Ripp Zoltán: PÉLDAKÉPBŐL ELLENSÉG A MAGYAR KOMMUNISTÁK VISZONYA JUGOSZLÁVIÁHOZ, 1947–1948

Jugoszlávia és a Szovjetunió – illetve tágabban: a formálódó „szovjet tábor” országai – között 1948-ban kibontakozó, majd teljes szakadásig mélyülő konfliktus története a legalaposabban feltárt témák egyike a „fordulat éveinek” korszakában. Közhelyszerű megállapítás, hogy a történtek magyarázatában nem mellőzhető megközelítési szempont a kétpólusú világrend gyorsított ütemű kialakítása, és ennek keretében a szovjet nagyhatalmi érdekek erőszakos érvényesítése – ha úgy tetszik, a „jaltai világrend” megteremtése. Ennek értelmében nincs a szovjet érdekszférába került egyes országok Jugoszláviához fűződő kapcsolatának önmagában, elszigetelten tárgyalható története. Természetesen a „résztörténetek” leírása sem felesleges, a sajátos vonások és a szerepvállalás időszakonként változó jellege számos következtetésre adhat módot. Az itt következő rövid összefoglalás – amellett, hogy a magyar vonatkozások kiemelésére törekszik – egyúttal „kommunistacentrikus” is. Ennek oka nem is elsősorban az, hogy Magyarországon koalíciós kormány működött ugyan, de a Külügyminisztérium 1947 szeptemberétől Molnár Erik, majd Rajk László révén kommunista irányítás alatt állt, a belgrádi magyar követ pedig Szántó Zoltán volt, aki a fontosabb kérdésekben Rákosinak közvetlenül is referált. Ennél fontosabb, hogy miután Jugoszláviában korán kommunista uralom jött létre, magyar–jugoszláv relációban – némileg hasonlóan a szovjet kapcsolathoz – a formális diplomáciai, államközi kapcsolatokat is egyre inkább meghatározta a kommunista pártok és pártvezetők viszonya.

A JUGOSZLÁV PÉLDA ÉS A GYORSULÓ ÁTMENET

Az 1947-es állapotokat kiindulópontnak tekintve a magyar–jugoszláv viszony első meghatározó sajátosságának a jugoszláv fejlődés példaszerűségét kell tekintenünk. A háborúban győztes Jugoszláviában a szovjet típusú egypártrendszerű diktatúra kiépítése lényegesen gyorsabban (és a szovjet megszállás körülményei nélkül) ment végbe, mint a térség többi országában, így Magyarországon is. A népfrontpolitika Jugoszláviában már 1945-től egészen mást jelentett, mint azokban az országokban, ahol a koalíciós pártpolitikának adott keretet. 1947 elején az alapvetően eltérő körülmények miatt a Magyar Kommunista Párt számára nem lehetett közvetlen példa az egypártrendszerű jugoszláv modell, s különösen nem volt követhető az a mód, ahogyan a déli szomszéd elérte a fejlettebbnek ítélt szintet. Inkább „célmodellt” jelentett az MKP-nak, amely ideológiájában ekkor még érvényesnek tekintette az új (népi) demokrácia elméletét, hitet tett az átmeneti formákat tartósabban fenntartó, fokozatosabb átmenetet megvalósító berendezkedés mellett. A jugoszláv politikai rendszer magasabb fejlettségi szintet jelentett, hiszen közelebb állt a szovjet rendszerhez. Erősítette a példakép jellegű kapcsolatot, hogy Jugoszlávia határozottan támogatta és ösztönözte az 1947 elejétől egyre agresszívabbá és gátlástalanabbá váló kommunista hatalmi politikát. Ez világosan megmutatkozott a „köztársaság-ellenes összeesküvés” leleplezése nyomán kibontakozott offenzíva során. Döntő volt természetesen, hogy a szovjet vezetés – Sztálint is beleértve – elősegítette a jugoszláv kommunisták, különösen Tito nimbuszának kialakulását. Ebben az időben Moszkva is megkülönböztetett helyet és szerepet tulajdonított Jugoszláviának a térségben. A jó viszony feltételei a másik oldalról is adottak voltak, hiszen a néhány kérdésben megmutatkozó nézeteltérés ellenére – mint Trieszt és környéke hovatartozása, vagy a gazdasági kapcsolatok vitás pontjai – Belgrád következetesen támogatta a Kreml külpolitikáját. A szovjet és a jugoszláv törekvések abban sem különböztek egymástól, ahogyan támogatták a térségben a kommunista hatalomátvételt. Ily módon Tito, az „első számú szövetséges” tekintélyének növelése sem volt zavaró mindaddig, amíg önállósulási szándékot nem mutatott. 1947 tavaszán Rákosi még minden további nélkül „bevallhatta” Molotovnak, hogy Magyarországon Jugoszlávia népszerűbb a Szovjetuniónál.

A magyar–jugoszláv viszony másik sajátosságát a Moszkva és Belgrád között fennálló nézetkülönbségek, illetve érdekkülönbségek forrása körül találhatjuk meg, ez pedig nem más, mint a térségben kívánatosnak tartott nemzetközi integráció jellege. A délszláv nemzetiségek lakta olasz és osztrák területekre vonatkozó jugoszláv igény, az Albánia feletti protektorátus megszerzésére irányuló terv, a görög kommunista felkelés erőteljes támogatása és a mindezek érdekében tett katonai előkészületek túllépték a Kreml szerint támogatható, vagy akár elnézhető törekvéseket. Konfliktus ebből eleinte még nem keletkezett, mert Tito az angol–amerikai imperialistákban látta céljai megvalósításának fő akadályát. A Truman-elv és a Marshall-terv meghirdetése után Belgrád határozottan támogatta a szovjet külpolitikát. A nézetkülönbségek első komoly jele a jugoszláv elgondolásokban szereplő Balkán-föderáció terve, illetve az ebben megmutatkozó túlméretezett hatalmi ambíció moszkvai megítélése kapcsán bukkant fel. A Szovjetunió erős érdekeltségét a térség viszonyainak kialakításában megmutatta az az éles reagálás, amellyel Sztálin a bolgár–jugoszláv jegyzőkönyv 1947. augusztusi aláírását fogadta. A nézeteltérések megjelenésében a Balkánra irányuló aktív szovjet „birodalmi” törekvések mellett jelentős szerepe volt egy defenzív tényezőnek is. Moszkva attól tartott, hogy háborús feszültség alakulhat ki a Balkánon, ha az ottani országok az angolszász hatalmakkal szembekerülve beavatkoznak a görög polgárháborúba. Ennek a lehetőségét is el akarta kerülni. Sztálin ezért a belgrádinál mérsékeltebb politikát kívánt, hiszen a korábbi nagyhatalmi alkuk során megbizonyosodhatott arról, hogy Nagy-Britannia számára itt húzódik a befolyási övezetek átléphetetlen határa. A macedón területek egyesítésére törekvő Jugoszlávia korántsem volt ilyen óvatos.

Szántó Zoltán 1948 júliusában kelt követi jelentésében úgy tekintett vissza Belgrád politikájára, mint amely azzal számolt, hogy „a népi demokratikus országok Jugoszlávia vezetése alatt fognak olyan egységbe tömörülni, amely komoly tényezője lesz a világpolitikának” . Tito külpolitikájában kétségkívül felismerhető volt a befolyás növelésének szándéka az egész közép- és délkelet-európai térségben, de 1947-ben, a békeszerződés megkötése idején, majd azt követően is sokkal inkább a magyar politika érdeke volt a közeledés Belgrádhoz. Magyarországon is számoltak egy déli irányú integrációs folyamat lehetőségével, ez azonban a már korábban is kezdeményezett magyar–román vámunió elmaradásával megtorpant. Ezáltal a föderatív elképzelések érvényesítésére irányuló lépésekre nem is került sor.

A jugoszláv kapcsolat szempontjából Budapesten nem a balkáni integráció kérdése vált aktuálissá, hanem a békeszerződés megkötése és ratifikálása után Magyarország beilleszkedésében akut problémát jelentő csehszlovák kérdés, illetve annak megoldatlansága. Belgrád a maga részéről nem kívánta Csehszlovákia politikáját folytatni, amely a kollektív bűnösség elve alapján a magyar nemzetiségtől való megszabadulásra irányult. Ahhoz, hogy a háborúban vesztes Magyarország egyenrangú fél lehessen a térség országai között, szükség volt arra, hogy a viszályt rendezzék Prágával, mégpedig a magyar nemzetiség szempontjából is elfogadható módon. Budapest számára egyfelől fontos tényező volt a polémiában, hogy pozitív példaként mutathatott rá a jugoszláv politikára – a csehszlovákkal szemben. (Románia hasonló példája – ugyancsak vesztes ország lévén – kevesebbet számított.) A puszta példamutatásnál lényegesebb kérdés volt, hogy sikerül-e Belgrád aktív támogatását megnyerni. Szántó Zoltán 1947 márciusában arról számolt be, hogy a jugoszláv vezetők elítélik a csehszlovákok nacionalista politikáját, de azt is jelezte, hogy „enyhítő körülményeket” keresnek számukra. Ez pedig arra utal, hogy nem kívántak elköteleződni egyik fél mellett sem. Rákosi április eleji belgrádi látogatása során felvetette Titónak a problémát, de ekkor nem csupán az derült ki, hogy nem kaphat aktív támogatást kifejezetten Csehszlovákiával szemben, hanem az is, hogy Tito éppen fordított logikával közelített a kérdéshez. A konfliktust akadálynak tekintette a Jugoszláviával szorgalmazott szerződés megkötése előtt, amelyen a magyaroknak a tárgyalások előfeltételeként túl kell jutniuk. A Duna-medence országai viszonyának rendezetlensége lehetetlenné tette azt a fajta összefogást is, amit Rákosi legalább a demokratikus országok „titkos blokkjaként” kívánatosnak tartott. Júniusban Simic jugoszláv külügyminiszter újra arra hívta fel a jugoszláv–magyar barátsági szerződést szorgalmazó magyar követ figyelmét, hogy a csehszlovák kérdés megoldása nélkül Magyarország belépése a „szövetségi rendszerbe” nem erősítő, hanem gyengítő tényező lehet. A megbeszélés nyomán Rákosi Tito közvetítését kérte, hogy az MKP kapjon Klement Gottwaldtól hivatalos meghívót a problémák pártközi megbeszélésére. A csehszlovák álláspont azonban nem változott, ők továbbra is elvárták Belgrádtól, hogy ne adjanak ki semmiféle hivatalos közleményt a magyar–jugoszláv szerződés kilátásairól.

A kilenc kommunista párt 1947. szeptember 22–27-én a lengyelországi Szklarska Pore bában megrendezett konferenciája (amely létrehozta a Tájékoztató Irodát, és amelyhez a fordulat kezdetét szokás kapcsolni) a magyar és a jugoszláv kommunista párt viszonyában nem hozott változást. Úgy tűnt, hogy a Szovjetunió első számú szövetségesének szerepében Jugoszlávia tovább erősödött, de valójában nem ez volt a legfontosabb momentum a kapcsolat jövőjét tekintve. Nehéz eldönteni, mennyi volt Moszkva politikájában a tudatos számítás, de annyi bizonyos, hogy a jugoszláv kommunisták az olasz és a francia párt elleni fellépésükkel megalapozták önmaguk későbbi elítélésének módszertanát, egyúttal hozzájárultak annak a politikai platformnak a megerősítéséhez, amelyre ráépülhetett a szakítás ideológiája. Andrej Zsdanov előzetes egyeztetés nélküli igehirdetése a kétpólusú világrend létrehozásáról, az „antiimperialista erők tömörítéséről” , amelyben a semlegesség elfogadhatatlan álláspont, továbbá az igénybejelentés a szovjet vezető szerepre, hozzákapcsolható volt ahhoz a platformhoz, amelyet a jugoszláv küldöttek képviseltek. Edvard Kardelj és Milovan ? ilas kritikája az olasz, illetve a francia párt „megalkuvó” politikájáról, amelyet szovjet kérésre – komolyabb átgondolás és előkészületek nélkül – előadtak, hű volt addig hirdetett nézeteikhez, s szervesen illeszkedett politikai vonalvezetésük példaként állításához. A felgyorsított „balos” fordulatra a szovjet integrációs törekvések miatt volt szükség, s ez együtt járt a térség országainak uniformizálódásával. Valójában ugyanannak a folyamatnak a két oldalát jelenítették meg.

A sajátos „nemzeti utak” lehetőségének lezárulását tehát Moszkva végül is annak a pártnak a segítségével hirdette meg, amely az úgynevezett nemzeti kommunizmus pártjának „prototípusa” volt, mégpedig arra alapozva, hogy a szovjet szocializmushoz éppen a nemzeti jellegükre, önálló erejükre büszke jugoszláv kommunisták berendezkedése állt a legközelebb. A „nemzeti utak” valójában csak a kommunista hatalomátvételnek és a szocializmus megvalósításának lassúbb, fokozatos és a helyi körülményekhez igazodó módját jelentették, vagyis elsősorban az átmenetre és igen kevéssé a rendszerre mint koncepcionálisan kitűzött célra vonatkoztak. Ez utóbbival kapcsolatban nem is voltak határozott, kifejtett különutas elképzelések, csak annyiban, amennyiben a viszonylag hosszú átmenetből bizonyos sajátosságok következnek. A hatalomátvétel napirendre tűzése logikusan vezette el a moszkvai vezetést ahhoz, hogy a rendszerek uniformizálását és a „szovjet tábor” kialakítását egyszerre tegye kötelezővé. A jugoszlávok álláspontja következetes volt saját irányvonalukhoz képest, csak éppen nem hosszabbították meg a folyamat logikáját, és nem vonták le ebből a konklúziókat. A maguk előrehaladottabb sztálinizmusát mint „titóizmust” fogták fel, mintegy eltekintve attól, hogy a Tájékoztató Iroda alakuló konferenciáján tovább növekedett tekintélyük csak a szovjet koncepció elfogadása mellett érvényes, amelynek viszont legfőbb mozgatója a nagyhatalmi érdek volt. A jugoszláv reagálást tekintve fontos szempont volt, hogy ezt a nagyhatalmi érdeket mint „antiimperialista” politikát jelenítették meg. A Szovjetunió igazán ekkor, a Truman-elv és a Marshall-terv meghirdetése után váltotta fel deklaráltan is az antifasiszta koalíció „utóhatásaira” építő politikáját az éles szembenállásra. Jugoszlávia ezen a téren is igazolva láthatta a maga offenzív, a partizánháborús hagyomány meghosszabbításaként folytatott külpolitikáját, amely éles ellentétbe került a nyugati hatalmak, különösen a görög polgárháborúban elkötelezett Anglia és Egyesült Államok érdekeivel. Az az eltérés, amely a szovjet és a jugoszláv „antiimperializmus” között a befolyási övezetek határait tekintve megmutatkozott, a szeptemberi konferencián nem okozott gondot.

SZÖVETSÉGI VISZONYOK, HATALMI VISZÁLYOK

A Tájékoztató Iroda alakuló üléséről hazatérő magyar küldöttek, Révai József és Farkas Mihály jelentése és javaslatai arról tanúskodnak, hogy a magyar és a jugoszláv kommunisták kapcsolatát meghatározó tényezőkben nem következett be változás. Már Farkas Mihálynak a konferencián elmondott beszéde, amelyre a váratlanul éles jugoszláv fellépést követően került sor, azt mutatta, hogy a magyar küldöttek rögtön megértették az üzenetet. A francia és olasz pártot ért bírálatból minden pártnak le kellett vonnia a megfelelő következtetéseket arra nézve, hogy mi a soron levő feladat, és saját országának belső viszonyait miként kell átalakítania. Révai és Farkas jelentése ennek megfelelően Kardelj beszédét mint a „koalíciós fetisizmus” és a „parlamenti kretenizmus” feladására irányuló ösztönzést értékelte. Jugoszlávia példaszerepének megerősödése nemcsak az átalakítás radikalizmusában, hanem módjában is megmutatkozott. A pártvezetésnek tett jelentés a Jugoszláv Kommunista Párt által létrehozott népfrontot állította követendő példaként, amely „felszívta és eltüntette az összes többi párt önálló szerepét és jelentőségét” , mint ahogy követendőnek ítélte a jobboldali szociáldemokrácia ellen meghirdetett harcot is.

A szovjet és a jugoszláv párt fellépésének összhangja a lengyelországi értekezleten megerősítette azt a benyomást, hogy a mindkettejükhöz való igazodás kívánatos követelmény, és nem áll ellentétben a Kreml közép- és délkelet-európai térségi politikájával. A háttérben érlelődtek ugyan bizonyos feszültségek a szovjet Balkán-politikát zavaró belgrádi lépések miatt, ám ezek egyelőre rejtve maradtak. A csehszlovák kérdésben, amelynek megoldatlanságát Révai a konferencián tartott beszámolójában jelezte, sikerült némi haladást elérni, legalábbis a Révai–Farkas-féle jelentés szerint. A háttérben folyó nem hivatalos megbeszéléseken ugyanis a jugoszláv, a bolgár és a román vezetők a magyar álláspontot támogatták, s Malenkov is rosszallotta azt a csehszlovák megközelítést, amely a békeszerződés kérdéseként a négyes külügyminiszteri értekezlet elé vitte volna az ügyet, teret adva a nyugati hatalmaknak a beleszólásra. Tényleges változás nem következett be, de nyilvánvalóan csökkenteni kellett az ellentéteket a szovjet elképzeléseknek megfelelő integrációs törekvések, a szövetségi rendszer létrehozásának felgyorsítása érdekében.

Karlo Mrazovic , Jugoszlávia budapesti követe 1947. szeptember 27-én Titónak küldött táviratában jelezte, hogy Dinnyés Lajos miniszterelnök maga vezetné a magyar–jugoszláv kulturális egyezmény aláírására októberben Belgrádba érkező küldöttséget, ha ez alkalommal eldöntenék, hogy megkezdik a tárgyalásokat a barátsági és együttműködési szerződés megkötéséről. A válasz a korábbi elutasításhoz képest kedvező volt. A jugoszlávok kikötötték, hogy egyelőre nem írnak alá semmit, de elfogadták a tárgyalásokra irányuló javaslatot, jóllehet a csehszlovák álláspont mit sem változott.

Az MKP vezetése 1947 őszén nagy jelentőséget tulajdonított a Jugoszláviához fűződő viszony elmélyítésének. A párt lapjában egymást érték a dicsérő jelzőkkel telezsúfolt írások. Kállai Gyula vezércikke nyitotta a sort, amely a jugoszláv Népfrontot követendő példaként állítva jelentette ki: „ma az egész haladó világ úgy tekint a ť kisŤ Jugoszláviára, mint a Szovjetunió után következő legfejlettebb demokráciára” . Október 13–15. között magyar kormányküldöttség tartózkodott Belgrádban, hogy aláírja a kulturális egyezményt. A Szabad Nép öles szalagcímben adta tudtul a pártvezetés számára oly fontos közleményt a barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződés megkötésére irányuló tárgyalások megindulásáról.

Az MKP Politikai Bizottsága a küldöttség hazaérkeztével Gerő Ernő beszámolója nyomán már másnap megtárgyalta a fejleményeket. A megoldatlan csehszlovák kérdés jelentőségét mutatta az a határozat, amely Molnár Erik külügyminiszter feladatává tette, hogy Szántó Zoltán követnek haladéktalanul küldje el az ügyre vonatkozó adatokat. Ugyancsak Molnár Erik feladata volt, hogy értesítse Szántót: a Szovjetunióval folytatandó tárgyalások csak azután ölthetnek komoly formát, miután Jugoszláviával és Romániával már megkötötte Magyarország a barátsági szerződést. Ez a tény egyáltalán nem mellékes, mert nemcsak azt mutatja, hogy a jugoszláv–magyar szerződést nem Belgrádban, hanem Budapesten szorgalmazták, de azt is bizonyítja, hogy Tito magyar vonatkozásban nem Sztálin szándékai ellenére, nem valamifajta érdekszféra-kiterjesztő politika jegyében cselekedett, amikor a térségben megelőzte Moszkvát a szövetségkötésben. Szántó Zoltán Belgrádban október 27-én az intencióknak megfelelően közölte is partnereivel, hogy a szovjet kormány milyen előfeltételt szabott a magyarokkal való tárgyaláshoz.

A magyar eltökéltséget a jugoszláv–magyar szerződés mielőbbi tető alá hozására mutatja, hogy külön terv készítését határozták el az egyezmény népszerűsítésére. Megvalósítása is nyomban megkezdődött. Ennek során gesztusokat tettek a nemzetiségi politikában: Rob Anton, a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének főtitkára anyanyelvén szólalhatott fel az Országgyűlésben, s beszédében éles különbséget tett a jugoszláv és a csehszlovák nemzetiségi politika között. Díszünnepséget rendeztek a Magyar–Jugoszláv Társaság égisze alatt a Jugoszláv Köztársaság kikiáltásának második évfordulóján, ahol ezúttal Rajk László állította követendő példaként Tito politikáját.

A magyar–jugoszláv barátsági szerződést 1947. december 8-án írták alá Budapesten különlegesen ünnepélyes külsőségek között. Rákosi Mátyás ugyan éppen ezt az időt tartotta alkalmasnak arra, hogy Moszkvába utazzon gyógykezelésre, de a Politikai Bizottság nélküle is gondoskodott Tito marsall méltó fogadásáról. A fényes külsőségekkel, nagy tömeg felvonultatása mellett lezajlott, kultikus elemeket sem nélkülöző fogadtatást a különleges jugoszláv igényekhez igazodó, rendkívüli biztonsági intézkedések kísérték. A csehszlovák politikusok a háttérben végig akadályozni próbálták a szerződés megkötését, de amikor az visszavonhatatlan ténnyé vált, a központi sajtóban már úgy nyilatkoztak – nem függetlenül a pozitív moszkvai értékeléstől –, hogy ez a lépés megkönnyíti a vitás ügyek rendezését. Az MKP Politikai Bizottsága már december 18-án napirendre is tűzte a csehszlovák kérdést, hogy a jugoszláv kapcsolat révén elért diplomáciai sikert a magyar vezetés mielőbb ki tudja használni. Ekkor döntöttek arról, hogy a Prágával fennálló vitát nem csupán kétoldalú alapon próbálják rendezni, hanem kezdeményezik a Tájékoztató Iroda újabb konferenciáját.

Szántó Zoltánt 1948. február 5-én fogadta Tito és Aleksandar Rankovic . A jugoszláv elnök ez alkalommal helyeselte a kilencpárti értekezlet összehívását, de azt más kérdések megtárgyalására is ki akarta terjeszteni. Egyúttal azt is javasolta, hogy várjanak a kezdeményezéssel, mert előbb ki akarta puhatolni Moszkva véleményét. Nem sokkal később Rákosi már nemcsak Tito, hanem Viliam Široký egyetértésére is hivatkozva javasolhatta Mihail Szuszlovnak a Tájékoztató Iroda értekezletének összehívását. A csehszlovák–magyar vita mellett a Tito által felvetett kérdéseket javasolta megtárgyalásra: a görög kommunista Markosz-kormány elismerésének ügyét, valamint a Balkán-föderáció problémáját. Ha Rákosi tudta volna, hogy ezeken a területeken már komoly ellentétek merültek fel a szovjet–jugoszláv viszonyban, bizonyára nem lépett volna fel ilyen módon, hiszen kiszámíthatta volna, ami bekövetkezett: Moszkva határozottan leállította a kezdeményezést.

A Kreml és a jugoszláv vezetés közötti vitát az önálló jugoszláv külpolitikai lépések, illetve a mögöttük rejlő ambíciók váltották ki. Ezek ellentétesek voltak a Szovjetunió „táborépítő” politikájával, amely a térség országaiban az átmenet felgyorsításával együtt megkövetelte a Moszkvának alávetett monolitikus egység kialakítását is. A feszültségek 1948 elején halmozódtak fel.

Komoly problémát okozott az albán kérdés. Tito arra törekedett, hogy Albániát a jugoszláv szövetségi állam részévé tegye, de Sztálin erre vonatkozó kezdeti jóváhagyó álláspontja megváltozott. 1947 közepétől megkezdődött a közvetlen szovjet–albán kapcsolatok kiépítése, egyúttal erősödött a rivalizálás a jugoszlávokkal a nagyobb befolyásért. 1948. január 17-én ? ilast még arról biztosították Moszkvában, hogy a fejlődés – ha nem is gyorsan – az egyesülés felé halad, de mikor néhány nap múlva Tito jugoszláv katonai bázis létesítését kísérelte meg Albániában a görög határ közelében, ezt a szovjetek azonnal és élesen opponálták.

A másik alapvető problémát, a balkáni föderáció kérdését a Georgi Dimitrov 1948. január 17-i sajtóértekezletén elmondottak aktualizálták. A szoros gazdasági együttműködésről az előző hónapban megkötött jugoszláv–bolgár–albán egyezmény után ekkor hangzott el a bolgár pártvezető szájából – szovjet jóváhagyás nélkül – a nevezetes kijelentés egy valamennyi kelet-európai országot tömörítő, nagy föderáció vagy konföderáció létrehozásáról, amely még az akkor polgárháborús Görögországot is magában foglalta volna. Dimitrov felvetése az előző évi augusztusi, be nem jelentett jugoszláv–bolgár megállapodásnál is sokkal nagyobb megdöbbenést váltott ki a Kremlben. A Pravdában közölt éles bírálat után Sztálin magához rendelte a bolgár és a jugoszláv párt vezetőit. Ennek a „nagyhatalmi föderációnak” a terve nem önmagában azért volt veszélyes, mert keresztezte a szovjet térségi politika szándékait, hanem azért, mert valamelyest a „levegőben volt” egy ilyen szoros együttműködés gondolata. Jellemző, hogy a Szabad Nép éppen a Tito budapesti látogatását megelőző napon jelentetett meg egy terjedelmes cikket, amely – Jan Masaryk csehszlovák külügyminiszter nyilatkozatára is alapozva – a Lengyelországtól Albániáig terjedő térségben egy hét országból álló „új nagyhatalom” megteremtésének elgondolását vázolta fel.

Nem lehetett kétséges, hogy a jugoszlávok föderációs terveik megvalósítását a Balkánon saját vezető szerepük mellett képzelték el. A görög partizánmozgalom aktív támogatása és a Markosz-kormány elismerésének szorgalmazása sem volt független ezektől a tervektől. Moszkva számára Tito túlméretezett ambícióinak irritáló jellegét csak fokozta, hogy úgy látták: a jugoszlávok a Tito-kultusz terjesztésével Sztálin megkérdőjelezhetetlen tekintélyével szemben építik fel a karizmatikus marsall alakját. Egyre súlyosabb vádak fogalmazódtak meg a szovjet vezetés berkeiben, amelyek saját szerepük túlértékelése, elbizakodottság, a marxizmus–leninizmus meg nem értése és szűklátókörűség miatt marasztalták el a belgrádi vezetőket. A „második számú vezető” kegyvesztetté válásának folyamata megindult, és egyre gyorsult.

A visszavonulásra adott még egy esélyt az 1948. február 10-i moszkvai szovjet–bolgár–jugoszláv tárgyalás. Tito engedetlenségét valamelyest már az is előre jelezte, hogy nem követte Dimitrov példáját, nem utazott oda, hanem maga helyett Kardeljt és ? ilast küldte Sztálinhoz. A szovjet főtitkár – Molotov támogatásával – a tárgyaláson élesen megbírálta a „nagyföderációs” elgondolást, valamint a jugoszláv hadosztály Albániába telepítésének tervét. A bírálat mindkét esetben kategorikus tiltást jelentett. Az albániai hadműveletek ügyében arra intette a jugoszlávokat, hogy a csapatok bevonulása azonnal az okkupációs vádat vonná maga után, s rámutatott, hogy csak akkor szabadna ilyen lépést tenni, ha egy Albániát ért támadás miatt Tiranában hivatalos formában kérnék a segítséget. Kételkedett abban, hogy a görög polgárháború számukra kedvezően végződik. Úgy vélte, csak akkor szabad a görög kommunisták harcát minden eszközzel támogatni, ha biztosak a győzelemben. Rámutatott, hogy az amerikaiak és az angolok elszánták magukat arra, hogy bázist építenek ki Görögországban, s ha a balkáni kommunista vezetők el akarják kerülni a háborút, visszafogottabban kell viselkedniük. Az amerikai elnökválasztás Moszkva számára kedvezőbbnek remélt kimenetelét sem akarta Sztálin egy kalanddal kockáztatni. A föderáció kérdésében Sztálin váratlanul alternatív javaslattal élt, az egy „nagy” helyett három kisebb föderációt javasolt: lengyel–csehszlovák, román–magyar és jugoszláv–bolgár összetételben. Trajcso Kosztov kérdésére válaszolva egyenesen sürgette ez utóbbi létrehozását, és Albánia csatlakozását is kívánatosnak tartotta.

KONFLIKTUS A HÁTTÉRBEN

Sztálin a tárgyalás során világossá tette a Szovjetunió nagyhatalmi megfontolásait, s nem csupán bejelentette közvetlen érdekeltségét minden fontos kérdésben a Balkánon, hanem a lépések előzetes egyeztetésének megkövetelésével a közvetlen beleszólás jogára is igényt formált. A jugoszláv küldött elfogadta a konzultációs kötelezettséget, de hetek alatt kiderült, hogy Belgrád mégsem hajlandó igazodni a szovjet dominanciaigényekhez. A jugoszláv vezetés mindhárom Moszkvában felmerült kérdésben ellenszegült. Nem mondott le Albániával kapcsolatos terveiről, továbbra is erőteljesen támogatta a görög partizánokat jugoszláv és albán területről, és elutasította a Sztálin indítványozta föderatív megoldást. Ez utóbbi ügyben a JKP Politikai Bizottsága már február 19-én elvetette a szovjet tervet, majd március 1-jén azzal az indoklással erősítette meg a döntést, hogy a föderáció révén a Szovjetunió a bolgár félen keresztül ellenőrzést gyakorolhatna Jugoszlávia felett.

A kihívó magatartást éles szovjet reakció követte. Ki akarták kényszeríteni a nyílt színvallást, miközben a nyomásgyakorlás gazdasági és politikai eszközeit bevetve próbálták elérni a szovjet dominancia elismerését. A viszony kiélezésére abban találtak ürügyet, hogy a jugoszlávok megtagadták bizonyos gazdasági információk kiadását. Lavrentyev nagykövetet hazarendelték konzultációra, majd március 18-án visszahívták Jugoszláviából valamennyi polgári és katonai tanácsadójukat, illetve szakértőjüket.

Az engedelmesség megtagadásának megtorlására irányuló lépések ezzel megkezdődtek, de a mélyülő konfliktus a kívülállók számára egyelőre rejtve maradt. A magyar–jugoszláv kapcsolatokban ennek megfelelően március közepéig nem is volt lényeges változás, jóllehet a Jugoszláviát magasztaló – sőt a vele foglalkozó – cikkek feltűnően megritkultak.

A barátsági szerződés megkötése után a magyar fél számára a háborús jóvátétel kérdése fontossá vált. Február 5-én, Tito és Szántó Zoltán találkozóján a jugoszláv vezető nem zárkózott el attól, hogy teljesítse a jóvátétel-fizetés könnyítésére irányuló kérést, de ezt együtt, komplex módon kívánta vizsgálni a magyar hadseregfejlesztés és a hadiipar, illetve a jugoszláv–magyar védelmi együttműködés problémáival. Rákosi ezt a megközelítést elfogadta, és örömmel vette Tito meghívását is. A februári belgrádi utazás előtt Rákosi Moszkvában tárgyalt, de nem értesült a néhány nappal korábban ott lezajlott Sztálin–Dimitrov–Kardelj találkozón megmutatkozott ellentétekről, legfeljebb arról szerezhetett benyomást, hogy az olyan kérdésekben, mint a „mondvacsinált” föderáció vagy a Markosz-kormány elismerése, a szovjet vezetés legalábbis tartózkodóan viszonyul a jugoszláv állásponthoz.

Először a március 15-i ünnepségre Budapestre érkezett Kliment Vorosilovtól értesülhettek a magyar vezetők arról, hogy milyen komoly ellentét feszül Belgrád és Moszkva között. A tájékozatlanságot mutatja, hogy az ünnepre ugyancsak meghívott Milovan ? ilas még a régi, megkülönböztetett bánásmódban részesült. Rákosi természetesen nyomban leszögezte, hogy az MKP viszonya a Szovjetunióhoz változatlan. Három nappal később a PB ülésén, amikor az újabb jugoszláv meghívás teljesítése volt napirenden, ennek megfelelően már szükségesnek látták határozatba foglalni, hogy a tárgyalásokon minden jelentős külpolitikai, külkereskedelmi és katonai kérdésben a Szovjetunióhoz fűződő viszonyt tekintik mérvadó szempontnak. A PB küldöttsége, Gerő, Farkas, Révai és Kovács István március 22-én találkozott a Tito, Kardelj, Rankovic , ? ilas és Boris Kidric összetételű jugoszláv delegációval. A találkozó formális megállapodás nélkül végződött, a tárgyalásról készült feljegyzés azt mutatja, hogy nemzetközi kérdésekben mindkét fél tartózkodott a kategorikus állásfoglalásoktól.

Moszkvában időközben megtették az előkészületeket a frontális támadásra. Tito március 20-án levelet írt Molotovhoz, amelyben alaptalannak ítélte és kárhoztatta a tanácsadók visszarendeléséről hozott szovjet döntést. Sztálin és Molotov híressé vált március 27-i válaszlevele indította el a lavinát. A levél nem rögtönzés volt, a támadás elvi alapjainak kidolgozása jó ideje megindult. Az SZK(b)P KB Külügyi Osztályán már 1947 őszén is készültek iratok Szuszlov részére, amelyek a kelet-európai pártvezetők „téves állásfoglalásait” gyűjtötték csokorba, mintegy előkészületként arra, ha napirendre kellene tűzni leváltásukat a Tájékoztató Iroda ülésén elfogadott politika végrehajtása érdekében. 1948 elején folytatódott az egyes pártok és pártvezetők „antimarxista hibáinak” gyűjtése. Március közepe és április első napjai között adták át a szovjet pártvezetésnek a jugoszláv, az albán, a magyar, a lengyel és a csehszlovák párt hibáiról készült összeállításokat. A Magyar Kommunista Párt vezetésének nacionalista hibáiról és a magyar kommunista sajtóban érvényesülő burzsoá befolyásról című anyag március 24-én készült el. A legjellemzőbb vád szerint a magyar kommunisták azon érthető buzgalmukban, hogy nemzeti jellegüket bizonyítsák, gyakorta nacionalista útra tévedtek, s ez elsősorban a Szovjetunióhoz fűződő viszonyban jelentkezett. A jugoszlávokkal szembeni támadás kezdete után, április 5-én öltöttek végső formát a lengyel és csehszlovák pártra vonatkozó dokumentumok, amelyek még élesebb kritikát tartalmaztak.

A bírálatok valójában preventív céllal készültek. A térség minden országának kommunista pártvezetésével kapcsolatban megtették az előkészületeket arra, hogy rendelkezésre álljon az esetleg szükségessé váló megrendszabályozás „eszmei megalapozása” , amennyiben az egyes országokban a végbemenő hatalmi fordulatok és az azt követő berendezkedés során eltérnének a megkívánt paraméterektől. Egyaránt jelentette ez a szovjet nagyhatalmi érdekeknek való önkéntes alárendelődést, a Kreml fensőbbségének kételyek nélküli elismerését, valamint a szovjet modell hűséges átvételét az új rendszer kiépítése során. A legkisebb elővigyázatlanság is veszélyes volt, hiszen a szovjetek minden pártban keresték a példa statuálására alkalmas „helyi Titót” . A kezdettől leginkább óvatlanul viselkedő Wladisław Gomułka lett az első alkalmas áldozat.

Az SZK(b)P belső anyagaiban foglalt bírálatok közül csak a jugoszláv pártot ért vádak váltak ismertté. Első alkalommal a március 27-i levélben használták fel az összeállítást. A levél másolatát – még a jugoszláv választ megelőzve – sietve elküldték a többi pártvezetéshez is. Ez a dokumentum nem csupán azért jelentős, mert megindította a támadást, de azért is, mert vádjai már lényegében azok voltak, amelyek a hamarosan bekövetkező elítélés és kiközösítés indokául szolgáltak. A szovjet vádirat legfontosabb pontjai a következők: a JKP vezetői antimarxista pozíciót foglaltak el a kül- és belpolitikában; „kalandorpolitikát” folytattak; vezető szerepre törekedtek a Duna menti országok között; rosszindulatú magatartást tanúsítottak a Szovjetunióval mint a világ haladó erőinek elismert vezetőjével szemben; túlértékelték eredményeiket és lebecsülték a szocializmus építésének nehézségeit saját országukban; megalkuvó politikát folytattak a kulákokkal szemben. Felrótták ezenkívül a pártdemokrácia hiányát, valamint azt, hogy a pártot mintegy „feloldották a Népfrontban” . A támadás legfőbb oka, vagyis az, hogy Tito Balkán-politikája keresztezte a szovjet érdekeket, természetesen nem jelent meg a vádpontok között.

Leghamarabb a magyar pártvezetés értette meg, hogy milyen célból kapták meg a levél másolatát, s hogy milyen reagálást várt el a szovjet pártvezetés, mikor kísérőlevelében állásfoglalást sürgetett. Az MKP Politikai Bizottsága 1948. április 8-án elfogadott határozatában minden vonatkozásban felzárkózott a Sztálin és Molotov levelében foglalt bírálat mellé. Átvette a trockizmusra utaló fenyegető kitételt, és azt a vádat is, amely szerint a jugoszláv magatartás a nemzetközi imperializmus kezére játszik. A hibák gyökerét a Szovjetunió vezető szerepének lebecsülésében és saját erőik, sikereik túlértékelésében fedezték fel. Erélyesen felszólították a JKP Központi Bizottságát a komoly önkritikára és megfelelő rendszabályok foganatosítására azokkal szemben, akiknek magatartása Moszkva bírálatát kiváltotta. A megfogalmazásból kitetsző szándékot az is mutatja, hogy a JKP „vezető körei” és az SZK(b)P Központi Bizottsága konfliktusaként állították be a helyzetet. Egyértelművé tették, hogy a szovjet levélben foglaltakat iránymutatónak tekintik az MKP számára, és csírájában fojtanak el minden kísérletet, amely alkalmas volna arra, hogy lebecsülje a Szovjetunió szerepét, vagy megzavarja a bensőséges viszonyt. Az állásfoglalás ígéretet tett arra is, hogy „elvi küzdelmet” folytatnak a csírájukban a magyar pártban is meglévő hibák felszámolásáért. A határozat mintegy önigazolásként rámutatott, hogy már a március 22-i belgrádi tárgyalásokon szóvá tették a JKP és a Népfront programjának helytelen azonosítását.

Az MKP állásfoglalása mintaszerűnek minősült Moszkvában, másolata ennek megfelelően nyomban bekerült a kommunista pártok postájába – beleértve a JKP-t is. Az ennek nyomán megindult magyar–jugoszláv vita mindazonáltal csak halk kíséretet szolgáltatott Moszkva és Belgrád egyre élesebbé váló konfliktusához. A Jugoszláv Kommunista Párt Központi Bizottsága április 12–13-i ülésén döntésre kényszerült, hogy a visszavonulást vagy a konfrontációt vállalja. Tito elhatározásának megfelelően az utóbbi mellett döntöttek. A függetlenség, az önállóság és az egyenrangúság elvét hangoztatva visszautasították a vádakat, ugyanakkor kétoldalú tárgyalásokat javasoltak a vita rendezésére. A szovjet bírálatra válaszul Tito és Kardelj levélben közölte a határozatban foglaltakat az SZK(b)P vezetésével. Április 19-én Budapestre is elküldték a levelet, ezzel egyúttal válaszoltak az MKP állásfoglalására is. Ebben kijelentették: a magyar kommunistáknak nincs sem erkölcsi, sem politikai alapjuk ahhoz, hogy felelőtlenül megtámadják a jugoszlávokat a szovjet párt előtt. Arra is utaltak, hogy a magyar pártküldöttség moszkvai tartózkodása során egyik „felelős elvtársuk” már korábban megrágalmazta Sztálin előtt Jugoszláviát. Tito szemére vetette a magyaroknak, hogy a durva támadásra azok után került sor, hogy a jugoszláv kommunisták komoly segítséget nyújtottak nekik. Az éles hangú levélváltás ellenére – talán a jó szándék demonstrálására, vagy mert nem akartak elszigetelődni – a jugoszlávok engedélyezték egy magyar belügyi küldöttség tanulmányútját, amely az újonnan kiépült közigazgatás helyi sajátosságait vizsgálta.

Rákosi Mátyás a Politikai Bizottság nevében április 29-én válaszolt a jugoszláv pártvezetésnek. Ez a levél – amellett, hogy a visszautasítás visszautasítását tartalmazta – önkritikára hívta fel a JKP-t, valamint leszögezte, hogy az egyes kommunista pártoknak joguk van a másik párt bírálatára. Nem utalt vissza arra a szerepre, amelyet a jugoszlávok a Tájékoztató Iroda alakuló ülésén vállaltak, jóllehet a háttérben éppen a JKP elítélése érdekében összehívandó újabb ülés előkészítése folyt. A magyar kommunista vezetők szívesen kezdeményezték volna a kilenc kommunista párt összehívását, de erre Moszkvában nem tartottak igényt. Révai József május közepén Moszkvában felajánlotta Szuszlovnak, hogy ezen az összejövetelen tárgyalják meg a JKP és az MKP viszonyát. Ezzel csupán azt demonstrálták, hogy milyen odaadóan alkalmazkodnak a Kreml elvárásaihoz: a szovjet javaslat ugyanis már megszületett, sőt Révai moszkvai utazásának végére a magyar pártvezetés meg is kapta Szuszlov erről szóló levelét. Az MKP Politikai Bizottsága május 20-án megtárgyalta a javaslatokat, és támogatta a Tájékoztató Iroda ülésének összehívását. Csupán azt kérték, hogy időben kapjanak értesítést a végleges dátumról, mert a tervezett időpont egybeesett a meghirdetett egyesülési kongresszussal, amelynek elhalasztására is készek lettek volna az ügy érdekében.

A Tájékoztató Iroda ülésének előkészítése is részévé vált a levelezés útján folyó vitának. Tito és Kardelj visszautasította, hogy a Tájékoztató Iroda keretei között tárgyalják meg a problémát, hiszen azután, hogy a többi párt már előzetesen elismerte a szovjet vádak jogosságát, nem lehetett kétséges a végeredmény. Ezzel szemben Sztálin és Molotov ragaszkodott a konferenciához, kijelentették, hogy minden párt köteles beszámolni tevékenységéről, s az elzárkózás a részvételtől csak azt bizonyítja, hogy a jugoszlávok a többi párt egységfrontjától való elszakadás útját választották. A levélváltás minden érdekelt számára egyértelművé tette, hogy Sztálin sem a külpolitikában, sem a belső viszonyok alakításában nem tűr meg semmiféle elhajlást, és a monolitikus egység létrehozásával kívánja a Szovjetunió hatalmát megszilárdítani az egész térségben. Jugoszlávia esetében – tekintve a speciális körülményeket, amelyek miatt a közvetlen beavatkozás eszközei nem álltak a Kreml rendelkezésére – Sztálin csak a nyomásgyakorlásra és a JKP-n belüli erőviszonyok megváltoztatására építhette terveit. A nyomásgyakorlás alapja az a meggondolás lehetett, hogy az elszigetelt Jugoszlávia komoly nehézségekkel találja magát szemben, különös tekintettel arra az ellenséges – és nem könnyen átformálható – viszonyra, amely a nyugati hatalmakkal, elsősorban az Egyesült Államokkal kialakult. A JKP-n belüli viszonyok megváltoztatásának tervét azokra a szovjetbarát politikusokra – illetve azok fellépésének hatására – építették, akik a vezetés belső köréhez tartozva különlegesen közeli kapcsolatot alakítottak ki az SZK(b)P-vel, és akiktől remélni lehetett a fordulat végrehajtását. Sreten Ž ujovic fellépése az április 12–13-i KB-ülésen azonban elszigetelt maradt, s májusban Andrija Hebranggal együtt letartóztatták, majd kizárták a pártból. Moszkva nyomban tiltakozott bizalmasai eltávolítása miatt, s azzal vádolta meg a jugoszláv vezetést, hogy fizikai megsemmisítésüket tervezi. Az első kudarc nem rendítette meg Sztálin eltökéltségét, s ezután a nyolc kommunista párt egységes ítéletalkotásától remélhetett elégséges ösztönzést a JKP vezetésén belüli változásokhoz. Az akció alátámasztására Moszkvában olyan Tito múltjára vonatkozó dokumentumok után kutattak, amelyek révén megingathatják tekintélyét.

Tito ellenállásának sikere pedig, mint az hamarosan kiderült, éppen a múltjában rejlett. Abban, hogy nem csupán ismerte a sztálini módszereket, hanem a szovjet hatalmi struktúrához hasonlóan felépített rendszerében bármely eszköz alkalmazására nyomban kész volt a hatalom megőrzése érdekében. Döntő volt, hogy Ž ujovic ék eltávolítása után rendíthetetlen maradt a vezető mag egysége, s szilárdan kézben tartották a jól kiépített állambiztonsági szervezetet. Az UDBA igen jó kapcsolatokat létesített a hasonló magyar szervvel, s feltehetően a többi „baráti országgal” is erre törekedett, ugyanakkor a jugoszlávok sikerrel akadályozták meg, hogy a szovjetek az önállóságukat veszélyeztető mértékben hatoljanak be titkosszolgálatukba, és építsenek ki pozíciókat.

JUGOSZLÁVIA ELÍTÉLÉSE

A Tájékoztató Iroda bukaresti ülése, amely 1948. június 19–23. között a szovjet forgatókönyvnek megfelelően zökkenőmentesen lezajlott, meghozta a Jugoszláv Kommunista Pártot elítélő határozatot. Újdonság nem volt a vádak között, hacsak egyes pártok delegátusainak egymásra licitáló felszólalását nem tekintjük annak. A határozatban azonban hangsúlyosan jelent meg a JKP „egészséges erőihez” szóló felszólítás, hogy állítsanak új vezetést a párt élére, amennyiben a hibákat elkövető vezetők nem ismerik be tévedésüket, s nem szakítanak a nacionalista irányvonallal. Az értekezleten lezajlott vitáról a magyar pártvezetés számára készült jelentés ismertette Zsdanov referátumának néhány árulkodó, a jugoszláv és a szovjet külpolitika ellentéteire rávilágító passzusát is. Zsdanov a jugoszláv vezetőket „kisstílű kalandoroknak” nevezte, akik a Szovjetunió háta mögött egyezkedtek Ausztria és Trieszt ügyében. Ezúttal a többi párt nyilvánossága előtt is Titóék szemére vetette az egyeztetés nélküli tervet az Albániába küldendő jugoszláv hadosztályról, amely újabb háborús tűzfészek kialakításához vezethetett volna. Zsdanov felvetette Ž ujovic és Hebrang bíróság elé utalt ügyét is, azt állítva, hogy meg akarják ölni őket. Ez a vád nyilván egyaránt szolgálta a titói vezetés erkölcsi lejáratását és a szovjetbarát kommunisták védelmét. Szántó Zoltán is arra utalt a konferencia után Belgrádból küldött levelében, hogy az ítélet „előre látható” , s hogy diplomáciai úton is figyelmeztetni kellene Titóékat, milyen káros következményei lehetnek a kivégzésnek Jugoszláviára nézve.

Szántó leveléből az is kitűnik, hogy a Tájékoztató Iroda határozata nemcsak a külföldet, a kívülállókat döbbentette meg váratlanságával – s adott okot olyan találgatásra is, hogy talán csak színlelt ellentétről van szó –, hanem Jugoszlávián belül is meglepte és megzavarta a párt tagjait. A magyar közvéleményt is felkészületlenül érte az éles konfliktus kirobbanása, hiszen korábban legfeljebb az tűnhetett fel, hogy a sajtóban megszűnt a Tito-kultusz építése és a jugoszlávok dicsőítése. A vita napvilágra kerülése után az egyesülési kongresszussal időközben MDP-vé alakult kommunista párt vezetése és a JKP a maga módján készült a jugoszláv párt V. kongresszusára. A magyar fél számára az volt a kérdés, hogyan viszonyuljanak hozzá, miként próbálják kívülről befolyásolni a fejleményeket. A jugoszlávok számára nagyobb volt a tét, a titóista vezetés hatalmát és legitimációját kívánták a támadással szemben megerősíteni.

Szuszlovnak küldött táviratában Rákosi először azt javasolta a Tájékoztató Iroda frissiben létrehozott Titkárságának, hogy ne bojkottálják a JKP kongresszusát. Úgy vélte, célszerűbb lenne, ha küldöttséget menesztenének, és a helyszínen megpróbálnák befolyásolni a fejleményeket. Gottwald is azt remélte, hogy a Tito-csoportra vereséget lehet mérni. Sztálin azonban pontosabban látta a helyzetet, ezért a Titkárság Szuszlov javaslatára úgy döntött, hogy a kommunista pártok egyöntetűen visszautasítják a belgrádi meghívást.

Jugoszláviában a megzavarodott párttagság jelentős része nehezen emésztette meg a szakítást, saját vezetőit is hibáztatta miatta. A vezetőség azonban kemény eszközökkel letört minden ellenállást. A párttagoknak írásban kellett elköteleződniük a pártvezetés irányvonala mellett. A Tájékoztató Iroda döntésével szolidarizálók ellen valóságos hajtóvadászat indult, több mint 16 ezer embert internáltak, ezrek menekültek emigrációba. Ezzel megfelelően előkészítették a pártkongresszus zökkenőmentes lebonyolítását. A nagyszabású kongresszust július 21–28. között rendezték meg. Tito a vezetőség nyolcórás beszámolójának csaknem egészében a párt dicsőséges történetéről beszélt. Nyilvánvalóan azt tekintették döntő kérdésnek, hogy a múlttal, különösen a győztes háborús szerepvállalással megingathatatlanná tegyék a vezetés legitimációját. Tito csupán referátuma végén tért ki a Tájékoztató Iroda határozatára. Az igaztalan vádakat visszautasítva kijelentette, hogy a párt egységének veszélyeztetése egyben a nép egységének megbontása is, ezért könyörtelenül lépnek fel minden erre irányuló kísérlet ellen. Ugyanakkor kötelességszerűen hangot adott annak a reményének, hogy a szovjet párthoz fűződő jó viszony helyreállítható.

Jelentésében a kongresszusról Rajk László külügyminiszternek beszámoló belgrádi követ éppen annyira törekedett arra, hogy az elhangzottakból a Tájékoztató Iroda határozatának igazolását olvassa ki, mint amennyire a kongresszus résztvevői cáfolni akarták a vádakat. Hangoztatta az önkritika hiányát, s természetesen nem említette, hogy Tito karikírozva mutatta be a bírálat egymásnak ellentmondó elemeit. Az „imperialista erőkhöz való csatlakozás” határozott jugoszláv cáfolatából is azt a figyelmeztetést olvasta ki: nem akarjuk, de ha magunkra hagytok, rákényszerülhetünk a közeledésre a nyugati hatalmakhoz.

A jugoszláv függetlenségi törekvések úgy jelentek meg a JKP álláspontját bíráló magyarországi propagandában, mint az antimarxizmus, a harmadikutasság, a burzsoá nacionalizmus és a szovjetellenesség jelei. Az „ideológiai harc” célja nem volt egyéb, mint egyértelművé tenni a szovjet orientációt annak minden kül- és belpolitikai velejárójával együtt. Ezt tette nyilvánvalóvá az MDP KV 1948. június 30-i határozata, Rákosi beszéde július 2-án a nagy-budapesti funkcionáriusértekezleten, de Révai József Milovan ? ilas cikkével polemizáló írása is. Annak kinyilvánítása, hogy a jugoszláv kommunista vezetés számára az alternatíva meghátrálás vagy a kitaszíttatás vállalása, két üzenetet hordozott. Amellett, hogy megjelenítette a Szovjetunióhoz való kételyek nélküli igazodás követelményét, deklarálta a „nemzeti utakkal” és a hozzájuk fűződő illúziókkal való leszámolást is. Az éles jugoszlávellenesség az új vonalhoz való hűség és így a megbízhatóság mércéjeként is szolgált, aminek az volt a tétje, hogy megbocsátják-e az SZK(b)P központi apparátusában gondosan összegyűjtött korábbi „hibás” megnyilvánulásokat. Gomułka sorsa már 1948 augusztusában jelezte, hogy kegyvesztetté, bukott politikussá válhat, aki nem teljes odaadással vállalja az új irányvonalat.

A Boarov-ügy kirobbanásával 1948 nyarán egy váratlan esemény új irányba fordította a jugoszlávellenes propagandát, egyúttal a kriminalizálás útjára terelte a Jugoszláviához fűződő kapcsolatot. Ez a folyamat aztán a Rajk-perben kulminált. Ráadásul az ügy lehetővé tette azt is, hogy a magyar vezetés egyik fontos törekvését – nevezetesen a Tito-ellenes állásfoglalás kikényszerítését a magyarországi délszlávok képviselőiből – hozzákapcsolja egy politikai gyilkossághoz, meggyengítve az ellenállás erkölcsi alapját.

A szövevényes bűnügy részleteinek kibogozására nem vállalkozhatunk, csak politikai összefüggéseinek jelzésére. Ž ivko Boarov, a jugoszláv követség diplomáciai védettséget élvező sajtóattaséja 1948. július 10-én dulakodás közben lelőtte Miloš Moic ot, a Nase Novine című magyarországi délszláv lap munkatársát, aki belehalt sérüléseibe. Nem volt nehéz felismerni a halálesetben a politikai gyilkosságból fakadó propaganda lehetőségeit, hiszen a Moic és Boarov közötti konfliktust a Tájékoztató Iroda határozatának eltérő megítélése okozta. Farkas Mihály és Szalai András röviddel az eset előtt arról győzködte a későbbi áldozatot, hogy Tito-ellenes nyilatkozatra vegye rá a Délszláv Szövetség vezetőit, de legalább maga tegyen ilyet. Boarov az ellenkezőjére törekedett. A haláleset után két nappal őrizetbe vették Ognyenovics Milánt, aki Szalai utasítása ellenére sem volt hajlandó a megfelelő Tito-ellenes nyilatkozatra, valamint Lastit' Ljubomirt, a szövetség ifjúsági titkárát. Csak néhány napig voltak őrizetben, de a pártból kizárták mindkettejüket. Lazar Brankov, a távol levő Mrazovic követet helyettesítő jugoszláv ügyvivő – akit a Rajk-per során azzal vádoltak, hogy Boarovot, a jugoszláv kémszervezet tagját ő utasította Moic meggyőzésére vagy meggyilkolására – ekkor nem szerepelt az ügyben megvádoltak között. Ebben szerepe volt annak is, hogy jó kapcsolatai voltak Péter Gáborral. Brankov hamarosan „átállt” , és néhány társával együtt nyilatkozatot tett a „Tito-klikk” ellen.

Az ügy első szakaszában a diplomáciai jegyzékváltás dominált, a magyar hatóságok ennek révén kívánták elérni, hogy a követségen tartózkodó Boarovot gyanúsítottként kihallgathassák. A jugoszlávok Ivo Vejvoda külügyminisztériumi osztályfőnököt küldték az ügy intézésére, s egy idő után jobbnak látták, ha hozzájárulnak Boarov kihallgatásához; nem akarták, hogy a diplomáciai nehézségeket okozó ügyet a magyarok túl sokáig napirenden tarthassák. Boarovot aztán nem is engedték el a magyar szervek. Miután beismerő vallomást tett, a Szabad Nép másnap egész oldalas cikkben közölte a tényeket, kiegészítve a Pravda kommentárjával, amely azzal vádolta a jugoszláv követséget, hogy Boarov személyében egy „külföldi ügynököt, a nemzetközi reakció aljas, terrorista tervének végrehajtóját” védte. A hivatalos jugoszláv közlemény ezzel szemben Boarov diplomáciai mentességet megsértő letartóztatását újabb lépésnek tekintette a „koholmányok sorozatában” , melyek a jugoszláv–magyar viszony megrontására irányultak. A Szabad Nép nagy „leleplező cikke” néhány nap múlva megmutatta, hogy a magyar vezetés a Boarov-ügyet a Tájékoztató Iroda vádjainak igazolásaként kívánta beállítani, mint a Jugoszláviában uralkodó „terrorista rendszer” eklatáns példáját.

Az ügyben minden afelé haladt, hogy egy látványos perben Boarovval együtt a vádlottak padjára ültethessék a hivatalos Jugoszláviát is. Boarov vallomását egyre inkább abba az irányba terelték, hogy a felsőbb utasításra végrehajtott politikai gyilkosság vádját alapozza meg, egyúttal élesen elítélhetővé tegye a JKP vezetőinek politikáját. Péter Gábor is igyekezett felépíteni valami koncepciót, s jellemző, hogy erről Boarov vallomása előtt egyenesen Rákositól kért véleményt. Végül jobbnak látták, ha a propagandalehetőségek kihasználása után egyelőre nem rendeznek pert. Az időpont ugyanis túl korai volt ehhez, hiszen éppen csak megkezdődött a jugoszlávellenes kampány. A zavaros ügyből nehéz lett volna Titóékat lejárató, nagyszabású pert kreálni. A perben olyan „összeesküvést” kellett feltárni, amelyben a vádlott személye alkalmas arra, hogy jelképesen az „imperializmus ügynökének” beállított Tito is a vádlottak padjára kerüljön. A sztálinista vezetőknek arra volt szükségük – ha már Tito és társai eltávolítása nem sikerült –, hogy egyszerre személyesítsék meg és tegyék szimbolikussá azt, amitől a kommunista pártokban tartózkodni kell.

Miután a Boarov-ügy egyelőre betöltötte a neki szánt szerepet, többé-kevésbé kimerítették a benne rejlő lehetőségeket, a jugoszlávellenes politika egyfelől arra irányult, hogy az emigránsok felhasználásával megpróbáljanak bomlasztó, és a jugoszláv vezetés tekintélyét lejárató akciókat folytatni, másfelől pedig arra – s ez a fontosabb –, hogy a Tájékoztató Iroda határozata az MDP és általában a magyar politika belső viszonyainak átalakítására megtegye a kellő hatást. A jugoszlávok elítéléséből levont „tanulságok” érvényesítése szerves része volt a monolit pártegység létrehozásának, a feltétlen igazodás követelménye megerősítésének, hozzájárult a „fordulat éve” eredményeinek kiteljesítéséhez.

Komolyabb gondot csak az okozott, hogy a politikai változásokat az ideológiában is a jugoszlávellenes határozathoz igazodva próbálták érvényesíteni, hiszen az elítélésnek csupán a külső burka volt ideológiai jellegű. A marxizmus–leninizmustól való „elhajlásnak” valóságos elméleti jelentése nem volt, mint ahogy nem volt koherencia a jugoszláv nézetek és a hozzá kapcsolódó politika bírálatában. Jószerével válogatás nélkül mindenben találtak valami rosszat, amit a JKP vezetői tettek. Ezért nehéz helyzetbe kerültek az „ideológiai harc” vezénylői és végrehajtói, akik nyakatekert érvelésre kényszerültek, amikor egyenes következtetéseket próbáltak levonni a jugoszlávokat ért kritikából. Révai, a legfőbb ideológus az „egypártrendszeres” jugoszláv Népfront bírálatából a többpártrendszer felszámolásának időszakában jutott arra az időszerűtlen „elméleti” következtetésre, miszerint: „Álradikalizmus és öncsalás volna, ha fel akarnók számolni a pártokat az osztálykülönbségek elmosódása előtt” . A Rákosi márciusi cikke után formálisan nagy hangsúlyt kapott „elméleti munka” és „ideológiai harc” 1948 nyarától sok vonatkozásban a JKP bírálatára épített, illetve ahhoz alkalmazkodott. Valójában azonban puszta eszköze volt az ideokratikus és despotikus rendszer legitimációjának, ezzel a monolitikus hatalom kiépítésének és megszilárdításának.