Rákosi Mátyás: Döntés a Kremlben
[...] a gyors, egymást követő kormányátalakulások, amelyeknek egy jellemzője volt: gyorsan csúszott az ellenforradalom lejtőjén lefelé az ország. Én igyekeztem a kaotikusan érkező és egymásnak gyakran ellentmondó hírek tömkelegében valahogy eligazodni, de ez egyre nehezebbé vált. A budapesti rádiót szinte lehetetlen volt fogni, mert hullámhossza nagyon közel volt Moszkváéhoz. A népi demokratikus rádiók maguk sem voltak eléggé tájékozottak, s azonkívül bizonyos hangfogóval beszéltek arról, ami Magyarországon történt. A TASZSZ-tudósítás pedig, mire hozzám került, már meglehetősen elévült, s a rohanó események híreit már alaposan maguk mögött hagyták. Némelyik hír meg egyenesen érthetetlen volt számomra: amikor hallottam, hogy Budapesten valami fegyverszünet jött létre, melynek alapján a szovjet csapatok kivonultak a városból, első gondolatom az volt, hogy megint valami félrevezető kacsáról van szó. Amikor azonban megtudtam, hogy a szovjet katonaság tényleg elhagyta a várost, számomra világos volt, hogy az ellenforradalom győzött. Törtem a fejem, hogy mit lehetne tenni ebben a helyzetben. A legkülönbözőbb tervek fordultak meg agyamban, de valamennyihez a szovjet elvtársak beleegyezése és segítsége volt szükséges, mert e nélkül nem térhettem volna vissza Magyarországra. Miközben így vergődtem, egyik este, valószínűleg október 29-én vagy 30-án, újra behívtak a KPSZSZ [SZKP] prezídiumába.
Hruscsov elvtárs közölte, hogy az ő megítélésük szerint az országnak tulajdonképpeni kormánya nincs is. Alig alakul meg az egyik, már jön helyébe a másik, mielőtt működni kezdene. Eljött az ideje, hogy ebből a helyzetből megtaláljuk a kivezető utat. Felmerült az a gondolat, hogy a népi demokrácia híveiből ellenkormányt hozzunk lére, amely a Szovjetunióhoz fordulna segítségért, és ezzel a segítséggel megvédené a szocialista vívmányokat s leverné az ellenforradalom erőit. Én ezt azonnal helyeseltem, annál is inkább, mert ez a gondolat az én fejemben is megfordult. Láttam, hogy határozott álláspontom nem maradt hatás nélkül a prezídium azon tagjaira, akik, mint ezt később tapasztaltam, nem mind voltak meggyőződve ennek az akciónak helyességéről. Azonnal a részletek megbeszélésére tértünk át. Felmerült, hogy mit szólnak mindehhez a szocialista tábor olyan tagjai mint Lengyelország meg Jugoszlávia. Hruscsov elvtárs véleménye szerint Jugoszláviával nem lesz baj, s Tito helyeselni fogja. (Hallottam akkor valami bizonytalan és ellen nem őrizhető hírt arról, hogy maga Tito kíván Nagy Imre segítségére sietni, de ma már nem emlékszem rá, hogy honnan került hozzám ilyen verzió.)
Utána megbeszéltük a többi tennivalókat. Azonnal felmerültek a káderkérdések. Kikkel hajtsuk végre ezt az akciót? A szovjet elvtársak azt kérték, hogy erre vonatkozólag én, és a közben Moszkvába érkezett magyar elvtársak – Gerő, Hegedűs, Kovács, Piros – tegyünk javaslatot. Az elgondolás – melyet Hruscsov e. is helyeselt – az volt, hogy a helyszínen segítsenek ezt az akciót végrehajtani. Én is haza akartam menni, de a szovjet elvtársak meggyőztek róla, hogy helyesebb, ha még Moszkvában maradok. Nehéz szívvel belementem ebbe, mert beláttam, hogy nem könnyítené meg a kibontakozást, ha a szovjet felszabadító akcióval kapcsolatos felmerülő rengeteg vitás kérdés mellé még az is hozzájárulna, hogy felmentésem után 3–4 hónappal újra megjelenek a szovjet hadsereg segítségéve. s újra politikai porondra lépek. azonnal felmerült annak a politikai okmánynak a megírása, amellyel az új szocialista kormány a magyar nép elé tárja indokait. Ennek a megírására is mi, a magyar elvtársak kaptunk megbízatást. Ahogy kialakultak az akció körvonalai, felmerült a dátum kérdése is. Az én álláspontom az volt, hogy nincs veszteni való idő. Anélkül, hogy ismertem volna pontosan a budapesti és magyarországi eseményeket, köztük a Köztársaság téri pártház ostromát, eléggé ismertem a magyar fasizmust. Megmondtam, hogy ha november 4-ére, vasárnap reggelre nem tudjuk elkezdeni, akkor előre kell látni, hogy aznap már olyan vérfürdővel kell számolnunk, amelynek rengeteg elvtársunk esik áldozatul. Hruscsov elégedetlenül hallgatta fejtegetéseimet, s megjegyezte: Nem ártana a magyar elvtársaknak ilyen lecke.
Munkához láttunk. Megállapodtunk az új kormány felhívásának főbb vonalaiban, s ennek alapján Gerő és Hegedűs e.-ak kaptak megbízatást, hogy végső formába öntsék. A káderkérdéseknél nem volt könnyű dolgunk, mert határozottan senki sem tudta, hogy az otthon levők közül ki hogyan változott meg az utolsó napok folyamán, s nem bizonyul-e egy-egy személyi javaslatunk emiatt súlyos balfogásnak. Első elgondolásunk az volt, hogy az új kormány feje Münnich Ferenc legyen. Ennél a jelölésnél szerepet játszottak mindazok a szempontok, amelyeket e sajátos viszonyok között tekintetbe kellett venni. Münnich volt a Rajk-temetés egyik főszónoka, emiatt az ellenforradalmárok nem mondhatták rá, hogy rákosista. (A jelöltek kiválogatásánál és mindig szem előtt tartottam, hogy állásfoglalása milyen zavart fog előidézni az ellenforradalmárok táborában s – ami abban a helyzetben szerepet játszott – magánál Nagy Imrénél.) Ez utóbbi szempontból Münnich nagyon jól megfelelt, mert Nagyhoz évtizedes barátság fűzte, Nagy tette meg őt belügyminiszternek és az összes fegyveres szervezetek parancsnokának azzal az ajánlással, hogy ”Münnich Ferenc, akit Rákosi háttérbe szorított“. Én számításba vettem, hogy Münnich fellépése váratlanul fogja érni Nagy Imrét, s meg fogja zavarni. Afelől nem volt kétségem, hogy Münnich vállalni fogja ezt a szerepet, s minden barátsága dacára Nagy ellen fordul, ha megtudja, hogy miről van szó... Magyarország helyreállítását vezeti, úgy kétségtelen volt számomra, hogy az utóbbit választja. Amellett Münnich az ellenforradalom előtti hetekben Belgrádban volt magyar követ, ahol a Rajk-temetésen tartott beszéde meg a Nagy Imréhez fűződő barátsága miatt szívesen fogadták, úgyhogy számítani lehetett rá, hogy Tito, aki pontosan volt informálva a szóba jövő jelöltek beállítottságáról, meg lesz vele elégedve. Végül is Kádárt javasoltam.
(Megjelent: Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések 1940–1956. I-II. Budapest, 1997.)