Rév István: A koncepciós színjáték
A koncepciós per a tárgyalótermi dráma speciális változata. A vádlottak nem saját személyükben állnak a bírósággal szemben, hanem politikai osztályuk szociológiai jellemzők alapján meghatározott képviselőiként. A tárgyalás során a vádlott élettörténete egy egész halálra ítélt osztály allegóriájává válik. Azt a múltat személyesíti meg, amely vissza szeretne térni, ám képtelen erre. A tárgyalóteremben a személyes történet elveszíti magánjellegét, a köztörténet mikroverziójává válik. Az absztrakt, átideologizált politikatörténet megszemélyesedik, és fogyaszthatóvá lesz a dráma eredményeként. A vádlott kreált személyisége a megidézett Történelem sötét oldala.
Faludy György, akire a vádlott szerepét osztották az egyik koncepciós perben, önéletrajzi regényében leírja, miképpen konstruáltak a faktuálisból fikciót, majd hogyan használták tényként és bizonyítékként ezt a fikcióvá alakított történetet. Faludy a regényben rekonstruál egy dialógust, amely közte és kihallgatója között zajlott az Andrássy út 60-ban:
–„És mi volt apja foglalkozása”?
– Vegyészmérnök, főiskolai tanár.
– Helyes – mondta, és a gépírónő felé fordult. – Írja, válasz: dúsgazdag polgári családból származom.
– Családom sohasem volt gazdag. A polgári szót sem vállalom. Ez a szó a maguk értelmezésében nem citoyent jelent, mint az enyémben, hanem burzsujt, kizsákmányolót.
– Ne okvetetlenkedjék! Származásáról senki sem tehet.
– Nem származásról van szó, hanem tényekről” !
A családi háttér nem annyira a vádlott szociális helyzetét volt hivatott meghatározni, sokkal inkább a politikai hierarchiában betöltött pontos helyét. Paradoxonnak tűnik, de az antiindividualista központosító állandóan azzal foglalkozott, hogy minden egyes egyén számára megfelelő helyet találjon a politikai rendszerben. Az antiindividualista, kollektivista, központosított társadalom megteremtése precedens nélküli individualizálással kezdődött.
Az élettörténetek alapján kreált bűn, a személyes múlt alapján gyártott bűnös nem a kommunizmus találmánya volt. A kommunisták, akik már a bolsevik forradalom idején érzékenyek voltak a nagy francia forradalom analógiájára, visszanyúltak a francia példához, hogy joggyakorlatuk archetípusát megtalálják.
Tallien (aki maga is a terror egyik komisszárja volt még néhány hónappal azelőtt), azt mondta a Konvent második évében fructidor 11-én, hogy a terror igazi kezdete a gyanúsítottakról 1793. szeptember 17-én hozott törvény volt. Ez a törvény nem bűnöket, hanem személyeket marasztalt el. „A terror nem azért büntet meg embereket, amit tettek, hanem azért, amik”. A terror egész osztályokat „gyanúsítottnak” tekint: ez a despotizmus valódi alapja.
Míg Robespierre és XVI. Lajos esetében az elrettentő demonstráció nem a bírósági tárgyalás volt elsősorban, sokkal inkább az elítéltek kivégzése, a klasszikus kommunista koreográfiában a tárgyalás fontosabb szerepet játszott, mint az ítélet végrehajtása.
A klasszikus (a liberalizáló reformok előtti) szocializmus rendszere a konfliktusok állandó termelésén és ezeknek a konfliktusoknak a megoldásán nyugszik. A konfliktusoknak és azok „megoldásának” is a nyilvános tárgyalás a legfontosabb színpada. A koncepciós per nyílt tárgyalása példázat és a rendszer legitimitása megerősítésének színtere is egyben. A tárgyaláson, ahol felvonulnak a bűnösök és a vétkezők, ahol bemutatják bűneiket, ahol rámutatnak bűnös mivoltukra, ahol az állam a nép nevében a büntetést osztja – a rendszer megmutathatja erejét és elszántságát, azt, hogy bűn nem maradhat leleplezetlenül és megtorlatlanul. A tárgyaláson a rendszer emlékezteti a közönséget, az egész népet arra, hogy az ellenség részéről semmi más nem várható, mint szubverzió, a rendszer aláásásának állandó kísérlete. A legfontosabb, leginkább példaértékű pereket a rádió egyenesben közvetítette, és a katartikus pillanatokban, általában akkor, amikor a fővádlottak beismerő vallomást tettek, a munkahelyeken megengedték a dolgozóknak, sőt kötelezték őket arra, hogy közösen hallgassák a közvetítést.
„Még ha a vallomás hihetetlen is, akkor is félelmet keltő demonstrációja az állam hatalmának ellenfelei fölött" – írta Robert Conquest a sztálinista koncepciós perek kapcsán. A "még ha" megszorítás nem pontos megfogalmazás ebben az esetben. A beismerő vallomások a legtöbb esetben egyértelműen és felismerhető módon fabrikáltak voltak, még a laikus szemlélő számára is nyilvánvaló ellentmondásokat tartalmaztak. Nemcsak a rendszer ellenfelei, nemcsak a sokat tudó hitetlenek és cinikusok, de még a hívők legnagyobb része sem hitte el azt, amit hallott. De a központosított állam ereje nem a rendőrség avagy a bíróság hatékony működéséből érthető meg igazán. Valóságos bűnözőket elfogni, leleplezni, bíróság elé állítani, elítélni nem nagy kunszt: minden normálisan működő demokratikus államhatalom képes erre. Embereket hihetetlen vallomásra kényszeríteni, rávenni őket arra, hogy saját megsemmisítésük érdekében együttműködjenek a bírósággal, a bíróságokat arra utasítani, hogy nyilvánvalóan ártatlan embereket ítéljen el, és elérni azt, hogy még a hitetlenek is úgy viselkedjenek, mintha meg lennének győződve az elítéltek bűnösségéről – ez az igazi teljesítmény.
A klasszikus szocializmus koncepciós pereiben a hatóságok célja nem csupán az volt, hogy rávegyék a gyanúsítottat az együttműködésre saját megsemmisítése érdekében – a közreműködéssel legitimálni a büntetést –, hanem hogy aktív részvételt tanúsítson a láthatóan, hallhatóan képtelen szövegkönyv előadásában. Minél kevésbé hihető a vád vagy a beismerő vallomás, annál erősebbnek tűnik az az államhatalom, amelynek megfelelő eszközei vannak arra, hogy az itt előírt szerep eljátszására kényszerítse a vádlottat. A vallomás hamissága, a forgatókönyv logikai hézagjai nem a forgatókönyvet írók gyengeségének jele, éppen ellenkezőleg: „a rendszer magabiztosságát, erejét demonstrálni hivatott bizonyítékok.
A kikényszerített beismerő vallomással szembeni egyik ellenérv szerint: a kényszerítés ténye jelentősen csökkenti annak a vallomásnak a hitelét, amelyet kényszerítés hatása alatt tesz a gyanúsított." A koncepciós perek esetében a hatóságokat természetesen nem zavarta a vallomás hiteltelensége. A hatalom, a bíróság nem abban volt érdekelt, hogy megbízható leírását kapja annak, ami valóban történt, hanem abban, hogy a vádlott saját szavaival adja beleegyezését, támogatását a konstruált tényálláshoz. A hatalom embereinek a vádlott együttműködésére volt szükségük nemcsak a kihallgatás alatt, hanem a tárgyaláson is. A kihallgatási fázisban a minimális cél az volt, hogy a vádlott aláírásával hitelesítse a vallomást. Ám a kihallgató, a forgatókönyvíró ennél jobban támaszkodott a vádlottra. A szövegkönyv bizonyos elemei a gyanúsított közlésein, azoknak kifordításán alapultak, és olyan szöveget kellett előállítani, amelynek felmondásához a vádlottat fel lehetett használni. A tárgyaláson semmi más nem bizonyíthatta a vád állításait, mint a tanúk terhelő vallomása. A vád a vallomáson nyugodott, a vádlottnak magának kellett bizonyítania bűnösségét, s a beismerő vallomás adta a cselekmény igazságtartalmát.
A beismerő vallomásnak még egy funkciója volt a tárgyaláson: a bíróság erejével szemben összeroppanó, bűnét elismerő vádlott az ellenség megsemmisülését volt hivatott példázni. A klasszikus szocializmus bírósága nem jogi, hanem politikai gépezet: a vádlott nem a jog uralmával, hanem a jog feletti uralommal áll szemben a tárgyalóteremben.
Faludy, a költő, regényében rekonstruál egy hosszú párbeszédet, amely a kihallgatás során zajlott le közte és a vallatója között:
„Első kérdésére, mikor és hol kerültem kapcsolatba az Egyesült Államok kémszervezetével, azt feleltem: – New Yorkban történt.
Szőrhas: Mikor?
Én: 1941. április elsején.
Szőrhas: Hogy a fészkes fenében emlékszik ilyen pontosan?
Én: Aznap vonultak be az angolok Addisz Abebába.
Szőrhas: Ha bevonultak, majd kiverjük őket, mint az amerikaiakat Dél-Koreából. Rohadt imperialista ügynök, persze ezt jegyzi meg! Emlékszik a találkozás helyére?
Én: A 72-ik utca és a Broadway sarkán levő drugstore-ban.
Szőrhas: Mi az, hogy droksztor?
Én: Kocsma.
Szőrhas: Helyes! Kikkel találkozott ott?
Én: Az OSS két ügynökével.
Szőrhas: Írja le őket!
Én: Civilben voltak, de később megtudtam a rangjukat is. Az egyik akkoriban mintegy negyven esztendős lehetett. Erősen őszülő, bajszos, magas homlokú, ovális arcú, alkoholistának tűnő, középmagas férfi. Álmodozó tekintetűnek mondanám, mert...
Szőrhas (a gépírónőhöz): Az álmodozó tekintetet ikszelje ki! Folytassa!
Én: Bostoni szójárásban beszélt. Edgar Poe százados a neve. (A gépírónőhöz) Poe-nak írják. Két szótag.
Szőrhas: És a másik?
Én: Kissé hajlott vállú, kerekded arcú, zömök, kövérkés, fehér szakállú, jóságos külsejű...
Szőrhas (a gépírónőhöz): A jóságost hagyja a fenébe!
Én: … idősebb férfi. Öltözködése hanyag és régies. Neve Walt Whitman őrnagy...
Egy pohár vizet kértem, hogy időt nyerjek. Hogy a múlt század két legismertebb amerikai költőjéről nem hallott, meglepett, bár ezt reméltem. Így talán a trockista per fő tárgyalásán részt vevő angol és amerikai újságírók is ráébrednek, miről van szó, ha kémfőnökeim nevét bemondom..."
A költő esetében a szégyentelen hazugság valójában az igazság: a költő még ebben a helyzetben is képes volt megőrizni valódi, azaz költői identitását. Nemcsak a külvilágnak küldött üzenetet, de költőként cselekedett. Ironikus, művészi eszközökkel lényegítette át a vulgárisat. Azt állította büszkén, hogy ilyen körülmények között is képes az lenni, ami: költő. És a vallató képtelen megérteni ezt: ő nem tudja, hogy kivel áll szemben. A beismerő vallomással a költő nemcsak feltárta azt, hogy ő költő, de ez – az igazi identitása – rejtve maradt tudatlan vallatója előtt.
Ha elfogadjuk azt a paradoxont, miszerint a koncepciós per forgatókönyvíróinak nem állt politikai érdekében teljesen elrejteni az igazságot, vagyis azt, hogy a vád agyalmányokon nyugszik – hiszen csak így mutathatták meg igazi erejüket a hallgatóságnak –, akkor megállapíthatjuk, hogy a szerepből kibeszélésnek dramaturgiai, vagyis politikai funkciója volt. Az improvizáció, az ellenállás kísérletei, az előre megírt szövegből kibeszélés ugyanolyan funkciót hordozott, mint a vádirat logikai és ténybeli következetlenségei. Ezek hordozták az előadás igazi üzenetét. Azt is mondhatnánk, hogy az előre megírt szöveg és a megrendezett tárgyalási koreográfia valójában a mögöttes cselekményt szolgálta: a látható előadás alatt egy másik, egy fontosabb színjáték zajlott.
Az ellenállás próbálkozásai, a titkos üzenetek mutatják meg igazán azt, hogy a bíróság előtt álló, az ítéletére váró, a saját megsemmisítésében együttműködő vádlott valójában ártatlan, és ártatlanságának teljes tudatában van. Aki vallomást tesz, az csak eljátssza a reá osztott szerepet, miközben tisztában van vele, hogy egy fatális színjáték tragikus szereplője. Ha nem lett volna nyilvánvaló, hogy az áldozat is tisztában van ártatlanságával, a hatalom nem lett volna képes arra használni a drámát, amire az kitaláltatott: megértetni a nézőközönséggel, az ország egész lakosságával, hogy itt ártatlan emberek is elítélhetőek, és az igazság és jog lábbal tiprása esetén sincsen senki, aki nyíltan szólni merne. Ki is szólhatna akkor, ha az ártatlanok is együttműködnek saját elpusztításukban.
A közönség a tárgyalóteremben, a hallgatóság a rádió előtt, az újságolvasók, a taggyűlések résztvevői, a hívők, a hitetlenek, a megfélemlítettek, a kiábrándultak, azok, akiknek nem volt hályog a szemén, a cinikusok, a kétségbeesettek egy mesteri dramaturgia szem- és fültanúi voltak: a szereplők akkor is együttműködtek a szerzővel, amikor ellenálltak annak, hogy az előre megírt szöveget mondják föl, amikor megtagadták, hogy eljátsszák az előre megkomponált koreográfiát. Oktalanság lenne föltételezni, hogy az előre nem láthatót, a tervezhetetlent is belekomponálta az ördögi szerző a darabba. De az előadást követő – nagyrészt előre megrendezett helyeslő moraj és még inkább a döbbent csönd visszamenőleg adott dramaturgiai funkciót az ellenállásnak. A darabból nem lehetett kibeszélni, hiszen az is csak – a tragikus szereplő minden erőfeszítése ellenére – az eredeti rendezői szándékot szolgálta.
Megjelent: Rubicon, 1993. 1–2. sz. 51-54.o.
Vélemények, javaslatok