Stark Tamás: Magyarország háborús embervesztesége
A Magyarország háborús emberveszteségeivel kapcsolatos kutatások legfontosabb forrása a Honvédelmi Minisztérium fennmaradt iratanyaga. A minisztérium 22. osztálya a hadiállapot beálltától kezdve folyamatosan regisztrálta a veszteségeket. Bár a háború utolsó hónapjaiban a harcoló alakulatoktól érkező jelentések feldolgozása jórészt szünetelt, 1945 novemberére már részletes beszámoló készült az elesettek, eltűntek, fogságba kerültek és sebesültek számáról. A részletes veszteségkimutatás eredetileg a Szövetséges Ellenőrző Bizottság számára készült, de a jelentés, változtatás nélkül, a párizsi béketárgyalásokra összeállított –béke-előkészítő anyagba” is bekerült. A jelentés legfontosabb eredményeit Snyder Árpád 1946-ban megjelent tanulmánya révén a közvélemény is megismerhette. A 22. osztály 256 431 fős összveszteséget tartott nyilván. 37 490 volt az elesettek, 88 296 a sebesültek, 5755 a hadifoglyok és 124 890 az eltűntek száma. Az alább részletesen is közölt kimutatás hitelességét alátámasztja, hogy az 1943. december 31-éig elszenvedett veszteségeket bemutató adatai teljesen azonosak a vezérkari főnökség hadműveleti csoportfőnökségének 1944. május 15-én kiadott, hasonló időszakra vonatkozó számsorával.
Katonai veszteségek
Nem az 1945 novemberében készített kimutatás volt az egyetlen összegzés az összveszteségekről. Az első átfogó számítás 1945 márciusában készült el, már a Szövetséges Ellenőrző Bizottság parancsára. Feltehetően ekkor még a korábban feldolgozott adatok sem álltak rendelkezésre, ezért a SZEB-nek átadott számsor rendkívül elnagyolt, és az 1944. május 15-én kiadott táblázat adataival sincs összhangban. A Honvédelmi Minisztérium 1945. június 21-én kiadott második jelentése már valódi veszteséglistákra épül, de a sebesültek, elesettek, eltűntek és hadifoglyok számára vonatkozó adatának időbeni felbontása eltér a korábbi gyakorlattól.
VESZTESÉGLISTA
az 1945. június 21-ei nyilvántartás alapján
1941. VI. 26.–1942. VI. 30.: 4198
1942. VII. 1.–1943. VI. 30.: 100 015
1943. VII. 1.–1944. VI. 30.: 73 595
1944. VII. 1.–1944. VIII. 31.: 22 925
1944. IX. 1.–1944. X. 31.: 35 996
Az összveszteség tehát 236 729 fő, ebből 7570 tiszt és 229 159 fő legénység. 1945 júniusa után nyilván folytatódott az 1944. október 31-éig elszenvedett veszteségek számbavétele, és ennek eredményét tükrözi a novemberi kimutatás végösszegének 19 702 fős növekedése. A végeredmény így 256 431. Az összveszteségről ez idáig ez az utolsó hiteles információ. Minden más eredmény, illetve kiegészítés már csak spekuláció. A Honvédelmi Minisztérium béke-előkészítő anyagában található táblázat azonban csak az 1944. október 31-éig elesettek, sebesültek, eltűntek, fogságba kerültek összlétszámára vonatkozik. Kétségtelen, hogy a novemberi és decemberi harcokról a folyamatos visszavonulás, majd a kormányszerveknek a nyugati határszélre történt kitelepülése miatt csak töredékes veszteségi jelentések maradtak fenn.
A legfontosabb kérdés az, hogy a 256 431 fős összveszteségből mennyi a hősi halottak száma. Nyilvánvaló, hogy a regisztrált 37 490 elesett mellett a sebesültek (88 296) és az eltűntek (124 890) egy része is életét vesztette a háború során. Snyder Árpád első világháborús harctéri példákra utalva a sebesültek 25–30 százalékát, míg az eltűntek 75 százalékát halottnak tekintette. Ily módon az elesettek összlétszáma 160 ezerre tehető. A béke-előkészítés számára összeállított veszteségi táblázat magyarázó szövegében viszont ez áll: „Az eltűntek közül 60 ezer fő halottnak tekinthető. Ezzel együtt a halottak száma 100 ezer főre becsülhető.” A Központi Statisztikai Hivatal egyik belső használatra szánt tanulmánya szerint viszont az eltűntnek nyilvánítottak legnagyobb része szovjet fogságba esett, és az elesettek száma 25 ezernél nem több. Ezek szerint – a sebesültek 25–30 százalékát elhunytnak véve – az elesettek száma 80 ezer fő. A hősi halottak összlétszámával kapcsolatos korabeli becslések tehát 80 ezer és 160 ezer közé esnek. Ennél több az áldozatok számáról ma sem mondható. Esetleges újabb adatokat csak az eltűntek és a fogságban elhunytak adatait részlegesen tartalmazó listák egybevetésével nyerhetnénk. E listákat az orosz hatóságok 1991–92-ben adták át, de a kutatások elvégzésére mind a mai napig nem került sor.
Az összveszteség mellett a veszteségek évekre lebontott részadatai is érdemesek a tanulmányozásra. Az 1941. évi, Szovjetunió elleni hadjárat összvesztesége 3891 fő volt (elesett 954, sebesült 2574, hadifogoly 9, eltűnt 314). Ezek a számok némileg különböznek a vezérkari főnökség 1942-ben kiadott adataitól, amelyek szerint az áldozatok teljes létszáma 4524 fő volt. Az adatok közti különbség oka aligha tisztázható. Előfordulhat, hogy az 1942-ben készült jelentés átfedéseket tartalmaz, vagyis egy-egy sebesültet többször is regisztráltak. Az elesetteket, eltűnteket, sebesülteket és hadifoglyokat is magában foglaló, mintegy 4 ezer fős veszteség mindenesetre eltörpül az áldozatok későbbi számához képest.
Jóval nehezebb a 2. hadsereg folyamatosan változó létszámviszonyainak követése és az összveszteség megállapítása. A 2. hadsereg mozgósítandó állományát az egész ország területéről arányosan, egyenletesen állították össze. A honvédség rendelkezésére álló élőerőt és felszerelést a Honvédelmi Minisztérium úgy osztotta el, hogy a 2. hadsereg felállítása minél kisebb mértékben érintse az ország erőforrásait, melyeket Kállay Miklós kormánya a világháború utánra akart átmenteni. A kiszállítás április 11-én kezdődött meg, és július 27-ére már mindhárom hadtest megérkezett a frontra. A hadsereg létszáma ekkor mintegy 190 ezer fő volt. 1942 novemberétől a veszteségek pótlására további 35–36 ezer főt szállítottak ki. Ennek következtében a sorállomány és a tisztiállomány együttes létszáma 1942 augusztusa és 1943 januárja között 201-207 ezer között mozgott, tehát számottevően nem változott. A HM 22. osztályához beérkezett veszteségi lajstromok feldolgozása rendkívül időigényes volt. Az 1941. június 26-ától 1943. december 31-éig elszenvedett veszteségeket (ezek a számsorok változtatás nélkül kerültek be a 22. osztály későbbi összesítéseibe) 1944. május 15-én tették közzé belső használatra. Az összveszteség: 142 699 fő volt. Ebből elesett és meghalt 18 852 fő, a sebesültek száma 40 551, eltűntek 80 549-en, 2747-en pedig bizonyíthatóan hadifogságba estek.
..... végéig összeírt mintegy .... veszteségből levonjuk az 1942 áprilisa előtti, valamint az 1943 áprilisa utáni veszteségeket (arról az időszakról van szó, amikor a 2. hadsereg még, illetve már nem volt kint a hadműveleti területen), akkor 127 ezret kapunk. A 2. hadsereg vesztesége azonban ennél kevesebb, ugyanis ez a szám a folyamatosan kinn lévő, megszálló erők 5-6 ezer főre tehető veszteségét is tartalmazza. Mindent egybevetve, valószínűleg nem sokat tévedünk, ha a Jány Gusztáv vezette 2. hadsereg veszteségeit 120 ezer főben állapítjuk meg. A hónapokra lebontott statisztikából az is kitűnik, hogy a veszteségek mintegy 80 százaléka (90-100 ezer fő) az 1943. január 12-ei szovjet áttörés után keletkezett. Az 1942. júniusi tyimi áttörés, valamint a Don menti hídfők (Uriv, Scsucsje és Korotojak) felszámolásáért folytatott harcokban (július 18–szeptember 16.) a 2. hadsereg összesen 30 ezer katonát vesztett.
A doni áttörés után elszenvedett veszteségekről Szabó Péter kutatásai nyomán rendelkezésre áll a hadsereg vezérkari főnökének, Kovács Gyula vezérőrnagynak 1943. május 21-ei jelentése. Az 1943. január 1-jei és április 6-ai élelmezési létszám különbsége 96 016 fő volt. A majdnem 100 ezres hiányból akkor csak a kórházvonaton hazaszállított sebesültek és betegek 28 044 fős száma volt ismert. A foglyokkal kapcsolatban a vezérkari főnök a szovjet rádió hivatalos jelentésében szereplő 26 ezer fős adatra hivatkozott. A hazaszállítottak és a foglyok együttes száma tehát 54 044 volt. A 96 016 fős hiány és ez utóbbi adat különbsége 41 972. Kovács szerint ennyi „az 1943. évi hadműveletek alkalmával [ ...] elszenvedett véres veszteség, vagyis az elesettek és megfagyottak száma”. A szovjet rádió jelentése utólag hitelesnek bizonyult, mert az 1991 óta hozzáférhető szovjet források 28 706 regisztrált magyar fogolyról tesznek említést. Ez a szám a hídfőcsaták során fogságba esetteket is tartalmazza. Ha az 1942 és 1943 folyamán a keleti fronton eltűnt 80 235 katona mintegy 65-70 százaléka elesett, akkor a 2. hadsereg hősi halottainak száma az ugyanebben az időszakban regisztrált 17 800 elesettel együtt 60-70 ezer fő. Ezek a keretszámok a mintegy 15 ezer főnyi munkaszolgálatos áldozatot is magukban foglalják.
Az 1944. január 1-jétől október 31-éig elszenvedett veszteség összesen 113 732 fő volt. Ez a magas szám – mely megközelíti a 2. hadsereg veszteségeit – a Kárpátok térségében vívott harcok hevességére utal. Magyarország német megszállása után került sor az 1. hadsereg mozgósítására, mivel a front már csak 100-150 km-re volt a Kárpátoktól. A töredékesen fennmaradt adatok arra utalnak, hogy az 1944. október végéig regisztrált 113 ezer főnyi veszteségből mintegy 50 ezer az 1. hadseregre esik. A 2. (erdélyi) és a 3. hadsereg veszteségét külön-külön nem lehet meghatározni.
Az 1944 novemberétől 1945 áprilisáig tartó öt háborús hónap katonaáldozatairól nem készült összesítés. A háború utolsó hónapjaiban fokozatosan felmorzsolódó magyar haderő a legnagyobb áldozatokat Budapest védelmében szenvedte el. A német Dél hadseregcsoport 1944. december 30-ai harcértékjelentése a körülzárt német–magyar erők létszámát 95 ezer főben adta meg. Ebből 45 ezer volt a német és 50 ezer a magyar katonák száma. Budapest védelmi parancsnoka, Pfeffer-Wildenbruck tábornok 1945. február 11-én kiadott rádiótáviratában a sebesültekkel együtt már csak 23 900 német és 20 ezer magyar katonáról tett említést. Mivel a február 12-ei kitörés során csak mintegy 800 főnek sikerült a német vonalakig eljutnia, a körbezárt erőket szinte teljes egészében veszteségnek kell tekinteni. Ungváry Krisztián a Budapest ostromáról írt könyvében töredékes jelentések alapján a november 3-ától február 13-áig elszenvedett összveszteségeket 102 ezer főre (55 ezer magyar, 47 ezer német) becsülte. Az 55 ezer magyar áldozat közül 38 ezren estek hadifogságba, az elesettek száma 17 ezer fő. A Budapest felmentésére indított Konrád-hadműveletekben, valamint a márciusi utolsó német támadásban csak gyenge magyar erők vettek részt. A szovjet szakirodalomban gyakran előforduló adat szerint a márciusi támadás során az ellenség 40 ezer embert vesztett. Még ha igaz is az adat, az áldozatok túlnyomó része nem a magyar, hanem a német haderőhöz tartozott.
A honvédség 1944. október 31-éig regisztrált 256 431 fős összvesztesége a háború végére 300 ezer fölé emelkedett. Ha az eltűntek és a sebesültek regisztrált száma alapján az 1944. október 31-éig elesettek összlétszámát 80-160 ezerre becsüljük, akkor az utolsó hadműveletek áldozataival együtt a hősi halottak teljes száma 100–180 ezer közé tehető.
A háború utolsó évében az ország területén, illetve légterében zajló harcok során katonák és „civilek” sorsa összefonódott. Az első polgári veszteségek a légitámadások során keletkeztek. A legtöbbet szenvedett város Budapest volt, mely szinte minden támadási hullámba belekerült. Már az 1944. április 3-án végrehajtott első nagy angolszász bombázás 1073 áldozatot követelt. Április 12-én, 13-án és 16-án ismét hullottak a bombák a fővárosra. Májusban „csak” két támadás érte a várost, de júniusban és júliusban gyakran volt légiriadó. Augusztusban szünet következett, majd szeptemberben ismét 8 támadást intéztek Budapest ellen. A légi háború növekvő intenzitására utal, hogy december 2-ától kezdve a légiveszélyt már nem is jelezték, a zavaró repülést (ha négynél kevesebb gépről volt szó) csak a rádió mondta be, kisriadót rendeltek el, ha tizenkettőnél kevesebb gép repült a város fölé (ilyenkor nem szűnt meg a járműforgalom), óvóhelyre csak a nagyriadók esetén kellett menni. Győr, Sopron, Szombathely és Szeged ugyancsak gyakori célpont volt.
A polgári lakosság veszteségeiről a Központi Statisztikai Hivatal 1945. júniusi jelentése ad részletes tájékoztatót. Az ország háború utáni területére vonatkozó összesített adat szerint a háborús cselekmények, a légitámadások és a földi harcok következtében 44 490-en vesztették életüket. A legsúlyosabb veszteségeket Budapest lakossága szenvedte el. A Központi Statisztikai Hivatal jelentése szerint a háborús halálesetek száma 8568 volt. A főváros polgármestere által 1946 tavaszán készített statisztikai kimutatás ugyanakkor 7121 főben állapítja meg a „kifejezett hadműveleti tevékenységnek tulajdonítható” veszteségeket. A két szám közti mintegy ezer fős eltérés valószínűleg a „háborús halálesetek” és a „kifejezett hadműveleti tevékenységnek tulajdonítható veszteségek” közti különbségből adódik. A KSH 1945. júniusi jelentése alapján Budapest után a legsúlyosabb veszteségek Fejér megyét érték, 3940 halálesettel. 2059-en vesztették életüket Veszprém megyében, Komárom megye polgári lakosságából pedig 1942-en haltak meg.
Mindezek a hivatalos adatok azonban nem tartalmazzák a háborús többletveszteséget, amely az ostrom utáni rendkívül nehéz életkörülményekből adódott. A szovjet csapatok rekvirálása folytán súlyos élelmiszerhiány lépett fel. A rossz táplálkozás, valamint járványos és egyéb betegségek miatt másfélszer-kétszer annyian haltak meg, mint a fegyverektől. Jól mutatja ezt Budapest példája, ahol a 8568 háborús haláleset mellett 1945 tavaszán – a Fővárosi Statisztikai Évkönyv adatai szerint – 12 ezerrel többen haltak meg betegségekben, mint 1944 hasonló időszakában.
A mintegy 45 ezres polgári veszteség nem foglalja magában a háborút követően ismét elvesztett területeken a hadműveletek következtében meghaltak számát. Megbízható adat nem jelent meg sem a Maniu-gárdák erdélyi bosszúhadjáratának, sem az 1944. őszi délvidéki népirtásnak az áldozatairól. A délvidéki etnikai tisztogatás magyar áldozatainak számát magyar szerzők 20 ezerre teszik.
A magyar zsidóság veszteségei
A második világháború – a korábbi háborúktól eltérően – nemcsak katonai célokért folyt. Hitler külön háborút folytatott a zsidóság ellen, Sztálin pedig a kollektív felelősségre vonás hivatalosan tagadott elvét alkalmazta a szovjet csapatok által megszállt területeken. A veszteségek kapcsán a vészkorszak és a szovjet fogság áldozatairól is szólni kell, annál is inkább, mert a német megsemmisítő táborokban lényegesen többen haltak meg, mint a harcok következtében.
A zsidóság veszteségeiről a Zsidó Világkongresszus Magyarországi Tagozatának statisztikai osztálya 1945 decemberében rövid jelentést készített. Mivel a vészkorszakkal foglalkozó szakirodalomban e jelentés kulcsszámai gyakran előfordulnak, érdemes összefoglalni a statisztikai osztály főbb megállapításait. Az első, 1941 nyarán végrehajtott deportálás áldozatainak száma 20 ezer fő volt. 1942 januárjában az újvidéki vérengzés során mintegy ezer zsidót gyilkoltak meg, míg a munkaszolgálat során, 1944 márciusáig további 43 ezer zsidó vesztette életét. A német megszállás után, valamint a nyilas hatalom hónapjai alatt 618 ezer zsidót deportáltak, illetve gyilkoltak meg. Mivel a deportáltak közül csak 121 ezren tértek vissza a jelenlegi, illetve a háború alatt Magyarországhoz tartozó területekre, a német megsemmisítő táborokban – valamint kisebb részt a budapesti nyilas vérengzések során – 497 ezer zsidót gyilkoltak meg. A zsidóság összvesztesége tehát 560 ezer fő. A kalkulációt – a Zsidó Világkongresszus Magyarországi Tagozata szerint – a zsidóság háború előtti és utáni létszámadatai közti különbség is megerősíti. 1941-ben az ún. zsidótörvények 825 ezer személyt érintettek. Budapesten 125 ezren, vidéken 20 ezren szabadultak fel. Még a deportálások előtt elmenekült 5 ezer fő. A deportálásokból összesen 121 ezren tértek vissza. Mivel a túlélők száma 271 ezer, a hiány, vagyis a veszteség 554 ezer. A két számítás eredménye tehát majdnem teljesen azonos.
A magyar zsidóság veszteségének behatárolása azonban ennél sokkal összetettebb, nehezebb feladat. Bár az 1941-es első deportálás, az újvidéki vérengzés és a munkaszolgálat áldozatainak számáról ma már jóval pontosabb adatok állnak rendelkezésre, a statisztikai osztály adatai alapvetően helytállóak. Meg kell azonban jegyezni, hogy a munkaszolgálatos áldozatok mintegy 40 százaléka nem a fronton, hanem a szovjet fogságban halt meg. A német és magyar források arra utalnak, hogy 1944 nyarán a csendőrség mintegy 450 ezer zsidót zárt gettóba, majd deportált. A nyilas hatalomátvétel után Szálasi 50 ezer magyar zsidó „kölcsönadásához” járult hozzá. A halálmenetekben a német határ felé hajtott, valamint a vonattal kiszállított zsidók száma azonban nem határozható meg pontosan. A német (osztrák)-magyar határon épülő Südostwall térségébe 35 ezren érkeztek, de a dachaui, Bergen-Belsen-i és más koncentrációs táborokba hurcoltakról összesített adatok nem maradtak fenn.
A munkaszolgálatok-századok sorsa ugyancsak ismeretlen. 1944 nyarán a zsidó munkaszolgálatosok száma 80–100 ezer fő volt. 1944 novemberében 70 századot (15-17 ezer ember) vezényeltek erődítési munkákra. A németeknek átadott századokról ugyan fennmaradt egy lista, de a legtöbb munkaszolgálatos-alakulatról nem maradt vagy talán nem is készült dokumentáció. 1944 novemberétől a honvéderők már a felbomlás állapotában voltak, és a fennmaradt töredékes adatok arra utalnak, hogy munkaszolgálatosok ezrei szöktek meg alakulataiktól, illetve magasabb egységeikkel együtt megadták magukat a szovjet haderőnek. Jó néhány század azonban a visszavonulás során Németországba került, és koncentrációs táborban fejezte be a háborút. Nincs pontos adat a budapesti nyilas vérengzések áldozatairól sem. A népbírósági perek, valamint a temetkezési statisztikák alapján a gyilkosságok és az embertelen életkörülmények következtében mintegy 15 ezren pusztultak el.
Mivel az 1944 őszén Németországba hurcoltak számáról nem áll rendelkezésre minden kételyt kizáró, megbízható adat, a veszteséget még a visszatérő deportáltak számának ismeretében sem lehetne pontosan meghatározni. Ráadásul csak a Budapesten keresztül visszatérőkről van megbízható kimutatás. A Zsidó Világkongresszus által használt 121 ezres adat forrása ismeretlen, a számot a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) statisztikái nem támasztják alá. Közvetlen vagy közvetett veszteségi adatok alapján a veszteség nem határozható meg.
A háború előtti és utáni létszámadatok különbségéből valóban következtethetünk az összveszteség nagyságára, de az eredmény a Zsidó Világkongresszus fenti adatsoránál lényegesen összetettebb. A túlélő népesség lélekszámát a történelmi források alapján csak tág határok között lehet meghatározni. A pesti gettóban mintegy 70-100 ezren szabadultak fel. A védett házakban legalább 20 ezren érték meg a háború végét. Hamis iratokkal mintegy 20-30 ezren bujkáltak. A vészkorszakot Budapesten túlélők száma 120-140 ezer közé tehető. A Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) adatai szerint 1945 áprilisa és 1946 szeptembere között 83 331 deportált tért vissza Magyarországra. Közülük 63 ezren a jelenlegi területről származtak. (Az Erdélyből származók túlnyomó része visszatért eredeti lakhelyére, de a kárpátaljaiak közül sokan itt maradtak.) A visszatértek számával kapcsolatban figyelembe kell venni azt is, hogy sokan a DEGOB megkerülésével érkeztek, illetve sehol sem regisztrálták őket.
A DEGOB jelentését kiegészíti a Hazahozatali Kormánybiztosság adata. Ez az állami szervezet 1946 és 1947 folyamán további 4765 visszatérő deportáltat írt össze. A Budapesten felszabadultaknak és a deportálás túlélőinek számához még hozzá kell adni a vidéken felszabadult munkaszolgálatosok számát. A Pesti Izraelita Hitközség az ideiglenes kormány miniszterelnökének, Dálnoki Miklós Bélának írott 1945. április 20-ai levelében 20 ezer vidéken bujkálón kívül 20–30 ezer lakóhelyére visszatérő, illetve visszatérőben lévő felszabadult munkaszolgálatosról tett említést. A vidéken felszabadult munkaszolgálatosokról számos visszaemlékezés és korabeli dokumentum is megemlékezik, de átfogó, hiteles létszámadat – a jelenlegi területre vonatkozóan – nem áll rendelkezésre.
A felszabadult munkaszolgálatosok 10, esetleg 20 ezret is meghaladó számára közvetve utal a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) 1945. júniusi gyorsjelentése, mely szerint a vidékre addig visszatérők száma 39 729 fő volt. A DEGOB 1945. április és június 30. között összesen mintegy 47 ezer Budapestről, vidékről és az ország határain túlról származó deportáltat regisztrált. A visszatérőknek mintegy fele azonban az elcsatolt területekről származott, vagy budapesti volt. Bár a KSH jelentéséből sajnos nem derül ki egyértelműen, hogy a közölt létszámadat kikre vonatkozik, a mintegy 40 ezer fős vidéki népesség számottevő része feltételezhetően az ország különböző pontjain felszabadult, majd lakóhelyére visszatérő munkaszolgálatos volt.
Történelmi források alapján tehát – részben attól függően, hogy hitelesnek fogadjuk-e el a Pesti Izraelita Hitközség becslését a vidéken felszabadult munkaszolgálatosok és bujkálók számáról – csak annyi mondható, hogy a túlélők száma a jelenlegi területen 190 ezernél biztosan több, de 260 ezernél valószínűleg kevesebb volt. A túlélő népesség alsó határát illetően elfogadhatónak tűnik Snyder Árpád 220 ezer fős becslése. A felső határt mind ő, mind Thirring Lajos – számításaimhoz hasonlóan – 260 ezer főben adta meg. Egyértelműbb adatokkal rendelkezünk az elvesztett országrészeken felszabadultak, illetve az oda visszatértek számáról. A háború után különböző zsidó szervezetek 44 ezer erdélyi, 20 ezer kárpátaljai, 10 ezer felvidéki és 4 ezer délvidéki túlélőt tartottak nyilván. A háború alatti területet figyelembe véve tehát a túlélők száma 270 ezer és 340 ezer között volt. Az 1941. évi népszámlálás alapján a zsidótörvények hatálya alá eső magyarok száma mintegy 780-820 ezer fő volt. A túlélők ugyancsak tág határok között megadott számát figyelembe véve a veszteségekről megalapozottan csak annyi mondható, hogy a zsidóság ellen folytatott háborúnak 550 ezernél biztosan kevesebb, de 440 ezernél több magyarországi áldozata volt.
A szovjet fogság áldozatai
A szovjet fogságba esett katonák, valamint az elhurcolt civilek sorsa évtizedekig tabunak számított. A háború és a hadifogság összetartozó fogalmak. A fogolyszedés a szovjet hadjáratoknak nem pusztán mellékterméke, hanem egyik célja volt. A Németország és szövetségesei ellen vívott háború egyben fogolyszerző háború is volt. 1944 és 1946 között Kelet-Közép-Európa hatalmas méretű etnikai tisztogatás színtere volt. A térségben a szovjet csapatok által végrehajtott kitelepítések, internálások, fogolyszerző akciók és az 1935-ben a Szovjetunióban megkezdett belső etnikai tisztogatások között feltűnő a rokonság. A kollektív büntetés elvét a szövetségesekkel folytatott megbeszélések során Magyarországgal szemben is kimondták. Az 1943 decemberében Bene sel folytatott tárgyalások, illetve a Kárpátalja átadásáról született megegyezés egyik következménye volt az ebben a térségben 1944 novemberében végrehajtott tisztogatási akció. A 4. Ukrán Front november 12-én kiadott, 0036-os számú határozata kimondta, hogy Kárpátalján „számtalan településen katonaköteles magyar és német nemzetiségű személyek élnek, akiket, csakúgy, mint az ellenség katonáit is, le kell tartóztatni és fogolytáborba küldeni!”. A 4. Ukrán Front hátországát biztosító NKVD-csapatok parancsnoka, Fagyajev vezérőrnagy 1944. december 17-ei jelentésében az áll, hogy „november 18-ától december 16-áig az NKVD-osztagok összesen 22 951 személyt tartóztattak le és továbbítottak hadifogolytáborba. [ ...] A tisztító akció folytatódik a hátországban”. A „tisztogató akció” átcsapott Kelet-Szlovákiába és a Felső-Tisza-vidék térségébe, ahonnan további ezreket hurcoltak el.
A szovjet fogságba került magyarok számát a Központi Statisztikai Hivatal a párizsi béketárgyalásokra készített részletes összeállításában a Honvédelmi Minisztérium veszteségi osztályának adatai, a Külügyminisztériumhoz érkezett fogolykeresési kérelmek, valamint szovjet hadijelentések alapján 1946-ban 600 ezerre tette. Ez a szám elvben a háború alatti területre vonatkozik, de mivel a katonák és a civilek túlnyomó részét 1945 folyamán fogták el, a foglyok alapvetően a jelenlegi területről származtak. A KSH becslését az újabban hozzáférhető szovjet adatok is megerősítik. Az NKVD Hadifoglyokkal és Internáltakkal Foglalkozó Főigazgatósága 1945 októberében 541 530 magyar foglyot vett számba. Meg kell azonban említeni, hogy az NKVD csak a Szovjetunióba megérkezett foglyokat regisztrálta, tehát a magyarországi gyűjtő- és a romániai átmenőtáborokban, valamint a szállítás közben elhunytakat nem vették nyilvántartásba. A mintegy 600 ezer fogoly számottevő része civil internált volt. A civil foglyok számáról csupán egyetlen megbízhatónak tűnő forrás, a KSH 1945 júniusában készített, a háború utáni népességi viszonyokat bemutató gyorsmérlege áll rendelkezésre. A Magyar Statisztikai Szemlében is közzétett adatból arra következtethetünk, hogy vidékről 179 ezer főt szállítottak a Szovjetunióba. A Budapesten elfogott civilek száma meghaladja az 50 ezret.
Bizonytalan és némileg ellentmondásos adatok vannak a visszatértekkel kapcsolatban is. Magyar részről 1946 júliusa előtt nem vezettek központi nyilvántartást, így a háború utáni hónapokban visszaszállított foglyok számáról eltérő adatokat közölnek a források. A korábban is megbízható adatokat szolgáltató HM és a Külügyminisztérium becslései 100–150 ezer között szóródnak. A Debreceni Hadifogoly Átvevő Bizottság adatai szerint 1947, 1948 és 1949 folyamán 220 ezren térhettek haza. Ha a visszatért foglyok száma 320-370 ezer volt, akkor a 230-280 ezres hiány a szovjet kényszermunkatáborokban elhunytak számára utal. Ha az NKVD Hadifoglyokkal és Internáltakkal Foglalkozó Főigazgatóságának az adatát vesszük alapul, mely szerint 419 ezer magyart bocsátottak el, akkor is 180 ezres a hiány. A szovjet fogságban tehát a legoptimistább becslés szerint is legalább annyian haltak meg, mint a harctereken.
Etnikai tisztogatás, menekülthullám
A háború még be sem fejeződött, amikor Közép-Európa új népvándorlás színtere lett. A háború utáni Közép-Európáról, a győztesek oldalára került szomszéd államok politikájáról Fábri Zoltán szlovákiai magyar író 1945 októberében találóan a következőket írta naplójába: „a totális módszerek a demokrácia nevében kapnak szentesítést [ ...] és a győztes imperializmus – hadizsákmányként – átveszi a legyőzött fasizmus titokban irigyelt fenegyerekeskedéseit, és reakcióként most már kéjjel alkalmazza a maga használatára”. Az újból elvesztett országrészeken lezajlott bosszúhadjáratok, etnikai tisztogatások miatt nagyon sokan kényszerültek szülőföldjük elhagyására. A Központi Statisztikai Hivatal, valamint a Népjóléti Minisztérium adatai szerint Erdélyből 102 ezren, Kárpátaljáról 13 ezren, a Délvidékről 32 ezren, Szlovákiából 43 ezren menekültek át Magyarországra. Az 1946 februárjában Magyarországra kényszerített csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény kapcsán további 50 ezer magyar ékezett a Felvidékről. Ugyanakkor 42 ezer szlovák a lakosságcsere-egyezmény értelmében önként távozott Csehszlovákiába, míg 185 ezer német kitelepítésére a potsdami konferencia elvi döntése alapján és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság nyomására került sor.
Az ország lakosságát tovább csökkentette a nyugat felé irányuló menekülthullám. Szálasi a népbíróságon 500 ezer és 1 millió közé tette a kitelepülők számát. A becslés reális, mert katonai források csak a Németországba áttelepült fegyveres erők létszámát 400-600 ezerre becsülték. A visszavonuló katonák nagyobb része amerikai és angol, kisebb része szovjet fogságba esett. A civilek Ex-Enemy DP, vagyis ellenséges országból való hontalan besorolást kaptak. A hadifoglyok, valamint a hontalan magyarok mozgása az ellentmondó részadatok tengerében nem rekonstruálható. Az angol és az amerikai megszálló hatóságok az ellenőrzésük alatt álló területeken, Németországban, Ausztriában és Olaszországban 1945 szeptemberében 122 183 magyar hontalant írtak össze.
A Hazahozatali Kormánybiztosság jelentései viszont arról számolnak be, hogy 1947. május 23-áig összesen 299 745 magyar katona és civil tért már vissza. A Hazahozatali Kormánybiztossággal szorosan együttműködő Magyar Vöröskereszt ausztriai kirendeltségének adatai szerint 1945 őszén mintegy félmillió magyar volt a nyugati zónákban; közülük 1947 júniusáig 455 ezren jöttek vissza Magyarországra Ausztria érintésével. Ez a szám feltételezhetően a koncentrációs táborokból visszatérő túlélőket is tartalmazza. A meglévő számadatok nemcsak azért ellentmondásosak, mert a népi németek, katonák, polgári személyek és deportáltak létszámadatai keverednek a különböző kimutatásokban, hanem azért is, mert az összeírások és egyéb statisztikai adatfelvételek a kétirányú népvándorlásnak csupán egy-egy pillanatát rögzíthették.
Még tartott a „hontalanok” és hadifoglyok repatriálása, amikor a kommunista diktatúra fokozatos kiépítésének következményeképpen megindult a politikai és gazdasági menekültek áradata nyugat felé. Bár az 1944 és 1948 között lezajlott, többirányú népvándorlás méreteit nem lehet pontosan behatárolni, a véglegesen távozók számáról képet kaphatunk az International Refugee Organization (IRO), valamint a bevándorlókat fogadó főbb országok statisztikáiból. Az IRO közreműködésével 1947 júliusa és 1951. december 31. között 62 001 magyar telepedett le a világ több mint húsz országában. A kimutatás azonban távolról sem teljes, mert a hontalanok kivándorlása 1952-ben és 1953-ban is folyt, másrészt sokan az IRO segítsége nélkül találtak befogadó államot. Az IRO-statisztikából hiányzik az Ausztriában és Németországban letelepedők száma is.
A befogadó ország statisztikája szerint 1946 és 1954 között Kanadába 14 768, az Egyesült Államokba 21 604, Izraelbe 16 561, Ausztráliába pedig – az 1954-es népszámlálási adatok alapján – 14 600 magyarországi érkezett. A négy nagy befogadó országba tehát összesen mintegy 67 ezren érkeztek Magyarországról. További 16 államban az IRO szerint 17 232 magyar települt le. 1948 és 1955 között Ausztriában – a belügyminisztériumi kimutatásokat áttanulmányozó Szépfalusi István szerint – 60 971 magyar állampolgár, köztük 22 055 népi német kért menedékjogot. Bár hasonló németországi adatok nem állnak rendelkezésre, a Magyarországot véglegesen elhagyók száma eléri, sőt meg is haladhatja a 150 ezret.
A harcok következtében, etnikai tisztogatásokban, a zsidóság részleges megsemmisítése során, valamint a szovjet fogságban meghaltak száma csak tág határok között adható meg. Az elesettek számának meghatározásánál az eltűntek nagy száma, a harcok és az etnikai tisztogatások polgári áldozatainál viszont az adathiány jelent nehézséget. A holocaust áldozatainak behatárolását elsősorban az 1944 őszén elhurcoltakra és a visszatértekre vonatkozó statisztikák hiánya, illetve bizonytalansága nehezíti. A szovjet fogságban elhunytak számára is csak közvetett módon, a fogságba esettek és a hazaszállítottak számának különbségéből következtethetünk.
Összességében tehát a háború folyamán, illetve annak következtében mintegy 790 ezer–1 millió 70 ezer magyar vesztette életét. A háborús mobilitás jóval több mint félmillió polgárt érintett közvetlenül. Mintegy 240 ezren Magyarország jelenlegi területére menekültek, az innen kitelepítettek, valamint az önként távozók és menekültek száma pedig meghaladja a 370 ezret. A zsidóság nagy részének kiirtása, a szomszéd országokban élő magyarok elüldözése, a németség részleges áttelepítése, valamint a nyugatra menekülés, majd kivándorlás hatására 1948-ra, a kommunista hatalomátvétel évére a Kárpát-medence etnikai összetétele jelentősen átalakult.
A második világháború hosszú és kegyetlen harcaiban több mint százezer katona vesztette életét. A közvetlen katonai veszteség azonban csak egyik összetevője volt Magyarország háborús népességfogyásának. Lényegesen többek haltak meg a német megsemmisítő- és a szovjet kényszermunkatáborokban. Mindezt tetézte a háború végi menekülthullám és – a jórészt nemzetközi egyezmények által előírt – etnikai tisztogatás. Ezt a hatalmas népességfogyást alig ellensúlyozhatta a győztesek bosszúja elől a mai országterületre menekülő magyarok vándormozgalma.
In Rubicon, 2000. 9. sz. 44–48. o.
Vélemények, javaslatok