Varga László: „A munkásosztály a paradicsomba megy” (Munkáspolitika az 1950-es években)
A hivatalos munkáspolitika megfogalmazására volt hivatott a korábban már említett 1950. évi 7. számú törvényerejű rendelet, közismertebb nevén: a „Munka Törvénykönyve” . Ennek bevezetője vázolta a munkáspolitika „ideológiáját” : „A Magyar Népköztársaság a munkások és dolgozó parasztok állama, amelyben a termelési eszközök zöme társadalmi tulajdonban van. A dolgozók hatalmas többsége felszabadult a kizsákmányolás alól, s a Szovjetunió állandó segítségére támaszkodva, a Magyar Dolgozók Pártjának vezetésével, következetesen építi a gazdaság szocialista rendjét. Megváltozott a dolgozók viszonya a munkához: a munka a kényszerből mindinkább becsület és dicsőség dolgává válik.”
Az Elnöki Tanács fenti rendeletének általános rendelkezései azonban az idézett deklarációval ellentétben, már nem csak az ideológia síkján, valójában a munkakényszer elvét fogalmazták meg. A szocialista építés alapelveként határozták meg egyben a munkaversenyt, a munkafegyelmet és a munkamódszerek tökéletesítését. Mindennek fejében ígéretet tettek a munka „megfelelő” díjazására, a pihenéshez és az üdüléshez való jog biztosítására, az egészségvédelem, a „dolgozók anyagi és műveltségi színvonalának emelésére” stb.
A Munka Törvénykönyve a munkavállalók jogainak kiterjesztését ígérte, a valóságban azonban a legtöbb területen – éppen ellenkezőleg – szűkítette vagy továbbszűkítette a korábbi jogokat. Így például amíg az 1946-os vagy 1947-es kollektív keretszerződés az évi 12 napos rendes szabadságon felül minden munkában töltött év után általában 1-1 nap pótszabadságot állapított meg, addig az 1951-es szabályozás már csak kétévenként juttatott 1-1 napot, sőt az 1945 előtti munkaviszonynál csak háromévenként. (Más szóval, amíg korábban 13 éves munkaviszony után a munkavállalónak járt a maximális 25 napos szabadság, addig 1951-ben 13 éves munkaviszony esetén mindössze 17 nap, illetve a 24 napra csökkentett maximális szabadsághoz már 33 évi munkaviszonnyal kellett a munkavállalónak rendelkeznie.)
A fizetett szabadság korlátozásához hasonlóan a fizetett ünnepnapok csökkentése is – a politikai célok mellett – egyértelműen a munkaidő növelését szolgálta. Ennek jegyében az ünnepnapok közül 1951-ben törölték március 15-ét, úrnapját, november 1-jét, 1952-ben pünkösd hétfőjét és december 26-át, 1953-ban pedig húsvét hétfőjét. A hagyományos ünnepnapok ugyanakkor mindössze két nappal bővültek – szovjet mintára –, május 2-ával és november 7-ével, azaz összességükben 7 napra csökkentek.
A hivatalos gazdaságpolitika, a korlátlan növekedés és az erőltetett iparosítás koncepciója abból a tévképzetből indult ki, hogy a gazdaságosság kritériumait kiiktatva maradéktalanul biztosítható e célokhoz a szükséges erőforrás, beleértve a munkaerőt is. Valójában azonban éppen a század közepétől a fejlett országokban a gazdaságilag aktív népesség aránya már stagnált. Ugyanakkor Magyarország is, egyfajta köztes fejlettségi szintjével – minden erőszakos eszköz ellenére – már csak alig rendelkezett a „korlátlan növekedéshez” feltételezett munkaerő-tartalékokkal. Amíg ugyanis 1949-ben a népességnek 43,1 százaléka volt aktív, addig arányuk még 1970-re is „csak” 48,5 százalékra emelkedett. (Ez az arány egyébként ekkor már csak a többi szocialista országban volt magasabb.)
Mindezek ellenére az 1950 januárjában megindult első ötéves terv időszakára előbb (1949. decemberi elképzelések szerint) 480 ezer munkás és alkalmazott munkába állítását írták elő, majd a termelés „feszítésének” jegyében ez a normatíva 1951 februárjában 600-650 ezer főre emelkedett. Az említett öt év során a gazdaságilag aktív népesség végül 430 ezer fővel növekedett (ezzel arányuk 45,6 százalékot tett ki), sőt figyelembe véve a mezőgazdasági népesség csökkenését a nem mezőgazdasági ágazatok aktív népessége már 712 ezerrel nőtt, vagyis még túl is szárnyalta a korábbi előirányzatokat.
Ez azt jelenti, hogy 1954-ben a nem mezőgazdasági munkaerő minimálisan 28,6 százaléka vagy új munkavállaló volt, vagy éppen az adott időszakban érkezett a mezőgazdaságból. A valóságban azonban még jelentősebb volt ez az átstrukturálódás, hiszen 1949 és 1952 között a nem ipari ágazatokban az iparhoz képest jelentősebben nőtt a női aktív népesség aránya, így a mezőgazdaságban 42,3 százalékról 49,1 százalékra, a közlekedésben 10,6 százalékról 19,5 százalékra, a kereskedelemben 36,2 százalékról 40,3 százalékra, az építőiparban 4,2 százalékról 13,8 százalékra, míg az iparban arányuk 21,7 százalékról 19,9 százalékra csökkent.
Figyelembe véve azt a tényt, hogy a női munkavállalók aránya nemzetközi összehasonlításban már 1945 előtt magas volt Magyarországon, a nők aktivizálása ezt követően elsősorban az elvándorló férfi aktív népességet volt hivatott (mindenekelőtt a mezőgazdaságban, a kereskedelemben és a közlekedésben) pótolni. Más szóval a tényleges átstrukturálódás még annál is nagyobb, mint ami az új munkavállalók, illetve a mezőgazdaságból elszármazók számából kimutatható.
Gyáripari foglalkoztatottak száma ezer főben,
illetve százalékában (1938=100)
| Alkalmazott | Munkás | Összesen | ||||
| 1938 | 68 | 100 | 332 | 100 | 400 | 100 |
| 1943 | 115 | 169 | 453 | 137 | 568 | 142 |
| 1949 | 133 | 196 | 387 | 117 | 520 | 130 |
| 1950 | 175 | 257 | 444 | 134 | 619 | 155 |
| 1951 | 194 | 285 | 527 | 180 | 721 | 180 |
| 1952 | 216 | 318 | 597 | 180 | 813 | 203 |
| 1953 | 232 | 341 | 656 | 198 | 888 | 222 |
| 1954 | 239 | 352 | 682 | 203 | 921 | 227 |
A fenti számok mögött meghúzódó változások nemcsak a mezőgazdasági munkaerőnek – a kora kapitalizmusra jellemző – iparba kényszerítését jelentette, hanem megkövetelte egyben a már meglévő és az újonnan az iparba áramoltatott munkaerő szigorú helyhez kötését is. Ennek jegyében 1950-ben az Országos Tervhivatal javaslatot készített a szükséges, előírt munkaerő országosan kötelező behívásáról. A tervezett intézkedés bevezetésére végül nem került sor, de az ötvenes évek munkáspolitikájának legfőbb, már-már kizárólagos célja az egyik legfontosabb – szűkös – erőforrás, nevezetesen a munkaerő „korlátlan” biztosítása volt. Ezt a célt a korábban említett munkaidő-növelés mellett a munkaerő röghöz kötésével kívánták megvalósítani, oly módon, hogy a munkahely-változtatást a munkaadó hozzájárulásához kötötték.
A munkaviszony felmondásának adott szabályozása alapvetően sértette a jogegyenlőség elvét, hiszen amíg a magánmunkáltatónál foglalkoztatott munkavállalónak bármikor jogában állt munkaviszonyát indoklás nélkül felmondani, addig a „szocialista” tulajdonban lévő vállalatok alkalmazottai csak nyugdíjazás, illetve közép- és felsőfokú tanulmányaik esetén szüntethették meg munkaviszonyukat. Kivételes esetben egyéb (családi, egészségügyi stb.) okokból is kezdeményezhette a munkavállaló a munkaviszony megszüntetését, de ezt „a termelés folytonosságának biztosítására” hivatkozva a vállalat igazgatója megtagadhatta. A jogegyenlőség megsértésénél természetesen sokkal meghatározóbb volt az említett helyhez kötés.
A munkaviszony engedély nélküli felmondása, korabeli kifejezéssel: az önkényes kilépés akár bűncselekménynek is minősülhetett (ún. tervbűncselekmény). 1951–52-ben kereken 15 ezer főt állítottak bíróság elé ilyen jogcímen. 1952-ben 7043 fő közül 6906-nak az volt a bűne, hogy vétett a munkafegyelem ellen. A legtöbb esetben az ítélet viszonylag „enyhe” volt, az engedély nélkül munkahelyet változtatókat (az önkényes kilépőket) a bíróságok általában „javító-nevelő munkára” ítélték, vagyis arra kötelezték őket, hogy jogilag hátrányos megkülönböztetéssel meghatározott időt éppen annál a vállalatnál töltsenek, amelyet „önkényesen” elhagytak. A javító-nevelő munkára ítélteket a bíróságok gyakorlatilag megfosztották a legelemibb munkavállalói jogoktól is.
Az önkényes kilépést a jogszabályok más eszközökkel is súlyosan szankcionálták. Így aki engedély nélkül változtatott munkahelyet, bírósági ítélet nélkül is, automatikusan elvesztette korábbi munkaviszonyát (tehát pótszabadságra nem tarthatott igényt), sőt évi 12 napos rendes fizetett szabadságát is két éven keresztül a felére, vagyis 6 napra csökkentették. Hasonlóan korlátozták a betegség esetén fizetendő táppénzt is, a korábbi munkaviszony elvesztése a fizetés 75 százalékáról 65-re csökkentette a táppénz összegét, de önkényes kilépés esetén az első évben még ezt is 50 százalékban állapították meg. További büntetésként egy hónapra a családi pótlékot is megvonták.
A munkaerő helyhez kötését számos további jogszabály szolgálta, így a „munkaerő-csábítást” hat hónapi börtönbüntetéssel lehetett sújtani, sőt ha a munkaadó megkerülte az önkényes kilépőkre kötelező munkaerő-közvetítést, akkor ezzel a „munkaerő-gazdálkodás érdekét veszélyeztető bűntettet” követett el, ami viszont akár öt évig terjedő börtönbüntetéssel járhatott.
Az elítéltek nagy száma s a szankciók ellenére a munkáspolitikának az a törekvése, hogy a munkaerőt helyhez kösse, teljes kudarccal járt. A fluktuáció soha nem ismert méreteket öltött. Így pl. a 4000 főt foglalkoztató Láng Gépgyárban a foglalkoztatottaknak évente kereken fele lecserélődött, az Acélöntő- és Csőgyárban is csak nagy nehézségekkel sikerült a kilépők és belépők számát úgy-ahogy szinkronban tartani, az utóbbiak közel harmada az egyhetes próbaidő alatt lépett ki az üzemből. (A próbaidő a Munka Törvénykönyve szerint hét – kivételes esetben harminc – naptári nap volt. Ezen belül mind a munkavállaló, mind a munkaadó indoklás és következmények nélkül felmondhatta a munkaviszonyt.) A Gép- és Radiátorgyárban az 1951 januárjában felvett 280 főből márciusban már csak 103 dolgozott a gyárban. Akadtak azonban valóban szélsőséges példák is, különösen az építőiparban, így a Veszprémi Magasépítő Vállalatnál – vagyis egy 1300 főt foglalkoztató cégnél – 1950 májusa és szeptembere között 3700 fő lépett ki.
Még katasztrofálisabb volt a helyzet a bányákban. Az egyik első szocialista városban, Komlón fél év alatt mintegy 7 ezer fő vállalt munkát, ezek közül azonban 5 ezer hasonlóan viharos gyorsasággal el is hagyta a bányát. A pécsi bányában a pénzért toborzott új bányászok 40 százaléka távozott. Csolnokon a bányászok távozása miatt a bányát be kellett zárni mindaddig, amíg nem sikerült a hiányzó munkaerőt rabokkal pótolni. A toborzás rendszere eleve sajátosan működött, hiszen a toborzott munkások többsége otthon, családjánál hagyta a toborzási díjat, s így gyakorlatilag pénz nélkül kezdett toborzott munkahelyén dolgozni, ahol mindössze 100 forint előleget kapott, ami még legminimálisabb élelmezését sem fedezte, majd kézhez kapott 300 forintot, amelyből 280-at rögtön levontak (pl. 45 forintot a bányalámpáért), s így a következő fél hónapra már csak 20 forintja maradt.
Az önkényes kilépők túlnyomó többsége érthetően éppen az új ipari munkaerőből került ki, még nagyobb volt arányuk azok között, akiket ezért jogilag felelősségre is vontak. Statisztikailag az önkényes kilépések mellett a korábban már ismertetett igazolatlan hiányzásokat lehetett kimutatni. Ez megint csak éppen ennél a rétegnél volt a legmagasabb. Ezt bizonyítja, hogy az igazolatlan hiányzások többsége szombatra és hétfőre esett, pontosan úgy, ahogy az a Láng Gépgyár jelentésében hangzott: „A munkafegyelem feltűnően laza a vidéki dolgozók között, akik figyelmeztetés és büntetés esetén sem jönnek be szombaton és hétfőn dolgozni.”
A hivatalos agitáció és propaganda ennek megfelelően az úgynevezett kétlakiakra zúdította az össztüzet. A kétlakiak fő bűne az volt, hogy részben még kötődtek a mezőgazdasághoz, ipari tevékenységük mellett lakóhelyükön földet műveltek. 1951 nyarán a Győri Állami Fonóban azzal fenyegetődztek a dolgozók, hogy amennyiben nem kapják meg a kért aratási szabadságot, akkor egyszerűen otthagyják a gyárat. Egy kiskőrösi építkezésen dolgozó 1200 munkás többsége meg is tette, mindössze 450-en maradtak, a többiek elmentek aratni, csépelni. A fegyelmező retorzió sem váratott magára. Amikor a Kecskeméti Gépgyárban az egyik igazolatlanul hiányzó munkásról kiderült, hogy távollétében cséplőgépet javított, közbeléptek az illetékes szervek, és letartóztatták: a cséplőgép tulajdonosát.
A párt központi napilapja, a Szabad Nép a bűnös kétlakiakkal ellentétben „olyan öntudatos munkások példáit állította az olvasók elé, akik visszaadták a földet [értsd, lemondtak földtulajdonukról], leadták az állatokat és beköltöztek a városba, öntudatosan vállalták ezzel a munkásélettel együttjáró életmódot. Ők már nem hiányoznak többé munkahelyükről, mivel betakarítási, vetési és egyéb kötelezettségük megszűnt.” A kétlakiak valóságos kettős szorításban vergődtek, egyrészt az iparban fenyegette őket a tervbűncselekmény és egyéb szankciók réme, másrészt a mezőgazdaságban eleget kellett tenniük beszolgáltatási kötelezettségeiknek. Ha ugyanis rendelkeztek mezőgazdasági tulajdonnal, akkor az ipari tevékenység sem jelentett felmentést a beszolgáltatási kötelezettség alól. Így valóban az a megoldás tűnt számukra a „legracionálisabbnak” , amit az agitáció és propaganda pozitív példaként állított eléjük, nevezetesen mezőgazdasági tulajdonuk elkótyavetyélése.
A jogi szankciók tehát elsősorban az új ipari munkaerőt sújtották. Más eszközökkel ugyan, de hasonlóan kiszolgáltatott volt a hagyományos munkásság is. A munkavállalókat (vagy azok egy részét) ugyanis nemcsak bérük szempontjából osztották különböző kategóriákba, hanem politikai megbízhatóságuk szerint is.
A gazdaság minden létező eszközét az erőltetett iparosításnak, a békebeli hadigazdálkodásnak rendelték alá. Vas Zoltán megfogalmazásában: „Egész árrendszerünket a túlzott iparosítás szolgálatában fejlesztettük ki. A nehézipar termékeinek végső árát az adó nélküli önköltség színvonalára helyeztük, másrészt a fogyasztási cikkek árát egyre magasabbra emeltük. Egyre növekvő szakadékot hoztunk így létre az iparban termelt termelőeszközök, beruházási cikkek, anyagok termelői ára és a fogyasztási cikkek kiskereskedelmi ára között. A termelői árat a túlzott iparosítás érdekében azért alakítottuk így ki, hogy ne nőjön a nehézipari termelés önköltsége, hogy csökkenjen a termelési eszközök csoportjába tartozó termékek ára.”
Az árképzés sajátos ideológiája és gyakorlata nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a KSH adatai szerint a bérből és fizetésből élők életszínvonala 1949-et száznak véve 1953 első félévében már csak 79,8 volt. Ráadásul 1950-ben még némileg emelkedett az életszínvonal, vagyis az ezt követő két és fél évben radikálisan (mintegy háromnegyedére) csökkent.
Bérből és fizetésből élők reálbére
| 1938 | 100,0 | |||
| 1949 | 145,7 | 100,0 | 100,0 | |
| 1950 | 149,7 | 102,7 | 100,0 | 101,3 |
| 1951 | 136,1 | 93,4 | 90,9 | 89,7 |
| 1952 | 121,8 | 83,6 | 81,4 | 82,3 |
| 1953. I. félév | 116,3 | 79,8 | 77,7 |
A fenti táblázat első három oszlopa a párt legfelső vezetése számára készített jelentésből származik, míg a negyedik oszlop a KSH egy 1955. februári keltezésű kimutatásából. Bár – mint látható – a kettő nem teljesen egyezik, közös bennük, hogy a viszonylag jelentéktelen eltérés mellett mindkettő torzít, pontosabban, a használt fogyasztói árindex pontatlan. A fogyasztói árindex egyik előfeltétele ugyanis azonos minőségű termékek megléte, ennek hiánya, magyarán az erőteljesen romló minőség lényegesen kihat a reálbérekre is. A Statisztikai Közlemények első kötetének megfogalmazása szerint „mind 1938-hoz, mind 1949-hez képest – az egyes területeken bekövetkezett javulás mellett – a fogyasztási cikkek minőségének romlása volt a jellemző. Az ún. burkolt áremelkedések túlnyomórészt a termékek alapanyagának összetételében és minőségében, továbbá a termékek előállításának technológiájában bekövetkezett rosszabbodásokból erednek. Az 1949 és 1953 között bekövetkezett minőségromlások közül főleg az alapanyag összetételének és minőségének változásait figyelembe véve, az árindexekben szereplő cikkek minősége átlagosan 8-10%-kal rosszabbodott [...] Semmilyen számszerű felmérés nincs az 1938 és 1949 évi minőségek összehasonlítására. Teljesen szubjektív, de óvatos becslésekkel az 1938 és 1949 közötti – árakkal ki nem fejezett – minőségromlást 5%-nak tételezve fel, a vizsgált egész időszak alatt a minőségromlás 14-15%-ot ér el.
Legnagyobb mértékű volt a minőségromlás a ruházati cikkeknél (különösen a gyapjúszöveteknél és a lábbelinél). Az élelmiszerek közül a tej, a tejtermékek, a zsír, a hentesáruk; az élvezeti cikkek közül pedig a bor, a pálinkafélék és cigaretta; a vegyesiparcikkek közül a bútorfélék, a háztartási felszerelések, a zománcedények; a tüzelőanyagok közül a szén és gáz minősége esett vissza jelentősebben, illetve itt volt szerepe a burkolt áremelkedéseknek (pl. valamivel jobb minőségű cikket újonnan hoztak forgalomba, de a régihez képest aránytalanul magas áron). Nagyfokú minőségrosszabbodás volt a parasztság által üzemi célokra vásárolt kisgépeknél, szerszámoknál, szeráruknál, gyakran azokat rendeltetési céljukra egyáltalán nem lehetett használni (eke, kasza, daráló stb.).” Ez utóbbi tényt egyébként maga Rákosi Mátyás is szóvá tette az MDP III. kongresszusán.
Megoldhatatlan feladat hiányzó statisztikákat utólagosan rekonstruálni, vagy meglévő torzítottakat korrigálni. Korábban már szó volt arról, hogy a korabeli statisztikák megbízhatósága több mint kétséges. Apró Antal – aki egyébként azt a bizottságot vezette, amely a fenti táblázathoz felhasznált s a későbbiek során gyakran idézett jelentést készítette – mint láttuk már 1950-ben magabiztosan nyilatkozott a magyar dolgozók életszínvonaláról. Ez a jelentés egyáltalán nem támasztotta ugyan alá optimizmusát, mégis újabb négy év elteltével, 1957-ben hasonló optimizmussal nyilatkozott: „A szocialista építés során 12 év alatt – néhány év kivételével [...] – nálunk évről évre emelkedett a dolgozók életszínvonala. Csökkenés, visszaesés kizárólag az 1951–53 években volt, az ipar gyors fejlesztésének idején. Azért kell ezt világosan megmondani, mert az ellenforradalom, s az azt előkészítő Nagy Imre-féle csoport, a revizionisták, a demagógok hazug rágalmakat terjesztettek arról, hogy nálunk a szocializmus építésének körülményei között, tehát az elmúlt 12 év alatt nem emelkedett az életszínvonal, nem javultak a szociális körülmények.”
Hagyjuk a beszéd kissé egyoldalú megfogalmazását – hiszen az elhangzásának idején természetesnek számított –, s fordítsuk figyelmünket tartalmára. Nemcsak arról van szó, hogy nehéz utólag hiányzó statisztikákat pótolni, hanem az életszínvonal, a reálbérek összehasonlítása a két világháború közötti időszakkal vagy legalább az utolsó békeévvel a lezajlott változások következtében maga is nehézkes. Különböző számítások léteznek a bérből és fizetésből élők bérének, vásárlóerejének összevetésére. Ilyen összevetési alap például az 1938-as adómentes jövedelem felső határa (120 pengő) és a mindenkori minimális bér, ami 1956-ban 600 Ft volt. Ilyen és hasonló számítások alapján a fizetéseknél egy 1:5-6 kulcs látszik reálisnak. Vagyis a béreknél és fizetéseknél egy 1938-as pengő öt-hat 1956-os forintnak felelt meg.
Bevett ugyanakkor – még ha nálunk ritkán alkalmazzák is – a megélhetési költségek mérése ún. vásárlói kosár segítségével. Kiindulási alapul véve az ENSZ által Európára megadott 1956-os élelmiszerkosarat megállapíthatjuk, hogy a pengő-forint szorzó a béreknél és fizetéseknél konstatált 5-6 helyett 10,5. Ezt annyiban is reálisnak tekinthetjük, mert az agrártermékeknél ez 11 volt, az ipari termékeknél pedig 13. Vagyis vásárlóerejüket tekintve az 1956-os bérek és fizetések az 1938-asnak még a felét sem érték el. Bizonyos kompenzációt jelentettek ugyan az 1938-asnál olcsóbb lakbérek, de ezt „kiegyenlítették” a későbbiekben ismertetendő rohamosan romló lakáskörülmények. A lakbérek mellett olcsónak tekinthetjük a közüzemi szolgáltatásokat (az elektromos áram fenti szorzója 1,7 volt, a városi közlekedésé 2,1, a városi gázé 2,2), az iparcikkek közül a rádiókészülékeket (4-es szorzó), az élelmiszereknél, illetve élvezeti cikkeknél „árnál maradt” (6,0) a cigaretta, s alig drágult a sör (6,25).
Ezzel szemben drágább lett a kenyér (7,9), a liszt (12,0), a tej és a cukor (10,0), a burgonya (12,0), a hús, különösen a sertéshús (17,2), a rizs (17,7), a vaj (18,9), a zsír (18,0) és mindenekelőtt a tojás (26,6!). Az iparcikkek – szintén a bérekhez viszonyítva – kivétel nélkül drágultak, beleértve a gyermekruházati cikkeket is. A bérek reálértékének csökkenése e téren is a szociálisan hátrányban lévőket sújtotta a legdrasztikusabban. Amíg a szöveteknél pl. a gyapjúszövetek fenti szorzója „mindössze” 16,1 volt, vagy a selyemnél 16,7, addig a kisebb jövedelműek számára inkább elérhető kartoné 35,7, a flanelé pedig 35,9. Ez tehát azt jelenti, hogy a leginkább megvásárolható olcsó szövetekért 1956-ban már hatszor annyit kellett dolgozni, mint a háború előtt. Ha nem is ilyen mértékben, de még mindig szélsőségesen drágább lett a konfekció is. Egy férfiingért pl. háromszor annyit kellett dolgozni.
Végső soron igaza volt tehát Apró Antalnak, amikor azt állította az országgyűlés előtt, hogy az életszínvonal 12 év alatt, vagyis 1945 és 1956 között emelkedett. Csakhogy – s erről Apró már nem beszélt – még ezzel az emelkedéssel sem érte el az 1938-as szintet. Ráadásul ez nem magyarázható a lezajlott gigantikus társadalmi változásokkal, hiszen mind 1938, mind 1956 esetében a bérből és fizetésből élőket, vagyis azonos társadalmi csoportokat vetettünk össze. Számításainknál ugyanakkor elhanyagoltuk azt a korábban említett tényt, mely szerint a minőségromlás is súlyosan kihatott az életszínvonalra. Apróval ellentétben Vas Zoltán kevésbé volt szemérmes – igaz, ő más fórumon, az MDP KV ülésén mondta el minderről a véleményét: „Amikor a foglalkoztatottság növekedett és bérpolitikai okokból bizonyos béremeléseket nem lehetett elkerülni, újabb áremeléssel és minőségrontással vettük el a béremelések életszínvonalemelő hatását. Ennek a folyamatnak a betetődzése volt az 1951. december 1-jei rendszabály, amikor a bérek 20 százalékos emelkedése mellett a fogyasztói cikkek árát 50-100 százalékkal megemeltük, vagyis az életszínvonalat ismét csökkentettük.”
A Vas Zoltán által felidézett áremelés, amit már akkor „ár- és bérrendezésnek” hívtak, a valóságban – éppen a mindennapi fogyasztás szempontjából – az általa említettnél is nagyobb volt. Így a tartósított élelmiszerek ára 120, a zöldségek, gyümölcsök ára 125 százalékkal emelkedett. A valóságos helyzetet talán pontosabban tükrözik – ritkán felhasznált adat, holott sokatmondó – az üdülők nyersanyagnormái. Ezeket az „ár- és bérrendezést” követően a Pénzügyminisztérium 80 százalékkal megemelte (9,00 Ft-ról 16,20-ra), a SZOT illetékeseinek 1952-es értékelése szerint azonban ez „nem elegendő, az étkezés minősége az üdülőkben gyengébb, mint az elmúlt évben” .
A Nagy Imre-féle „új szakasz” politikájának köszönhetően – különösen 1954-ben – a körülményekhez képest jelentősen nőtt az életszínvonal, de ezt nem sokkal később „illetékes tényezők” „kalandor gazdaságpolitikának” minősítették. Valójában azonban a lakossági fogyasztás még az 1954-es javulással együtt is messze elmaradt a nemzeti jövedelem kimutatott emelkedésétől. Mindezek után egyáltalán nem meglepő, hogy az ötvenes évek első felében az utolsó békeévekhez képest a legtöbb alapvető élelmiszer fogyasztása csökkent. Így a rizs, burgonya, marhahús (a borjúhúsról nem is beszélve), a baromfi, a tojás, a tej és tejtermékek és a bor fogyasztása. Jelentősen nőtt viszont a cukoré és a söré, némileg még a lóhúsé is. „Kenyérgabonából az egy főre jutó fogyasztás, az 1938. évit 100-nak véve 1953-ban, az 1952. évi aszály és a rossz gazdálkodás következtében még a 97 százalékot sem érte el; a húsfogyasztás 1953-ig, az 1950. évit nem számítva, minden esztendőben a háború előtti alatt maradt, 1953-ban alig haladta meg ennek 75 százalékát; a zsiradékfogyasztás 1949 és 1953 között csak 1950-ben és 1952-ben múlta felül az 1938. évit, más években átlagosan több mint 10 százalékkal maradt el attól; 1953-ban a tojásfogyasztás a háború előttinek 67,5 százalékát tette ki; a tej- és tejtermék-fogyasztás egy főre jutó átlaga egyetlen évben sem érte el az utolsó békeévét, sőt az 1950. évit kivéve általában 10 százalékkal alatta maradt annak [...] Egyedül a cukorfogyasztás nőtt a korábbiakhoz képest, és 1953-ban több mint 70 százalékkal volt nagyobb, mint 1938-ban.”
Miközben általános tendencia volt a lefelé irányuló nivellálás, a változatlanul meglévő jelentős jövedelmi különbségek alapvetően határozták meg az egyes családok tényleges fogyasztását. Ezt szemlélteti az alábbi táblázat:
Fontosabb élelmiszerek egy főre jutó havi fogyasztása a
különböző jövedelmű családokban (1954)
| Egy főre jutó jövedelem | Kenyér liszt | Zsír | Hús | Cukor | Tej | Tojás | Vaj |
| – 200 Ft | 100 | 100 | 100 | 100 | 100 | 100 | 100 |
| 201– 300 Ft | 109 | 87 | 146 | 136 | 146 | 141 | 243 |
| 301– 400 Ft | 112 | 102 | 204 | 164 | 160 | 188 | 432 |
| 401– 500 Ft | 113 | 113 | 258 | 208 | 177 | 220 | 684 |
| 501– 600 Ft | 115 | 123 | 307 | 206 | 193 | 252 | 840 |
| 601– 800 Ft | 120 | 133 | 364 | 224 | 205 | 293 | 1096 |
| 801– 1000 Ft | 124 | 145 | 435 | 249 | 224 | 341 | 1209 |
| 1001– 1200 Ft | 119 | 146 | 489 | 250 | 242 | 354 | 1328 |
| 1200– Ft | 123 | 151 | 531 | 250 | 247 | 361 | 1341 |
| Átlag | 114 | 116 | 273 | 189 | 180 | 230 | 716 |
A táblázat adataiból pontosan látható, hogy az egy főre jutó jövedelem miként befolyásolta az élelmiszer-fogyasztást. Érthetően éppen a kenyérnél figyelhető meg a legkisebb különbség (havonta mintegy 2 kg), viszonylag alacsonyak az eltérések a zsírfogyasztásnál is (havonta 40 dkg), jelentősebb viszont már a tejnél (havi 5,5 l), és hasonló a cukornál (1,35 kg). Ez utóbbinál azonban figyelembe kell venni, hogy mintegy 2 1/4 kg-mal az igényeket már sikerült kielégíteni, s ez 800 forint egy főre jutó havi jövedelem mellett elérhető volt. A különbség azoknál az élelmiszereknél volt ugyanakkor kirívó, amelyeknek magas a tápértéke, így a két pólus között a tojásnál 10 db volt a havi különbség, húsnál közel 3 kg, míg a vajnál több mint 10 kg. Ez utóbbinál a felső jövedelmi sávban tehát tízszer akkora volt a fogyasztás, mint a legalsóban. Ugyanakkor ez azt mutatja, hogy a lefelé nivellálás ellenére a tömeges elnyomorodás mellett meglehetősen nagyok voltak a társadalom vagyoni különbségei is. Nevetségesnek hangzik a hús- vagy vajfogyasztáson mérni egy társadalom vagyoni differenciáltságát, az ötvenes évek magyar társadalmát azonban éppen ezek a különbségek jellemezték.
Az „új szakasz” hatására talán éppen e téren következett be a legjelentősebb, leginkább érzékelhető javulás. 1955-ben a liszt fogyasztása már 12 százalékkal haladta meg az 1938-ast, a zsiradékoké 16-tal, a húsé 3-mal, a tojásé 42-vel, a cukoré ekkorra már több mint kétszeresére emelkedett, a tej és tejtermékek fogyasztása viszont változatlanul jelentősen elmaradt az 1938-as szinttől.
E javulás egyben lehetővé teszi az ismertetett folyamatok alapvetően eltérő interpretációját is: „Az életszínvonal emelkedése érzékelhető – írja Nyitrai Ferencné – néhány kiemelten fontos termék egy főre jutó fogyasztásának alakulásában. A magyar lakosság fogyasztásának mindig meghatározó eleme volt a hús. Míg az 1934–1938-as évek átlagában a magyar lakosság átlagosan évenként 33,2 kg húst fogyasztott, 1956-ban már 40,7 kg-ot. Az egy főre jutó évi tojásfogyasztás 93 db-ról 125 db-ra emelkedett. A zsiradékok egy főre jutó fogyasztása az 1934–1938-as évek átlagában mindössze 15 kg volt évenként, 1956-ban már 22,6 kg. Számottevően bővült a cukorfogyasztás, csaknem 2,5-szörösére. Tejből és tejtermékből azonban kevesebbet fogyasztottak ebben az időszakban, 1956-ban évenként átlagosan egy főre 91 kg tej jutott, szemben a felszabadulás előtti évek átlagos közel 102 kg-os fogyasztásával. Az összkép is kedvező: egy fő napi kalóriafogyasztása a harmincas évek második felében átlagosan 2680 kalória volt, s ez 1956-ra 3063 kalóriára növekedett.”
Az idézett értelmezéssel kapcsolatban nem abban látjuk a legnagyobb problémát, hogy a fenti gondolatmenet módszertanilag vitatható (hiszen az egyik oldalon egyetlen évet, míg a másikon öt év átlagát veti össze), hanem abban, hogy a kalóriafogyasztással mért „életszínvonal-emelkedés” hasonlóan vitatható (már csak azért is, mert a kalóriafogyasztás emelkedésének 40 százaléka a cukor fogyasztásának növekedéséből származott). A maga nemében az ilyen érvelés – tudományos meze ellenére – színvonalában még az Apró-féle optimizmustól is elmarad. Hiszen – ha már kalóriát mérünk – akkor talán azt sem árt megemlíteni, hogy az egy főre és napra jutó kalóriamennyiség az Országos Élelmezéstudományi Intézet szerint 1952-ben érte el „csúcspontját” (3200 cal/fő/nap), ami viszont az életszínvonal szempontjából – mint láttuk – mélypont volt.
A statisztikai adatok említett sajátos kezelése természetesen még a kalóriafogyasztásnál is kimutatható. Más adatok szerint ez ugyanis 1934–1938 között éves átlagban napi 2905 kalóriát tett ki, s az 1950–1954-es évek átlagában 2906-ra emelkedett, méghozzá úgy, hogy emelkedett a zsír (napi 76–80-ra) és a szénhidrátfogyasztás (napi 409-ről 428-ra), csökkent viszont a fehérje fogyasztása (91-ről 88 grammra).
A valós helyzetet a már említett bizottsági jelentés példáival próbáljuk meg érzékeltetni. Az ózdi állapotokról írja a tájékoztató: „Az ételgyár és étterem felépítési határideje 1952 volt, de a mai napig még hozzá sem kezdtek. Igen rossz az élelmezés. Nagyfokú a zöldség- és gyümölcshiány, ugyancsak a zsír- és húshiány is.” Nem volt kedvezőbb a helyzet a bányásztelepüléseken sem. „Csolnokon kevés az üzlet, és azoknak is kevés és rossz az árujuk. Nehéz krumplit és paradicsomot kapni. Bort és szalonnát nem lehet vásárolni, sokszor sör sincs a községben. 800 bányász lakik Csolnokon. A község kocsmáit bezárták, és az egyetlen italbolt zsúfolt és piszkos [...] Az egyetlen húsüzlet előtt már éjfélkor sorban állnak, hogy vasárnapra egy kis marhahúst vásárolhassanak.”
A SZOT által végzett létminimum-vizsgálat viszonylag pontosan tükrözte a helyzetet. „A létminimumot ezek a vizsgálatok olyan alacsonyan szabták meg, amilyen alacsonyan csak lehet. (Egy főre egy öltöny háromévi kihordásra, 1 pár cipő kétévi kihordásra, 1 lepedő, 1 ing stb.) Egy háromtagú család ellátására ilyen számítás szerint havi 1400 forint szükséges. Így számolva a háromtagú családoknak mintegy 15%-a él a létminimum felett, 30% létminimumon, körülbelül 55% a létminimum alatt tengődik. A munkáscsaládok mintegy 15%-ában nem jut minden főre lepedő, a munkások 20%-ának nincs télikabátja.” Mint mindig, a hideg statisztikák most sem képesek visszaadni a hétköznapok realitását.
A jövedelmi viszonyokat tekintve sokkal kifejezőbb az említett bizottság jelentésének az a megállapítása, mely szerint „nem az a baj, hogy a segédmunkás keresete például mintegy 40-50%-a az átlagos szakmunkás keresetének, hanem az, hogy 400-500-600 forint a mai viszonyok mellett nem biztosít tisztességes megélhetést. Ezt az alacsony életszínvonalat egyébként a népgazdaság jelenlegi helyzete sem indokolja.” (A bizottság például találkozott Ózdon olyan szakmunkással, aki akkor már egy hónapja vadkörtén élt, a Ganz Vagongyárban a tanoncotthonból kiszorult fiatalok ligeti padokon aludtak, a Láng Gépgyárban szintén több fiatal aludt rendszeresen a Duna partján vagy pályaudvarokon.) A Wilhelm Pieck Vagongyárban a takarítószemélyzet és az üzemi őrök keresete a fentieknek megfelelően havi 400–470 forint között mozgott. A bizottság jelentése szerint az iparban mintegy 70 ezer fő havi keresete nem haladta meg a 600 forintot, ebből viszont „csak nagyon nehezen, nyomorúságosan tudnak megélni” . Gyakorlatilag azok alkották e munkások többségét, akik a szocialista iparosítás hulláma révén kerültek az iparba, de közéjük tartoztak gyakorlatilag iparágtól függetlenül általában a segédmunkások, a fiatal szakmunkások, a kiöregedett munkások, a fűtők, takarítók, őrök, portások, mosónők stb. Így pl. a szénbányászatban a szállító csillések föld alatti pótlékkal is csak 550-650 forintos összkeresetet értek el. A Budapesti Konzervgyárban 1953 nyarán a dolgozók 29 százalékának a keresete nem érte el még a havi 500 forintot sem, 20,4 százalékuk keresete 500-600 forint között mozgott. A MÁV-nál a II. területi bércsoportba tartozó sorompóőrök 474 és 483 forint között kereshettek, a váltókezelők havi 496 és 526 forint között.
Különösen tragikus volt – az egyébként szociális vívmányként kezelt nyugdíj-megállapítás következtében – a nyugdíjasok helyzete. A nyugdíjtörvény szerint 60 éves korban az alapnyugdíj a munkabér 15 százaléka, 65 éves korban pedig 30 százaléka volt, vagyis 60 éves korban férfiaknál a minimális nyugdíj 155 Ft (később 200, majd 1954. október 1-jétől egységesen 500 Ft), 65 éves korban 220 Ft (később 350, illetve az említett 500 Ft) volt, és a nyugdíjasok tekintélyes száma csak a minimális nyugdíjat kapta, nevezetesen a nők 64 százaléka és a férfiak 18 százaléka. Ezt a helyzetet végül is az tette teljesen elviselhetetlenné, hogy az 1945 előtti szolgálati idő nem számított a nyugdíjba. (Vagyis egy 1951-ben nyugdíjba menőnek mindössze 6 év munkaviszonyt ismertek el.) A dorogi szénbányászati tröszt igazgatója szerint „a 30-40 évet szorgalmasan dolgozó bányászok nyugdíja nem biztosítja a létminimumot sem” . Hasonló volt azonban a helyzet a többi iparágban is. Ez arra kényszerítette a vállalatokat, hogy még a munkaképteleneket is tovább dolgoztassák, általában azonban olyan munkakörökben, ahol a fizetés rendkívül alacsony volt, de még mindig meghaladta az említett nyugdíjakat. Így pl. a Ganz Vagongyárban 400 olyan öreg munkás dolgozott – köztük 75-78 évesek is –, akik alapvetően már munkaképtelenek voltak ugyan, de mivel a havi 240 forintos öregségi járulékból megélni nem tudhattak, a gyár a kifizetett 400-500 forintos keresetekkel mintegy közvetett nyugdíjban részesítette őket. A Gábor Áron Vasöntöde és Gépgyárban az ilyeneket általában könnyű munkára osztották be, keresetük 450-500 forintot tett ki, de volt köztük olyan, akinek a fiatalabbak rendszeres élelmiszer-támogatást adtak.
A vásárlóerő elvonásának sajátos eszközét jelentették a békekölcsönök, az 1949-es tervkölcsönt beleértve ezek 5,6 milliárd forinttal csökkentették a lakosság jövedelmét. Természetesen e téren is szigorúan érvényesült a tervgazdaság. A korábbiakhoz képest már szinte liberálisnak számító 1955. évi békekölcsön irányelvei a havi fizetés 25 százalékától a havi fizetés egészéig írták elő a jegyzést. Az irányszámokat (a legalsó fizetési kategóriától eltekintve) 25%-kal „lehetett túljegyeztetni” . A kölcsönök azonban csak egyik, de nem egyetlen módszerét jelentették a lakossági fogyasztás visszaszorításának, természetesen a közületi fogyasztás növelésének érdekében. Amíg ugyanis 1949-től négy év alatt az előbbi mindössze 10 százalékkal nőtt, addig az utóbbi 300 százalékkal. „A fogyasztási cikkek árindexe 1949-ben 60, 1952-től pedig 166 százalékkal volt magasabb a termelési eszközök árindexénél. Ez azt jelentette, hogy a fogyasztói árakon keresztül a lakosság nagymértékben volt kénytelen finanszírozni a gazdaságpolitikai elképzelések megvalósítását.” Mindezek alapján már egyáltalán nem meglepő, hogy 1950 és 1953 között a lakossági fogyasztás legjobb esetben is csak stagnált.
A bérek csökkentésében természetesen különleges szerep jutott a technológiai szempontból teljesen indokolatlan, az előző fejezetben – más aspektusból – részletesen ismertetett normarendezéseknek. Ismét csak a jelentésben megfogalmazott konkrét példát idézve: „A Ferencvárosi Fűtőházban a salakkirakók (lapáttal végzik munkájukat) míg 1948-ban általában 1000 forinton felül kerestek, addig jelenleg a többszöri normarendezés következtében keresetük 650-700 forintra csökkent.” A Wilhelm Pieck Vagongyárban a fizikai dolgozók átlagkeresete az 1952-es normarendezés előtt 1092 forint volt, azt követően viszont lecsökkent 924 forintra, s még bő évvel később sem érte el teljesen a korábbi szintet. A Hungária Vegyiművekben az egyik munkás 1950 végén 1429 forintot keresett. Három évvel később már csak 1200 forintot. Közben kisebb létszámmal – igaz, rendszeres vasárnapi munkával – a névleges termelés kétharmadával emelkedett.
Számos példát lehetne idézni – akár pusztán az említett jelentésből –, miként járultak hozzá a különböző sztahanovista módszerek a bérek csökkentéséhez. Így az építőiparban a Maximenko-féle falazási módszer jelképezte az új kor vívmányát. Erről írta 1956 vészterhes napjaiban a Szeged Népe: „A régi szervezett munkás, szegedi kőműves, a dorozsmai, sándorfalvi, mindszenti, szentesi kubikos mindjárt az első években rádöbbent: kicsavarták a sztrájk fegyverét a kezéből, az építőiparban pedig később normarendszert vezettek be. És milyen normarendszert? Amit Sztálinvárosban a »nagyhajrásokra« mértek. Ott, ahol a hírhedt Maximenko módjára összetákolták a falakat. A nagy hajrá »tudományosan« kidolgozott normáit, aztán kötelezővé tették az egész országban. A kőművesnek például 6-7 forintot fizettek egy köbméter falért, 400 tégla bedolgozásáért. A kőműves, ha a létminimumot el akarta érni, a háború előtti átlagmunkájának kétszeresét, háromszorosát volt kénytelen teljesíteni [...] Az építőipar volt az a munkahely, ahova a fegyelmi vétségeket elkövetőket, az önkényes kilépőket elsősorban »javító munkára« küldték.”
A Maximenko-féle falazási módszer bérleszorító jellegét már Apróék is konstatálták. Ugyanakkor az ilyen abszurd módszerek szinte kínálták a „normacsalást” : „Egy négyzetméter fal vakolásáért fizetnek norma szerint 2,40 forintot. Ha egy 27 éves, erejének teljében lévő vagány srác, egy sztahanovista szintet meghaladó ember teljes erővel dolgozik [...] keres 7-800 forintot. Egy szakmunkás pedig nem fog hazamenni 700-800 forinttal, mert az egy segédmunkásnak is kevés. Mi a következmény? Az, hogy vagy így, vagy úgy, de 1300-1500 forintot visz haza. Viszont tessék megnézni, hogy hány négyzetmétert számolnak el a beruházónak, és akkor kisül, hogy egy épületben, ahol 10 000 négyzetméter fal van, 35 000-et számolnak el. A normás tudja azt, hogy 700 forinttal nem mehet haza egy többgyermekes szakmunkás, a művezető, a főművezető, az építésvezető és az igazgató tudja azt, hogy 700 forintból egy többgyermekes családapa nem élhet meg, tehát atyai áldását adja, behunyja a szemét a csalás felett.”
A másik oldalon az építőipar volt az, ami leginkább felszívta a mezőgazdaságban ellehetetlenülő munkaerőt. Itt tehát különösen magas volt azok aránya, akik aratáskor egyszerűen otthagyták a munkahelyeket, s hazamentek. Részben a munkafegyelem erősítését szolgálták a szigorú akkordok. 1955-ben az építőipari munkások bérének 78 százaléka akkordbér volt. E helyzet abszurditására jellemző, hogy végül még Bruttyó János, az építőipari dolgozók szakszervezetének elnöke is kifakadt az akkordbérezés túlzásai ellen, mondván, a kőfaragók akkordbére csakis a minőség rovására mehet.
Ugyanakkor a rendszer meghatározó eleme, a hiány is a munkásokat sújtotta. A jelentés szerint pl. a MÁVAG Szivattyúgyárában „a dolgozók sokat állnak, mert az anyag nincs biztosítva számukra, mert nincs segédmunkás. Ezen azonban nem lehet csodálkozni, mert a meglévő segédmunkások 200-220 forintot vesznek fel fizetéskor. Soknak van közülük 3-4 gyermeke, és ebből a fizetésből megélni nem tudnak, menekülnek a műhelyből.” A Gábor Áron Vasöntöde Kirov műhelyében munka esetén a dolgozók 1100-1200 forintot kerestek, de volt hónap, amikor anyaghiány miatt mindössze 500-550 forintot. Ózdon az anyaghiány miatt előmunkásokat, csoportvezetőket, brigádvezetőket más munkaterületre osztottak be, s így segédmunkásbért kaptak. A SZOT kimutatása szerint a gyáriparban 1951 júliusában az állásidő 847 ezer óra volt, ez szeptemberre már az egymillió órát is meghaladta, éves átlagban pedig a tízmillió órát.
Az erőltetett iparosításnak megfelelően és annak következtében drasztikusan romlottak az ipari munkakörülmények is. Annyira romlott a helyzet, hogy 1952 nyarán (még ha szűk, belső körben is) már a SZOT elnöke is szóvá tette: „a munkásosztály helyzetének, egészségvédelmének, kulturális fejlődésének kérdéséről bizony nagyon sokszor megfeledkezünk [...] Hogy ebben a kérdésben milyen helyzet van, azt leginkább a munkavédelem kérdése mutatja. Olyan elképesztő dolgok vannak a munkavédelem terén, hogy a törvényben biztosított jogokat semmibe veszik. Hogy a proletárdiktatúra rendszerében megengedhetetlen bánásmódot tanúsítanak”.
Kristóf Istvánnak, a SZOT elnökének igaza volt, ezt plasztikusan szemlélteti a már korábban idézett jelentés néhány konkrét megállapítása is: „A Pécsi Szénbányáknál gyakran 2 1/2%-os metán jelenlétében robbantanak, jóllehet ilyen magas metán mellett a robbantás életveszélyes [...] A Budapesti Szerszámgépgyárban a daruk megengedett terhelése 8 tonna, ezzel szemben 14-15 tonna terhet emelnek vele, aminek következtében a daruláncok már többször elszakadtak. Az Alumíniumgyárban a présgépeknél a kapcsolót kiiktatják, hogy ezáltal a gép működése folyamatos legyen. Ennek következtében több dolgozó elvesztette ujját, vagy kezefejét [...] Amíg a MÁVAG Kovácsológyárában 1947-ben 300 tonnát, addig 1953 első felében ugyanebben az épületben 1200 tonnát termeltek havonta. Az egész épület a daruterhelés miatt északi oldal felé mintegy 18 cm-t elmozdult, és csak oldalról alátámasztott gerendákkal tudták megakadályozni – ideiglenesen – a műhely összedűlését. 1000 munkásra havonta átlag 33 baleset jut [...] Tűrhetetlen egészségi állapotok uralkodnak a Tudor Accumulátorgyárban. Az elszívóberendezések nem megfelelőek, és ezért 1952-ben 118 munkás, 1953 első felében 40 munkás kapott ólommérgezést. A nemtörődömségre jellemző, hogy az ólomgázzal telített gyárudvar közepén helyezték el az üzemi csecsemőotthont. Az üzemet a gyár környékén »halálgyárnak« nevezik [...] A gyár közelében, az utcán árusító újságárus is ólommérgezést kapott [...] A Chinoin gyár legtöbb műhelye több évtizedes, és ezekben állandó robbanás veszélye fenyeget. Csak ebben az évben a Chinoinban 4 halálos és 60 súlyos kimenetelű baleset volt [...] A mecseki bányákban a szilikózisban megbetegedett bányászok száma 1950 óta nem csökkent, hanem emelkedett. A betegszűrésen részt vett dolgozók 23%-ánál szilikózisra jellemző tüdőváltozást észleltek.” A Lenin Kohászati Üzemekben 1952 januárjában „160 dolgozó cserélt az üzemben gazdát, mivel nagy részük tbc-t szerzett, egy részük meg is halt, másik részük orvosi vélemény alapján hagyta el az üzemet” . A bizottság jelentése szerint az új ipari létesítmények mind szociális, mind egészségügyi szempontból lényegesen elmaradtak az örökölt körülményektől.
Természetesen nem ezzel, hanem azzal a ténnyel, mely szerint „az ellenség nem alszik” próbálták magyarázni a rendkívül nagyszámú balesetet. Holott a munkaszervezet felborítása, a mennyiségi termelés forszírozása, a műszaki lehetőségek figyelmen kívül hagyása sorozatosan vezetett rendkívüli esetekhez. A Lábatlani Cementgyárban 1950 szeptemberében néhány nap alatt – az ellenség aknamunkája miatt – a következő eseményeket regisztrálták: 12-én 13 csille lezuhant a pályáról, 17 pedig összefutott (kiesés: 800 csille), két nappal később 12 csille zuhant le (kiesés: 600 csille), elszakadt a klinger-felvonó, másnap 20 csille futott össze (újabb 800 csille termelési kiesés).
Ezek persze kisebb üzemzavarok voltak, csakhogy 1950 utolsó szombat éjszakáján a tatabányai XII-es tárnában 81 bányász lelte halálát. S mindhiába, a munkaerőhiány elégséges ok volt a további kíméletlen hajszához. 1952-ben ugyanott a bányászok 75-80 százaléka szabadsága alatt is dolgozott, vasárnaponként sokan dolgoztak olyanok, akik egyébként betegállományban voltak, sőt olyanok is – nem kevesen –, akik nem is álltak a bánya alkalmazásában. A kohászatban 1950-ben még „csak” 5900 baleset volt, a következő évben már 6800, s 1952 első negyedévében újabb 2300. 1938-ban ugyancsak a kohászatban 100 munkás közül 12,7-et ért baleset, ez az arány 1954-re 17,2-re emelkedett (minden hatodik munkást baleset ért), azaz az egységnyi munkásra eső balesetek száma 35,4 százalékkal nőtt, a bányászatban „csak” 34,5 százalék volt a növekedés, vagyis minden negyedik munkást ért baleset az év során, a gépgyártásban minden nyolcadikat. Holott e téren már szinte konszolidált viszonyokat lehetett tapasztalni, hiszen a gyáriparban 1952 és 1954 között 20 százalékkal csökkentek a balesetek.
Vagyis miközben a sajtó az átkos kizsákmányolás korszakáról és a munkásálmok megvalósulásáról cikkezett, addig a való élet némileg más képet mutatott. Semmivel sem voltak különbek a munkahelyek higiénés viszonyai sem. A pártvezetés számára készített jelentés szerint pl. az Ózdi Kohászati Üzemeknél „különösen élesen jelentkezik a vízhiány, ami miatt az egészségügyi berendezések (öltöző, mosdó) nagy része nem működik. A dolgozóknak 25%-a van ellátva öltözővel és mosdóval [...] Az iparvasúti műhely gyárunknak legmocskosabb helye és 320-an dolgoznak benne. Még csak egy rendes mosdó sincs, ahol mosakodni tudnának. Két vályú van, melyben egymás után kell mosakodni.” A kovácsműhely tető nélkül dolgozott, csak az oszlopok álltak, s ennek következtében a vizsgálat időpontjában 68 ember volt betegállományban. Az ormospusztai bányában mindössze 40 személyt befogadó fürdő állt 1700 dolgozó rendelkezésére. „Összesen egy kút vize alkalmas emberi fogyasztásra. Mintegy 25 olyan kutat használnak ivásra, amelynek a vizét orvosok egészségtelennek nyilvánították.” Az óbudai Goldberger-gyárban „öltözőkről nagyon nehéz beszélni, különböző nem is tiszta zeg-zugokban öltöznek a dolgozók” .
A higiénés viszonyok azonban számos faluból városba kényszerített munkás számára „otthon” (pontosabban alkalmi vagy kevésbé alkalmi munkásszálláson) sem voltak kedvezőbbek. Az említett bizottság talált olyan munkásszállást Somogy megyében, amely eredetileg istálló volt, s a mellette lévő helyiséget változatlanul istállónak használták, „a falon keresztül még a trágyalé is átszivárog” . Egy másik „munkásszálláson” a munkások még „az ágyban is váltják egymást” , természetesen az ágynemű cserélése nélkül. A mosdó vagy egyáltalán mellékhelyiség, világítás stb. nélküli szállások már nem is számítottak olyan rendkívülinek.
Hozzájuk képest is kedvezőtlenebb helyzetben voltak azok a munkások, akiknek még a munkásszállásokon sem jutott hely. Ők alkották az ágyrajárók népes seregét, s így érthető, hogy az ipari agglomerációkban az ágybérlők sok esetben harmincszorosát fizették annak, mint amit az ágy bérbeadója fizetett lakbérként. Természetesen az ágyrajáróknál sem volt ritka a „meleg váltás” .
Mindennek hátterében a hihetetlen méretű lakásínség húzódott meg, amelyet alapvetően négy okra lehetett visszavezetni. Egyrészt a lakásépítés eleve nem tartott lépést a népesség szaporulatával, másrészt az „erőltetett iparosítás” következtében az ipari központokban egyenesen tűrhetetlenné váltak a lakásviszonyok, a lakáshiányban komoly szerepet játszott az is, hogy számos lakást nem eredeti rendeltetése szerint, vagyis nem lakásként használtak, s végül felfokozta a hiányt a lakások bürokratikus elosztási rendszere.
„A munkások és egyéb dolgozók lakásigénylési kérelmének – hangzik egy 1953-as jelentésben – tízezrei hevernek el a tanácsok, szakszervezetek, pártszervezetek, Pártközpont, Szabad Nép apparátusában.” A legfőbb ügyésznek az országgyűlés elé terjesztett jelentése szerint az ügyészségekhez 22 777 lakásügyi panasz érkezett, s ennek egyik oka, hogy az elosztást többek között 22 soha közzé nem tett, magyarán titkos utasítás szabályozta.
A KSH adatai szerint 1949. január 1-je és 1955. december 31-e között a népesség száma 7,1 százalékkal nőtt, a lakásállomány ezzel szemben mindössze 3,9 százalékkal. Ráadásul ezek az adatok magukban foglalják az utolsó két év (1954–55) „javuló” helyzetét, hiszen ekkor épült a hét év alatt épített összes lakás 40 százaléka. Ugyanakkor a KSH adatai lakásként tartalmazzák a közületi célra igénybe vett lakásokat is, igaz, ezzel szemben hiányoznak a lakás céljára használt üzletek, műhelyek stb. Ez azt jelentette, hogy az e téren az európai élvonalba tartozó Norvégiában például az eredetileg is jóval kedvezőbb lakásviszonyok ellenére 1000 lakosra számítva közel ötször annyi lakás épült 1951 és 1954 között, mint Magyarországon. Vagyis a történelmileg örökölt lemaradás ezekben az években tovább nőtt. A KSH 1956. júliusi jelentésének jellegzetes megfogalmazásában: „Az európai tőkés országokban szintén kedvezőtlenek a lakásviszonyok, azonban nagy részükben viszonylag több lakást építenek, mint Magyarországon.”
A lakáshiányban tehát meghatározó volt az a tény, hogy még a felemelt ötéves terv is mindössze 217 ezer lakás építését irányozta elő, s ráadásul az adott időszakban ennek még fele sem épült fel, korabeli kifejezéssel, a tervteljesítés 47 százalékos volt. Ritkán esik szó az újonnan épített lakások minőségéről, vagy ha igen, általában olyan adatok segítségével, melyek szerint ezek 60 százaléka egynél több szobás volt, 47 százaléka folyóvízzel rendelkezett, s ugyancsak 47 százalékában volt fürdőszoba. „Annak ellenére – viszont, s ennek hangoztatására már csak elvétve került sor –, hogy 1955-ig bezárólag – elsősorban állami erőből – nagyobb részben többszobás lakások épültek, az átlagos lakóterület évről évre csökkent.” Holott éppen a laksűrűség volt talán a legelviselhetetlenebb, hiszen Csepelen például több mint 3,5 fő jutott egy szobára. Nem volt az sem ritka – s természetesen nemcsak Csepelen –, hogy 10 m2-es helyiségben 4-5 fő lakott, ugyanakkor Borsod megyében vagy akár Budapesten a barlanglakások sem voltak teljesen ismeretlenek.
Komoly koncepciók is születtek arra, hogy a lakásállomány összetételének romlásával, vagyis a minőségi szempontok kiiktatásával növeljék a felépítendő lakások mennyiségét. Az egyik ilyen elképzelés e téren is egyenesen a „szocializmus hazájának” , a Szovjetuniónak a példáját kívánta követni: „Átmeneti típust kell kidolgozni az összkomfortos lakások és a legényszállás között; olyan lakóházakat, melyekben minden családnak megvolna a saját szobája, előszobája, WC-je, mosdó és főzőfülkéje, de több lakáshoz közös fürdőszoba tartozna, és konyha helyett közös étkezés (házi kifőzde) volna.” 1955. november 25-én a Szabad Nép már be is számolt az első cs-lakások, azaz csökkentett értékű lakások építéséről. S valóban ezekben a lakásokban fürdőszoba helyett mosdó volt, s étkező sem épült hozzájuk.
A terv előirányzata szerint a tervezett lakásoknak mindössze 13,5 százaléka épült volna teljesen magánerőből, a valóságban viszont az összes újonnan épített lakás fele volt ilyen. Nem véletlen, hiszen az összes építőipari beruházás (39,1 milliárd forint) éppen tizede (3,9 milliárd) jutott lakásépítésre. Az illetékes minisztert, Szijártó Lajost jogos büszkeség töltötte el, amikor 1955-ben 70 gyártelep felépítéséről, kétszer annyi felújításáról, új városok (Sztálinváros, Kazincbarcika, Oroszlány, Komló, Tatabánya, Várpalota stb.) létesítéséről, az építésügyi minisztérium felügyeletével épült létesítmények évről évre történő megduplázódásáról számolt be. A miniszter ugyanakkor mélyen hallgatott a leállított óriásépítkezésekről, mint amilyen a fővárosi földalatti vagy a keleti csatorna volt. Az egyéni (önerős) lakásépítés viszont rendkívül nagy terhet jelentett azok drágasága, illetve hiánya miatt. 1938-hoz képest ugyanis jelentősen megváltozott a bérek és az építőanyagok ára közötti arány, természetesen a bérek rovására. A hiányt viszont pontosan jelzi a tervlemaradás. Így például az eredeti terv 1954-re 1,05 millió tonna cement gyártását írta elő, a felemelt terv ezt már-már megduplázta (vagyis a cementgyártásnak négyszeresére kellett volna emelkednie), a valóságban azonban a termelés 1954-re 1,175 millió tonnára emelkedett, ami természetesen az ipari építkezések igényeitől is messze elmaradt. Az 1949-es 119 millió darabos tetőcserép-termelés 1954-re mindössze 149 millióra emelkedett.
Lakásépítés 1949–1955
| Év | Összesen | Ebből | ||
| állami | állami támogatással | magán | ||
| százalékban | ||||
| 1949 | 13251 | 38,6 | 1,1 | 60,3 |
| 1950 | 24669 | 23,4 | 6,5 | 70,1 |
| 1951 | 17742 | 35,7 | 15,6 | 48,7 |
| 1952 | 16683 | 44,2 | 16,1 | 39,7 |
| 1953 | 16793 | 54,7 | 10,3 | 35,0 |
| 1954 | 27211 | 41,6 | 18,1 | 40,3 |
| 1955 | 31526 | 43,2 | 9,0 | 47,8 |
Az újonnan épített lakások mintegy harmada nem növelte a lakásállományt, hanem mindössze a lebontott lakásokat pótolta. Ez az arány még nem is volt magas annak ismeretében, hogy az 1954-es lakásösszeírás szerint a városi lakosság ötöde felújításra vagy lebontásra szoruló épületekben lakott. Ekkorra – 1949-hez viszonyítva – a vidéki városokban három és félszeresére emelkedett a társbérletekben lakók száma, a már említett ágybérlőké pedig Budapesthez hasonlóan 40 százalékkal. Az ENSZ egyik jelentése szerint a népesség növekedése, a migráció évi 40-50 ezer lakás építését tette volna szükségessé, annak érdekében, hogy legalább ne romoljanak a lakásviszonyok. Korabeli hazai becslés szerint „az ágybérletben, szükséglakásokban, romlakásokban lakók normális elhelyezésére mintegy 225 000 lakásra lenne szükség. (Ebből Budapestre 108 000 jut.)”
Jól mutatták ezt a helyzetet a fővárosi lakásviszonyok. Itt annak ellenére, hogy az első ötéves terv második évétől adminisztratív eszközökkel korlátozták a bevándorlást, a lakosság száma a tervidőszakban több mint 200 ezerrel nőtt, a lakásállomány viszont csak nem egészen 14 ezerrel, holott az utolsó évben az új kormányprogram jegyében négyszer annyi lakás épült, mint 1953-ban. Kaposvárott a lakosság száma az 1949. évi 33 ezerről 1955-re 45 ezerre emelkedett, a lakások száma viszont csak 562-vel nőtt. 21 család lakott üzletlakásokban, illetve raktárhelyiségekben, néhány család még ennél is rosszabb körülmények között, pincékben vagy fészerekben. Közben a házak egy része egyszerűen összeomlott. Komlón a háború előtti 4500 fős népesség 1955-re pontosan négyszeresére emelkedett. Pécsett az 1945-ös mintegy 87 ezer fős lakosság száma 1956-ra 110-120 ezerre nőtt, ugyanakkor 1945–1955 között mindössze 1687 lakás épült. A közeli Ormospusztán (bánya) egyes családok földbe vájt kunyhókban laktak, mások „fából készült szükséglakásokban, míg szoba-konyhás lakásokban esetenként három család közösen. Ózdon 1953-ra az 1945-ös állomány 100 lakással csökkent, a népesség viszont 10 ezer fővel nőtt. A dorogi szénbányák területén 1945 után intézményesen mindössze 32 lakást építettek Dorogon és 24-et Tokodon. 1953 őszén Ózdon 2600 lakásigénylőt tartottak nyilván, átlagosan 5,5 fő jutott egy szobára, nem számított azonban az sem kivételes helyzetnek, ha több mint tíz fő lakott egyetlen szobában. Alig volt kisebb a Diósgyőrött nyilvántartott lakásigénylők száma (2200 fő), bár itt 1953-ban több mint százan kaptak lakást. Érthetően a szélsőséges lakáshiány hatására létrejött a hasonlóan szélsőséges lakásuzsora.
Az iparvárosokban a lakáshelyzethez hasonlóan – részben éppen annak következményében – katasztrofális volt az egészségügyi ellátás is. Például Ózdon, az ország egyik északkeleti iparvárosában 1953 első félévében 14,9 százalékos volt a csecsemőhalandóság (országosan ez az arány 8,4 százalék volt, szemben az 1952-es 6,9 százalékkal). A lakások túlzsúfoltsága mellett ehhez azonban hozzájárult a rossz tejellátás és az a tény is, hogy a városban egyetlen gyermekorvos sem volt. Bár ez a példa szélsőséges, de országosan is megállapítható, hogy az iparvárosokban (a hagyományokkal éppen ellentétben) az országos átlagnál nagyobb volt a csecsemőhalandóság.
Romlott ennek megfelelően az egészségügyi ellátás a fővárosban is, hiszen amíg 1938-ban 1000 biztosítottra 120 ágy jutott, addig 1953-ban csak 68. S igaz, hogy felépült 1938-hoz képest egy új, 400 ágyas kórház, de például egy korábbi 300 ágyas szanatóriumban a budapesti pártbizottság 3 hónapos iskolája működött, egy 500 ágyas kórház a szovjet hadsereg tulajdonába került, egy másik 500 ágyas kórházból lelencotthon lett, számos kisebb kórházból pedig szakmunkástanuló-otthon, jutott azonban kórház (nem is egy) a szakszervezetnek, de még rabokat is egy korábbi kórházban „szállásoltak el” .
A kórházhiány, annak ellenére, hogy a meglévő alapterületen nőtt az ágyak száma (s így a zsúfoltság), azt eredményezte, hogy számos kórházban két beteg feküdt egy ágyban, az egyik fejtől, a másik lábtól. Gyerekosztályokon a hármas fektetés sem volt ritka, még fertőző gyerekek között is előfordult.
A helyhiány egyben megkövetelte a betegek kategorizálását, az utolsó két kategóriába sorolt (nem sürgős) betegek nem nagyon számíthattak arra, hogy – bár orvosi beutalóval rendelkeztek – ágyhoz jussanak. A kórházi ellátást pedig szemlélteti az a tény, mely szerint a kórházi dolgozók – alacsony fizetésük miatt – megeszik a betegeknek szánt ételt.
A második világháború alatt – főleg a zsidó származású orvosok jelentős részének elpusztítása következtében – csökkent az orvosok száma. Amíg 1938 végén 10 590 orvos volt az országban, addig 7 évvel később már csak 7240. 1952 májusára nemcsak a korábbi létszámot sikerült helyreállítani, hanem a 10 000 lakosra jutó orvosok száma is megegyezett az utolsó békeévivel (11,6). Jelentősen változott azonban az orvosok területi eloszlása, amíg vidéken 10 000 lakosra 8 orvos jutott, addig a fővárosban 33, itt működött ugyanis az orvosok 48 százaléka.
Igaz az is, hogy az orvosok magasabb száma a fővárosban csak részben kompenzálhatta az itt különösen romló egészségügyi helyzetet. A már említett ágyhiány és kórházak felszámolása mellett például éppen Budapesten jelentett a terhességmegszakítás radikális megszorítása különösen súlyos terheket, hiszen amíg országosan 1953 első nyolc hónapjában 13 százalékkal emelkedett a szülések száma, addig Budapesten ez a növekedés 32 százalékot tett ki. A mesterséges népszaporítással azonban a gyermekintézmények sem tudtak lépést tartani, így 1953-ban a bölcsődékben az adott korúak 2,6 százaléka számára volt hely (a szülő nők 38 százaléka volt munkavállaló), míg az óvodáknál 27,7 százalék volt ez az arány.
A gyermekintézmények hiánya, elégtelen felszereltsége természetesen nem csak a fővárosra volt jellemző. „Például a mezőcsáti napköziben két gyermek fekszik egy fektetőn, Edelényben földön alusznak a gyermekek. Sok helyen kevés a főzőedény, és kölcsön kért edényekben főznek [...] A tisztálkodási lehetőségek nem megfelelőek, pl. a XIX. kerületi Vécsey utcai iskolás napközi otthonban mindössze egy mosdótál van, sok napközi otthonban nincs fogas, és a gyermekek a kabátjukon ülnek.” Tisztítószerekre (országosan) évente gyermekenként 70 fillér jutott. Az étkezési norma a vállalati napközikben napi 7 forintot tett ki, a területiekben viszont már csak 5,40-et, míg mezőgazdasági területeken mindössze 4,20-at. Igaz, ez utóbbiak a mezőgazdasági munkák függvényében szezonálisan működtek, de akkor napi 14-16 órán keresztül őrizték a gyermekeket. A szociális kiadások más területeken azonban jelentősen emelkedtek. Így – a korábban már ismertetett folyamatok jegyében – amíg az első ötéves terv időszakában a társadalombiztosításban részesülők száma 50 százalékkal emelkedett, addig a kifizetett táppénz több mint két és félszeresére nőtt.
Nincs mód arra, hogy az eddigi részletességgel ismertessük a mindennapi élet összes területén lezajlott változásokat. Alaptendenciájukat azonban az eddig írtak teljes mértékben tükrözik. A gyakran emlegetett művelődési lehetőségek közelebbi vizsgálata is azonos eredményhez vezet. Álljon itt tehát néhány kiragadott példa a már többször idézett 1953-as munkásosztály-vizsgálatból: „Ózdon a felszabadulás előtti három rendszeresen működő mozival szemben ma egy működik. A többit más célokra vették igénybe – sőt az egyetlen megmaradtat is gyakran értekezletek, gyűlések foglalták le. A kultúrotthon négy nagy helyiségét üzemétkeztetés és korcsma céljaira használják [...] A diósgyőri dolgozóknak nincs egyetlen olyan szórakozóhelye, amely a kulturális igényeket ki tudná elégíteni. A felszabadulás előtt működött a munkásotthon és a két kaszinó. A két kaszinó a művezetők és a műszaki értelmiségiek szórakozóhelye volt, amelyeket megszüntettünk, és helyettük semmit sem építettünk. Az egyetlen mozihelyiség elhanyagolt, piszkos, előadás közben patkányok szaladgálnak a nézők között.” Hasonló volt a helyzet a többi iparvárosban is. Megszűntek a munkásság hagyományos aktív kulturális tevékenységei is, előbb a munkászenekarok, majd idővel a dalárdák is erre a sorsra jutottak. Diósgyőrött a zenekar egyszerűen felbomlott, Tatabányán a szakszervezet viszont – pénz hiányában – átadta a zenekart a városi tanácsnak, de végül az sem tudta fenntartani. Így sorvadtak el néhány rövid év alatt a munkásművelődés, munkáskultúra évtizedes intézményei.
A válság 1952–53-ra tehát egyáltalán nem szűkült le a nagy gazdasági folyamatokra, hanem kiterjedt az életszínvonalra, sőt a munkásosztály életének minden területére. A politikai vezetés a válság tüneteit „kizárólag a rossz politikai munkával, az ellenséges kártevéssel magyarázta. Az – Állami Áruházból ismert – 1952. augusztus végi felvásárlási hullámért is szinte kizárólag az ellenség aknamunkáját okolta.” Ezen túlmenően azonban az ideológia síkján idealizált munkásosztályt is „át kellett értékelni” . Ez két síkon zajlott: egy tisztán politikain, s egy társadalmi-szociológiain. Az előbbire példa egy korabeli jelentés a Zsolnay-gyár egyik műhelyéről: „Sok a fegyelmezetlen és bizonyos mértékig az ellenség befolyása alatt lévő elem, s ezek mind jó szakmunkások, akik ma még nélkülözhetetlenek.”
Politikailag megbízhatatlannak bizonyultak tehát – témánk szempontjából – a műszaki értelmiségiek, majd a művezetők s végül a szakmunkások. Csakhogy mindhárom réteg – éppen szaktudásának köszönhetően – lecserélhetetlennek, pótolhatatlannak, nélkülözhetetlennek bizonyult. A vezetésnek azonban a potenciális utánpótlásról sem volt, nem is lehetett jobb véleménye. Még némi büszkeség keveredett Zgyerka József (bányász szakszervezet) szavaiba, amikor 1950 márciusában a SZOT kibővített elnökségi ülésén a társadalmi-szociológiai átértékelésre szolgáltatott markáns példát: „Elfelejtik az elvtársak, hogy nálunk olyan bányászok dolgoznak, akik 80-90 százalékukban parasztok, akik a reakciósokat csákánnyal akarják szétverni. Arról nem tehetünk, hogy mégis 92 százaléka íratta be gyermekét a hitoktatásra.”
A politikailag megbízhatatlan, de képzett munkás és a megbízható, de öntudatában fejletlen munkás kettőssége végül sajátos egységet alkotott az ideológia s ennek nyomán a történetírás számára. „A tízezrével munkássá lett paraszti kistulajdonosok, az ún. kétlakiak – hangzott a végső, azaz történelmi verdikt –, életmódjukkal, szemléletükkel átmenetileg erősítették a kispolgári erkölcsi felfogás és gondolkodásmód hatását a munkásosztály körében.”
Kevésbé fennkölt, kevésbé ideológiai indíttatású, de talán éppen ezért reálisabb volt például a dunapentelei szocialista építkezésről készített 1951-es jelentés, mely óriási méretű alkoholizmusról számolt be. Bezárták ugyan a büfét, az italboltot, megtiltották 5 liternél több alkohol szállítását, az alkoholizmus azonban maradt. A jelentés szóvá tette, hogy számos férfi a nőszálláson található, vagy fordítva, a munkások 60-80 százaléka áll csak hétfőnként munkába, a fluktuációt egyszerűen képtelenség nyomon követni, egyedül 1951 februárjában 500 fő távozott, a vezetés viszont a hiányzókat is elszámolja, bérfejti stb. Az építkezés területén óriási az anyagpazarlás, „szerteszét hevernek a félig teli cementes zsákok” , a munkások a munkaidő lejártával egyszerűen otthagyják a már bekevert betont.
A hagyományos munkásság viszont a maga szegényes eszközeivel ellenállt. 1952 húsvét hétfőjén, tehát munkanapon Diósgyőrött 1200 dolgozó maradt távol a munkától. Nem annyira fortélyos, mintsem nagyon is indokolt félelem és dac, a minden mindegy kétségbeesése keveredett egymással. Mindkettőre találunk példát a Politikai Bizottság számára készített 1953-as jelentésben: „A Központi Vezetőség – 1953. júniusi – határozata előtt állandó rettegésben éltek a műszaki vezetők. Féltek a letartóztatásoktól, az internálótáboroktól azért, mert a termelés nem úgy ment, ahogy kellett volna.” A Zgyerka-féle csákányos bányászok viszont – e jelentés szerint – már nemigen akartak a reakciónak menni: „Ha egy kiló szalonna árát – hangzott a véleményük – nem lehet egy nap a bányában megkeresni, akkor nem érdemes dolgozni.” A béketerv dicsőségére még a békekölcsönjegyzést is visszautasították, mondván, „csak azt adom, amit kaptam, nélkülözést és nyomort” .
Varga László: „A munkásosztály a paradicsomba megy” . (Munkáspolitika az 1950-es években.) In uő: Az elhagyott tömeg. Bp., Cserépfalvi– BFL, 1994. 59–84. o.
Vélemények, javaslatok