addig a valóságban történtek sokkal inkább keltik a rögtönzés, esetenként a kapkodás benyomását. Először is a „blokkra” vonatkozó szovjet javaslat, majd nyomás már eléggé megkésve, nem egészen három héttel a választás előtt érkezett. Másodszor, amint a választás lezajlott, s megkezdődtek a kormányalakítási tárgyalások, a Szovjetunió durván beavatkozott azok menetébe azzal a nyilvánvaló célzattal, hogy a kialakult parlamenti erőviszonyokat a kormány összetételével azonnal „korrigálja” .

Noha a győztes kisgazdapárt távolról sem törekedett győzelme teljes kihasználására, Kovács Béla révén magának szerette volna fenntartani a belügyminiszteri pozíciót. Molotov (Sztálinnal és a Politikai Bizottság tagjaival folytatott tanácskozás után) viszont utasította Vorosilovot: ragaszkodjon ahhoz, hogy a kommunisták megkapják a Belügyminisztériumot; javasolja, hogy pótlólag létesítsenek egy-egy miniszterelnök-helyettesi posztot a kommunisták és a szociáldemokraták számára; továbbá segítse elő, hogy a kisgazdapárt és a szociáldemokraták részéről olyan emberek kerüljenek az új magyar kormányba, akik személy szerint is elfogadhatók a szovjet kormány számára. A szovjet interveniálás végül teljes sikerrel járt.

A választás előtt túlságosan magabiztos MKP (Rákosi nem kételkedett a szociáldemokratákkal közösen elérhető többségben: „ha jól megcsináljuk, az kolosszális kommunista-szociáldemokrata sikert fog mutatni” ) tehát nemcsak egy választási vereségbe lavírozott, hanem elaltatta a szovjetek éberségét is, akik így a választási blokkpolitika helyett az eredmények utólagos korrekciójával voltak kénytelenek menteni a menthetőt. Ezt sokáig nem felejtették el.

Az a (politikai) demokrácia, amely az 1945-ös választások eredményeképpen létrejött, nem bizonyult hosszú életűnek. Először is születése pillanatában, a kormányalakítás során „visszaépítették” bele a „népi demokrácia” sarkalatos elemeit, a kizárólag kommunista s így törvényen kívül álló Belügyminisztériumot – amin Nagy Imre belügyminiszter „konszolidáló” személyisége sem módosított érdemben – és a színfalak mögötti pártközi egyeztetést. A köztársaság kikiáltása, valamint a köztársasági elnökről és az emberi-politikai jogokról szóló törvények azonban így is a háború utáni magyar demokráciának a térségben kivételszámba menő alkotásai.

Az MKP a választásból – és nem kis mértékben Vorosilov intervenciójából a kormányalakítás alkalmával – azt a következtetést vonta le, hogy a továbbiakban a választás „korrekciója” lesz a fő feladata minden parlamenten kívüli politikai és más eszközzel. Rákosi egy 1947-ben írt összefoglalójában elárulja, hogy a választás után azonnal tervbe vették a kisgazdapárt feldarabolását s a választójog politikai-diszkriminatív szűkítését. Moszkvának, persze, esze ágában sem volt fékezni a magyar kommunisták túlbuzgalmát, ellenkezőleg, maga is „besegített” a magyar demokrácia „népi demokráciává” alakításának legtöbb lépésénél.

E folyamat elsősorban az 1946 márciusától Nagy Ferenc lemondásáig terjedő tizenöt hónap úgynevezett „koalíciós válságaival” szemléltethető, amelyek során mindinkább szűkült a magyar demokrácia játéktere, mígnem a legnagyobb párt legitim vezetőinek letartóztatásával és emigrálásával 1947. május 30-ával lényegében meg is szűnt. Újabban mind elterjedtebb a fordulatot attól számítani, hogy a kommunista vezetésű állambiztonsági szolgálat az ún. Magyar Közösség-ügyből „köztársaság elleni összeesküvést” konstruált, melyet összekapcsolt a kisgazdapárt vezetőivel és képviselőivel szembeni fellépéssel. Véleményünk szerint az összeesküvési ügy csak lehetőséget biztosított egy folyamat betetőzésére, amelynek tendenciája amúgy is világos volt, eredménye nem lehetett kétséges.

A folyamat első állomása a Gazdasági Főtanács létrehozása volt 1945 novemberétől 1946 januárjáig. A főtanács (lényegében annak kommunista vezetésű titkársága) megkapta a rendeletkibocsátás jogát, ezzel a gazdaság első számú állami irányító szerve lett, nemcsak a parlament, hanem a kormány feje fölött is. A GF megalakításának hátteréről a szovjet diplomáciai misszió 1947. áprilisi összefoglalója a következőket tartalmazza: „Mivel a kisgazdapárt az általános választásokon megszerezte a szavazatok abszolút többségét, a parlamenti mandátumok 60%-át és a kormányzati pozíciók 50%-át, nem tudtuk volna biztosítani azt, hogy a magyar kormány és parlament az ország előtt álló alapvető feladatokat a mi érdekeinkkel összhangban oldja meg. [...] Szükség volt Magyarországon egy olyan állami szervre, amely különleges jogokkal rendelkezik, összetétele demokratikusabb, mint a kormányé, és operatív módon dönt az ország előtt álló kérdésekben. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság javaslatára, a parlamenttől kapott különleges felhatalmazása alapján a magyar kormány 1945. december 10-én létrehozta a Gazdasági Főtanácsot.”

Az MKP 1946. március elején a gazdaság további állami ellenőrzése érdekében (bányák és bankok állami kezelésbe vétele) és más kérdések kapcsán parlamenten kívüli eszközökkel (tömegmozgalmak) gyakorolt nyomást a kisgazdapártra. A politikai élet kettészakadt: a kormány ugyan koalíciós jellegű maradt, ám a Baloldali Blokk három kormánypártja (MKP, SZDP, NPP) minden téren szemben állt a legnagyobb kormánypárttal. A politikai nyomás hatására a kisgazdák meghátráltak, a legtöbb követelést elfogadták, s a Baloldali Blokk által reakcióssá minősített képviselőik „önkéntes” kizárásával elvesztették abszolút többségüket a nemzetgyűlésben.

Nagy Ferencék meghátrálását elsősorban a küszöbönálló béketárgyalások motiválták: úgy vélték, hogy a konfrontáció a kommunistákkal károsan befolyásolja az ország amúgy sem túl kedvező pozícióját Moszkva szemében. Rákosi alkupozíciója az volt, hogy a kommunistáknak tett engedményért cserében közbenjár a szovjet vezetésnél a magyar békecélokért. Nagyon valószínű, hogy Rákosi sem ismerhette a valódi szovjet álláspontot, amely a belpolitikai játszmától függetlenül egyértelműen magyarellenes volt. 1946. március 21-én, tehát egy héttel azután, hogy a kisgazdapárt meghajolt a Baloldali Blokk követelései előtt, az SZK(b)P Politikai Bizottsága döntött a londoni külügyminiszter-helyettesi értekezleten képviselhető szovjet álláspontról a magyar (és a bolgár) békeszerződéssel kapcsolatosan. A döntés egyértelművé tette, hogy Erdély egész területét át kell adni Romániának, s Magyarország határait az 1937. december 31-ei állapotoknak megfelelően kell meghatározni. Ennek ellenére Sztálin még az 1946. április 10-ei tárgyalásokon is azzal áltatta az őt felkereső magyar kormányküldöttséget, hogy a román fegyverszüneti egyezmény szerint „van annak alapja, hogy Magyarország kapjon valamit, hogy pontosan mit, mekkora részt, azt meg kell nézni.”

Nem ez volt az egyetlen megtévesztő manőver: a szovjet vezetés hasonlóan álságos magatartást tanúsított a csehszlovákiai magyar kisebbség egyoldalú kitelepítésével kapcsolatosan. Az 1946. április 10-ei tárgyaláson Sztálin először a teljes lakosságcsere előnyeit ecsetelte, a Szovjetunió és Lengyelország példájára hivatkozott, a Szlovákiában maradó magyarokat az elszlovákosodástól féltette, végül azonban azt mondta: „a magyar nemzeti kisebbség állampolgári jogainak biztosítására irányuló kívánság jogosnak tűnik. [...] A szovjet kormány igyekszik közreműködni abban, hogy ezt a kérdést szabályozzák.” Sztálin valódi álláspontját azonban sokkal inkább az a válasza fejezte ki, amelyet még 1945. július elején a vele tárgyaló csehszlovák vezetőknek adott, amikor a németek és a magyarok Csehszlovákiából történő kitelepítésével kapcsolatosan kérdezték. Sztálin a következőket mondja: „Mi ebbe nem avatkozunk be. Kergessétek el őket. Hadd érezzék a bőrükön, milyen az, ha uralkodnak rajtuk.” Hogy ez a kettős játék mennyire nem az első számú vezető személyes és szeszélyes rögtönzése volt, hanem „érezte” az egész döntéshozó apparátus, azt jól bizonyítja a szovjet külügyminisztérium balkáni osztályának vezetőhelyettese, A. P. Vlaszov 1946. június 19-ei feljegyzésrészlete: „Elfogadhatónak tartanám Szvirdov és Puskin elvtársak ama javaslatát is, amely szerint annak érdekében, hogy erősítsük pozícióinkat Magyarországon, fokozni kellene a Magyarországra gyakorolt nyomást Jugoszlávia, Csehszlovákia és Románia részéről. Ilyen esetekben ugyanis Magyarország kénytelen hozzánk fordulni tanácsért és segítségért.”

1946 őszén a stabilizáció sikere és az aláírás előtt álló békeszerződés módosításának immár nyilvánvaló reménytelensége feleslegessé tette a háborús vereség utáni össznemzeti feladatok megoldása érdekében létrehozott nagykoalíció fenntartását. A koalíció kohéziós ereje jelentősen meggyengült. A politikai pártok válaszút előtt álltak: ha az ország belátható időn belül visszanyeri szuverenitását, a korábbinál – feltételezhetően – nagyobb mozgástér birtokában vethető fel az ország további berendezkedésének kérdése. Ezért az MKP vezetése elszánta magát, hogy tovább korrigálja az 1945-ös demokratikus választások eredményeit, akár egy előrehozott választás árán is, amelyen a Baloldali Blokk állt volna szemben a kisgazdapárttal vagy az arról leválasztott „reakciós” erőkkel. Legalábbis erre utalt az ősz elején indított újabb politikai offenzíva, a szokásos koalíciós válsággal.

A szeptember végi kommunista pártkongresszuson Rákosi hangsúlyozta, hogy az MKP a népi demokrácia útján halad, de egyértelművé tette, hogy ez az út a szocializmus felé vezet, igaz, egy „magyar földön termett, magyar viszonyokhoz szabott” szocializmushoz. Offenzív hangvételű beszédében fenyegető üzenetet küldött a kisgazdapártnak, megkérdőjelezve egyes választott képviselők legitimitását. Hallgatósága körében azok a mondatai arattak „tomboló” sikert, amelyekben kilátásba helyezte a választójog politikai alapon történő szűkítését és a nyomásgyakorló tömegmozgalmak folytatását. A politikai beszámoló fő jelszava – „Ki a nép ellenségeivel a koalícióból!” – jelzi: az MKP elszánta magát arra, hogy egyesztendős menetelés után valamilyen módon dűlőre viszi Magyarország csatlakozását a „népi demokráciákhoz” .

Az 1946. október 30-ai pártközi értekezleten Nagy Ferenc miniszterelnök jól látta a helyzetet: „a Baloldali Blokkhoz tartozó pártok, de még közelebbről a munkáspártok vezetőiben és tömegeiben is egy olyan felfogás lett úrrá, hogy Magyarországon vannak ellenforradalmi törekvések, amelyek a demokrácia megdöntésére irányulnak, és hogy ezekhez a törekvésekhez a koalíciónak egyik, mégpedig legnagyobbik pártja, a Független Kisgazdapárt részben vagy egészben a magatartásával támasztékot nyújt.” Ezt az okfejtést támasztotta alá a kommunisták részéről Gerő Ernő: „a[z 1945-ös] választások nem voltak a tényleges erőviszonyoknak megfelelők. A választások azért hozták meg ezt az eredményt, mert Magyarországon van reakció, amely igen helyes ösztönnel a maga szempontjából nem engedte meg az erők szétforgácsolását, koncentrálta az erőit és megkereste erőinek koncentrálására azt a pártot, amelyet erre a legalkalmasabbnak tartott. [...] A Kisgazdapárt azóta úgy áll, hogy már teljes mértékben foglya a reakciónak, és a kérdés most az, hogy képes-e elvágni azokat a szálakat, amelyek ő Magyarországon ehhez a reakcióhoz fűzik” . A felek végül nem egyeztek meg egyetlen részletkérdésben sem, csak általános deklarációk hangzottak el.

Az újabb erőpróbára ezúttal nem külső – szovjet – kezdeményezés alapján került sor, a moszkvai vezetés ismételten kinyilvánított bizalmatlansága azonban megfelelő motivációt jelentett a felzárkózni igyekvő Rákosinak. Még 1946. nyár végén Rákosi azt javasolta, hogy hívják össze Budapestre a Duna-medence kommunista pártjainak értekezletét. Mihail Szuszlov, az SZK(b)P Külpolitikai Osztályának akkori vezetője nem csupán azért ellenezte Rákosi kezdeményezését, mert Magyarország „a hitleri Németország szövetségese volt” , hanem azért is, mert „a demokratikus építés sikerei Magyarországon kevésbé jelentősek, mint a szláv államokban.” Az elmaradottság miatt kialakult bizalmatlanság könnyen fokozódhatott volna, mint ahogy a túl gyors előrehaladás is nehézségeket okozhatott Moszkvának.

Mindez kényes egyensúlyozásra késztette az MKP-t: „Elkezdjük a tömegmozgósítást, a tömegek cselekvésre hívását. Ezt fokozatosan csináljuk. Nem mindjárt a kormányváltozás kiharcolására hívjuk a tömegeket, hanem akcióba hívjuk őket ma a feketézők ellen” – mondotta Rákosi a kommunista parlamenti képviselőknek 1946. november végén. Horváth Márton pontosan megjelölte az óvatosság okát: „nehéz, szívós és hosszadalmas munkával tudjuk majd az erőviszonyokat úgy megváltoztatni, hogy a koalíciónak ettől a formájától meg tudjunk szabadulni [...] Egyik oldalon a jobboldal tömegbefolyása, másik oldalon a külpolitikai helyzet is akadályozza, hogy egy csapásra változtassunk a helyzeten. A Szovjetuniónak az a politikája, hogy békét és rendet akar az általa megszállt országokban. Ezen a politikán sem a mi szempontunkból, sem a világdemokrácia, sem a nemzetközi munkásmozgalom szempontjából nem érdekünk változtatni. Az európai választások a kommunista pártot első párttá tették. Nem érdeke a Szovjetuniónak, hogy azért, mert mi itt elmaradtunk, változtasson a politikáján, és ütőkártyát adjon ezzel a nyugat kezébe. Nekünk saját erőnkből kell behozni elmaradottságunkat, és épp ezért hosszabb távra, szívós és lassú előrehaladásra kell berendezkednünk.” Döntő lépésre készült tehát az MKP, de nem egyszeri csapásra.

Ebben a helyzetben a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztálya által „feltárt” ún. köztársaságellenes összeesküvés váratlan lehetőséget kínált, hogy a kommunista párt szívós és lassú előrehaladás helyett magasabb sebességfokozatra kapcsoljon. Az okot azok a politizáló társaságok szolgáltatták, amelyek naiv módon nemcsak azt hitték el, hogy a békeszerződés ratifikációja után a szovjet csapatok elhagyják az országot, hanem azt is, hogy Magyarország kikerül a szovjet érdekszférából, s erre a helyzetre különféle általános politikai terveket szövögettek.

A „leleplezés” jelentőségével azonnal tisztában volt mindkét érdekelt fél. Az MKP vezetése végre gátlástalanul élhetett a még a kezdet kezdetén megszerzett helyzeti előnyével, s a párt kezében lévő politikai rendőrség végre valóban jelentős politikai csapáshoz szállított muníciót. Az MKP Központi Vezetőségének január elején tartott ülésén Rákosi Mátyás azonnal történeti perspektívába helyezte a fejleményeket: „hatással volt a kisgazdapárt magatartására az utolsó hónapokban az a tény, hogy igen komoly föld alatti szervezkedés is folyt, egy összeesküvés, amely elsősorban a kisgazdapártot használta fedőszervéül, és amelyről feltehető, hogy a kisgazdapárt sok vezetője tudott. [...] Számunkra ennek az összeesküvésnek óriási jelentősége van, mert mindazt, amit mi eddig hirdettünk, hogy a reakció a kisgazdapárton keresztül próbál érvényesülni, részleteiben is, egészében is megerősíti. A mi számunkra most nem csak az a fontos, hogy ezt az összeesküvést felgöngyölítsük, kiirtsuk és vezetőiket megfelelően megbüntessék. Fontos az is, hogy a maximális politikai tanulságot vonjuk le belőle, hogy leleplezzük a reakció és a kisgazdapárt jobbszárnyának politikai kölcsönhatásait [...] Ezért ennek az összeesküvésnek nagy a jelentősége, erősen befolyásolja az 1947-es esztendőre tervbe vett stratégiánk egész menetét. Ez olyan nehéz kő, ami most még repül, és nem tudni, hogy hol áll meg. Rajta leszünk, hogy hatása maximális legyen” .

Ezúttal Nagy Ferenc miniszterelnök fordult a szovjetekhez, amiért „a kommunisták minden eszközt bevetve felfújják az összeesküvést, és kihasználva kiváltságos helyzetüket a vizsgálati szerveknél, igyekeznek befeketíteni a Független Kisgazdapárt vezetését, továbbá szakadást előidézni a párt soraiban” . Puskin követ és Szviridov tábornok azonban így válaszoltak: „megértjük, hogy a baloldali demokraták aggódnak a Független Kisgazdapártban kialakult helyzet miatt, s ugyancsak megértjük törekvésüket, ami arra irányul, hogy a Független Kisgazdapárt összetétele legyen egyneműbb és demokratikusabb. Emlékeztettük Nagy Ferencet, hogy nemegyszer tanácsoltuk neki: tisztítsa meg a pártot a reakciós elemektől, ám sajnos ezeket a tanácsokat nem mindig vette figyelembe.”

Az MKP maximális politikai hatékonyságot célzó lépéseinek 1947 februárjában még mindig az 1945-ös demokratikus fordulat eredményei szabtak határt. Az összeesküvési ügy első számú személyi célpontja Kovács Béla, a kisgazdapárt főtitkára lett, az ügyészségnek történő kiadatását azonban a nemzetgyűlés elutasította. Ezért, s – bár erre írásos bizonyíték nem került elő – bizonnyal Rákosi kérésére tartóztatták le Kovácsot 1947. február 25-én a Szövetséges Ellenőrző Bizottság égisze alatt a szovjet állambiztonság szervek.

A fordulat döntő lépését tehát mégiscsak a Szovjetunió tette meg, s így az ügynek komoly nemzetközi visszhangja támadt. Néhány héten belül – március 12-én – Truman amerikai elnök a róla elnevezett doktrínát meghirdető kongresszusi beszédében hangsúlyosan utalt arra, hogy a „világ néhány országának népeire legutóbb akaratuk ellenére totalitárius rendszereket kényszerítettek. Az Egyesült Államok kormánya gyakran tiltakozott a kényszer és megfélemlítés alkalmazása ellen Lengyelországban, Romániában és Bulgáriában, mivel az sérti a jaltai egyezményt. Meg kell állapítanom, hogy több más országban is hasonló fejleményekre került sor” .

Az amerikai reagálás, amely igen éles jegyzékekben is kifejezésre jutott, ismét óvatossá tette a szovjet vezetést. Arról persze szó sem volt, hogy Kovács Béla ügyében bárminő engedményt tegyenek. De másként ítélték meg a helyzetet, mint Rákosi, akit módfelett bosszantott a már megvertnek hitt kisgazdapárt további ellenállása. Az 1947. március 12-ei pártközi értekezleten Nagy Ferenc miniszterelnök pártja „megtisztítása” fejében a Baloldali Blokk feloszlatását követelte, a kisgazdapárt vezetése pedig emberi jogi törvényt kívánt a parlament elé terjeszteni. Nagy Ferenc a baloldali nyomás hatására meghátrált ugyan, de a szituáció így is kormányválsággal fenyegetett, a miniszterelnök ugyanis kilátásba helyezte lemondását.

Rákosi ebből azt a következtetést vonta le, hogy az összeesküvési ügyet politikai szempontból túl korán zárták le. 1947. április 4-én az MKP Központi Vezetősége előtt Nagy Ferencről szólva kijelentette: „semmi kétség, hogy őt is igen súlyos politikai felelősség terheli, semmi kétség, hogy ő is tudott az összeesküvésről.” Nyomban megkezdte a szovjetek meggyőzését is. „Most Nagy Ferencen a sor” – mondotta a KV-ülés napjaiban Korotkevicsnek, a szovjet párt nemzetközi információs osztályán dolgozó magyar referensnek. „Bebizonyosodott, hogy Nagy Ferenc miniszterelnök mindenképpen részt vett az összeesküvésben, sőt feltételezhető, hogy a legutóbbi időszakban ő adott utasításokat az összeesküvőknek. A kérdés most az, hogyan lépjünk föl ellene” – írta egy nappal később Kuznyecovnak, a szovjet párt titkárának.

Molotov azonban, aki 1947. április 29-én Moszkvában fogadta Rákosit, nem volt ennyire lelkes. Annyit azért közölt, hogy a szovjet csapatok Magyarországon maradnak, de a Rákosi szóáradatát megszakító rövid kérdései és megjegyzései mind óvatosságról, konszolidáló szándékról árulkodtak. Mintha azt mondotta volna: most elég, ennyi, ne tovább. Rákosinak arra a kérdésére, hogy segítenek-e a szovjetek abban az esetben, ha az MKP „a tömegek mozgósításához folyamodik” (a kérdés arról árulkodik, hogy a népi demokratikus fordulat végrehajtásának tömegmozgalmi-puccsista forgatókönyve is létezett), a válasz az volt: „a körülményektől függ” , ami közel állt az elutasításhoz. A Nagy Ferenc ellen konstruált, Kovács Béla felléptetésével elképzelt kirakatper Rákosi-féle víziója ugyancsak nem nyűgözte le Molotovot: „ez csak rövid időre szólóan kelt hatást. Ráadásul nem lehet tudni, mit fog mondani a magyar bíróság előtt” . Molotov zárómegjegyzése pedig biztosan súlyosan érintette Rákosit: „Önök nagy hibát követtek el 1945-ben, amikor a parlamenti választáson nem más pártokkal együtt, egy blokkban indultak. [...] Ha közös blokkban indulnak, nem alakult volna ki olyan helyzet, hogy egy párt kap többséget.”

Arra, hogy pontosan egy hónappal később miért került sor mégis Nagy Ferenc lemondatására, kézenfekvő a magyarázat: május 4-én a francia, 13-án pedig az olasz kormányból kerültek ki a kommunista miniszterek. A Majszkij-terv „népfrontos alapú” kormányai a szovjet katonai-biztonsági zónán kívül megszűntek, vagyis nem volt többé ok a viszonosság – mind látszólagosabb – fenntartására a zóna nyugati peremén demokrácia és „népi demokrácia” között ingadozó országokban. Így Magyarországon sem.

Emlékirataiban Rákosi Mátyás – kedvező körülményként említve, hogy Nagy Ferenc kormányfő május 14-én Svájcba utazott szabadságra – Moszkvából eredeztette a „népi demokratikus” fordulat szempontjából sorsdöntő impulzust: „Puskin megkért, hogy egy fontos és sürgős tárgyalás ügyében azonnal utazzak Aradra. [...] Már várt Szuszajkov vezérezredes, a román Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke. [...] Szuszajkov átadott nekem egy kézzel írott, aláírás nélküli levelet azzal, hogy ez Sztálin személyes üzenete. A levél nem volt egészen egy oldal. Az állt benne, hogy szovjet értesülések szerint Nagy Ferenc nem pihen Svájcban, hanem az ellenséggel tárgyalja meg azokat a terveket, amelyek alapján a kommunistákat el akarják távolítani a kormányból. Használjuk fel távollétét, s menjünk támadásba, mert ha ezt elszalasztjuk, utána nehéz helyzetbe kerülünk.”

Rákosi aradi utazására valószínűleg május 27-én került sor. Lehetséges, hogy Nagy svájci tartózkodásáról a szovjeteknek valóban voltak saját értesüléseik, ám ezek egyelőre nem kerültek elő. Egy – érdekes módon a Sztálin-üzenettel félelmetesen összecsengő – értesülésük azonban bizonyosan volt, s ez magától Rákosi Mátyástól származott. A magyar titkosszolgálat szerint a miniszterelnök május 18–22. között a svájci Veveyben több alkalommal találkozott Saláta Kálmánnal, aki az ún. összeesküvési ügy egyik fő vádlottja lett volna, ha nem sikerül elkerülnie a letartóztatást és elmenekülnie Magyarországról.

Május 20-a körül a szovjet párt nemzetközi információs osztályának egyik munkatársa (valószínűleg Korotkevics) több beszélgetést folytatott Rákosival és az MKP más vezetőivel. Már kész feljegyzése végén a következő kiegészítés található: „1947. május 23-ai rövid találkozásunk idején Rákosi elvtárs elmondta, hogy a kommunista párt vezetősége úgy határozott, maximálisan meggyorsítja minden előirányzott tervének megvalósítását. A következő héten – mondta – le akarjuk leplezni Nagy Ferencet. Jelenleg, mint ismeretes, Nagy Ferenc Svájcban tartózkodik. Elutazása előtt közölte, hogy ott kívánja eltölteni szabadságát, s szeretné tanulmányozni a svájci gazdaságot. Mindez persze csak ürügy. Nagy Ferenc valójában tárgyalásokat folytat Svájcban. Az új demokráciák (Jugoszlávia, Bulgária, Lengyelország, Csehszlovákia és mások) között már kialakulóban lévő szövetség ellensúlyozására a reakciósok egy másik szövetség tervét szövögetik, amelybe be akarják vonni Magyarországot is. Mi még Nagy Ferenc Svájcból történő hazaérkezése előtt át akarjuk adni Riesnek, az igazságügy-miniszternek a Nagy Ferencet mint az összeesküvés résztvevőjét leleplező vizsgálati anyagokat.”

Nagyon valószínű, hogy az említett aradi utazás alkalmával Rákosi saját részletes, európai politikai kontextusba ágyazott forgatókönyvéhez kapta meg Sztálin jóváhagyását. Nagy Ferenc nem akart Kovács Béla sorsára jutni: ahogyan számítottak rá, nem tért haza, hogy „tisztázza magát” , inkább az emigrációt választotta. Pártja, amely már a tavaszi csapások, letartóztatások nyomán elvesztette parlamenti többségét, dezorganizálódott.

Az MKP vezetését az 1947. augusztusi választások előtt sem jellemezte borúlátás. Rákosi ezt írta Moszkvába: „Az elvtársak bizakodók, és remélik, hogy ez alkalommal jóváteszik az 1945-ben elkövetett hibákat. Természetesen van egy sor előttünk ismertetlen tényező, mint pl. az angol–amerikai intrikák, a Szövetségközi [sic] Ellenőrző Bizottság megszűnése stb. Megvan a lehetősége annak, hogy ezúttal döntő demokratikus többséget hozunk létre, lényegesen megnövekedett kommunista befolyással, és ezzel bekerülünk a haladó szomszédországok sorába.”

A magyar kommunisták azonban ezúttal sem nyerték el a szovjet vezetés tetszését. A választási blokk tervéből csupán a négy koalíciós párt választási szövetsége lett, amely a választójog szabályozott és illegálismegkurtítása, valamint választási csalás eredményeképpen ugyan éppen hogy többet kapott 60%-nál (s így a mandátumprémium révén a parlamenti székek majdnem kétharmadát birtokolhatta), de csaknem 40%-nyi szavazat a nyíltan ellenzéki pártoknak jutott. Annál kínosabb volt az eredmény, mert két héttel a választás előtt Rákosi azt jelentette az SZKP-nak, hogy az ellenzék legfeljebb 15%-ot kap majd.

1947 nyarán olyan fordulat következett be a nemzetközi politikában, amely a kelet-európai biztonsági zónában végérvényesen megszüntetett mindenfajta „kölcsönösségi” viszonyt. A Marshall-terv elutasításával megszűnt a kelet–nyugati együttműködés minden intézményes alapja. A Szovjetunió első lépésként nyílt nyomásgyakorlással arra kényszerítette a még habozó kelet-európai országokat, hogy utasítsák vissza az európai újjáépítési programban való részvételt. „Európa hitelekkel történő segélyezésének leple alatt valamiféle nyugati blokk szerveződik a Szovjetunió ellen. [...] Önök objetíve segítenek, akarva vagy akaratlanul, de segítséget adnak a Szovjetunió elszigeteléséhez. [...] Ezt [ti. a részvételt] a Szovjetunió felett aratott győzelemként értékelik majd. Mi és népünk ezt nem engedjük meg. Meg kell változtatniuk álláspontjukat, vissza kell utasítani a részvételt, s minél előbb, annál jobb” – jelentette ki Sztálin 1947. július 9-én a Kremlben a csehszlovák kormányküldöttségnek.

A Marshall-terv elutasítása új tartalmat adott a már 1946 óta érlelődő szovjet elképzeléseknek, amelyek eredetileg a jelentősebb európai kommunista pártok – a szovjet zóna kommunista pártjai, valamint az akkor még kormányon lévő francia és olasz párt – laza együttműködésére irányultak. A lengyelországi Szklarska Porebában 1947. szeptember végén rendezett értekezleten Zsdanov, a szovjet küldöttség ideológus szakértője nyíltan meghirdette a „két tábor” elméletet, majd a jelen lévő kommunista pártok tevékenységük szorosabb, „szervezetszerű” koordinációjáról és együttműködéséről határozva, létrehozták a Kommunista és Munkáspártok Információs Irodáját, a Kominformot.

A pártok közötti együttműködéssel egyidejűleg Moszkva egységes alapokra helyezte az állami kapcsolatokat is. Az SZKP PB 1947. október közepén kidolgozott egységes irányvonala a kelet-európai kisállamokkal (ide sorolták Romániát, Bulgáriát, Magyarországot, Jugoszláviát, Csehszlovákiát és Lengyelországot) kölcsönös segítségnyújtási szerződések kötését, illetve a már létezők kiegészítését írta elő. A segítség immár nem csupán a Németország, hanem minden hatalom irányából érkező agresszió esetére vonatkozott.

Révai József és Farkas Mihály, a magyar delegáció tagjai azzal az általános következtetéssel érkeztek vissza a lengyelországi konferenciáról, hogy a továbbiakban a demokratikus erők „felső kombinációk” útján történő összefogása helyett tömegmozgósításra, pártok blokkja helyett kommunista vezetésű ún. tömegszervezetek létrehozására van szükség, s elérkezett az idő a többi párt kizárására, a „parlamentáris eszközök” háttérbe szorítására, a „burzsoázia gazdasági hatalmának összeszűkítésére, végső fokon megsemmisítésére” . Az MKP-nak „fordulatot kellene végrehajtania politikájában” , mert még „érezhető a pártközi tárgyalásoknak, a felső parlamentáris kombinációknak bizonyos túlbecsülése” . Jelentésük az „új koalíció” kialakítására irányuló politikai vonal végrehajtásának „meggyorsítását és az ehhez szükséges rendszabályok sürgős kidolgozását” szorgalmazta. Indítványozták a jobboldali szociáldemokraták elleni harcot, a gazdaságpolitika felülvizsgálatát (további államosításokat), tisztogatást és térnyerést az államapparátusban, a hadsereg átszervezésének meggyorsítását, a párttagság felülvizsgálatát, végül az egész 1944 utáni út elméleti áttekintését.

A Kominform alakuló értekezlete után a magyar párt valóban a „népi demokrácia” továbbfejlesztésének útjára lépett. Az új elképzeléseket nem elsősorban a Pfeiffer-párt betiltása fémjelezte, hiszen az a korábbi stratégiai elképzelések között is szerepelt. Sokkal meghatározóbb volt az állami gazdaságpolitika új – immár szocialista célokat megelőlegező – irányelveinek kidolgozása vagy a szövetkezetpolitikai tézisek elkészítése.

A harmadik fordulat legjellegzetesebb politikai aktusa a szociáldemokrata párt szétverése és a „maradékkal” való egyesülés előkészítése volt. A szociáldemokratákat a magyar kommunisták régi hagyományok alapján ellenségnek tekintették, s ezt az érzést a „népi demokráciáért” vívott közös harc sem oldotta. Sőt, az 1947-es blokkajánlat kudarca, majd a választást követő kormányalakítás nehézségei s a választási csalások miatti szociáldemokrata tiltakozások csak mélyítették az ellenszenvet. A Szklarska Porebában történteket a magyar kommunista vezetés elsősorban a szociáldemokraták ellen kívánta kihasználni. Furcsa módon azonban – miközben a franciákat és az olaszokat Zsdanovék megrótták a szocialistákkal való paktálás miatt, a magyar szociáldemokraták ügyében Moszkva ismét óvatosságot mutatott.

Rákosi Mátyás 1948. március végén Moszkvába küldött összefoglaló jelentése szerint „a[z 1947.] szeptemberi válság veszélyeinek hatására elhatároztuk, hogy változtatást eszközlünk a szociáldemokrata pártban. Felállítottunk egy bizottságot, amelyet külön ezzel a munkával bíztunk meg. [...] A legfontosabb szervezeteknek azt a feladatot adtuk, hogy a Szociáldemokrata Párt balszárnyát az üzemekben és az alapszervezetekben frakciószerűen tömörítsék.” Az SZDP-be beépült „kriptokommunisták” és szimpatizánsok akciósorozata vezetett a bázisszinten kibontakozó átlépési hullámhoz, a vezetésben pedig az egyesülést ellenzők kizárásához 1948 februárjában.

Rákosi a „fúziót” presztízskérdésnek tekintette, ettől a szovjet pártvezetés habozó, óvatos álláspontja sem tartotta vissza. Amikor 1947 decemberében a Moszkva melletti Barvihán gyógykezeltette magát, egy Sztálinnal folytatott beszélgetésben egész tervet vázolt fel a magyar politikai élet átalakítására. Sztálin akkor azt mondta, a szocdemek „maradjanak egy kis pártban külön” . Ugyanakkor „helyesnek tartotta, hogy először fúzió a szociáldemokratákkal, azután – népfront szervezetet [sic] – egy olyan szervezetet megalakítani, mint a Szovjetunióban a szovjetek, kommunista mag köré a többi pártok elhelyezve” . Molotov még 1948 februárjában, a magyar–szovjet barátsági és kölcsönös segélynyújtási szerződés moszkvai aláírásakor is felhívta a figyelmet: Sztálin óv a gyors egyesüléstől. A szociáldemokrata baloldal fellépése, a jobboldali vezetők február végi kizárása a pártvezetésből azonban – Rákosi szerint – nagy tetszést aratott Moszkvában.

A barátsági szerződés aláírására Tildy Zoltán köztársasági elnök vezetésével Moszkvába érkezett magyar delegációt fogadta Sztálin is. A rövid, mindössze félórás beszélgetés orosz jegyzőkönyve szinte groteszk szívélyességről árulkodik. Sztálin minden magyar kérésre (hadifoglyok hazaengedése, missziók követségi rangra emelése, segítség a hadsereg fejlesztéséhez stb.) „harasót” mondott, saját kérdéseire (szilárd-e a forint, hogy áll a költségvetés, van-e szabotázs, milyen a parasztok hangulata stb.) kielégítőnek találta a válaszokat. Két kérdés érdekelte igazán. A magyar hadsereg helyzete, amelynek szovjet fegyverzetet ígért, hangsúlyozva „a Szovjetunió érdekeltségét abban, hogy Magyarországnak erős hadserege legyen, különösen a szerződés aláírása után” . Amikor Rákosi kérdés nélkül a Titóval folytatott tárgyalásokról, esetleges fegyvervásárlási hitelről kezdett beszélni, Sztálin megjegyezte, hogy a magyarok láthatólag jó kapcsolatokat ápolnak a jugoszlávokkal. A delegáció egyhangú igenjére megint csak annyit mondott: „eto haraso.”

Meglehet, a történeti szempontból pillanatnyi ideig tartó, alig érzékelhető fázisok között nincs is értelme különbséget tenni, s a háború utáni átalakulásokat hosszú időre lezáró fordulat csupán az 1947 őszén megkezdődött szakasz vége. De talán mégsem hiábavaló rögzíteni azt a pillanatot, amikor a már teljesen „népi demokratikus” politikai szerkezet (voltaképpen a Szociáldemokrata Párt maradványaival való 1948 júniusi egyesülés teszi ezt teljessé) a szovjet érdekszféra intézményesített alárendeltségében „együtt él” bizonyos maradványokkal, „zárványokkal” , amelyek az előző periódusból maradtak vissza.

A politikai pluralizmus például egyre inkább látszat, hiszen a még létező pártok többé nem versenytársa, hanem szatelitjei az MKP-nak (MDP-nek). Ám más intézményekkel együtt (egyesületek, szakmai szervezetek, egyházak) ők a civil társadalom hagyományainak fenntartói. A gazdaság elsősorban az 1948. márciusi nagy államosítást követően államgazdaságnak tekinthető, de a szabályozó terv még nem teljesen lebontott, és nem teljesen utasítás jellegű. A sajtószabadság már korlátozott, a kulturális élet szürkülőben, de még nem tornyosulnak előtte totális korlátok. A szovjet szocialista rendszerre történő áttérés már program, de nem azonnal, a célhoz vezető út pedig még nem feltétlenül és kizárólag az erőszakos kényszer.

Azért sem érdektelen erről a közbülső állomásról megemlékezni, mert valahányszor a magyarországi szovjet rendszer későbbi történetében a kommunista mozgalmon belül „revíziós” tendenciák jelentkeztek, furcsa módon mindig ez az alig létezett periódus szolgált mintául. Így történt 1953–54-ben, 1956-ban, a forradalom leverését követően a Kádár-rendszer kiépülésének rövid „reformtétovázásának” hónapjaiban, egyes vonatkozásokban a hatvanas évek reformgondolkodásában, sőt még 1988–89-ben is.

Végül azért tűnik jogosultnak a két utolsó állomás közötti különbségtétel, mert a szovjet dokumentumok alapján úgy tűnik, hogy Moszkva szerint az 1947 őszén bejelentett politikai fordulatot számos párt nem hajtotta végre kellő mélységben. A Marshall-terv nyomán a hidegháborús szakadásról egészen nyíltan megfogalmazódó szovjet helyzetmegítélés következményei nem korlátozódhattak a kül- és biztonságpolitikára. Nem volt elég, hogy a szovjet zóna országai ebben a tekintetben elfogadták alárendeltségüket. Az sem, hogy belpolitikai helyzetük stabil, a „népi demokratikus” rendszer nem túl jelentős eltéréseitől eltekintve egynemű. Egy esetleges háború esetén a szovjet mintától való minden eltérés a „tábort” gyengítő tényezőnek tűnt a szovjet vezetés szemében.

Sztálin nyilvánvalóan elérkezettnek látta az időt arra, hogy a különféle „népi demokráciák” , a szocializmushoz vezető „nemzeti utak” , a „viszonylagos békés átmenet” korszaka után a megszállt, illetve szövetséges országok belső rendszereit is összhangba hozza a hidegháború követelményeivel, vagyis felzárkóztassa őket a szovjet normatívákhoz. 1948 tavaszán az SZK(b)P Nemzetközi Osztályán sorra születtek a vádiratszámba menő feljegyzések az egyes kelet-európai kommunista pártok „antimarxista” , „nacionalista” hibáiról. A legélesebben a jugoszláv, lengyel és csehszlovák pártokról szóló dokumentumok fogalmaztak. Nyílt szakítássá ezek közül a jugoszláv–szovjet konfliktus fajult, aminek hátterében nem csupán a belső berendezkedés kérdései álltak, hanem elsősorban a formálódó „szocialista” tábor általános és regionális vezető erejének eltérő értelmezése. Tito és a jugoszláv vezetők Jugoszláviát az antifasiszta küzdelem egyik vezető erejeként eleve „haladóbbnak” tartották a többi kelet- és közép-európai népi demokráciánál, s jogot formáltak arra, hogy Belgrád afféle helyi középhatalomként „vezesse” a térségbeli országokat a szocializmus útjára. Moszkvában viszont úgy vélték, hogy a vezető szerep egyedül a Szovjetuniót illeti meg, annak ellenére, hogy a háború utáni években maga Sztálin is kitüntetett kapcsolatokat ápolt Titóval és a jugoszláv vezetéssel.

Teljesen megalapozottnak tűnik a korszakot a legújabban feltárt dokumentumok alapján értelmező orosz szerzőpáros (G. P. Murasko–A. F. Noszkova) feltételezése, amely szerint 1948 tavaszán Sztálin nagyszabású tisztogatást tervezett a „szövetséges” pártok vezetésében. Ha ez igaz, a magyar vezetésnek volt oka az aggodalomra. Ahogy a szovjet–jugoszláv konfliktus éleződött, az elvtársias kritika bármikor a magyar pártvezetés korábbi vétkeinek leleplezésébe csaphatott volna át: eltaktikázott választások az egyik, túlzott türelmetlenség a másik alkalommal, Rákosi nagypolitikai ambíciói az egyik, és Jugoszláviával fenntartott különlegesen jó viszonya a másik oldalon.

A jugoszláv ügyből azonban a magyar vezetés számára végül nem vád lett, hanem messzire ható lecke. Jóllehet a kommunista pártokról az 1948. júniusi szovjet–jugoszláv szakítás idején is készültek kritikus feljegyzések Moszkvában, a magyar pártot és vezetőit nem bírálták nyilvánosan. 1948 júniusa Magyarországon nem elsősorban a szétzúzott Szociáldemokrata Párttal való egyesülés miatt fordulat, hiszen a politikai szerkezet átalakításában Nagy Ferenc lemondatása és a kisgazdapárt szétzúzása volt a döntő lépés, a végső intézményes simítások pedig egészen 1949 májusáig, az első alternatíva nélküli, közös listás választásig eltartottak.

Az iskolák államosításával, a katolikus egyház elleni hadjárattal, a kulák fogalmának bevezetésével és a mezőgazdaság szövetkezeti átalakítására vonatkozó tervek meghirdetésével, a kommunista párton belüli „nemzeti útkeresőkkel” történt leszámolással a magyar kommunista vezetés azt bizonyította, hogy megértette a jugoszláv leckét, s megkezdte a magyar társadalom szovjet típusú átalakítását. Egy évvel később, 1949 nyarán nyilvánvalóvá vált az is, hogy Rákosi a „frontország” helyzetéből fakadó kötelességekkel is tisztában van.

In Rubicon, 1998. 4–5. sz. 50–57. o.

Vélemények, javaslatok

Az oldal létrehozásának dátuma: 2000. november 29. szerda
Utolsó módosítás: 2000. november 29. szerda
Copyright © 2000 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány

Elejére