Wittner Mária: Börtönévek
November 9-én, mikor senkit sem találtam a Corvin közben, elhatároztam, hogy disszidálok. Egy csoporttal Székesfehérvár felé indultam, de ott elkaptak bennünket, és bevittek a rendőrségre. Onnan pedig egyenesen Budapestre a Jászai Mari térre, az Országos Rendőr-főkapitányságra vezetett az út. Furcsa módon egypár óra múlva már vittek is kihallgatásra. [...] Az igazság az, hogy én az életben nem gondoltam volna, hogy onnan kijutok. Két férfi hallgatott ki. Az egyik szemben ült velem, a másik pedig járkált. Azt kérdezték, mit csináltam október 23-ától. Akkor én elmondtam, hogy merre jártam. Legnagyobb megdöbbenésemre egyszer csak telefonáltak valahova, hogy hozzák oda a holmimat, a cipőfűzőt, egyebeket. Megkérdeztem tőlük, hogy elengednek-e. Az egyik azt felelte, hogy igen, mert az első rész - amiben én is részt vettem - forradalom volt, és csak a második rész - november 4-e után - vált csak ellenforradalommá, amikor bejöttek az oroszok. Ezért engednek ki. De végül úgy döntöttem, mégis disszidálok. Mödlingig jutottam. Körülbelül egy hónapig voltam kint, amikor visszajöttem, mert úgy voltam vele, hogyha forradalom volt az első része, akkor nekem semmi problémám nem lehet, meg leültethetik fél Budapestet.
Hazajöttem, mert a gyerekem is itt volt. Munkahelyem nem volt, de végül egy ismerősöm bevitt a Képzőművészeti Főiskolára modellnek. Aztán, amikor vége volt a sulinak, átmentem betanított munkásnak egy üzembe, ahol hőpalackokat gyártottak. Nem is tudom, hogy itt kaptam-e fizetést, mert alig dolgoztam valamennyit, amikor letartóztattak. Talán két hetet, nem többet. 1957. július 16-án, a második nagy begyűjtésnél vittek be. Ezen a napon délutános voltam. Éjjel hárman vagy négyen jöttek értem, volt letartóztatási parancs, házkutatás. Megtalálták az osztrák igazolványomat, ezt később fel is akarták ellenem használni, hogy kémkedtem. A Gyűjtőbe vittek. Akkor éjszaka még nagyon sokakat hoztak be. Két hét után vittek a Gyűjtőből a Tolnaiba. [...]
Csak tudnám, minek jöttem haza! Milyen egy hülye voltam! Ezt sokszor megállapítottam magamról a börtönben, meg amikor a siralomházban ültünk. De Kati is, aki Svájcból jött haza, mert a vőlegénye azt üzente neki, hogy semmi bántódása nem lesz, mert Kádár büntetlenséget ígért mindenkinek. De ilyen szinten hazudni, ez valami nagyon kegyetlen dolog! Ilyen szinten hazudni, hogy embereknek az élete menjen rá! Hogy minél többet haza tudjanak csalni, hogy minél többet fellógathassanak! Ez több mint kegyetlenség, ez aljasság!
A kihallgatások a Tolnaiban folytak, lent a pincében ültem három hónapig. A mellettünk levő zárkában volt a Darvas Iván, vele beszélgettünk elég sokat. A zárka kicsi, benne egy priccs, és fönt a francban egy rácsos ablak. Napközben nem lehetett a priccsre lefeküdni. A pokrócokat összehajtva kellett tartani, a csupasz priccsen aludtunk, és egész éjszaka égett a villany. Azt mondanom sem kell, éjszaka, ha fordult az ember és a kezét önkéntelenül a takaró alá húzta, mert fázott, vagy éppen nem fázott, csak be szokott otthon takarózni alváskor, akkor egyszerűen rá rúgták az ajtót, hogy majd kiköpte az ijedtségtől a szívét. Ezek borzalmasak voltak. Azóta is elég sokszor előfordul, hogy egyszerűen úgy érzem, hirtelen valamitől kiköpöm a szívemet. [...]
Novemberben vagy decemberben lezárták a nyomozást, és átvittek a Markóba. Itt egyszer mellém raktak egy spiclit. Rájöttem. Tudtam azt, hogy meg kell szabadulni a kullancsomtól, provokáltam hát egy veszekedést. Miután a kurva anyámat szidta, össze is verekedtünk. Akkor a fegyőrök vagy rendőrök bejöttek, és gumibottal szétválasztottak bennünket. A csajt kivitték, értem meg jöttek, éjjel fél tizenkettőkor, és vittek fel kihallgatásra. Három nyomozó volt ott, akkor egy kicsit kiosztottak, kaptam 72 óra sötétet, és levittek az alagsorba. Itt is priccs volt, a falról pedig csöpögött a víz. Miután egy ujjatlan nyári ruhában tartóztattak le, bent másik ruhát adtak, valamilyen kiszuperált rendőrszoknyába meg rendőrblúzba bújtattak, amire egy R be tű volt ráfestve. Most át kellett öltöznöm a nyári ruhába, és abban lemenni a sötétzárkába. Három nap után vittek vissza. [...]
Lévait (a nyomozót) egyébként minden érdekelte, amit ‘56-ban csináltunk, hol voltunk, merre jártunk, még az is, amit nem csináltunk. Jövés-menés, kihallgatásra fel, kihallgatásról le, tanúkihallgatások, jött egy tanú, azután egy másik, tagadott az ember, amíg csak lehetett. Akkor jöttek a szembesítések. Amikor aztán hárman-négyen az ember képébe mondták, akkor az ember nehéz helyzetbe került. Egyszer a nyomozóm elém rakta a Fehér könyv harmadik kötetét, és felcsapta a 77. oldalon. Ez a csoportkép önmagában is bizonyíték volt. Soha nem felejtem el, amikor elkezdték, azt mondták, hogy hatodrendű vádlott leszek, mire a nyomozás véget ért, elsőrendű lettem, nem tudom, minek folytán. Államrend elleni összeesküvés, törvényes államrend megdöntésére irányuló szervezkedés, többrendbeli meg nem állapítható gyilkosság, többrendbeli meg nem állapítható gyilkossági kísérlet, rablás, háromszori tiltott határátlépés...
Amikor lezárták a nyomozati anyagot, akkor felvittek aktaáttanulmányozásra. Itt voltak a tanúk jegyzőkönyvei is. Ekkor tudtam meg a legelső tanúkihallgatási jegyzőkönyvből, amit 1957. május végén vettek fel, amikor én még szabadlábon voltam, hogy engem feldobtak: Kerekes Ferenc meg az Árgyilusné. Ők is nemzetőrök voltak, ők is ott voltak a forradalomban. Csak ők csináltak egy 180 fokos fordulatot, aztán feldobtak egy-két embert vagy többet, ki tudja. És ezért ők szabadon maradtak. Ez az ember a tárgyalásomra már civilből rendőrőrmesteri rangot ért el, ahhoz pedig dolgozni kellett!
Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok embernél, ahogy nálam is, megpróbálkoztak a beszervezéssel. Aztán kérdés, hogy ki vállalta, ki nem. [...] Megmondtam, hogy nem vállalom, mert undorítónak tartom azt, ha valaki megbízik bennem, és én annak a bizalmával visszaélek. Ez az egyik. A másik pedig, hogy én is csak azt a rabkenyeret eszem, amit a zárkatársaim. Tudom, hogy ezzel el is vágtam magamat.
A vádiratban többek között az államrend megdöntésére irányuló szervezkedéssel, többrendbeli meg nem állapítható gyilkossággal vádoltak. Persze alá nem támasztották, meg nem nevezték az áldozatokat. Öltünk oroszokat, akárkiket. Kiosztották a halottakat. Mindegy, hogy minket osztottak rájuk, vagy őket miránk. A vádiratban egymásra találtunk. Aztán a másik vádpont, többrendbeli, meg nem állapítható gyilkossági kísérlet! Ez egy nagyon homályos és nagyon mondvacsinált vádpont akkor, amikor forradalom volt. Mert a forradalomban hol van gyilkossági kísérlet?! Nem értem, hogy odalőttünk esetleg, és életben maradt, ez már kísérletnek számít? Aztán rablás és tiltott határátlépés. És az a furcsa, hogy én egyszer mentem ki Ausztriába, és mégis háromszori disszidálás áll a vádiratban. Egyszerűen hatványozták a dolgokat. Már akkor sem értettem, most sem. Semmi nem volt logikus. Voltak olyanok, akiknél megvárták, míg betölti a 18. évét, hogy kivégezhessék, mint például a Mansfeld Péternél. [1959. március 21-én, néhány nappal 18. születésnapja után végezték ki Mansfeld Pétert, aki a forradalom idején még 16. évét sem töltötte be. A BHÖ szerint fiatalkorúra nem lehetett halálbüntetést kiszabni.] Ugyanakkor nálam meg éppen ellenkezőleg. Azt hozták fel másodfokon, a 20. évemet még nem töltöttem be, amikor elkövettem a bűncselekményemet. Hát lehet ezt érteni? Én végig azt hittem, hogy azért vették le rólam a kötelet, mert bár bizonyítottnak tekintették a vádat, de létezik egy paragrafus, amelyik mentesít a halálbüntetéstől, ha a cselekmények elkövetésekor még nem töltöttem be a 20. évemet. Ez logikusnak tűnt. De amikor meghallottam a Mansfeld Péter esetét meg a többiekét is, akkor már nem is volt olyan logikus az egész. Nincs is benne semmiféle logika!
A tárgyalás 1958. május végén kezdődhetett, és valamivel több mint egy hónapig tartott. Ez annyit jelentett, hogy mindennap reggel fölvittek, ebédszünet, és ebéd után folytatták. Júliusban volt az ítélethirdetés. Teljesen zárt tárgyalás volt, a vádlottakat egyenként szólították. [...] A védőtanúknak nem volt jelentőségük, a vád tanúinak annál inkább. Mikor elmeszakértőire küldtek bennünket, tudtam, hogy halálra ítélnek. Nem volt különösebb vizsgálat ez az elmeszakértői. Kérdezgettek, válaszoltunk, megállapították, hogy értelmesek vagyunk arra, hogy fölakasszanak bennünket. Kész.
Kilencen ültünk a vádlottak padján. A perben én voltam az elsőrendű vádlott, Havrila Béláné, Kati a másodrendű, Tóth Jóska és a Kóté Sörös Jóska voltak a harmad- és a negyedrendű vádlottak. A négy elsőt ítélték halálra. A kis Varga Jancsi épphogy betöltötte a 18-at, őt 13 évre ítélték, a Neumann Tivadar, aki sofőri szerepeket látott el, életfogytot kapott. Másodfokon megváltoztatták az ítéletét 15 évre. Bertalan Pál nem tudom, mennyit kapott. Két fiút hozzánk csaptak a Práter utcából, nem is tudom a nevüket.
Az ügyész egy agilis, véresszájú fiatalember volt. Kegyetlen vádbeszédet tartott. Egyikünknél sem volt semmiféle mentő körülmény, semmiféle, ki is hangsúlyozta, hogy semmiféle mentő körülménye nincs ezeknek a vádlottaknak. Én itt hallottam először elhangzani ránk vonatkozólag és rám vonatkozóan is a megrögzött ellenforradalmár jelzőt. Mindannyian megrögzött ellenforradalmárok voltunk. Védekezni nem lehetett. Az ügyvédeket kirendelték, duplanullások voltak. A bíró pedig Tutsek volt! Sajnos tudtuk, ki elé kerülünk, hiszen a Tutseknak borzasztó híre volt a Markóban. Érdekes, hogy mindenki milyen várakozással nézett az elé, hogy vajon ki fogja tárgyalni az ügyét, gondolom, kicsit szorongással is! Amikor levittek bennünket vádirat-tanulmányozásra, és ott volt, hogy ki lesz a tanácselnök, illetve a bíró, a népbíró, akkor tulajdonképpen tudtuk, hogy a sorsunk meg van pecsételve. Legalábbis nekem mint elsőrendű vádlottnak! Ösztönösen éreztük! A nyakunk előtt elhúztuk a kezünket, hogy ilyen ítélet lesz. Nem lehet más. Közszájon forgott a rabok között, hogy az ismertebb bírók csak halálos ítéleteket hoznak. És ez így is volt. Itt nem számított se jog, se semmi az égvilágon. Az egész tárgyalás úgy folyt le, hogy nem vették figyelembe a mentő körülményeket, a mentő tanúkat nem hallgatták meg. Hiába tiltakozott akármi ellen az ember, hiába mondta azt, hogy ez nem így volt, el volt könyvelve, hogy az márpedig úgy volt, mert annak úgy kellett lennie. Katival mi megbeszéltük, hogyha kimondják a halálos ítéletet, akkor mi csak véletlenül se mutassunk olyan pofát, hogy ők örülni tudjanak.
Négy halálos ítéletet mondtak ki, aztán ebből másodfokon maradt három. Kóté Sörös Józsefé, Tóth Józsefé és Katié. A másodfokú tárgyalás 1959. február 23-án és 24-én volt. A Katinak meg nekem egy ügyvédünk volt - Péterfi -, azt hiszem, négy vagy öt ügyvéd volt összesen. Két-két főre esett egy ügyvéd. Még annyi fáradságot sem vettek, hogy egy embernek egy ügyvéd jusson. Az ügyvédek kegyelmet kértek, beadták és átalakult a bíróság kegyelmi tanáccsá, ahol az én halálos ítéletemet megváltoztatták, a többiekét nem. A két tárgyalás között elég hosszú idő telt el. Mint halálraítélteket, átvittek a Gyűjtőbe. Először a Gyűjtő kórházába kerültünk, ahol egy hónapig tartottak bennünket. [...]
Aztán átvittek bennünket a Kisfogházba. Négyen voltunk a zárkában. Márton Erzsi, Kati, én meg a Bakosné. Négy halálraítélt. [...] Amikor kimondták a halálos ítéletet, az ember pillanatnyilag föl sem fogta. Gyerekkoromban el nem tudtam képzelni, hogyha én meghalok, akkor minden ugyanúgy megy tovább, mintha mi sem történt volna. Azt hittem, hogy én vagyok a világ közepe. Persze azóta rájöttem, hogy nem én vagyok, sőt. Aztán egy idő után eljutott a tudatomig, hogy megölnek. De nemcsak gondolatban vívódott vele az ember, hiszen szinte napi tényként állt mellette a halál. Azok már nem gondolatok, képzelgések voltak, hanem ott volt a maga kézzelfogható valóságában. Mert naponta vitték az embereket akasztani, volt olyan nap, hogy hét embert akasztottak. Egyes napokon „csak” hármat, de volt olyan is, hogy ötöt. Ez attól függött, hogy hány csoportból hány embert ítéltek halálra.
Katit 1959. február 26-án végezték ki. Nem tudom, hogy másokat hogy vittek ki. Kinyílt az ajtó és hívták. Összeborultunk, aztán bejött két fegyőr, megfogták, kézen fogták és kivitték. Csak néztem utánuk, míg be nem csapódott az ajtó. Pici kis nő volt a Kati, egyenesen, feltartott fejjel ment. Sokszor felmerült bennem a gondolat, Kati utolsó képe, hogy vajon én, ha eljutok odáig, vajon én milyen lettem volna. Eljátszott ezzel a gondolattal is az ember. Nem tudom, hogy én hogy viselkedtem volna, de remélem, hogy jól. Már úgy, hogy nekem tetszően. Mert azt, hogy könyörögni lássanak, azt semmi szín alatt, inkább belerohadnék a földbe, minthogy könyörögjek meg siránkozzak, azt nem tudom elképzelni. Kati is ilyen volt. [...]
Mikor bekerültem Kalocsára, még voltak osztályidegen zárkák. A kis idős rabokat külön tartották, kétéves ítéletest véletlenül se zártak össze egy tízévessel. Öt éven felül már nagy idősnek számított az ember. Azok számára is külön zárka volt, akik nem dolgozhattak. Ebbe kerültem én is egy ideig. Csak pár hónap után mehettem dolgozni a varrodába, és attól kezdve két műszakban csak varrtam, varrtam, varrtam... Végül is jobban teltek így a napok, mintha nem csinálnék semmit. Eleinte fárasztó volt, amíg bele nem szokott az ember ebbe az egész dologba. Kalocsán négyszemélyes zárkák voltak. Egy héten egyszer fürödhettünk, de csak lavórban. Kannákban adták be a vizet. Ebből inni, abból mosakodni, meghatározott időben volt vizelés, volt, hogy megtelt a kübli és nem cserélték ki, ott büdösödött az orrunk alatt. Förtelmes dolog volt! Előfordult, hogy az ember inkább napokra visszatartotta. Hatvanegyben kezdték csak Kalocsán építeni a WC-t meg a mosdót. Rettenetesen sokat szenvedtünk a poloskáktól. Az valami iszonyatos volt. Reggelre tele voltunk poloskaszívással, mintha valami fertőző betegségben szenvednénk, úgy tele voltunk. Próbáltuk mi a magunk módján irtani, égetni vattával, de ahogy az emeletes ágyat leemeltük a helyéből, a poloskák fürtökben lógtak az ágy lábáról. Álmomban ne jöjjön elő, förtelmes dolog volt. Az ember alig tudott aludni, sokszor még éjszaka is nekiálltunk poloskázni, reggel meg kimerülten ébredtünk. Most is vakaródzom, ha eszembe jut. [...] Az egyetlen jó dolog a könyv volt, Kalocsán jó könyvtár volt. Az olvasás nagyon sok mindent lekötött az emberben. Később, a vége felé kaptam irodai munkát is, nemcsak varrtam - rajzoltam, dossziékat rendeztem és feliratoztam őket.
A ‘63-as amnesztiában kiengedték a fejeseket, aztán meg kiengedtek egy csomó spiclit, és akkor mellette még más pár embert. [...] Voltak olyanok is, akiket először kiengedtek, utána meg visszahoztak, hogy kérem szépen, tévedés volt az egész. [...]
1970-ben azt mondja nekem a varrodából Szvétekné, aki munkamódszer-átadó volt ott, hogy „tudja, Wittner, én soha nem mondtam maguknak semmit, soha nem biztattam magukat, de most higgye el, haza fognak menni”. Ez egy olyan hirtelen lökést adott, hogy hinni kezdtem benne, mert tényleg, a Szvétekné soha nem mondta. Vártuk az amnesztiát, vitán felül, mindig vártuk az amnesztiát. Végül is nem amnesztia formájában jött, de valóban még aznap, körülbelül egy óra múlva hívtak bennünket a műszakiba, hármunkat, engem, Hrozova Erzsit és az L. Kiss Margitot, és ott közölték velünk, hogy hozzuk ki a kabátunkat, menjünk le a parancsnokhoz. [...] A parancsnokiban közölték, hogy egyéni kegyelemmel szabadulunk, öt év felfüggesztéssel, de ha valamelyikünk visszakerül öt éven belül, akkor megkapjuk az új ítéletet, meg amit még otthagytunk.
Igen, kiengedtek bennünket, de nem amnesztiával. Nem lehetett 1970-ben ‘56-osoknak amnesztiát adni, mert mindenki úgy tudta, ‘56-osok már nincsenek benn. 1969 őszén megjelent egy Kádár-interjú, amit egy amerikai újságíró készített. Az volt az egyik kérdése, hogy vannak-e még Magyarországon politikai foglyok. Kádár azt hazudta, hogy nincsenek, mert ‘63-ban mindenkit kiengedtek. Akik még bent vannak, azok azóta kerültek vissza. Élő cáfolatként, bizonyítékként ott voltunk mi hárman!
(Az 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 364. számú interjú, készült 1991–1992-ben.)
(Megjelent: Pesti utca – 1956. Szerk.: Bindorffer Györgyi, Gyenes Pál. Budapest, 1994.)
Wittner Mária (1937), gyári munkás, varrónő. A forradalom alatt Budapesten részt vett a VIII. és IX. kerületi fegyveres harcokban, november 4-én megsérült. 1956 végén elhagyta az országot, néhány hét múlva hazatért. 1958-ban első fokon halálra, 1959-ben másodfokon életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 1970-es szabadulása után varrónő. 1990-től a POFOSZ kegyeleti és szociális elnökhelyettese. 1991. október 23-án a Magyar Köztársaság Nagykeresztjével tüntették ki.