Vida István: Nagy Ferenc
(1903–1979)
A kisparaszti családból származó politikus már 1930-ban részt vett a Független Kisgazdapárt alapításában, melynek 1945-ig főtitkára volt, mégis csak a háború után vált igazán ismertté. 1945-ben előbb újjáépítési miniszter, majd a Nemzetgyűlés elnöke lett, és a Független Kisgazdapárt elnökévé választották. Nagy Ferenc a független, demokratikus, polgári berendezkedésű Magyarország híve volt, amelyben a birtokos parasztság a politikai és a gazdasági hatalom részese. A Horthy-rendszer széthullása és az új demokratikus közhatalom létrejötte sokkal radikálisabban ment végbe, mint várta, de képes volt az új viszonyokhoz alkalmazkodni. Tudomásul vette, hogy a koalícióban és a kormányban a kommunista párt az egyik partner, amely – különleges helyzete miatt – meghatározó szerepet játszik az események irányításában, bár annak hatalmi törekvéseit az első perctől kezdve opponálta.
A magyarországi kormányzati rendszer egyik sajátossága a koalíciós korszakban a kormány teljes alárendelődése a politikai pártoknak. A kormánytagokat nem a miniszterelnök választotta ki, hanem a pártok delegálták, nem a miniszterelnöknek tartoztak felelősséggel, hanem pártjuknak. Elvileg a kormányfő visszautasíthatta volna egy-egy miniszter jelölését, de erre az előzetes pártközi egyeztetés, valamint a Szövetséges Ellenőrző Bizottság jóváhagyása miatt nem kerülhetett sor. A kabinet elé kerülő fontosabb előterjesztéseket, törvényjavaslatokat, személyi döntéseket előzetesen egyeztették, s csak olyan ügy került a kormány elé, amelyben már pártközi megegyezés született. A kormány feladata lényegében arra korlátozódott, hogy szentesítse a pártközi értekezleteken született megállapodásokat. Ennek ellenére voltak viták a minisztertanács ülésein, de azok az előzetes döntéseket nem, vagy csak ritkán módosították. Kezdetben Nagy Ferenc kifejezetten erőltette, hogy a kormányüléseken politikai kérdésekről is vitatkozzanak, de ez később nem vált gyakorlattá.
A kisgazdapárti politikus alig tíz hónappal a háború befejezése után vette át a koalíciós kormány irányítását a köztársasági elnökké választott Tildy Zoltántól, amikor az ország a nagy lendülettel folyó újjáépítés ellenére még romokban hevert. Nagy Ferenc az 1946. február 7-ei parlamenti bemutatkozó beszédében elődje politikájának folytatását: a demokratikus koalíciós politika továbbvitelét, a pártharcok mérséklését, a pártok együttműködésének előmozdítását ígérte. U gyan a nyugati orientáció híve volt, s igyekezett jó diplomáciai és gazdasági kapcsolatokat kiépíteni a nyugati hatalmakkal, elsősorban az Egyesült Államokkal. Tisztában volt azzal a nemzetközi realitással is, hogy a Szovjetunió az a nagyhatalom, amely katonáival jelen van a kelet-európai térségben, ezért szava, befolyása nem hagyható figyelmen kívül.
Nagy Ferenc tudta, hogy Magyarországnak mint legyőzött államnak csak mérsékelt békecéljai lehetnek, ezért csupán Romániával szemben léphet fel – korlátozott – területi igényekkel, mivel arra az 1945. január 20-án aláírt fegyverszüneti egyezmény elvileg módot adott. Azt viszont szükségesnek tartotta, hogy a békeszerződés garantálja a csehszlovákiai és romániai magyar nemzeti kisebbség állampolgári jogait. Megpróbálta mérsékelni a Magyarországra háruló gazdasági terheket, mindenekelőtt a jóvátétel fizetését. Arra törekedett, hogy Magyarország a béketárgyalások idejére jó légkört alakítson ki a nagyhatalmakkal, s a magyar vezetők felvegyék a személyes kapcsolatot a szovjet és a nyugati államférfiakkal, mivel azt remélte, fel lehet kelteni a nemzetközi érdeklődést Magyarország iránt. Ez az oka annak, hogy kedvezően fogadta az MKP kezdeményezését: utazzon magyar kormányküldöttség a Szovjetunióba.
A kormányküldöttség 1946. április 9–18. között tartózkodott Moszkvában. A szovjet kormány pazar fogadtatást rendezett számukra, s egyáltalán nem éreztette Nagy Ferenccel, hogy egy legyőzött ország kormányfője. A delegáció több megbeszélést folytatott Molotov szovjet külügyminiszterrel, és két alkalommal találkozott Sztálinnal is. A gazdasági tárgyalások sikerrel zárultak, többek között hozzájárultak ahhoz, hogy a jóvátétel fizetésének időtartamát a szovjetek hat évről nyolc évre emelték, s elengedték a vasút helyreállítása címén követelt 15 millió dollárt. Sztálin hozzájárult ugyan ahhoz is, hogy Magyarország a párizsi betárgyalásokon előterjessze igényeit, de sem a területi követelések támogatására, sem a magyar kisebbség jogainak garantálására nem tett ígéretet. Molotov azt ajánlotta, hogy a magyar kormány kétoldalú tárgyalások során igyekezzen megállapodásra jutni a román kormánnyal még a párizsi békeértekezlet előtt, noha pontosan tudta, nem érdemes repülőjegyet váltani Bukarestbe, Grozáék nem fognak tárgyalásokba bocsátkozni.
Nagy Ferenc, akit Sztálin nagyvonalúsága, szívélyessége lebilincselt, elégedett volt a tárgyalásokkal, úgy érezte, sikerült megszereznie a szovjet vezetők jóindulatát. A hallottakat azonban – tapasztalatlansága miatt, vagy mert vágyait összetévesztette a valósággal – félreértette. Azzal az érzéssel távozott, hogy Moszkva – ha nem is támogatja – nem ellenzi bizonyos erdélyi területek visszaadását. A kisgazdapárti politikus hazatérte után feltűnő hangsúllyal állt ki a szovjet– magyar barátság és együttműködés mellett, amire a nyugati diplomaták is felfigyeltek. A magyar miniszterelnöknek azonban súlyosan csalódnia kellett. 1946. május 7-én a Külügyminiszterek Tanácsa – a szovjet szándékoknak megfelelően – egész Erdélyt Romániának ítélte, s ezzel a két ország között visszaállította az 1938-as határokat.
Nagy Ferenc – noha 1946. május végi nyilatkozatában Moloto v egyértelművé tette, hogy az erdélyi kérdés megoldása végleges – nem akarta elhinni, hogy nincs remény Magyarország számára kedvezőbb döntés meghozatalára a párizsi békekonferencián. 1946 júniusában Washingtonba és Londonba utazott kipuhatolni, hogy a magyar kormány számíthat-e nyugati segítségre a békeszerződés ügyében, s egyúttal gazdasági támogatást is igyekezett szerezni. Az amerikai fővárosban Truman elnök és Byrnes külügyminiszter fogadta a magyar kormánydelegációt. Az amerikai kormány kész volt visszajuttatni a Magyar Nemzeti Bank nyilasok által elhurcolt, az amerikai zónába került majd' 30 tonnányi aranykészletét és más értékeket, a május 7-ei döntés felülvizsgálatára azonban a Truman-adminisztráció nem tett ígéretet. Byrnes magánvéleményként csak annyit mondott, hogy ha a Szovjetunió hajlandó újra felvetni Erdély kérdését, az Egyesült Államok támogatja a magyar álláspontot. A külügyminiszter természetesen tudta, hogy a szovjetek erre nem lesznek hajlandóak. Londonban a magyar kormányküldöttségnek hideg fogadtatásban volt része, Attlee miniszterelnöktől csak az angol zónába került magyar javak visszaadása ügyében kapott biztatást.
Az 1947. február 10-én Párizsban aláírt magyar békeszerződés lényegében a trianoni határokat szentesítette, s nem került bele semmi az úgynevezett Kisebbségi Kódexből, amely garantálta volna a szomszédos országokban élő magyar kisebbség jogait. Emlékirataiban Nagy Ferenc keserűen állapította meg: „Magyarországot a békekonferencián mindenki cserbenhagyta.”
Nagy Ferenc hivatali ideje alatt a gazdaság irányítása nem a kormány, hanem az 1945 decemberében létrehozott Gazdasági Főtanács, illetve annak titkársága kezében összpontosult. Ennek főtitkára, Vas Zoltán nem a kormány, hanem az MKP gazdaságpolitikáját követte. A miniszterelnök, noha elvileg ő töltötte be a GF elnöki tisztét, gazdasági kérdésekbe alig szólhatott bele.
A kormányfő a legfontosabb feladatnak az infláció megállítását, a stabil pénz megteremtését tartotta, amiben a demokratikus pártok és szakszervezetek vezetői, a gazdasági élet irányítói és a tőkés vállalkozók között egyetértés volt, s a közvélemény is támogatta. Az MKP kezdeményezésére szakértők bevonásával 1946 januárjától folyt egy átfogó terv kidolgozása. Nagy Ferenc ellenezte, hogy a mezőgazdasági termények árát az iparcikkek árához képest alacsonyan állapítsák meg, mert az nagyon megnehezítené a paraszti gazdaságok helyzetét, indokolatlanul növelné a parasztság terheit, s elégedetlenséget keltene körükben. Támogatta viszont az új pénzt, a forint leértékelését a dollárhoz képest, hogy kedvezőbbé váljon az export, s javuljon az ország külkereskedelmi mérlege. Mindkét kérdésben engedményeket kellett tennie. Az 1946. augusztus 1-jén végrehajtott stabilizáció után a mezőgazdasági árak a háború előttihez képest 40–50%-kal maradtak el az ipari áraktól, amit már 1946 végén korrigálni kellett az ipari árak 25%-os csökkentésével. A dollár árfolyamát pedig 11 forintban állapították meg, így az új árrendszer alaposan elszakadt a világpiaci áraktól.
Nagy bizonyos korlátok között támogatta az állami tulajdon kiterjesztését. A nemzetgyűlés 1945. december 6-án még az ő elnöksége alatt fogadta el a bányák állami kezelésbe vételét, államosítását, amelyet 1946. május 25-én iktatott törvénybe. Beleegyezett abba, hogy a kommunisták kezdeményezésére a jóvátétel törlesztésének időtartamára 1946. december 1-jével az öt legfontosabb nehézipari üzemet, közöttük a csepeli WM-et, a győri vagon- és gépgyárat, a Ganz-konszernt állami kezelésbe vegyék. A bányák és a nehézipari üzemek irányítása a továbbiakban a Gazdasági Főtanács kezében összpontosult. A nagybankok államosításának gondolatát az MKP 1947. május elején váratlanul vetette fel, pár nappal azelőtt, hogy Nagy Ferenc szabadságra utazott. Emlékiratai szerint a miniszterelnök tudatta kisgazdapártbeli barátaival, hogy a nagybankok köztulajdonba vételéhez nem járul hozzá. Ez volt az a pont, amelynél tovább nem lett volna hajlandó elmenni a tulajdonviszonyok átalakítása terén.
A hároméves terv kidolgozását és végrehajtását Nagy Ferenc támogatta, mert úgy gondolta, hogy ily módon a mezőgazdaság fejlesztésére is több figyelem és több pénz jut. A tervgazdálkodás és a nagybankok államosításának összekapcsolására azonban nem gondolt, s ha itthon marad, nyilvánvalóan nem támogatta volna.
Nagy Ferenc tisztában volt azzal, hogy a politikai erők eltérő stratégiai célkitűzései miatt ez a kormánykoalíció hosszú távon nem maradhat fenn, de a békeszerződés életbeléptéig s az új választások kiírásáig mindenkképpen szerette volna együtt tartani. Tartós belpolitikai békét kívánt, hogy a békekötésre és a gazdaság rendbehozatalára lehessen összpontosítani a társadalom figyelmét. Erőfeszítéseit azonban alig koronázta siker, mert a politikai pártok nemcsak a közös feladatokra szövetkeztek, hanem egyidejűleg elkeseredett harcot folytattak a hatalom megszerzése érdekében. Nagy Ferenc sem bújhatott ki a saját bőréből, bármennyire is próbált a koalíció miniszterelnöke lenni, s igyekezett érvényt szerezni a Független Kisgazdapárt hatalmi igényeinek, illetve az általa képviselt paraszti-kispolgári rétegek érdekeinek.
Az ország első paraszti származású miniszterelnökének is szerepe volt abban, hogy az 1946. márciusi válság idején a kisgazdapárt engedett a Baloldali Blokk követeléseinek, kiállt a Függetlenségi Front államosítási programjának folytatása, benne a bányák államosítása s a földreform mielőbbi befejezése mellett, elfogadta a legnagyobb nehézipari üzemek állami kezelésbe vételét és a bankok állami ellenőrzését, valamint a közigazgatás megtisztításának tervét, s kizárt a kommunistákkal való együttműködést ellenző húsz kisgazdapárti politikust. Nagy utólag hibának minősítette, hogy hozzájárult a Baloldali Blokk, az MKP, az SZDP, az NPP és a szakszervezetek politikai szövetségének létrejöttéhez, mivel ezzel megszűnt az SZDP és az NPP politikai önállósága.
A kisgazdapárt és a maga meghátrálását politikai vereségkén t élte meg. Ezzel magyarázható, hogy támogatta a kisgazdapárt 1946. április–májusi ellentámadását, amely azt célozta, hogy feltartóztassák a politikai erőviszonyok további balratolódását, növeljék a párt hatalmi súlyát a közigazgatásban és a rendőrségen, tehát a végrehajtó hatalomban, s elérjék a helyi önkormányzati választások megtartását. Ennek következménye hetekig tartó belpolitikai válság lett, amely 1946. július elején kompromisszummal zárult: a munkáspártok – formálisan – ígéretet tettek a kisgazdapárti követelések teljesítésére, a kisgazdapárti vezetők pedig, Nagy Ferencet is beleértve, vállalták, hogy politikai harcot indítanak a konzervatív, antikommunista erők ellen.
1946 kora őszén a demokratikus átalakulás válaszúthoz érkezett: a magyar békeszerződés aláírás előtt állt, a gazdaság stabilizálása sikerült. A politika közszereplői számára világossá vált, hogy valamilyen választ kell adni a hogyan tovább kérdésére. Az egyik választ Nagy Ferenc dolgozta ki. Ennek lényege a fennálló politikai viszonyok és intézmények polgári alapon történő konszolidálása volt, amely magában foglalta mind a háború előtti konzervatív ellenforradalmi rendszer restaurálásának, mind a szocialista perspektívának az elutasítását. A miniszterelnök nyíltan a polgári demokrácia mellett kötelezte el magát. Ez a konzervatív, főként volt középosztálybeli és kispolgári rétegek felé történő nyitást, vagy legalábbis annak szándékát jelentette, ugyanakkor az FKGP paraszti bázisának megerősítését is szolgálta. A másik választ az MKP III. kongresszusa fogalmazta meg. Ennek lényege az volt, hogy a kialakult demokratikus viszonyokat hosszú távon a szocializmus irányába kell továbbfejleszteni, a tőke gazdasági hatalmát és a konzervatív erők politikai befolyását tovább kell korlátozni, a kormánykoalíciót a baloldali pártok együttműködésére kell leszűkíteni, tovább szélesítve egyúttal az MKP hatalmát. Az MKP az újgazdák mellett a kis- és középparasztság felé próbált nyitni. Ezt jelzi, hogy a párt III. kongresszusa új agrárprogramot hirdetett meg, felkarolva számos paraszti követelést.
A két ellentétes politikai törekvés 1946 őszén újabb belpolitikai válság kirobbanásához vezetett, amely az egész koalíciós kormányzati rendszer krízisévé szélesedett. A politikai légkör feszültebb lett, a pártok közötti és a kormányon belüli kapcsolatok megromlottak. A Nagy Ferenc által tervezett konszolidációs intézkedésekből az internálások átmeneti szüneteltetését és az őrizetbe vettek egy részének szabadlábra helyezését leszámítva nem lett semmi. A kommunisták a SZEB segítségével akadályozták meg azokat, az önkormányzati választások megrendezését pedig maga Nagy Ferenc vette le a napirendről, attól tartva, hogy egy újabb nagyarányú kisgazdapárti győzelem megterhelné a szovjet–magyar kapcsolatokat. Politikai patthelyzet alakult ki, egyik fél sem tudta akaratát a másikra erőltetni vagy érdemi engedményeket elérni. Az alapképlet nem változott: a törvényhozásban a kisgazdapárté, a végrehajtó hatalomban, a közigazgatásban, az erőszakszervezetekben a baloldalé, elsősorban a kommunista párté volt a többség.
Nagy Ferenc és a kisgazda pártvezetőség a kormánykoalíció belső erőviszonyainak átalakításával próbált kijutni ebből a helyzetből. Tárgyalásokat kezdett Kovács Imrével és környezetével az NPP és az FKGP egyesítéséről a parasztegység megteremtése érdekében, s érintkezésbe lépett jobboldali szociáldemokrata körökkel is. A parasztpárt novemberi nagyválasztmányán azonban Veres Péter fellépése következtében Kovács Imréék vereséget szenvedtek, s a két párt fúziójának terve kútba esett.
Az MKP a Magyar Közösség önmagában jelentéktelen, politikai veszélyt nem jelentő köztársaság-ellenes „összeesküvésének” ügyét s ahhoz kapcsolódva adminisztratív-rendőri módszereket használt fel arra, hogy a kisgazdapárt ellenállását megtörve a párt jobboldalának és paraszti centrumának képviselőit kiszorítsa a kormányzati hatalomból. Az MKP felső vezetése a békeszerződés életbelépése előtt döntésre akarta vinni a hatalomért vívott harcot, mert attól tartott, hogy a szovjet elnökséggel működő Szövetséges Ellenőrző Bizottság megszűnésével és a Vörös Hadsereg esetleges kivonulásával előálló új helyzetben arra már nem lesz képes. Rákosiék a fő csapást nem az FKGP polgári jobboldalára, hanem a párt irányítását kézben tartó demokratikus paraszti centrumára mérték. Az első kiszemelt áldozat Kovács Béla , a párt főtitkára volt. Ő számított a párt erős emberének. Nagy Ferenc miniszterelnöksége idején ő irányította a pártot, paraszti körökben ismerték és kedvelték, s nem rejtette véka alá, hogy adott esetben kész mozgósítani a néptömegeket a kommunisták ellen. Az úgynevezett „összeesküvésben” nem vett részt, nem tudott arról, Magyarországon pedig nem is lehetett bíróság elé állítani – a nemzetgyűlés nem adta ki –, ezért Rákosi Mátyás, az MKP főtitkára és Rajk László belügyminiszter a szovjet hatóságok segítségét kérte, amelyek, némi vonakodás után, 1947. február 25-én koholt vádak alapján elhurcolták, majd a Szovjetunióban bíróság elé állították és elítélték.
Nagy Ferenc és a kisgazdapárt szűkebb vezetősége a ránehezedő politikai nyomás alatt cselekvésképtelenné vált. A kormányfő Kovács Béla elhurcolása után tiltakozásul le akart mondani, Tildy Zoltán köztársasági elnök, pártjának vezetői, környezetének tagjai, minisztertársai azonban lebeszélték erről. Azzal érveltek, hogy az FKGP ebben a súlyos helyzetben nem adhat fel olyan kulcspozíciót, mint a miniszterelnökség. Nagy visszanyerte önbizalmát, amikor 1947. március elején az amerikai és az angol kormány jegyzékekben tiltakozott Kovács Béla letartóztatása miatt, s javasolták, hogy a három nagyhatalom és a magyar hatóságok közösen folytassanak vizsgálatot az ügyben.
Nagy Ferenc kezdeményezte, hogy a lassan fél éve tartó belpolitikai válság lezárására és a kormány működőképességének helyreállítására kezdődjenek pártközi tárgyalások. Emögött az a taktikai megfontolás is meghúzódott, hogy a pártok közötti nagyobb összetűzések, botrányok nélkül ki lehessen húzni az időt a békeszerződés életbelépéséig és az ország teljes függetlenségének helyreállításáig. 1947. március 11-én a koalíciós pártok két megállapodást írtak alá. A nyilvánosságra hozott közlemény a közös kormányzati munka alapjaként elfogadta, hogy ki kell dolgozni egy hároméves gazdasági tervet, amelynek kiindulópontja a két munkáspárt közös gazdasági programja. A titkos megállapodásban a baloldali pártok kötelezettséget vállaltak arra, hogy teljesítik a kisgazdapárt egyes követeléseit, például folytatják az „arányosítást” a közigazgatásban és a rendőrségnél, s megszüntetik a kisgazdapárti vezetők elleni sajtótámadásokat. A Baloldali Blokk feloszlatásába nem mentek bele, bár Nagy Ferencék nagyon szerették volna. A kisgazdapárti vezetők ígéretet tettek arra, hogy a pártban tisztogatást hajtanak végre. Ennek során 28 képviselő távozott a nemzetgyűlési frakcióból, közülük 17 képviselőt kizártak. A március 11-ei megállapodást azonban mindkét részről csak ideiglenes tűzszünetnek tekintették.
A március 12-ét követő néhány hetes politikai szélcsendben a Független Kisgazdapárt kezdett lassan konszolidálódni, s április–május folyamán országszerte népgyűléseket rendezett. A kommunista pártvezetés úgy ítélte meg, hogy a hároméves tervnek, a nagybankok államosításának és az új választások kiírásának elfogadásához újabb csapást kell mérni az FKGP vezérkarára. Rákosiék már Nagy Ferenc eltávolításának a gondolatával játszottak, amiről az SZKP KB-t is tájékoztatták. Április végén az MKP főtitkára így írt Zsdanovnak: „Folytatni akarjuk az összeesküvők és közöttük Nagy Ferenc leleplezését.” A miniszterelnök különböző forrásokból értesült arról, hogy az MKP előkészületeket tesz az eltávolítására. Tudta azt is, hogy a Külügyminiszterek Tanácsának moszkvai értekezlete eredménytelenül végződött, s a német és osztrák békeszerződés ügyében nem született megállapodás. Hogy kivonja magát az újabb összetűzésekből és viszonylag nyugodtan átvészelje a békekötés életbelépéséig hátralévő időt, elhatározta, hogy külföldre megy szabadságra. Bár Puskin felajánlotta neki, hogy szívesen vendégül látnák a Krímben, ő érthető módon Svájcot választotta, ahová 1947. május 14-én el is utazott.
Rákosiék ezt a távollétet használták fel a félreállítására. Május 28-án Szviridov tábornok Nagy Ferencet az „összeesküvésben” kompromittáló vallomásokat adott át a magyar kormánynak, erre hivatkozva a Rákosi elnökletével összeült minisztertanács felszólította a kormányfőt, hogy szakítsa meg szabadságát és jöjjön haza. Végül is különböző fenyegetésekkel elérték, hogy beleegyezzen: lemond, ha utánaküldik Pesten maradt Laci fiát. A lemondólevél átadására június 2-án került sor, miközb en a magyar fővárosban május 31-én Dinnyés Lajos elnökletével ki is nevezték az új kormányt. Nagy viszonylag könnyen meghátrált – talán nem látta értelmét a politikai harc folytatásának a polgári demokrácia védelmében. Szerencsésebb lett volna, ha hazajön és ártatlansága tudatában szembenéz az ellene felhozott vádakkal. Emberileg persze érthető, hogy a biztonságosabb megoldást választotta. Lemondatása világszenzáció lett, Truman elnök is elítélte.
Nagy Ferenc 18 hónapos miniszterelnöksége alatt két jelentős esemény történt, amely hosszú távon befolyásolta az ország sorsát: a magyar békeszerződés megkötése és az évszázad legnagyobb hazai inflációjának megállítása. Az elsőben a miniszterelnök és a magyar kormány nem volt sikeres. Németország kisebb szövetségesei közül egyedül Magyarország nem nyert semmit, csak veszített a békekötéskor. A fiaskó nem a magyar kormányon vagy a felkészülés fogyatékosságain múlott. Magyarország egyetlen nagyhatalom számára sem volt olyan fontos, hogy kiálljon mellette. A stabilizáció viszont a kormány és a demokratikus pártok közös műve volt, noha sikerét az MKP később igyekezett kisajátítani.
Nagy Ferenc a kommunisták praktikái miatt kényszerült lemondásra. Hozzá kell azonban fűzni, hogy politikai koncepciója – a hazai viszonyok polgári alapon történő konszolidálása – az adott kül- és belpolitikai helyzetben egyre inkább vesztett realitásából. 1947 tavaszán–nyarán a Truman-doktrína meghirdetésével, majd a Marshall-terv bejelentésével megkezdődött a hidegháború, s a világ gazdaságilag és politikailag hamarosan két táborra szakadt. Nyugat-Európában – növekvő amerikai befolyás mellett – a kommunistákat szorították ki a koalíciós kormányokból, Kelet-Európában – növekvő szovjet befolyás hatására – felgyorsult a balratolódás, a polgári-paraszti pártok és erők szenvedtek vereséget, többnyire tisztességtelen eszközökkel folyó politikai küzdelemben.
In Nagy Képes Milleniumi Arcképcsarnok. Szerk.: Rácz Árpád. Bp., Rubicon–Aquila Könyvek. 1999. 334–336. o.
Vélemények, javaslatok