Romsics Ignác: A magyar külpolitika útja Trianontól a háborúig
A trianoni békeszerződés kegyetlen döntései elkerülhetetlenné tették, hogy a két világháború közötti magyar külpolitika legfőbb céljává az új határok revíziója váljon. A magyar társadalom politikailag tudatos csoportjai, a pártok és az uralkodó elit ebben tökéletesen egyetértettek. A revízió tartalmára és eszközeire vonatkozó kérdésekben azonban korántsem volt teljes a konszenzus. A rendszer baloldala általában mérsékeltebb követelésekkel lépett fel, mint a kormánypolitika, s a konzervatív kormánykörök és a szélsőjobboldal elképzelései sem fedték egymást. Ám a kormánypolitika sem volt minden részletében azonos e hosszúra nyúlt „fegyverszünet” alatt, hanem a folyton mozgásban lévő nemzetközi viszonyok és a mindenkori belső helyzet függvényében időről időre változott, módosult. A revízió célja azonban állandó volt.
A békeszerződés aláírása körüli hónapokban a magyar külpolitika nem rendelkezett határozott vonalvezetéssel. A még képlékeny helyzetben egyszerre próbálkozott a szomszédos államok egyikével vagy másikával való megegyezéssel, ugyanakkor a vesztes államok összefogását s ezen összefogásra támaszkodva egy új háború lehetőségét is fontolóra vette.
Megbékélés és beilleszkedés
A győztesekkel való együttműködés egyik lehetősége a francia– magyar közeledés és ehhez kapcsoltan egy regionális lengyel– magyar– román szövetség felépítése volt. Ezek a tárgyalások 1920 tavaszán kezdődtek, és az év végéig folytatódtak. Az együttműködés fejében Magyarország a határ menti, döntően magyarok lakta területek visszacsatolását és Erdély autonómiájának Románián belüli biztosítását kérte. Ezt megelőzően, 1919 nyarán és őszén, majd 1920 folyamán kétoldalú román– magyar tárgyalásokra is sor került. A magyar fél minimális követelése ez esetben is Erdély Románián belüli különállásának biztosítása volt, a maximális pedig a történeti Erdély független állammá szervezése és egyfajta román– erdélyi– magyar trializmus létrehozása.
A francia– magyar közeledésből, illetve a lengyel– magyar– román blokk tervéből részben a Romániával szemben támasztott és Bukarestben, valamint Párizsban egyaránt teljesíthetetlennek ítélt magyar revíziós igények miatt, részben a nemzetközi helyzet alakulása következtében semmi sem lett. Nem járt nagyobb eredménnyel a magyar– csehszlovák megbékélés terve sem 1921 tavaszán és nyarán. A trianoni határok etnikai elvű kiigazítása, amit a magyar fél elengedhetetlennek tartott, Prága számára elfogadhatatlan volt. A közeledés gondolatát így ebben az irányban is a tartós szembenállás váltotta fel.
A másik lehetőség, amellyel a magyar külpolitika az 1920-as évek legelején számolt, a vesztes államok német vezetés alatti összefogása, a status quo fegyveres felborítása s lehetőség szerint a régi határok visszaállítása vagy egy azokhoz közelítő új határvonal elérése volt. Ez a kettősség számos esetben furcsa és ellentmondásos helyzetekhez vezetett. 1919 őszén például Bethlen, Teleki és társaik azzal a Romániával próbáltak szót érteni, amely Horthy terveiben a legfőbb ellenségként jelent meg. 1921-ben pedig a Teleki-, majd a Bethlen-kormány ahhoz a Csehszlovákiához kívánt közeledni, amely a német– osztrák– magyar katonatiszti tervezgetés szintjén a magyar hadsereg első számú célpontja volt.
Egyéb okok – például IV. Károly visszatérési kísérletei – mellett ez a magyar magatartás is hozzájárult ahhoz, hogy Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia 1920– 21 folyamán olyan szövetségi szerződéseket kötött, amelyek egyetlen célja Magyarország sakkban tartása és egymás kölcsönös megsegítése volt nem provokált magyar támadás esetére. E politikai és katonai jellegű regionális együttműködés (kisantant) legfőbb patrónusává Franciaország vált, amely a későbbiekben mindhárom állammal külön barátsági és szövetségi szerződéseket kötött. Ezek a szerződések – a kisantantállamok egymás közötti egyezményeihez hasonlóan – a békeszerződések, mindenekelőtt a trianoni békeszerződés teremtette helyzetet garantálták.
A nemzetközi viszonyok stabilizálódásával, az ország teljes elszigetelődésének veszélyével és a magyar gazdaság kölcsönszükségleteivel számot vetve 1922– 23 folyamán a Bethlen-kormány szakított ezzel a kettősséggel. A magyar külpolitika meghatározó irányvonala ettől kezdve – Gustav Stresemann német külügyminiszter ugyancsak 1923-ban meghirdetett Erfüllungspolitikjához hasonlóan – a„megbékélés és a beilleszkedés” lett. Ennek egyik első jele Magyarország felvétele volt a Nemzetek Szövetségébe 1922. szeptember 18-án. Ezt követte a nemzetközi kölcsönért folyamodás 1923 elején, amelynek egyik kibocsátási feltételeként a magyar kormánynak még egyszer el kellett ismernie a trianoni békeszerződésben megállapított határok érvényességét, és egyben azt is garantálnia kellett, hogy a Habsburg-dinasztia egyik tagja sem tér vissza a magyar trónra. "Ma Európa helyzete olyan, hogy békét akar mindenáron, és ha nem illeszkedünk bele Európa érdekeinek szövevényébe, ha nem alkalmazkodunk politikánkkal Európa érdekeihez, akkor akármennyire van igazunk, mint békebontó állíttatunk oda, és semmi téren nem fogja siker koronázni tevékenységünket. [ ...] Higgyék el, ha valakinek nehéz, nekem nehéz ezt az önmegtagadást gyakorolnom" – jelentette be és indokolta az irányváltást Bethlen 1923 őszén. Tekintettel arra, hogy a békeszerződés ratifikálása óta Magyarország a nagyhatalmak katonai ellenőrzése alatt állt, a kölcsönfelvétel után pedig emellett a Népszövetség pénzügyi ellenőrzése alatt is, a magyar kormányfő eme lépését a legteljesebb mértékben indokoltnak, sőt elkerülhetetlennek kell tartanunk.
Az ország elszigeteltsége, ellenőrzése és vállalt kötelezettségei miatt a magyar diplomácia az 1920-as évek második harmadában rendkívül szűk mozgástérrel rendelkezett. Teljesen passzív azonban ezekben az években sem volt. Aktivitása – miközben folyamatosan jó viszonyt tartott fenn a Franciaország kontinentális túlsúlyának mérséklésre törekvő Nagy-Britanniával – részben a magyar– szovjet viszony rendezésére, részben a magyar– jugoszláv szembenállás mérséklésre irányult.
A szovjet kapcsolatok normalizálását két körülmény motiválta. Egyrészt az, hogy a szovjet vezetés a Párizs környéki békéket nem ismerte el, s az új kelet- és közép-európai államrendet minden rendelkezésére álló eszközzel destabilizálni próbálta. A térség kommunista szervezeteit ennek megfelelően a magyar kisebbségek önrendelkezési jogának, valamint Erdély független állammá szervezésének támogatására szólította fel. A kapcsolatok felvétele tehát erősíthette volna Magyarország helyzetét a kisantanttal szemben, s a magyar kisebbségek helyzetének javításáért folytatott harc feltételeit is javíthatta volna. A másik körülmény gazdasági természetű volt: a szovjet piac hatalmas felvevőképessége. Ez jó néhány magyar iparágnak fontos lett volna. A két ország politikai berendezkedését és ideológiáját persze óriási szakadék választotta el egymástól, s ez végül áthidalhatatlannak bizonyult. Bár a két kormány képviselői 1924 szeptemberében egy-egy diplomáciai és kereskedelmi egyezményt aláírtak, a magyar parlament egyiket sem ratifikálta, s ellenezte elfogadásukat a kormányzó is.
1925 végétől 1926 őszéig a Jugoszláviához történő közeledéssel kísérletezett a magyar diplomácia. Maximális célja egy olyan megállapodás elérése volt, amely kölcsönös semlegességet biztosított volna egy harmadik állammal keletkező konfliktus esetére. A legtöbb szomszédjával nyílt vagy rejtett határvitában álló Jugoszlávia egy ilyen vagy ehhez hasonló egyezmény iránt mutatott is érdeklődést. Az álláspontok közelítéséhez szükséges engedékenység azonban mindkét fél részéről hiányzott, s így végül – noha a megegyezést Horthy is támogatta – a jugoszláv– magyar tárgyalások szerződéskötés nélkül fejeződtek be.
A külpolitikai elszigeteltségből való kitörés első jelentős lépésének az Olaszországgal kötött barátsági szerződés tekinthető, amelyet 1927. április 5-én írtak alá Rómában. A kezdeményezés Mussolinitől indult ki, aki Jugoszláviával szemben keresett szövetségest, s egyúttal a kelet-közép- és délkelet-európai francia befolyást akarta ellensúlyozni. Tekintettel a fasiszta olasz külpolitika nyíltan revizionista beállítottságára, az olasz– magyar barátsági szerződés aláírása nemcsak a magyar külpolitika aktívabb szakaszának lett nyitánya, hanem a korábbi években kényszerből vállalt magyar beilleszkedési politika feladásának és a trianoni status quo elleni nyílt fellépésnek is. Ennek feltételei sokkal kedvezőbbé váltak azzal, hogy a gazdaság sikeres szanálásának köszönhetően 1926 nyarán a Népszövetség enyhítette Magyarország pénzügyi ellenőrzését, majd 1927 márciusában a helyszíni katonai ellenőrzés is megszűnt. 1927– 28-as beszédeiben Bethlen ismét nyíltan vállalta kormányának és az országnak mindvégig legfőbb külpolitikai célját: a revíziót. "Mi nem tartományokat vesztettünk el. Bennünket földaraboltak. [ ...] mi fajunk egyharmadáról örök időkre le nem mondhatunk. Ezt igazságul elfogadni nem tudjuk. [ ...] Ha valaki a mellényét rosszul gombolta be, öltözékét csak úgy hozhatja rendbe, ha kigombolja, és azután jól gombolja be. Ezekre a határokra egy végleges békét felépíteni nem lehet. Ezekre a határokra fel lehet építeni egy börtönt, amelyben mi vagyunk az őrzöttek és a győzők az őrzők. [ ...] nekünk más határokra van szükségünk" – szögezte le például 1928 elején híres debreceni beszédében.
Az olasz– magyar szerződés aláírását követően a magyar diplomácia kísérletet tett a német– magyar kapcsolatok szorosabbra fűzésére és revizionista politikai tartalommal való megtöltésére. Végső célként egy olasz– magyar– német szövetség létrehozására törekedett. Ez a terve azonban ekkor még nem valósulhatott meg. Németország fő külpolitikai célja ugyanis ezekben a hónapokban az volt, hogy véget vessen a Rajna-vidék francia megszállásának, s elérje jóvátételi kötelezettségeinek csökkentését. Az olasz– német közeledés pedig feltétlenül maga után vonta volna a francia– német viszony további romlását, hiszen Olaszország és Franciaország ekkor már a Balkánon és a Duna-medencében egyaránt nyíltan vetélytársak voltak. A német kormány ezért 1928-ban még elzárkózott az olasz orientáció elől, így a magyar– német kapcsolatok elmélyítésének sem szentelt különösebb figyelmet.
Több eredménnyel járt a Bethlen-kormány közeledése Lengyelország felé. Ennek szintén az volt a célja, hogy az olasz– magyar barátságnak nagyobb súlyt adjon. A francia– lengyel szerződés révén Lengyelország ugyan Franciaország szövetségi rendszeréhez tartozott, de a kisantant államai közül csak Romániához fűzte szerződéses viszony. A tárgyalások során Pilsudski marsall, lengyel államfő kijelentette, hogy bár a békeszerződés döntéseinek megváltoztatására pillanatnyilag nem lát lehetőséget, a revízió szükségességének napirenden tartását és a békeszerződés későbbi módosítását támogatja. Az egyetértést 1928 végén egy lengyel– magyar döntőbírósági szerződés pecsételte meg.
Az olasz elképzeléseknek megfelelően Magyarország a lengyel– magyar szerződéshez hasonló egyezményt kötött 1929-ben Bulgáriával is, amely az első világháború legfőbb balkáni veszteseként ugyancsak a status quo megváltoztatására törekedett. Törökországgal, amely Olaszország földközi-tengeri és balkáni politikájának egyik pillére volt, ennél messzebb menő kapcsolatok kialakítására is sor került. Az 1929. január 5-én aláírt semlegességi és döntőbírósági szerződésben a két ország kötelezte magát, hogy minden olyan szövetségtől távol marad, amely a másik fél ellen irányul. Továbbá semlegességet vállaltak arra az esetre, ha egyiküket nem provokált támadás érné.
A közép-európai olasz befolyás és a magyar revíziós tervek szempontjából egyaránt elsőrendű fontosságú feladat volt Ausztria eltérítése a francia– csehszlovák orientációtól. Ennek persze osztrák belpolitikai akadályai voltak. Ezért Mussolini és Bethlen 1928 áprilisában megállapodott egy ausztriai belpolitikai fordulat előkészítésében, illetve elősegítésében. Úgy számítottak, hogy egy jobboldali kormány szükségszerűen eltávolodik a demokratikus Németországtól, lemond az Anschlussról, s Olaszországhoz és Magyarországhoz közeledik. A tervezett katonai puccs azonban végül is szükségtelenné vált. Az osztrák belpolitika ugyanis 1929 őszére enélkül is jobbra tolódott. A kormány átalakult, s az új kancellár késznek mutatkozott az osztrák külpolitikai irányvonal módosítására. 1930 februárjában Ausztria így Olaszországgal, 1931. január 25-én pedig Magyarországgal kötött barátsági és együttműködési szerződést. A magyar– osztrák szerződéshez csatolt titkos jegyzőkönyv kimondta, hogy Ausztria és Magyarország "minden politikai kérdésben [ ...] különösen azokban, amelyek a közös szomszédokra vonatkoznak, követeik útján állandó érintkezést fognak fenntartani".
A lelkiismeret felébresztése
A trianoni békeszerződés revíziójának kérdése az 1920-as évek utolsó harmadában a világsajtóban is jelentős nyilvánosságot kapott. Egy magyar arisztokrata hölgy, herceg Hohenlohe Stefánia ösztönzésének engedve Lord Rothermere angol sajtómágnás és politikus 1927. június 21-én nagy feltűnést keltő cikket jelentetett meg Daily Mail című lapjában, Hungary's Place in the Sun, azaz Magyarország helye a nap alatt címmel. Ebben azt állította, hogy a trianoni határok módosítása nélkül a béke Közép-Európában hosszú távon fenntarthatatlan, ezért a háború elkerülése érdekében azok békés revíziójára van szükség. Úgy vélte, hogy a határ menti magyar lakosság visszacsatolásával "a súrlódásokat úgy váltaná fel egy megkönnyebbült viszony, hogy a békemegállapodás fő vonalai érintetlenek maradnának, és nem változnának jelentősen Közép-Európa erőviszonyai sem".
Rothermere cikke és az általa kavart nemzetközi sajtóháború a magyar kormányt ellentmondásos helyzetbe hozta. A nemzetközi közvélemény "lelkiismeretének” felébresztése teljes mértékben beleillett terveibe; a Külügyminisztérium jóval kisebb hatékonysággal maga is finanszírozott hasonló tartalmú, külföldre irányuló propagandát. Az etnikai elvű határrevízió eszméje azonban nem töltötte el lelkesedéssel. Bár a„mindent vissza” programja kétségkívül irreális volt, a hivatalos Magyarország reprezentánsai közül sokan az "integritás” visszaállításában reménykedtek, vagy legalábbis ezt hangoztatták. Herczeg Ferenc, a kor írófejedelme, aki a Trianonban történteket "véletlen szerencsétlenségnek” tartotta, a Rothermere fellépését követően megalakult Magyar Revíziós Liga 1927. július 27-ei ülésén kijelentette: "az úgynevezett Rothermere-vonal nem magyar javaslat"; "a magyar nemzet nem adja fel jogát a maga ezredéves [ ...] államterületéhez". Ezt az álláspontot fejezte ki a kormány reprezentatív folyóiratában, a Magyar Szemlében 1928 őszén közzétett Új Hungária felé című tanulmány is, amely először vázolta fel a„Szent István-i Magyarország” nemzetiségek szerinti föderatív, illetve autonóm egységekre épülő visszaállításának programját. 1933-as előadásaiban a határ menti magyar területek visszacsatolása mint minimális követelés mellett Bethlen István azt javasolta, hogy a történeti Erdély alakuljon független állammá, Szlovákia, Kárpátalja és Horvátország pedig kapjanak jogot arra, hogy szabadon dönthessenek hovatartozásukról. 1934-ben Gömbös Gyula olyan revíziós tervezetet hagyott jóvá, amely az elcsatolt területeknek mintegy felét kérte vissza – az etnikai elv mellett az ország katonai védhetőségére és nyersanyagfüggőségének enyhítésére is tekintettel. A szigorúan etnikai elvű határrevízió, azaz a határ menti magyar területek visszacsatolása csak a rendszer baloldali ellenzéke, a szociáldemokraták, a liberális demokraták és a népi írók számára lett volna minden további nélkül elfogadható: "nem törekszünk egyébre, mint az ország etnográfiai kikerekítésére és a külföldi magyar kisebbség hathatós védelmére" – fogalmazta meg a polgári radikálisok revíziós programját Jászi Oszkár 1918-as nemzetiségügyi miniszter egyik híve, Vámbéry Rusztem 1928-ban. A revízió – írta a liberális Fenyő Miksa 1935-ben – nem lehet más, mint a "magyarlakta vagy magyar többségek lakta területek visszacsatolása".
A határrevízióval egybekötött európai újrarendezésért folytatott harc élén az 1930-as évek elejéig Mussolini állt. 1932. október 23-ai torinói beszédében az olasz kormányfő a négy európai nagyhatalom (Anglia, Franciaország, Németország, Olaszország) békés megegyezésére és a vitás európai kérdések közös rendezésére tett javaslatot. Ezzel egy időben hasonló nyilatkozatok hangzottak el a revíziót elvben és titokban ugyan korábban is elképzelhetőnek tartó, ám gyakorlatilag és nyíltan mindaddig nem támogató angol államférfiak szájából is. Alapérvük ugyanaz volt, mint Rothermere-é 1927-ben: a vitás kérdéseket addig kell rendezni, amíg háború nélkül lehet. Elképzelésüket, amely utóbb négyhatalmi paktum néven vált ismertté, az olasz és az angol vezetők 1933 márciusában öltötték konkrét formába Rómában. A szövegtervezet, amely a Népszövetség alapokmányának szelleméhez híven "megerősítette a békeszerződések revíziójának elvét", Németország és Kelet-Poroszország egyesítésének szükségessége mellett a magyar többségű határ menti területek visszacsatolásának kívánatosságára is utalt. Ugyanakkor azt is leszögezte, hogy az Osztrák– magyar Monarchia vagy akár a történelmi Magyarország visszaállítása szóba sem jöhet. Számos ok, többek között Franciaország ellenállása miatt az 1933 júniusában aláírt – ám életbe sohasem lépett – végső változatban ez utóbbiakról, illetve egyáltalán konkrét határváltoztatásokról azonban már nem történt említés, csupán általánosságban erősítették meg a revízió elvét. A paktum aláírása magyar szempontból ennek ellenére a nemzetközi diplomácia jelentős eseménye volt, hiszen, ha csak a tervezés szintjén is, a békeszerződés 1920-as aláírása óta négy nagyhatalom először vette komolyan fontolóra a magyar határok módosításának lehetőségét.
Az 1920-as és az 1930-as évek fordulójától Olaszország mellett egy másik európai hatalom is egyre nyíltabban és határozottabban fordult szembe a versailles-i renddel: Németország. A német diplomácia voltaképpen már 1929 és 1933 között, tehát Hitler hatalomra jutása előtt módosította külpolitikai doktrínáját. Az átalakulás lényege abban ragadható meg, hogy míg Stresemann és munkatársai a versailles-i békerendszer kereteit elfogadva és Franciaországgal együttműködve törekedtek a keleti német határok módosítására, addig 1929 utáni utódaik magát e rendszert kívánták megingatni és ezzel a revíziót elérni. Ezzel párhuzamosan ismét polgárjogot nyertek a hosszú múltra visszatekintő különböző Közép-Európa-elképzelések, amelyek Magyarországot és szomszédait egyaránt közvetlenül érintették. A keletre irányuló német külpolitikai aktivitás egyik legfontosabb eszköze a kereskedelempolitika, azaz a német piacok megnyitása volt a kelet- és délkelet-európai agrártermékek és nyersanyagok előtt. Az 1930-as évek első felében Németország nemcsak Magyarországgal, hanem a térség többi államával is kétoldalú barterszerződéseket kötött. Azokkal az előnyökkel, amelyeket ezek a szerződések kínáltak a régió államainak, sem Franciaország, sem Nagy-Britannia, a versailles-i status quo két legfőbb őre, nem tudott versenyezni. Ezért elkerülhetetlen volt fokozatos kiszorulásuk a térségből.
A német– magyar kereskedelmi kapcsolatok új alapokra helyezése már 1930– 31-ben, Bethlen István miniszterelnöksége alatt elkezdődött. Az új német irányvonal egyik első jeleként a Wilhemstrase 1930 novemberében Bethlent feleségével együtt háromnapos hivatalos látogatásra hívta Berlinbe. A magyar kormányfő berlini látogatása során, amelyre a legszívélyesebb körülmények közepette került sor, politikai és gazdasági kérdések egyaránt terítékre kerültek. A revízióval kapcsolatban a németek végre kimondták azt, amire a magyar diplomácia oly régen várt, vagyis hogy "a francia szövetségi rendszer fellazítása Kelet- és Délkelet-Európában közös célunk Magyarországgal, ennélfogva a kisantant fellazítására irányuló magyar erőfeszítéseknek szívből sikert kívánhatunk". Ami pedig a gazdasági együttműködést illeti, néhány hónappal később, 1931. július 18-án aláírták a magyar– német kereskedelmi egyezményt. Ez, illetve az ennek alapján megkötött első (1933) és második (1934) német– magyar gazdasági pótegyezmény jelentősen enyhített a gazdasági világválság által sújtott magyar mezőgazdaság értékesítési gondjain. Németország részesedése a magyar kivitelből egyetlen év alatt megkétszereződött, az 1933-as 11,2%-ról 1934-re 22,2%-ra nőtt, és ezzel megelőzte az addig első Ausztriát. Ez a tendencia az 1930-as évek második felében is folytatódott: Németország részesedése a magyar kivitelből 1937-re 42%-ra nőtt, majd az 1938-as Anschluss után az 50%-ot is meghaladta. Nagyjából ugyanilyen arányban nőtt a Magyarországra érkező német importáruk értéke is. A környező országokhoz és Európa, illetve a világ más részeihez fűződő gazdasági kapcsolataink ezzel párhuzamosan drasztikusan leépültek. Ez egyre kiszolgáltatottabbá tette a magyar gazdaságot és ezen keresztül a magyar politikát is.
A kiépülő német– magyar kapcsolatok ellenére Magyarország első számú külpolitikai szövetségese az 1930-as évek utolsó harmadáig változatlanul Olaszország volt. Az 1930-as évek elején Magyarország Olaszországtól is jelentős külkereskedelmi kedvezményeket kapott, s Mussolini emellett politikai támogatásban is részesítette a magyar diplomáciát. Az olasz– magyar kulturális kapcsolatok ugyancsak virágoztak, s nagyrészt olasz importból történt a magyar hadsereg felszerelése is modernebb harceszközökkel az 1930-as évek első felében. Az ausztriai jobbratolódással párhuzamosan szorosabbá váltak az osztrák– magyar kapcsolatok is. Mussolini kezdeményezésére a három ország képviselői 1934 márciusában olyan egyezményeket (római jegyzőkönyvek) írtak alá, amelyek a kereskedelmi kapcsolatok intenzifikálásán túlmenően szoros politikai együttműködést is kilátásba helyeztek. Ez az együttműködés jelentősen javította Magyarország pozícióit a cseh– román– jugoszláv szövetséggel szemben, ugyanakkor a kibontakozó német túlsúly mérséklésére is alkalmasnak látszott.
Az ország második legfontosabb külpolitikai partnerévé az 1930-as évek elejétől kezdve Németország vált. Az új magyar miniszterelnök, Gömbös Gyula 1933 júniusában az európai államférfiak közül elsőként látogatta meg Hitlert. A dinamikusan fejlődő kereskedelmi forgalomtól eltérően a politikai együttműködés terén mindazonáltal egyáltalán nem történt látványos előrelépés. A német vezetésű nagy revizionista blokk létrehozására, illetve a kisantant ellen irányuló barátsági és konzultatív szerződés megkötésére vonatkozó konkrét magyar javaslatokat a német diplomácia 1934-ben és 1936-ban egyaránt elutasította. Emögött az a Berlinből nézve abszolút magától értetődő feltevés húzódott meg, hogy a magyar revizionizmus fenntartás nélküli támogatása nem gyöngítené, hanem éppen ellenkezőleg, erősítené a kisantant összetartását. Hitler és a nemzetiszocialista vezetés úgy látta, hogy a revíziós politika terén bizonyos mértékű német– magyar érdekazonosság egyedül Csehszlovákiával szemben áll fenn. A magyar politikusokkal – így például Gömbössel 1933-ban és 1935-ben, Horthyval 1936-ban, Darányival 1937-ben – folytatott tárgyalásai során a Führer ezért mindig azt hangsúlyozta, hogy a magyaroknak "minden erejüket Csehszlovákiára kell koncentrálniuk", s hogy "100 százalékos revíziós igényeik kilátástalanok". A szerb és a román vezetőket ezzel összhangban ugyanakkor arról biztosította, hogy Németországtól távol áll„a magyar revíziós szándékok fenntartás nélküli támogatása". Ez a német magatartás Magyarországon igen nagymérvű csalódottságot és elégedetlenséget váltott ki, s a nemzetiszocializmustól való félelem és a brit ösztönzés mellett az egyik oka lett annak, hogy a magyar diplomácia 1937– 38-ban még a kisantanttal való megegyezés lehetőségét is fontolóra vette.
Olaszország és Németország mellett a magyar külpolitikai aktivitás harmadik célpontja a Szovjetunió volt. Az ideológiai antagonizmust a weimari Németországhoz hasonlóan zárójelbe téve a Gömbös-kormány 1934. február 6-án diplomáciai viszonyt létesített a Szovjetunióval. Eltérően az 1920-as évektől, amikor a szovjet vezetés nyíltan a versailles-i rend destabilizálására törekedett, az 1930-as évek közepétől Németország sakkban tartása érdekében Moszkva egyre inkább a nyugati hatalmakhoz közeledett, és status quo-ellenes kritikáját átmenetileg mérsékelte. A kiépülő szovjet kapcsolat a '30-as évek magyar revizionizmusa szempontjából tehát sokkal kevesebbet jelentett, mint azt megelőzően jelenthetett volna.
Németország támogatása
Az 1930-as évek közepén új szakasz kezdődött az európai diplomáciában. Az 1935-ös szovjet– francia szerződés aláírásával, valamint a Berlin– Róma- és a Berlin– Tokió-tengely (antikomintern paktum) 1936-os létrejöttével Európa, illetve a világ kezdett ismét két egymással szemben álló nagy blokká alakulni. 1936-ban a német csapatok bevonultak a rajnai demilitarizált övezetbe, s Hitler még ugyanabban az évben kiválasztotta a következő célpontokat: Ausztriát és Csehszlovákiát. Mussolini, aki két évvel korábban még tankokat vonultatott fel a Brenner-hágóra Ausztria esetleges német okkupálásának megakadályozása céljából, ekkor már csak szekundálhatott Hitler elképzeléseihez.
Csehszlovákia feldarabolásával kapcsolatos tervében Hitler fontos szerepet szánt Magyarországnak. Lényegében azt szerette volna, hogy Budapest vállalja az agresszor szerepét, és egy fegyveres konfliktus kirobbantásával teremtse meg az ürügyet a német katonai beavatkozásra. Ezért Darányi miniszterelnökkel és Kánya Kálmán külügyminiszterrel folytatott 1937. november 25-ei megbeszéléseik során Hitler és a német vezetők jelezték, hogy a Csehszlovákiával szembeni magyar területi követeléseket jogosnak ismerik el, s Magyarország számíthat Németország támogatására.
1938 augusztusában Hitler ismét bizalmas megbeszélésre invitálta a magyar vezetőket, s a Szlovákia elleni katonai támadás fejében felajánlotta nekik a régi Felső-Magyarországot. Horthy és Imrédy azonban nem vállalta az agent provocateur szerepét. A Führert ez annál is inkább felbőszítette, mert éppen a kieli találkozó alatt, augusztus 23-án jelent meg az a sajtóközlemény, amely hírül adta, hogy a Magyarország és a kisantant között 1937 eleje óta zajló tárgyalások eredményeként feltételes megállapodást írtak alá. A parafált egyezmény értelmében a kisantant elismerte Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát, Magyarország pedig cserébe lemondott az erőszak alkalmazásáról. Az egyezmény véglegesítése a magyar kisebbségek helyzetét rendező és jogait garantáló kétoldalú megállapodástól függött. Bár ebben sem ekkor, sem a későbbiekben nem sikerült egyezségre jutni, és így a bledi egyezmény sohasem lépett életbe, a hír bombaként robbant, s Hitler valósággal tombolt a dühtől. Később, amikor a revízió valóban napirendre került, és a magyar vezetés elégedetlenkedett az elért eredményekkel, szemrehányóan mindig azt emlegette, hogy annak, aki az asztalhoz akar ülni, és enni szeretne, a főzésből is ki kell vennie a részét.
A magyar katonai akció elmaradása miatt Csehszlovákia feldarabolása helyett Hitlernek meg kellett elégednie azzal, hogy egyelőre csak a németek lakta cseh területeket (Szudétaföld) csatolja a birodalomhoz. Erről az 1938. szeptember 29-ei müncheni egyezmény intézkedett, amelyet a fél évtizeddel korábbi négyhatalmi paktumhoz hasonlóan Németország és Olaszország, valamint Nagy-Britannia és Franciaország írt alá. A müncheni konferencia Magyarországgal, illetve a csehszlovákiai magyar kisebbséggel közvetlenül nem foglalkozott. Az egyezményhez csatolt záradék viszont javasolta, hogy a magyar és a csehszlovák kormány egyezzen meg a magyar kisebbséggel kapcsolatos vitás kérdésekben. Arra az esetre, ha ez három hónapon belül nem sikerülne, a négy hatalom újabb közös tanácskozást és döntést helyezett kilátásba.
A magyar– szlovák tárgyalások 1938. október 9-én kezdődtek Komáromban. A magyar külügyminiszter, Kánya Kálmán először az egész magyarlakta határ menti sáv átadását követelte, valamint azt, hogy a szlovákok és a rutének lakta vidékeken rendezzenek népszavazást a hovatartozás kérdéséről. A szlovák küldöttek viszont először csupán a magyar területek autonómiáját, s a második fordulóban is csak a Csallóköz átengedését ajánlották fel. A további tárgyalások során a két álláspont – részben német nyomásra – jelentősen közeledett egymáshoz. A magyar fél a határ menti magyar sávra korlátozta igényét, amelynek túlnyomó részét (11 300 km2) végül a szlovák delegáció is jogosnak ismerte el. Továbbra sem tudtak azonban megegyezni a magyar nyelvhatár északi peremén fekvő városok – Pozsony, Nyitra, Kassa, Ungvár, Munkács – és ezek közvetlen környékének hovatartozásáról, ahol az 1910-es magyar népszámlálás általában abszolút vagy relatív magyar többséget, az 1930-as csehszlovák cenzus viszont mindenütt szlovák többséget mutatott ki. A müncheni megállapodás értelmében ezek után nagyhatalmi konferenciának kellett volna következnie, ám miután Anglia és Franciaország érdektelenséget nyilvánított az ügyben, német– olasz döntőbíráskodásra került sor.
Az 1938. november 2-án Bécsben meghozott döntés (1. bécsi döntés) a még vitatott kérdésekben kompromisszumos álláspontot foglalt el. Pozsonyt, Nyitrát és e két város környékét Szlovákiánál hagyta, Kassát, Ungvárt, Munkácsot és környéküket viszont Magyarországnak adta. Ezzel 11 927 km2-nyi terület került vissza Magyarországhoz 1 millió 60 ezer főnyi lakossal. Az 1941-es magyar népszámlálás szerint a lakosság 84%-a, az 1930-as csehszlovák népszámlálás szerint viszont csak 57%-a volt magyar anyanyelvű, illetve nemzetiségű. E nagy különbség részben az időközben lezajlott népmozgásokkal, részben a bizonytalan vagy kettős identitású népcsoportok alkalmazkodásával, továbbá a népszámlálások eltérő technikájával magyarázható. A döntés etnikai korrektségéhez mindazonáltal még a csehszlovák népszámlálási adatokból kiindulva sem fért kétség.
Az 1. bécsi döntést és a volt Felvidék déli szegélyének visszatérését a magyar közvélemény kitörő lelkesedéssel fogadta. Nemcsak a hivatalos Magyarország ünnepelt, hanem annak ellenzéke is. A sovinizmussal vagy elvakult nacionalizmussal egyáltalán nem vádolható Babits Mihály például versben üdvözölte az eseményt. Az örömmámorba ugyanakkor némi keserűség is vegyült: Szlovákia és Kárpátalja nem magyar részei nem kerültek vissza. Ez még egy olyan nagy realistát is, mint amilyen Bethlen István volt, csalódással töltött el, s arra sarkallt, hogy éles szemrehányásokkal illesse Németországot a„magyar érdekek” semmibevételéért. Hitler viszont úgy vélte, hogy a magyarok„túl sokat akarnak", és„túl olcsón".
A bécsi döntés körülményei nyilvánvalóvá tették, hogy a további revízióhoz Németország támogatása elengedhetetlen. A kormány, amelyet ekkor Imrédy Béla vezetett, 1938– 39 fordulóján több lépéssel igyekezett demonstrálni németbarátságát. November végén engedélyezte a német kisebbség náci jellegű szervezetének, a Volksbundnak a megalakítását, majd januárban bejelentette Magyarország kilépési szándékát a Népszövetségből és csatlakozási óhaját az antikomintern paktumhoz. Erre válaszul a Szovjetunió hazarendelte budapesti követét, majd átmenetileg – a Németországgal való 1939. augusztusi "megbékélésig” – megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Magyarországgal. A kormány – stratégiai okokból, a lengyel– magyar közös határ megteremtése érdekében – különösen Kárpátalja visszaszerzését tartotta fontosnak. A cseh– szlovák állam teljes dezintegrálódásának előjeleit érzékelve a minisztertanács 1939. március 10-én – az új miniszterelnök, Teleki Pál javaslatára – olyan határozatot hozott, hogy Kárpátalját katonai akció keretében akár német beleegyezés nélkül is visszafoglalja. Berlin jóváhagyása azonban végül megérkezett. Bár egy német gyámág alatt álló szlovák bábállam létrehozásához ragaszkodott, a rutén nacionalisták államalapítási törekvéseit nem karolta fel. Ehelyett átengedte a területet Magyarországnak.
A magyar hadsereg – kisebb harcok árán – 1939. március 15. és 18. között foglalta el Kárpátalját, ugyanakkor, amikor a Wehrmacht a cseh– morva területeket, s amikor a Szlovák Köztársaság megalakult. Az ily módon visszakerült terület nagysága ismét 12 ezer km2-t, lakóinak száma pedig csaknem 700 ezer főt tett ki. Eltérően azonban az 1938-as területgyarapodástól, az itt élők túlnyomó többsége, mintegy 70– 75%-a nem magyar, hanem ruszin (ukrán) nemzetiségűnek vallotta magát. A magyarok számaránya nem tett ki többet 10 (1941-es magyar adat), illetve 5%-nál (1930-as csehszlovák adat). Komolyan véve a Szent István-i állameszméről korábban általa és mások által mondottakat, Teleki azt tervezte, hogy a térségnek széles körű területi autonómiát biztosít. Ezzel kapcsolatos elképzeléseit konkrét formába, törvényjavaslatba öntötte, s azt 1940. július 23-án a parlament elé terjesztette. A szűk látókörű magyar nacionalisták és a kárpátaljai magyarok ellenállása, legfőképpen pedig a háborús viszonyok között különösképpen fontos biztonsági szempontok miatt azonban a későbbiekben visszavonta tervezetét.
Csehszlovákia szétzúzása után Hitler következő célpontjává Lengyelország vált. Az akcióban Magyarország támogatásával is számolt. Minimálisan azt szerette volna elérni, hogy a német hadsereg használhassa az észak-magyarországi vasútvonalakat. Ennek fejében ismét felajánlotta Szlovákiát, amelyet értéktelen„féregnyúlványnak” nevezett. A magyar kormányzat azonban ezúttal is ellenállt a csábításnak. Részben azért, mert nem hitt a végső német győzelemben, és nem akarta elveszíteni Nagy-Britannia jóindulatának maradékát, részben pedig azért, mert a hagyományos lengyel– magyar barátsággal is összeegyeztethetetlennek tartott volna egy ilyen lépést. A németekkel való együttműködés helyett a háború szeptember 1-jei megindulása után Teleki titokban magyar légiót szerveztetett és küldött az elkeseredetten védekező lengyel hadsereg támogatására, majd amikor a harc eldőlt, megnyitotta a határt a lengyel menekültek előtt. Az ősz folyamán több mint 100 ezer lengyel érkezett Magyarországra. Egy részük Jugoszlávián át rövidesen továbbment, és csatlakozott a Németországgal most már hadban álló brit– francia erőkhöz, a másik részük pedig Magyarország vendégszeretetét élvezte a háború végéig.
Teleki Pál külpolitikai vonalvezetését a háború kitörését követően két alapvető cél vezérelte: a nagyhatalmak fegyveres konfliktusától való távolmaradás, azaz az ország semlegességének megőrzése és ütőerejének megóvása a háború végéig ("fegyveres semlegesség"), valamint a revíziós politika kiteljesítése. Ez utóbbin belül a legfontosabbnak mindenki szemében Erdély tűnt, amelyet a magyar történelemben játszott különleges szerepe, nyersanyagkincsei és az ottani magyarok nagy száma miatt a magyar közvélemény és politika folyamatosan megkülönböztetett figyelemben részesített. Teleki és a honvédség vezetése eleinte önálló magyar katonai akcióra gondolt. Tekintettel a magyar hadsereg alacsony létszámára és hiányos felszereltségére, ez nyilvánvalóan kockázatos vállalkozás lett volna. Ráadásul Románia nemzetközi pozíciója is igen szilárdnak látszott. Nagy-Britannia és Franciaország 1939 tavaszán külön egyezményben garantálta az ország biztonságát, s Hitler is ellenzett minden olyan lépést, amely a térség stabilitását, illetve ezen keresztül esetleg a romániai olaj Németországba szállítását veszélyeztethette volna. Önmérsékletet tanácsolt Olaszország is, amelyre pedig kritikus pillanatokban Magyarország korábban mindig számíthatott.
A magyar revízió szempontjából kedvezőtlen helyzet 1940 nyarán változott meg. Németország addigra elfoglalta vagy ellenőrzése alá vonta Nyugat- és Észak-Európát, miáltal a brit és a francia garancia – melyet az események alakulását érzékelve Románia egyébként rövidesen fel is mondott – értékét vesztette. A náci Németországgal 1939 augusztusa óta szövetséges Szovjetunió ugyanakkor sorra szerezte vissza azokat a nyugati területeit, amelyeket az első világháború utáni rendezés során elveszített. Karélia, a Baltikum és Kelet-Lengyelország után Sztálin Besszarábiát és Észak-Bukovinát akarta. Ezek átadását 1940. június 26-án ultimátumban követelte Romániától. A magyar kormánynak ezzel egyidejűleg tudomására hozta, hogy a szovjet vezetés számol egy Románia elleni közös szovjet– magyar katonai akció lehetőségével. "Ha szabad folyást engedünk a dolgoknak, a fegyverek itt maguktól is elsülnek Románia ellen" – jellemezte a magyarországi hangulatot 1940. július 2-ai jelentésében a budapesti német követ. Ez pedig nyilvánvalóan a romániai kőolajszállítások azonnali leállítását és a szövetségesből lassan ismét riválissá váló Szovjetunió katonai megjelenését vonta volna maga után a Balkánon. Hitler egyiket sem akarta, ezért – megváltoztatva addigi álláspontját – áldását adta a magyar– román határ módosításához. Az "olajérdekeltség” mellett Hitlert a dunai népek megosztottságának fenntartása és kihasználása, vagyis a divide et impera elve is motiválta: "mindkét vasat a tűzben tartva, a dolgokat a helyzet alakulása szerint a német érdekeknek megfelelően formálni" – összegezte egy alkalommal román- és magyarpolitikájának lényegét. E szempontoktól vezérelve Hitler július végén felszólította a román vezetést, hogy a vitás kérdések rendezése céljából kezdjen kétoldalú tárgyalásokat Magyarországgal.
A román– magyar tárgyalások 1940. augusztus 16-án kezdődtek Turnu-Severinben. Elutazása előtt a magyar delegáció többféle lehetőséget – többek között Erdély kantonizálását és önálló állammá szervezését – megvitatott, s végül a terület felosztása mellett döntött. A 70 ezer km2-nyi terület, amelyet a magyar delegáció visszakért, az 1920-ban Romániának ítélt összterület (102 ezer km2) több mint kétharmadát tette ki. A javasolt új határvonal, mely a Székelyföldet is magába zárta, nagyjából a Maros vonalát követte, s megfelelt az 1918-as demarkációs vonalnak. A visszakért terület lakosságának többségét románok tették ki. A román fél számára ez természetesen elfogadhatatlan volt, ahogy a magyarok számára is a román ellenindítvány: a magyarok kitelepítése, illetve a magyar területek autonómiája Románián belül. Azt, hogy esetleg csekély területi engedményre is hajlandó lenne, a román delegáció vezetője csak az utolsó pillanatban jelezte. A tárgyalások ezért augusztus 24-én megszakadtak; mindkét ország mozgósított.
A Nyugat jóindulatának elvesztése
A fegyveres konfliktus elkerülése érdekében Hitler német– olasz döntőbíráskodást ajánlott, amit a magyar kormány egyhangúlag, a román pedig kis szótöbbséggel fogadott el. Az eredményt 1940. augusztus 30-án, ismét Bécsben (2. bécsi döntés) hirdették ki. Ennek alapján Magyarország 43 ezer km2-nyi területet kapott vissza 2,5 millió lakossal. Ez Erdély és a Partium északi felét jelentette a Székelyfölddel együtt. Az 1941-es magyar népszámlálás szerint a lakosság 52%-a magyar, 38%-a román, 10%-a német, míg az 1930-as román statisztika szerint 49%-a román, 38%-a magyar, 13%-a német volt. Ez alapján valószínű, hogy a magyarok, ha nem is abszolút, de mindenképpen relatív többséget alkottak. A magyar állampolgárrá vált románok száma azonban így is felülmúlta az 1 milliót, míg a Dél-Erdélyben maradt magyarok száma 400 ezer fő körül mozgott.
Románia a 2. bécsi döntést – Besszarábia elvesztéséhez hasonlóan – nemzeti katasztrófaként értékelte, és a továbbiakban mindent elkövetett érvénytelenítéséért. Magyarország viszont ismét ujjongott. A bevonuló csapatokat az erdélyi városokban virágeső fogadta; az utak mentén felsorakozó magyarok könnyezve éljeneztek. Horthy Miklós, az„országgyarapító" népszerűsége ezekben a hónapokban érte el csúcspontját, s a kormánypártra sem szavaztak soha olyan (73%-os) arányban, mint 1939-ben, Kárpátalja visszakerülése után. Pedig ekkor már minden kerületben titkos szavazással választottak.
A túláradó öröm érthető, de indokolatlan volt. Az 1. bécsi döntéstől eltérően a 2. bécsi döntés nemzetközi jogi korrektségéhez kétség fért; az Egyesült Államok és Nagy-Britannia egyaránt Romániára erőszakolt diktátumként fogta fel, s vitatta érvényességét. Ezen túlmenően azonban magas volt az ár is, amit Hitler követelt, s amit Magyarországnak fizetnie kellett. A nemzetiszocialista Volksbund a hazai németség egyetlen törvényes szervezetévé vált; megkezdték a 3. zsidótörvény előkészítését; a belső szükségletek kielégítésének rovására növelték a Németországba irányuló élelmiszer- és takarmányexportot; s októberben német csapatok vonultak át az országon Romániába. A fentiektől nem függetlenül szeptember közepén szabadlábra helyzeték Szálasi Ferencet, a fasiszta szélsőjobboldal vezérét, aki addig izgatás vádja miatt börtönbüntetését töltötte. Mindezeknél fontosabb volt azonban, hogy 1940. november 20-án Magyarország csatlakozott a szeptemberben létrejött német– olasz– japán háromhatalmi egyezményhez, s ezzel feladta az elnemkötelezettség elvét. Mindezek együttesen a Teleki által addig követett semlegességi politika végét jelentették.
1940 őszétől Magyarország számára Jugoszlávia maradt az egyetlen olyan szomszédos állam, amelyre az önállóságát jórészt már elvesztett magyar külpolitika valamennyire esetleg még számíthatott. 1940. december 12-én ilyen reményeket táplálva írták alá Belgrádban az úgynevezett jugoszláv– magyar "örökbarátsági” szerződést, amely a két ország közötti határvitával mint pillanatnyilag időszerűtlen üggyel nem foglalkozott. Rövidesen bebizonyosodott azonban, hogy az egyezmény egyik országot sem mentheti meg végzetétől. Az 1941. március 27-ei németellenes belgrádi politikai fordulat után Hitler elhatározta Jugoszlávi lerohanását, és ebben Bulgária és Olaszország mellett Magyarország részvételét is igényelte.
Az alternatíva, amely előtt Teleki Pál és az egész magyar politika állt, a következő volt: engedni Hitler követelésének, s ezáltal kiteljesíteni a revíziót, viszont elveszíteni a Nyugat jóindulatának maradékát; avagy ellenállni, s ezáltal kitenni az országot a német megszállás veszélyének, viszont megőrizni a szövetségesek rokonszenvét. A döntéssel járó politikai és morális felelősség irtózatos súlya alatt Teleki valószínűleg lelkileg összeroppant, és az 1941. április 3-ára virradó éjjelen főbe lőtte magát. Tettét figyelmeztetésnek szánta, ám az események folyásának más irányt már nem adhatott. Bizonyos formai feltételekhez kötve halála előtt maga is a támadáshoz történő csatlakozás mellett szavazott, s ezt Horthy és Bethlen is helyeselte. Magyarok által nem vagy csak gyéren lakott terület visszaadására vonatkozó ajánlatot – mint korábban a szlovák részeket – talán még 1941-ben is vissza lehetett volna utasítani. A közel félmillió főnyi magyarság által lakott Délvidékre vonatkozót azonban nem.
A magyar honvédség – a 3. hadsereg a gyorshadtesttel – április 11-én lépte át a magyar határt, miután előző nap Zágrábban kikiáltották az önálló Horvátországot, s ezzel Jugoszlávia megszűnt létezni. A magyar alakulatok néhány nap alatt elérték a régi magyar határt, azaz a Duna vonalát, amelyen túlra – német alárendeltségben – csak a gyorshadtest nyomult. A katonai részvételért cserébe Magyarország visszakapta Bácskát, a baranyai háromszöget és a Muraközt, összesen 11 és fél ezer km2-nyi területet. A Bánság jugoszláv része azonban, amelyet Hitler eredetileg ugyancsak Magyarországnak ígért – a román érzékenységre és a nagy létszámú helyi németségre tekintettel – közvetlen német katonai igazgatás alá került. A visszakerült részek összesen 1 millió 30 ezer fős lakosságából a magyar adatok szerint a magyarok részaránya 39%, a németeké 19%, a szerbeké 16% volt. A jugoszláv népszámlálás szerint viszont a magyarok aránya csak 30%-ot ért el, míg a délszlávoké együttesen meghaladta a 43%-ot.
Az 1938 és 1941 között visszaszerzett, illetve visszakapott területek nagysága együttesen elérte az 1920-as területi veszteségek 40%-át, illetve – Horvátországot is beleszámítva – egyharmadát. Az országterület 93 ezer km2-ről csaknem 172 ezerre, a lakosság száma pedig 9 millióról 14,6 millióra nőtt. A közel 5 millió régi-új állampolgár mintegy fele a magyar, 20%-a a román, 10%-a a ruszin, 8,9%-a a délszláv, a többi pedig a német és a szlovák nemzetiséghez tartozott. Homogén nemzetállamból Magyarország ezzel ismét jelentős, az összlakosság 21%-át kitevő nemzetiségi népességgel rendelkező országgá vált. Legnagyobb arányban (7,5%) románok, németek (5%) és ruszinok (3,8%) éltek a megnagyobbodott országban, s a sort a szlovákok (1,8%), a szerbek (1,6%) és a horvátok (1%) zárták.
Romsics Ignác: A magyar külpolitika útja Trianontól a háborúig. Rubicon, 2000. 9. sz. 17– 24. pp.
Vélemények, javaslatok